I.

«Oly keveset értek a Nemzeti Szinház igazgatásához, mint akár a (mult

félévi) _Magyar Sajtó_ és _Hölgyfutár_ kritikusai.» Így szóltam a minap,

s ez nem tréfa, hanem őszinte vallomás, melyet ismételnem kell, midőn

épen a Nemzeti Szinház igazgatását illető kérvényről kell egy pár szót

szólanom. Nincs szándékom egészben véve a dolog érdeméhez szólani, a

mire se elég ismeretem, se elég hiteles adatom nincs, de elmondok a

dolog körül egyet-mást, mik talán figyelmet érdemelnek.

Ha egy idegen kérdezné tőlem, mi a legjellemzőbb különbség a külföldi és

a magyar szinkritika közt, minden habozás nélkül azt felelném: leginkább

az, hogy a magyar szinkritika rendesen keveset foglalkozik a szin- és

dalművek birálatával, magával az előadással, de annál többet a szinház

igazgatásával, untalan bele szól, szerződtetést és elbocsáttatást

követel, pártolja a szinészeket és szinésznőket kik fizetésjavítást

kivánnak, baja van az énekmester, a kardalnokok, a szinházi szolgák

fizetésével, közönség elébe hurczol egy csoport szinházi pletykát, az

elégedetlen szinészek és szinésznők közlönyévé avatja magát, s oly nagy

zajt üt minden kicsinységből, mintha egy miniszter megbuktatásáról vagy

valamely nemzeti nagy kérdés kivívásáról volna a szó.

Valóban szinikritikánk ez annyira jellemző oldala példátlan az európai

journalistákban. Sehol sem olvastam, hogy a kritikusok a

szinházigazgatók megbuktatásában, a szinészek fizetései fölemeltetésében

vagy leszállíttatásában keressék ambitíóikat s a művészeti oldal helyett

gazdaságukkal és személyökkel foglalkozzanak; mindenütt megelégesznek az

æsthetikai itélettel, csak ezáltal kivánnak hatni az igazgatásra, sőt

többre, mint kritikusok, nem is érzik magokat jogosítva. Egy

államszinház elvi reformja vagy újonnan rendezése idéz elő másutt is

vitát, de az igazgatás speciális és személyes kérdései miatti zaj

egészen csak a mi találmányunk. Pedig ha van Európában szinház, melyet

igazgatni s igazgatásról itéletet hozni nehéz, ez a mi Nemzeti

Szinházunk. Másutt az operának és drámának külön szinházai vannak, így

könnyebb találni szakértő igazgatót; nálunk e művészeti két ág egyesítve

lévén, oly nehéz, hogy Nemzeti Szinházunknak még egyetlen igazgatója sem

volt, ki a művészet e mindkét ágában szakértő lett volna; Bajza oly

kevéssé, mint Ráday s a többiek. Bizonyosan most sincs senki íróink vagy

főuraink között, kit ily értelemben szakértőnek lehetne nevezni, a ki e

mellett külföldön vagy itthon a szinházigazgatást speciális tanulmányává

tette volna.

Nekünk sajátságos viszonyainknál fogva folyvást meg kell elégednünk oly

igazgatókkal, kik több vagy kevesebb tájékozottsággal a művészetben elég

belátók a szinház művészeti intelligentiája s a valódi közvélemény

útmutatásait a legjobb módon felhasználni; elég lelkiismeretesek és jó

gazdák a szinház pénzviszonyait soha sem téveszteni szem elől, s elég

türelmesen szigorúak igazságosan és tapintattal kormányozható szinészi

népet. S ha ide veszszük még azt is, hogy színigazgatónknak az opera és

dráma gyakran ellentétes érdekeit egyaránt védeni és ápolnia kell; hogy

a magasb művészeti igényeket épen úgy szolgálni tartozik, mint kénytelen

gondoskodni mindennapi kenyeréről, mert subventiója mindig csekély volt

s a mi most kilátásban van; sem annyi, hogy egészen fölmenthesse a

megélhetés gondjai alól, még nehezebbé válik szinházigazgatóink pályája.

Még mennyi nehézséget lehetne előszámlálni a társadalmi viszonyoktól fel

a politikaiakig! S vajon e sok nehézséget tekintetbe veszi-e

kritikusaink és journalistáink többsége; szól-e szinházunk igazgatásához

elég eszélyesen, alaposan, igazságosan s a szinház érdekeinek tekintetbe

vételével? Bajos igennel felelni, kivált azon lapokat illetőleg, melyek

legtöbb zajt ütnek a szinházigazgatás kérdésével.

