Dráma öt felvonásban. Irta ifj, Dumas Sándor. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 junius 10-én. Bulyovszky Lilla (jól magyarul
Bulyovszkyné) asszony, a drezdai színház tagjának első fellépte az Irói
Segélyegylet s a Jogász Segélyző egylet javára.
Talán nekem nem is volna szabad szólanom, hallgatnom, elbúnom kellene,
vagy ha szólok bűnbánóan felkiáltanom: tévedtem, bocsássátok meg
gyarlóságomat. Íme Bulyovszkyné két nyelvű színésznő, épen oly szépen
tudja szavalni Goethe és Schiller nyelvét, mint a Vörösmartyét és
Petőfiét, s homlokát testvéri egyetértésben övedzik a negyven millió
német s a nyolcz millió magyar nemzet koszorúi. Íme Bulyovszkyné
ellenmondhatatlanul megczáfolta azt az állításomat, hogy az irodalomés
művészettörténet a költészet és szinészetben elitél minden
kétnyelvűséget, hogy lehetetlen költőnek és szinésznek két nyelven a
stil és szavalat titkait egyenlő művészettel elsajátítani s annyira
behatolnia két nemzetiség kedélyvilágába, hogy a legfinomabb,
legelrejtettebb húrjain is játszhassék. Íme Bulyovszkynénak sikerült e
lehetlenség, végrehajtotta, mit nagyobbszerű szinésznők megkisérleni sem
mertek; legyőzött oly akadályokat is, melyek egy Ristorit is képesek
voltak megbuktatni.
Íme egy hallatlan tényt kell beigtatnunk a művészet történetébe, mint a
magyar szellem vívmányait.
Irótársaim közül s a közönségből bizonyosan nem egy gondolkozik így, s
én mégis szólni merek, sőt lényegileg most is ragaszkodom ezelőtt öt
évvel a _Pesti Napló_-ban megjelent czikkemhez, melyben a Bulyovszkyné
szándéklott két-három nyelvű szinészkedését hiú ábrándnak, vétkes
becsvágynak és szánandó erőpazarlásnak neveztem. Nem makacsságból
teszem, hanem meggyőződésből. Nem ismerek kritikust, még a
legnagyobbakat sem véve ki, a ki soha se tévedt volna. Az ízlés kérdései
nem mathematikai problemák; a mi pedig engemet illett, sokkal ifjabban
és kevesebb készülettel léptem a kritikai pályára, mintsem ne tévedtem
volna, talán többször, mint a hogy magam is hiszem. Aztán lehet-e
kedvezőbb alkalma egy kritikusnak a bűnbánó szerep eljátszására, mint
épen nekem a jelen? Egy nő irányában vallanám be tévedésemet, s hányszor
nem tartozunk a nőknek igazat adni akkor is, midőn épen semmi igazuk
sincs?
Egy tapsviharral és koszorúzáporral fogadott művésznő diadalkocsijába
fognám be magamat s nekem is jutna valami a tapsból s koszorúból,
melyekben úgy sem volt soha részem. De nem tehetem, meggyőződésem
tiltja. Hogyan is tehetném csak azért, mert ünnepelt művésznőnk a bécsi
várszinházban nem tetszett, a berlini királyi színházban még nem
léphetett föl; egy pár kisebb német szinpadon, mint a weimarin,
münchenin sikert vívott ki ugyan, de a német kritikusok folyvást azt
jegyzik meg róla, hogy szavalatán valami idegen íz érzik; a magyar
kritikusok pedig s köztük Bulyovszkyné legrajongóbb tisztelői is, azzal
állanak elő, hogy hangsúlyozása itt-ott németes s észrevehetni rajta,
hogy rég nem játszott magyarul. Mindez legkevésbbé sem ösztönözhet
állításom visszavonására. Ma is épen oly kevéssé hirdethetem, mint
ezelőtt öt évvel: magyar szinészek legyetek németekké, hogy jobb magyar
szinészek lehessetek, mert a két nyelvű művészet a tökéletesség kitűnő
fokát alkotja; s ha visszahúznám is állitásomat, ha elismerném is
Bulyovszkynénak teljesen sikerült a két nyelvű művészet, ismernék-e el
egyebet, mint kivételt a szabály alól, tarthatnám-e el egyebet vele,
mint azt, hogy rendkívül könnyen tanul idegen nyelveket, a mi még
magában a szinészi tehetségnek sem szükségképi, sem kiváló nyilatkozása.
