Dráma 5 felvonásban. Irták Scribe és Legouvé, fordították Csepreghy
Ferencz és Egressy Béni. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 június
23-án.
Szilágyi Pál nyugalmazott szinész félszázados jubileumául és javára.
Bulyovszky Lilla (jól magyarul Bulyovszkyné) asszonynak, a drezdai
udvari szinház tagjának utolsó föllépte.
Egy hozzá méltóbb szerepben vártam Bulyovszkyné fölléptét; a második
előadás részletes bírálatát igértem, remélve, hogy egészen ment lesz az
elfogultságtól. Ez teljesült is, amaz nem. Lecouvreur Adrienne jó szerep
arra nézve, hogy a szinésznő virtuozitását kimutassa, de költői becsre
nézve nem sokkal áll feljebb Gauthier Margitnál. Nem tudom, honnan van
az, hogy kitünő, sőt nagy szinésznők is ritkábban tisztelik a nagy
költőket s kiváló szeretettel fordulnak oly művekhez, melyek sokkal
mesterkéltebb hatásra vannak számítva, mintsem valóban megindítók
lehessenek. De másfelől e szerep nem olyan, hogy Bulyovszkyné kitünő
tehetségét a legerősebb oldalról mutathassa be. Az ő valódi szakmája
most is oly kevéssé a tragikai, mint ezelőtt öt évvel. Soha sem
hibáztattam, hogy e szerepkörben is kísérleteket tesz, de folyvást
hibáztatnom kell, hogy másik szerepkörét elhanyagolja, melyben egyedűl
vívhat ki hervadhatatlan koszorúkat. Számos vígjáték, drámát, sőt
tragédiát is ismerek, melyekben a szerepek mintegy Bulyovszkynénak
vannak írva. Sokszor gyönyörködtetett folyékony, finom társalgása;
csevegni senki sem tudott jobban a magyar szinpadon, mint ő; a vidám
enyelgést, a könnyed ironiát, kaczérságot, sőt az érzelmesség bizonyos
fajait majdnem mindig sok bájjal és erővel fejezte ki. Lehet, hogy
ejtett itt-ott hibákat, megtörtént néha, hogy szerepe felfogásában
megtévedt; a reflexio olykor megbénította önkéntességét s művésziebben
kívánva adni egyet-mást, a mesterkéltség örvénye felé lépdelt, de mindig
tudott hatni s bizonyos varázszsal kötötte le nézőit. E varázs mindjárt
vesztette erejét, mihelyt kilépett e körből s az erősb a viharosb
szenvedélyek küzdelmét ábrázolta. S különös, e szerepeire fordított
legtöbb gondot, holott kitünő tehetségének fényoldalai itt nagyrészt
elhalványultak, s az árnyoldalak kaptak túlsúlyra. Nem a teremtő
phantasia alakjai állottak előttünk, hanem a reflexio fáradságos
mozaikművei. Méltányoltuk a szorgalmat, bámultuk a gondot, tanulmányt,
de nem egyszersmind a tanulmány eredményeit is.
Már arcza és hangja sem olyan, minővel nagyobbszerű tragikai szinésznővé
válhatnék valaki. Arczán legörömestebb mulat a mosoly, ajkai körül a
finom gúny, szemében az enyelgés. A mély fájdalom kitörését, a dűh,
boszú, megvetés kifejezéseit csak keresi, de nem találja meg. Hangja a
mily finom árnyalatokra képes a társalgásban, épen oly monotonná vagy
erőtlenné válik az erősebb felindulásban. A mily önkénytes nála a
csevegés, enyelgés, sőt a csendes meghatottság is: épen oly nehezen
bírja meg a korlátjokat áttört szenvedélyek rohamait. S e szerepekben
rendesen inkább részleteket nyujt, mint egészet, s a mi ezzel a
legtöbbször együtt jár, ritkán tudja biztosan rajzolni a jellem
körvonalait. Csak az oly mozzanatra helyez súlyt, melytől hatást remél;
csak ott dolgozgat ki sok finom részletet, hol mintegy feltünni vágyik;
de nem önti el egész játékán a jellem alapszínezetét, a főszenvedélyt
vagy az érzések és szenvedélyek vegyületét, melyből, mint magából nőtt
ki a cselekvény. E mozzanatokat mintegy várja, nagy gonddal emeli ki, de
a legtöbbször aztán ismét közönybe esik vissza, egész addig, míg nem jő
valami hatásos mozzanat. E mozzanatok nagyrészt elég jól vannak
gondolva, de nem mindíg jól játszva, és nagyon sokszor hiányzik belőlök
az a czement, mely a jellem alkatrészeit összetartja. E mellett
legsikerültebb tragikai jeleneteiben is érezzük, hogy ez csak játék,
szinészkedés. Nem tud eléggé hitetni, teljes illusiót teremteni, a mi
másik szerepkörében nem egyszer sikerül neki.