A dráma és opera közti szerencsétlen küzdelem előidézésében jó része van

jornalistáinknak. E küzdelem egy idejü színházunk megnyiltával s még

máig is tart. A közönség egyik legbefolyásosb és áldozóbb része majdnem

kizárólag az opera érdekei ápolására ösztönzi az igazgatót;

journalistáink legtöbbje keveset ad az operára, kivéve akkor, ha

valamelyik igazgató ellen vádkép hozhatja fel; majdnem elnyomására

törekszik, sőt még az országgyűlési bizottságban is találkozott tag, a

ki az opera teljes eltörlését indítványozta; mintha bizony egy már

virágzásnak indult művészeti ágat helyes volna eltaposni; mintha az

bizony lehetne módunk két szinházat, egy operait és drámait állítani, és

fentartani; mintha eltörlesztésének Nemzeti Szinházunknál Pest viszonyai

közt nem az volna következése, hogy az ujtéri szinház újra divatba

jőjjön s a mi nemzetink félig-meddig kimenjen divatból. Az igazgató,

kinek kötelessége a színházi pénzviszonyaihoz képest mindkettő érdekeit

ápolni, folyvást két tűz közé van szorítva s mindkétfelől csak vádakat

hall. Azonban ez még hagyján, némileg természetes, mert szinházunk

szervezetéből loly. De semmikép nem nevezhetni természetesnek kritikánk

fentebb jellemzett eljárását, mely, mióta szinházunk fennáll, folyvást

divatozik s az igazgatók pályáját annyira nehezíti. Az igazgatási,

pénzügyi, szerződtetési és fegyelmi kérdések előtérbe tolása pusztán

csak izgatási eszközzé válik. A czél nem hatni az igazgatóra, hanem

megbuktatni; egész ministernek nézik, a ki ellen rendszeres ellenzéket

kell szervezni. Egy pár elégedetlen szinész, egy pár boszus journalista

vagy drámaíró egyesül s kész a harcz életre halálra. Ide járul még

néhány kezdő író, kik irodalmi pályájuk boldog éveit élvén, semmiben sem

találnak nagyobb gyönyört, mint Demosthenesként mennydörögni a szinház

zsarnoka ellen s tudtára adni a világnak, hogy ők is élnek s uralkodni

akarnak. A szinész igaz és nem igaz adatokat, híreket hord ki a

színháztól; a journalista feldolgozza. Oly dolgok válnak a mindennapi

vita vagyis inkább zaj tárgyává, melyekhez csak kivételesen, nagy

discretióval s hiteles adatok nyomán lehetne nyulni. Az igazgató elleni

gyűlöletből nem kiméltetnek a szinház érdekei sem. Egy pár tévedés elég

arra nézve, hogy az igazgató a színház elleneségének, megbuktatójának

kiáltassék ki, mintha lehetne igazgató, ki egyben-másban ne tévedjen,

kivált a mi szinházunknál. Minden bajért, mely a színház szervezetéből

vagy az eszközök elégtelenségéből foly, egyedül az igazgatót teszik

felelőssé. Az összes szinházi személyzet hibái, az olyanok is, melyek

nincsenek kapcsolatban az igazgatással, az igazgató hibáiul rovatnak

fel. A Nemzeti Szinház igazgatásának kérdése oly könnyűnek tetszik, hogy

ujdonságírók, kik keveset értenek a drámához, semmit az operához, soha

sem tették tanulmányuk tárgyává a szinház belviszonyait, csak úgy írnak

róla, mintha a bérkocsisok gorombaságát kellene megróniok. Husz harmincz

sorban minden nap ukázokat bocsátanak ki az opera és dráma

szervezéséről, hogy kit kell s kit nem kell szerződtetni, kit nem szabad

elbocsátani s több efféle, melyeknek ha nem engedelmeskedik az igazgató

jaj, neki, mert elárulta egyik legdrágább nemzeti intézetünket. E

rendszeres izgatás, zaj és pletyka rendesen nemcsak megbénítja az

igazgató intézkedéseit, hanem elfordítja tőle a közönséget is. Az

igazgatónak bajos minden hírt megczáfolni, minden támadást visszaverni,

sőt némely kényes természetű ügyében épen lehetetlen. Egy pár

tekintetélyesebb politikai lap vagy irodalmi folyóirat közönyös a

szinház beldolgai iránt, vagy mert nem akar egyoldaluan ítélni, vagy

mert nem tartja fontosnak, s nem óhajtja gyümölcstelen polemiáknak

megnyitni hasábjait. A legtekintélyesb szépirodalmi irók nagy részt

szintén így gondolkoznak. Az az egy pár ember, ki a kritikával

tüzetesebben foglalkozik, resteli ártani magát oly dolgokba, melyek

tulajdonkép nem tartoznak az æsthetikai kritika körébe, melyekben nem