Öt év alatt egy pár magyar és német lap nem egyszer emlegette és
magyarázta félre Bulyovszkynéról irt czikkemet; szememre hánytak, hogy
nem æsthetikai, hanem nemzetiségi és hazafiúi szempontból indultam ki.
Ez nem igaz. Készakarva mellőztem a hazafiúi szempontot s inkább csak
azért boszankodtam, hogy Bulyovszkyné oly sokat emlegeti hazája iránti
szeretetét. Elmondották, hogy tagadtam valamely idegen nemzet művészévé
válás lehetőségét. Ez sem igaz, sőt ellenkezőleg elismertem, hogy
némelyek idegen földön növekedve, vagy ifjú korukban idegen nyelvre adva
magokat, idegen nemzet művészeivé váltak, de aztán többé nem is
kaczérkodtak nemzeti nyelvökkel, nem jutott eszükbe a két nyelvű
művészet s megmaradtak pályájukon. Tulajdonkép csak a két vagy három
nyelvűséget támadtam meg költészet- és szinészetben egyaránt.
Elmondottam, hogy az oly művészetek, melyeknek egyik főeszköze a nyelv,
soha se válhatnak kosmopolita természetűekké; hogy anyanyelvén kívűl sok
nyelvet megtanulhatna az ember, kivált fiatal korában, beszélhet, irhat
rajtok, de hogy csak kettőt is úgy elsajátíthasson, hogy rajtok a költői
stil és szinészi szavalat valódi classicitásáig emelkedhessék, az
képtelenség; ide két élet kellene még akkor is, ha az alkotó phantasia
két formához szokhatnék, s nem érezné magát csak egyben szabadon; mi a
költő nyelvét s a szinész szavalatát nemzetivé teszi, az mind oly
számtalan finom árnyalattól függ, melyekről a hallgató és olvasó
hirtelen számot sem tud magának adni; mindezt soha sem tanulhatjuk meg
egészen, be kell szívnunk, mint a levegőt, hogy vérünkké válva táplálja
phantasiánkat; e nélkül költő és színész örök meghasonlásban fog
szenvedni, a gondolat és forma átkos meghasonlásban mi kihüti
lelkesedését, megbénítja alkotó erejét; vagy a legjobb esetben szűk
körre szorítja, modorba ejti. Elmondottam, hogy ezen kívül bajosan
szerezhetni meg azt a sok mindent, mi ha nagyrészt nem függ is a
nyelvtől, de leginkább bizonyos nemzetiség éles sajátságaiból foly; hogy
egy idegen phantasiája nem lehet elég fogékony, elég teremtő oly
dolgokban, melyeket gyermekségünk óta kell látnunk, hallanunk, értenünk,
érzenünk, hogy a művészetben visszatükrözhessük. Ez rövidre vonva
czikkem lényege, ily értelemben mondottam lehetetlennek a két nyelvű
szinészetet s ehhez, ismétlem, most is ragaszkodom.
