Vigjáték 3 felvonásban Bourgeois Anicet és Decourcelle után fordította
Feleki Miklós. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 május 15-én.
Kissé elkéstünk birálatunkkal. Ilyenkor alig tud az ember valami olyat
mondani, mit a többi lapok többé-kevésbbé, félig vagy egészen már el nem
mondottak volna, kivált ha a szinmű gyönge vagy jó oldalai nagyon is
szembetűnők.
E vígjáték hiányait is eléggé megjelölték lapjaink s mi talán már nem is
szólanánk hozzá, ha nem tapasztaltuk volna, hogy legfőbb hibáját még
senki sem érinté. E hiba sem több, sem kevesebb, mint a komikai alap
teljes hiánya. Soha sem volt anynyira divat vígjátékot komikum nélkül
írni, mint most Francziaországban, a vígjáték e classikai földjén. Úgy
látszik, sok mostani franczia vígjátékíró épen úgy nem tud egész
lelkéből nevettetni, mint közönsége nevetni. Talán mindenik lelkében
zavartabb, homályosabb az erkölcsi eszmény, mintsem a nevetségesség
ellentétét eléggé érezhessék. A világ bohóságait, az emberek
gyöngeségeit egyik sem tartja oly bohóságoknak és gyöngeségeknek mint
kellene. Ritkán telik kedvök élesen kitüntetni és büntetni valamely
tévedést, túlságot, balgaságot vagy gyöngeséget. Inkább szórakoztatni és
szórakozni kivánnak. Egy-egy pikáns történetet találnak fel, melyben a
meztelen botrány kiszorítja a komikumot s a bonyodalom nem annyira
komikai, mint pusztán váratlan helyzeteket fejt ki. Inkább
kiváncsiságunkat veszik igénybe, legfeljebb izgatnak, de nem nyújtanak
æsthetikai gyönyört. A cselekvény ritkán fejez ki valamely határozott
eszmét; a fő hős ritkán jár pórul, a mi nélkül épen úgy nincs komédia,
mint tragédia tragikai bukás nélkül; vagy ha pórul jár is, az ok nem
szenvedélyében vagy tévedésében rejlik. Az érdek sokfelé oszlik, a
mellékszemélyek rendesen komikaibbak, mint a fők, a párbeszédek
elméssége, a jellemek erőltetett különössége, s némi stereotyp tréfák
nyomulnak leginkább előtérbe, s midőn kijövünk a szinházból, jó ha csak
annyit mondhatunk, hogy csak szórakoztunk s nem egyszersmind
boszankodtunk is.
E jellemzés a mostani franczia vígjáték nem minden csoporzatára illik.
Vannak más csoportozatok is, bár nagy részt ezekben sem sok a
vigasztaló.
Megvalljuk, hogy mi a most jellemzett osztály iránt a legnagyobb
ellenszenvvel viseltetünk.
Az ily vígjátékban, mint a _Család öröme_, nem tudja az ember mi és ki a
nevetséges. Mit akarnak kifejezni a költők? Azt-e, hogy mily nevetséges
az anyósnak bele avatkozni elegyedni gyermeke és veje dolgába, s elvégre
könnyen pórul járhat e miatt? Nem. Az anyós itt nagyon mellékszemély s a
családi összezördülés a vígjáték kezdete előtt mintegy kilencz-tiz évvel
történt. Avagy azt akarják tudtára adni a világnak, hogy mily
nevetséges, ha az egymást szerető házaspár kis ok miatt elválik
egymástól? Nem. Egyik házaspár sincs nevetségessé téve. A költők
tulajdonkép azt hirdetik, hogy ha az ember kis ok miatt oda hagyta
feleségét, s kilencz-tiz évig szeretőket tartott, s végre ráunt e sivár
életre, béküljön ki újra nejével, a nő pedig bocsásson meg neki. Hogy mi
ebben nevetséges, nem foghatni meg, ha ugyan magán az írón nem nevetünk,
kinek a szerelemről és házas életről ilyen furcsa fogalmai vannak.
Vajon az egyik főhőst, Sylly Györgyöt, elfogadhatjuk-e komikai alaknak?