Természetes, hogy minden oly szempontból van mondva, minőt
Bulyovszkynénak európainak hírlelt nevezetessége mintegy magával hoz.
Természetes, hogy mindez nemcsak a régi Bulyovszkynéra illik, hanem az
újra is. Ő haladt ugyan, de a mint már mondám, tehetsége nagyobb
fejlődést nem vett, se művészetének alaptermészete nem változott meg.
Mint régebben, úgy most is jobban játszotta Gauthier Margitot, mint
Lecouvreur Adriennet, pedig épen nem volt elfogult, sőt bátrabb, jobb
kedvű volt, mint a hogy Adrienne szerepe megkívánta. Hangsulyozása is
most hibátlanabb volt, mint Gauthier Margitban. Csak a második
fölvonásban vettem észre egy pár hibát: például: _igen, velem közlendő,
felkiált_ stb. a végső felvonásokban inkább betüket hagyott ki egy-egy
szóból: _semmi_ helyett _semi_-t, _szelleme_ helyett _szeleme_-t
mondott. Azonban grammatikusi ridegségem mellett is mindezt könnyebben
megbocsátom vala, mint azt, hogy nem annyira Adrienne szerény,
tartózkodó, de nemesen önérző, gyöngéd, de azért belül folyvást égő
szenvedélyessége, melybe, mint a szinésznőknél rendesen, az érzés némi
montirozása vegyül. Bulyovszkyné valamivel bátrabb, jobb kedvű volt,
mintsem eléggé szerény és tartózkodó, valamivel vidámabb, mintsem eléggé
gyöngéd lehessen. A heves és viharos természetnek csekély sejtető
árnyalatát tüntette föl a nyugodtabb pillanatokban. Igen sokat és
sokszor mosolygott. Részemről sokat elengednék mozdulatai nemességéből,
finom részletezéseiből, melyeket ujabban elsajátított, ha arczán
kevesebbszer látnék mosolyt, melynek kedvességét egyébiránt a világért
sem akarom elvitatni. Most is, mint a multkor, elsőbb jelenetei kevésbbé
sikerültek, mint a későbbiek. Michonnetvel való jeleneteinek épen annyit
használt, mint ártott, hogy édes atyja játszotta e szerepet s épen ez
ünnepélyes este. Emelte a hatást s nem csoda, hogy a közönség élénk
tetszését nyilvánította, midőn karjaiba borult és felkiállott: ennek
köszönöm mindezt, ez atyám, de egyszersmind ártott is, mert nem annyira
Adrienne-t és Michonnet-et láttuk magunk előtt, mint Bulyovszkynét és az
ő édesatyját. Az a hely, midőn Adrienne szerepét próbálja, jobban volt
kigondolva, mint eljátszva. Nem úgy igazította meg magát, hogy élénken
kitessenek a javított helyek. A galamb meséjét szépen szavalta, de nem
nagy bájjal és gyöngédséggel, a mit talán az is okozhatott, hogy
Lendvai, ki Maurice grófot játszotta, oly esetlenül szólott belé, hogy a
legégőbb gyöngédség is megfagyhatott volna. Sikerültebb volt Rachel
híres jelenete, midőn Adriennet a féltékenység kinozza és megszabadítja
vetélytársnőjét. Hogy reám e jelenet kevésbbé hatott, mint a körülem
tomboló fiatalságra, meglehet, bennem van a hiba, a ki erősb tragikai
felindulások után áhítozom. Különösen rosszul hatott reám, midőn
Bulyovszkyné Rachel híres _oui_-át mondotta el, a mi magyarul