Távol legyen tőlem Bulyovszkynénak a német szinpadokon kivívott
diadalait épen semmibe se vennem. Megvallom, nem hittem ennyi sikert,
azonban lapjaink némelyikének tendentiosus közleményei e tekintetben
épen nem ámítanak el. Teljességgel nem mellőzhetni, hogy Bulyovszkyné a
bécsi várszinházban megbukott, a berlini királyi szinpadon nem léphetett
föl; Weimart bajos túlbecsülni, mert szinpada csekély hírű, valamint
Münchent is, melynek szinházában magam is eleget unatkoztam; a drezdai
sikere minden esetre legnevezetesebb, de tudnunk kellene valamit
részleteiről, így azt sem tudjuk, legalább én nem tudom, hogy a «drezdai
szinházi tag» czím csak oly czím-e, melynek osztogatásában
Németországon, a czímek hazájában, nagyon bőkezűek, vagy valami mélyebb
jelentőségű dolog? Továbbá hiteles adatok birtokába kellene lennem,
mennyi esik Bulyovszkyné diadalaiban magára szinészi tehetségére, mennyi
német szavalatára, mennyi a német nemzet vendégszerető udvariasságára,
mely mindíg szívesen fogadta a német-magyart, mennyi a curiosum
újdonságára, mennyi magára a német szinkritikára, mely nem sokkal áll
jobb lábon, mint nálunk, a mennyiben nevezetesb írók nem igen
foglalkoznak vele. Végül arról is meg kellene győződnöm, vajon
Bulyovszkyné valóságos rendes német szinésznő-e vagy csak néhány
szerepet tanult be, melylyel aztán, mint vendég, bejárja a német
kis-nagy városok számtalan szinházait?
Mindezt nem tudva, biztosan nem itélhetek, azért egyszerűen elfogadom a
sikert s csak azt kérdem: volt-e oly német szinbiráló, ki meg ne
jegyezte volna, hogy Bulyovszkyné szavalatában van valami, a mi nem oly
német hogy a Gretchenek és Klärchenek szerepeit játszhassa; német-e
annyira, hogy a specificikus németségben a német szinésznőkkel
versenyezhessen, föllépett-e ily szerepekben s ha föl, nagy sikerrel-e?
E kérdéseket Bulyovszkyné legrajongóbb tisztelői sem igenelhetik. Én
legalább a róla írt német birálatokból nem tudtam ilyesmit kiolvasni. S
most mit írnak róla a magyar lapok, majdnem kivétel nélkül? Nem azt-e,
hogy szavalatán itt-ott idegen hangsúlyozás érzik s a nyelvet illetőleg
észrevehetni rajta egy kis gyakorlatlanságot. Valóban, én e tekintetben
is nagy figyelemmel kisértem az előadást, s nehány helyt nagyon
kellemetlenül csapott fülembe némely szó közép szótagjának fölkapása;
például, ha jól emlékszem mindjárt az első felvonás végén: _sirrasson_
stb. E mellett a két első felvonásban, volt beszédében valami olyan nem
magyarság, mit nem lehet hangsúlyozási hibának mondani, de a miről épen
úgy nem tudok számot adni, mint némely mondat magyartalanságáról, s
nyelvérzékem mégis megütközik rajta. Igaz, hogy az utolsó felvonásokban
mindez már kevésbbé volt észrevehető, hogy nem sok idő mulva talán
egészen el fog maradni, sőt arról is meg vagyok győződve, hogy
Bulyovszkyné még most is jobban tud magyarul szavalni, mint németűl; de
vajon előnyére lesz-e, ha mint német szinésznő ismét egészen magyar
színésznő lesz, s mint magyar szinésznő fog-e nyerni, ha visszatér új
hazájába? Én nem azt kötöm lelkére, a mi egyik koszorújának szalagjára
volt hímezve: «A nagy világon e kívül nincsen számodra hely»;
szabadelvűbb vagyok s azt mondom: vagy itt, vagy ott, de a két nyelvű
művészeten oly kevéssé van áldás, mint a kétkulacsos politikán. A
szinészetben, költészetben, sőt a műprózában is egyik nyelv a másiknak
ellensége. Minél tökéletesebb lesz Bulyovszkyné az egyikben, annál
inkább fog veszteni a másikban, vagy egykép hibákat ejteni mindkettőn.
