Dráma 5 felvonásban. Irta Bulwer, fordította Tóth József. Előadatott a
Nemzeti Szinházban 1863 június 8-án.
Már mintegy axioma, hogy a jó regényírók bajosan írhatnak drámát. Nem
alap nélküli állítás; számos példa igazolja, sőt okát is könnyed
megérthetni, ha egy pár futó pillantást vetünk a dráma és regény közti
különbségekre. A regény alatt természetesen a mai regényt értjük, mely
többé nem naiv elbeszélés, se phantastikus rajz, hanem a társadalomnak
eléggé philosophikus bírálata. A részletezés mind a cselekmény
fejlesztésében, mind a személyek jellemzésében oly tulajdona a mai
regényírónak, minél semmi sincs drámaitlanabb. A szinpad természete
concentrált cselekményt kíván, nem bírja meg a sok részletet, s négy-öt
felvonás határai közt egy részletesen felfogott jellem épen oly
kifejleszthetlen marad, mint hatástalan. A szinpad a nagy- és erős
vonásokat kedveli s a legsebesebb fejlődést; a szembe tett szenvedélyek
küzdelmére helyezvén a fősúlyt kevésbbé veszi tekintetbe a viszonyok
rajzát, mely a regénynek éltető eleme. S ha ide veszszük a mai regény
legháládatosb tárgyait, melyek se terjedelmök, se szövevényök miatt nem
valók drámai compositióra, továbbá a költői igazságkiszolgáltatása
eszközeit, melyek nagyrészt drámában hatástalanok vagy épen lehetlenek,
mindinkább világos lesz, hogy a mai regény a drámának csaknem teljes
ellentéte, habár a hajdani naiv elbeszéléshez képest sok másodrendű
dolgot kölcsönzött a drámából az előadás élénkségét illetőleg. Nagyon
természetes hát, hogy a regényírók, kik conceptióban, compositióban,
kidolgozásban egyaránt hozzá szoktak a drámaiatlansághoz, bajosan
lehetnek drámaik még akkor is, midőn drámát írnak.
Különösen Bulwertől nem lehet sikerült drámát várni. Regényeiben
legkevésbbé sem hajlik a drámai compositio felé, aztán az a nagyon is
reflexiós modor, melylyel a cselekvényt és személyeit kíséri,
világosítja, bonczolja, már előre is igen kevés szerencsét igér neki a
drámai jellemzéshez.
Valóban nincs is sikerült drámája, bár régebben többször tett kísérletet
e téren. E jelen drámája sem egyéb, mint egy összetöpörödett regény,
melyet maga nem kísérhetvén szokásos reflexióival, személyei által
mondat el egy csoport ilyesmit. Richelieu néha nem más, mint Bulwer, ki
fel-feltárja nekünk, hogy mint gondolkozik ő Richelieuről. Hanem ez mind
semmi ahhoz képest, hogy mennyire vontatott a cselekvény s mennyire
nincs a műben valódi drámai conceptio. Ha Bulwer regényt ír
Richelieuről, bizonyosan érdekessé fogja vala rajzolni a nemesség
küzdelmeit a királyi hatalommal s Richelieu egy nagyobbszerű történeti
alakként tünik fel a cselekvény folyamában. Így csak egyszerű cselszövő,
ki sokat beszél ugyan kedves Francziaországáról, de igazában igen
keveset tesz érte. Már a drámai forma miatt sem rajzolhatta a költő
Francziaország viszonyait, de másfelől oly cselszövényre vetette műve
fősúlyát, mely inkább egy _Pohár viz_-féle vígjátéknak szolgálhat
alapul, mint egy komoly drámának. Az egész nem egyéb, mint Richelieu
küzdelme a kezéből már-már kisikló főhatalomért. Ismét győz, s tovább is
ministere marad XIII-ik Lajosnak. De vajon lehetünk-e iránta nagyobb
részvéttel, mint a másik párt iránt, mely meg akarja buktatni? A költő e
tekintetben egészen homályban hagyja a nézőt s legfeljebb a történelemre
utasítja. A gyámleányához való viszonya sem olyan, mi részvétet
gerjesztene iránta. Számításból adja férjhez; ezzel ugyan maga ellen
idézi a király haragját, de e tettének nem sokkal több erkölcsi becse
van, mintha Juliát, szintén számításból, a király kedvesévé tette volna.
Richelieu küzdelme nem ébreszt bennünk több érdeket, mint bárminő
cselszövény, melynek kifejlődése, ha nem bárgyuság, elvégre is ingerli
kíváncsiságunkat. Szivünk hidegen marad s phantasiánkat semmi sem
ragadja meg.
Mindamellett nem hibáztatjuk a fordítót, hogy szinpadra hozta e művet.
Bulwer oly kitünő író, hogy leggyöngébb művében is van valami élvezetes.
Itt sem hiányzanak szép gondolatjai, megakad egy-egy jól rajzolt alak s
egy pár sikerült jelenet, s az egészen valami oly szellem ömlik el, mely
megkülönbözteti őt a mindennapi dráma férzelőktől.
A czimszerepet Tóth játszotta, de nem épen sikerrel. Voltak átgondolt, s
talán sikerült jelenetei is, de most is hiányzott játékából valami, a mi
sokszor hiányzik nála, midőn nem úgynevezett genreszerepet játszik,
melyben kitünő.
Azonban e gáncs nemcsak őt illeti, hanem szinészeink és szinésznőink
majd mindenikét. A mily jelesek jobb szinészeink az oly jellemek
visszatükrözésében, melyek nem kívánják az erősb szenvedély rajzát vagy
emelkedettebb hangulatot, épen oly ritkán sikerül nekik felemelkedni a
magasabb drámai stilig. Ez szinészetünknek oly baja, mely nem érintést,
hanem tüzetes tárgyalást érdemel, mit alkalomszerint meg is fogunk
tenni. Tóthnak egyébiránt e szerepében sok minden szolgálhat mentségére,
miért nem is kívánju szigorubban megitélni; elég lesz, ha
figyelmeztetjük arra, hogy valahányszor erősebb szenvedélyt akar
kifejezni, beleesik bizonyos sápítozó és síránkozó hangba, a mi majdnem
modorává kezd válni. Oly szinésznek, mint ő, nem lesz nehéz magát
mérsékelni és fegyelmezni.