_hiszem_-mel van fordítva. Ez mind kigondolva, mind játszva jól volt, de
mihelyt bevégződött a mozzanat, Bulyovszkyné meglehetős közönyössé vált
s úgy szagolta bokrétáját, mintha nem ment volna át valami nagylelkű
küzdelmen. A negyedik felvonás híres jelenetében két hibát találtam
midőn Adrienne rosszul takart czélzatokban társalog a herczegnővel, nem
tudta eléggé vegyíteni tartózkodását felindulásával, a finomságot
dühével, a fájdalmat boszúvágyával; midőn szavalni kezd a társaságnak,
csak későre találta meg a kellő hangulatot s csak a végsorok sikerültek
annyira, hogy teljességgel nem vettem rossz néven szomszédaim zajos
tapsait. A végső jelenetben mindent megtett, mi tehetségében állott, de
ki tehet róla, hogy e tehetség nem határozottan tragikai. Teljesen
méltánylom azt a mozzanatot, midőn kissé megdőlve merően áll s a
levegőbe néz; igen szép alak volt, méltó fájdalmához. Azt is örömmel
szemléltem, hogy a haldoklás perczeiben nem folyamodott materialis
eszközökhöz, de a legjobb akarat mellett is meg kell vallanom, hogy
arczával, szemével, hangjával keveset tudott kifejezni, s bocsássák meg
rajongó tisztelői bűnömet, még mindíg örömestebb tapsolok, ha a kín
tördelt hangjai helyett kedves csevegését hallom s mosolyában
gyönyörködhetem.
Nem tudom, fel fog-e még lépni vendégművésznőnk, azt sem, vajon van-e
kedve ismét a hazai művészetnek szentelni tehetségét. Hogy a közönség és
hírlapok óhajtják, nem szenved kétséget. De egyszersmind azt is hallani
itt-ott, hogy főbb szinésznőink tömegesen vissza fognak vonulni a
nemzeti szinpadtól, ha Bulyovszkynét az igazgatóság szerződteti. Én
ugyan nem kedvelem a szinházi pletykákat, nem szoktam bele szólani az
igazgatás dolgaiba, soha sem ajánlottam senkit szerződtetés végett, sőt
megvallom, oly kevéssé értek a szinház igazgatásához, mint akár a
_Hölgyfutár_ és _Magyar Sajtó_ kritikusai, a kik mindennap beleszólnak,
de lehetetlen e szállongó hírt megjegyzés nélkül hagynom. Először is nem
hiszem, nem tudom feltenni szinésznőinkről, hogy ha hazafiúi érzelmökben
sértve érezték magukat Bulyovszkyné által, ily módon kivánnának rajta
boszút állani. Ez nem volna egyéb, mint a szinház érdeke elleni
dolgozás, a hazafiasság leple alatti hazafiatlanság, vagy a mi szinte
oly rossz, puszta ürügye a versenytől való félelemnek. Nem szükség
bővebben magyaráznom a dolgot s tovább szónokolnom Bulyovszkyné mellett,
épen nekem, a ki két nyelvű színészkedését mindíg kiméletlenül
megtámadtam. De ha én tudok az akadémiában és Kisfaludy-társaságban egy
teremben ülni és kezet szorítani azokkal, kik túlbuzgalmukban
kritikáimért majdnem hazaárulónak kiáltottak ki, bizony szinésznőink is
örömest játszhatnak egy oly szinésznővel, ki szinészetünk egyik dísze, a
ki nem ellenök vétett, csak maga ellen, midőn megszünt magyar művésznő
lenni, a nélkűl, hogy egészen németté váljék.