Mily léha ambitio, mennyire nem értése e színészetnek a két nyelvvel
való küzdelem, s mennyire feladata minden költő- és szinésznek saját
nemzeti nyelve soha egészen ki nem buvárolható titkaiba mélyedni!
Valóban, ha Bulyovszkyné azt a nagy szorgalmat és kitartást, melyet a
német nyelvre fordított, saját nemzeti nyelvére fordította volna, talán
ez este úgy hallottuk volna szavalni, mint talán magyar szinésznőt még,
soha s csakugyan talán mind megérdemelte volna azt a sok koszorút,
melyeket lábaihoz dobtak.
Tudom, hogy sokan rideg grammatikusnak fognak nevezni. Tudom, hogy az
ily beszéd csekély méltánylatra számíthat hazánkban, hol annyiféle
nyelvet beszélnek az emberek s egyet sem tudnak jól; hol a fensőbb
osztályok nem ismerik nyelvünk finomságait; irodalmunk tele van
germanismussal s a bájosés szűz magyar nyelv szentélyébe való törekvés
vajmi ritka. Francziaországban inkább értik az ilyesmit, hol Dumast
rossz stilistának tartják, Guizottnak nyelvhibákat hánynak szemére s
Rachelt, midőn hosszas külföldi útjából visszatért, oly keményen
megleczkézték némely francziátlan fogásaiért, a mint én Bulyovszkynét
távolról sem merem. Azonban kiválóan sajnálnám, ha olvasóim közül
kevesen értenék meg azt, hogy a művészetben, különösen a költészet- és
szinészetben, az általános emberin kívül van nemzeti elem is, melyet
egészen elsajátítani nem lehet, hogy például a legelső franczia vagy
német szinész sem fogja a mi szinpadunkon, nekünk úgy játszani a magyar
táblabirót mint játszotta Szentpéteri, vagy Tiborczot, mint Bartha és
Petúrt, mint Egressy.
E szerint most is ragaszkodva régi czikkem lényegéhez, örömest
visszahúzom belőle azt, a miben a tények félig-meddig megczáfoltak. Én
nemcsak a két nyelvű művészetet tartottam bizonyos értelemben
lehetetlennek, hanem czikkem végén bukást is jósoltam Bulyovszkynénak a
külföldi szinpadokon. Ez nem teljesült be egészen. Szolgáljon
mentségeműl, hogy Bulyovszkyné _Wienerzeitung_-i czikkéből s a lapokban
szállongó hírekből sok mindent ki lehetett magyarázni; tisztán nem
tudhatta az ember: vajon német vagy franczia szinésznő akar-e lenni vagy
mindkettő egyszerre, vagy épen csak _à la Ristori_ kíván körútat tenni
egy magyar társasággal. S én ehhez alkalmazva birálatomat, mertem oly
biztosan jóslani. Hogy Bulyovszkyné német s csak német szinésznő lett,
mutatja belátását. A mi szinművészetünk már multjánál fogva is sokkal
rokonabb a némettel, némikép még most is másolata s nem tudott egészen
önálló stilt megalkotni. Így könnyebb volt az átmenet és biztosabb a
siker. A franczia szinpadon még csekély eredményt sem vívhatott volna
ki; annál kevésbbé mindkettőn. A franczia szinészetnek egészen más
stilja van, s a nyelv és szavalat ezer természetes és szabályzott
finomságaiban sokkal bajosabb a németnél. Egy Ristori is megbukott itt,
pedig a rokon olasz nemzet leánya volt, s a francziáktól is bálványozott
szinésznő.
A mi Bulyovszkyné játékát illeti, most nem bocsátkozom részletes
birálatba. Elvárom a második előadást, midőn Gauthier Margitnál méltóbb
szerepben lép föl s talán egészen ment lesz az elfogultságtól, melyet
most a két első felvonásban nagyon is észre lehetett venni rajta. Hanem
elmondok némi általánosságot s kissé szigorúbb szempontból, mint eddig.