tartja magát competens bírónak, vagy ha tartja is, kétkedik az adatok

hitelességében s nincs módja vagy ideje utánok járni. Szóval az

igazgató, ha nincs valami nagy szerencséje és figyelmetlenségből vagy

kénytelenségből megsértett nem épen kíméletre méltó érdekeket, csakhamar

maga ellen látja a lapok többségét. A zaj mind erősbül, a közönség

lassanként mindent elhisz, mert a kik bátran és sokszor állítanak

valamit, mindíg hitelre találnak azok előtt, kik azt bizonyosan nem

tudhatják. Az igazgató kénytelen visszavonulni, jő egy másik, kit nagy

hozsánnával fogadnak, de a ki egy pár év mulva szintén úgy jár, mint

előde, miben aztán az a legrosszabb, hogy igazgatóink hamar változván,

egyik sem szerezhet magának elég tapasztalatot, gyakorlottságot s mindig

újonczok kisérleteivel kell találkoznunk.

Íme az okok, melyek alapján hibáztatnom kell a kritikának oly nagy

mértékben s oly könnyelmű módon foglalkozását a szinház belügyével, a

mint ez nálunk oly régóta divatos. Íme miért nem ajálhatni elég

tapintatot és eszélyt mindazoknak, kik a szinház igazgatásába beleszólni

elég competens bíróknak tartják magokat, legyenek akár ellenségei, akár

barátai az igazgatónak. Rajzom talán túlzottnak tetszik, pedig nincs

benne más túlzás, mint az, hogy egy pár évtized eseményei vannak

összepontosítva benne. Hogy a jelenre sok illik belőle, bajosan

tagadhatja valaki, sőt van két oly adatom is melyeket, mint egész

újakat, meg sem említettem. Egyik a budai szinház melletti izgatás a

Nemzeti Szinház és igazgatója rovására; a másik több írónak és művésznek

a legfelsőbb helyre benyujtandó kérvénye, mely többek közt a Radnotfáy

igazgató úr elmozditását kéri. Nemzeti Szinházunknak minden leendő

igazgatója el lehet reá készülve, hogy kivált ez utóbbi eszköz fel fog

használtatni ellene, mert mindig találkozik egy pár iró, kik elég

erélyesek husz-harmincz sort fogalmazni és aláírókat szerezni, ha

mindjárt oly írókat és művészeket is, kik soha sem járnak a szinházba. E

kérvénynek épen az előttem a legroszabb oldala, hogy ha divatba jő, még

inkább meg fog nehezíttetni az igazgatók pályája, melyet tulajdonkép

könnyíteni kellene.

De miért e kérvény, miért a szenvedélyes és makacs megtámadás, melyet

Radnotfáy úrnak mindennap szenvedni kell; miért kiáltják ki a Nemzeti

Szinház megbuktatójának, a legroszabb igazgatónak, ki valaha csak volt

és lesz? Nem tudom. Nem vagyok oly bölcs, hogy mindent megfejtsek.

Lehet, hogy divatba jött s a divat ragadós, s ha gróf Ráday nem épen

fontos okokból legkitünőbb igazgatónknak kiáltatott ki, miért ne

kiáltsuk ki Radnotfáyt szintén nem fontos okokból a legroszabb

igazgatónak? Én nem védhetem Radnotfáy urat, nem itélhetek

igazgatásáról. Az operához semmit sem értek, soha sem tettem

tanulmányaim tárgyává, se a szinház belviszonyait, se az igazgatást; nem

ismerem a szinház budgetjét; nem tudom az igazgatónak mily hatásköre

van, mennyit tudhatni be neki, s mennyit a felette álló szinházi

bizottságnak; minő terhekkel, mily állapotban vette át a jelen igazgató

a szinházat elődjétől; min segíthetett volna s min nem stb. Szóval én

csak a drámához s a drámai előadáshoz értek, szóval én oly keveset értek

Nemzeti Szinházunk igazgatásához, mint a boldogult _Magyar Sajtó_ s a

nem boldog _Hölgyfutár_ kritikusai; legfeljebb csak abban különbözőm

tőlök, hogy sejtem a szinházunk igazgatásának nehézségeit s jobban

használom logikámat az igazgatás ellen támasztott zaj megitélésében,

mint ők, kik épen legtöbbet zajongnak. E csekély készülettel kell hát

síkra szállanom az elhírhedt kérvény ellenében, még pedig csak azon

ismertetés alapján, melyet róla Reviczky Szevér a mult félévi _Magyar

Sajtó_ 133-ik számában közrebocsátott. Ne várjon tőlem az olvasó valódi

bírálatot, csak egy pontban akarok, mint bíráló beszélni, a többiben nem

leszek más, mint egy ember a közönségből, ki pusztán csak logikájára

támaszkodik. De kifogyván a térből, fejtegetéseim többi részét a jövő

számra kell halasztanom.