Én ugyan soha sem indultam ki oly hazafi szem pontból, mely palástolja a
hiányokat s hizeleg a nemzeti hiúságnak, de tekintetbe vettem mindig
körülményeinket. Bulyovszkyné fölment ettől, ő bizonyos tekintetben
lemondott nemzetiségéről, európai követelésekkel áll elő, illő, hogy én
is követelőbb legyek.
Mindenki tudja, hogy én Bulyovszkynét bizonyos szerepkörben mindig
legjelesbb szinésznőnknek tartottam; általában véve pedig legtörekvőbb,
legszorgalmasabb tehetségünknek, bár soha sem mentnek némi beteges
ambitiótól. Ezt most is elismerem. De lehetetlen azon elsőrendű, bár
különböző fokozatú szinésznők közé számítanom, kik magokkal szokták
ragadni Európa főbb városait, sőt e mellett azt is meg kell vallanom,
hogy öt év alatt, mióta nem láttam, bizonyos irányban haladt ugyan, de
tehetsége alapjában nagyobb fejlődést nem vett. Nála most is túlnyomóbb
a reflexio, mint a phantasia, kivált ott, hol a tragikum felé hajlik,
nincs meg az a saspillantása, mely egy szerep lényegét egyszerre
felfogja s nagy erővel visszaadja; szerepében sok finom részletet
dolgozgat ki, de egy kerek egészszé ritkán olvasztja; felfogásában és
alkotásában több gond, mint erő, több tanulmány, mint eredetiség
nyilatkozik. Most is Gauthier Margit szerepében sok szép részletet
nyújtott, de két pontra csekély súlyt helyezett, pedig e nélkül szerepét
nem érthetni eléggé, én legalább nem értem, tudni illik Margit
blazírtságára, mely nélkül heves szerelme némikép indokolatlan és erős
impressionabilitására, mely leginkább megmagyarázza e nő gyors és
excentrikus változásait.
Bizonyára most sokkal jobban játszotta e szerepet, mint régebben, de
inkább részletekben, mint egészben véve; kivált jelenete Armand atyával
rendkívül kitünően sikerült. A miben haladt Bulyovszkyné, az a
mozdulatok nemessége, plasticitása s több nemű árnyalás, a szenvedély
élénkebb kiemelése, melyeket bizonyosan senki sem méltányol jobban, mint
én.
De azt is kénytelen vagyok megjegyezni, hogy Bulyovszkyné ezzel az új
vívmányával néha vissza él, a mennyiben elég affectatiot is vegyít belé.
Íme Bulyovszkyné haladása, melyet a német szinpadon nyert, s melyet
megnyerhetett volna a nélkül is, hogy német szinésznővé válják; különben
én soha sem tagadtam, hogy a mi nincs a nemzetiséggel kapcsolatban,
olyat a külföldi szinészetből sokat tanulhatni, kivált ha nem utánozunk.
A szinház tömve volt, s zajos taps és számtalan koszorú fogadta a
vendégművésznőt. Ha közönségünk ezzel azért akarta jutalmazni
Bulyovszkynét, hogy német szinésznő lett, vagy a két nyelvű szinészet
mellett kivánt demonstrálni, nagyon sajnálnom, de azt hiszem, hogy nem
tett egyebet, mint kedvencz s rég nem látott szinésznőjét üdvözölte, kit
örömest látna a Nemzeti Szinház tagjai közt, a mi ellen nincs semmi
szavam. Hogy e zajos fogadtatásban volt egy kis erőltetés is, nem
tagadhatni, már csak azért sem, mert azután néhány nap mulva egy más
tüntetésnek is voltunk tanúi Prielle Kornélia és Felekiné részére.
Mindíg távol tartottam magam az ilyesmitől, nem szólok bele, a fiatalabb
és lelkesebb kritikusokra bízom, kiknek épen nem vagyunk hiányában.