Elég gyönge, sőt csaknem nyomorult ember, de a költők teljességgel nem
akarják nevetségesnek festeni, sőt szánalmunkat és rokonszenvünket
igyekeznek iránta felkölteni. Azt hiszik, hogy mindenki oly könnyen
megbocsát neki, mint neje, mert elég bátor az ő becsületéért párbajt
vívni. Sylly neje sem komikai személy, sőt rokonszenves, szenvedő alak,
kit sajnálunk egész addig, míg férjével kibékül; aztán megbánjuk, hogy
sajnáltuk. Cecile leányuk szintén nincs nevetségnek festve. Ez egy
koraért, eszes és szeretetreméltó lyány akar lenni. Esze elég is van, de
szeretetreméltóságából hiányzik valami, mit nőiségnek neveznek. Az anyós
Barmont asszony, s Cecile vőlegénye, Duxornel Hector, akarnak
tulajdonkép komikai alakok lenni. Sőt az anyós meg is bukik, elmegy a
háztól, mikor leánya és veje kibékülnek. E szerint Barmont asszony volna
a legfőbb személy a vígjátékban, az ő eltávozása teszi tulajdonkép a
komikai katastrophát. Csak az a baj, hogy Barmont asszony csak multjával
foly be némileg a cselekvényre és magában a műben sokkal mellékesebb
személy, mintsem a cselekvény súlypontja lehetne. Aztán megvalva az
igazat, Barmont asszonynak több igaza van, mint akár leányának, akár
vejének. Oly férfi, ki elhagyja szeretett nejét, kilencz évig
egyetlenegy gyermekét még látni sem kívánja és szeretőket tartva
Párisban úgy él, mint egy fiatal roué, csakugyan nem érdemli meg a
boldog házas életet. Nem azon csodálkozunk, hogy az anyós ellenzi a
kibékülést, hanem inkább azon, hogy oly keveset tesz akadályozására,
miért aztán bukásában ez okon is kevés a komikum.
Az egész darabban a Hector jellemében van legtöbb komikum, azaz a
komikumnak némi árnyalata. Vitéz katona, ki nem rég tért vissza
Afrikából. Azonban, a mily vitéz a csatatéren, oly félénk a társaságban,
az asszonyok körül. E komikai ellentét teszi érdekessé. Egyébiránt ezt
már annyiszor használták a franczia vígjáték és regényírók, hogy kezd
stereotyppá válni. Mint Cecile eszköze s így mellékszemély,
természetesen kevéssel járulhat a vígjáték alapeszméji kifejezéséhez s
így a cselekvény menetére. Mindenesetre ő a legjobb alak; kár, hogy a
költők nem rajzolták oly jól, mint talán kigondolták; félénksége és
ügyetlensége néhol csaknem a bornirozottságba megy át, a mit bizonyára
nem akarhattak.
E csak felületesen odavetett bonczolás is képes igazolni fentebbi
jellemzésünket. Sajnáljuk, hogy szinészeink ily műveket nemcsak
egyszer-másszor, mintegy kivételesen, hanem nagyon is sokszor
kénytelenek játszani. Ily szerepek betanulása keveset hat művészeti
erejök kifejtésére. Nagy részt elcsépelt, stereotyp dolgok; mind
gyöngébb kiadásban, melyek nem igen vehetik igénybe a szinésznek se
lelkesülését, se ambitióját. Ez nagyon hozzá szoktatja aztán a szinészt
a modorossághoz, mihez különben is elég a hajlam nálunk. Ezt nem az
előadásra kivánjuk értetni, mely nem volt gyöngébb a szokottnál. Azonban
nekünk úgy tetszett, mintha ez új darab szerepeiben már legalább is
húszszor láttunk volna minden szereplőt. Tudjuk, hogy ennek egyik oka
maga a vígjáték, de a másik ok bizonyosan ott rejlik, hogy nagyon
sokszor játszanak szinészeink ily műveket s mintegy vonatnak a stereotyp
játszásra, még talán akkor is, midőn maga a szerep az elégnél is több
anyagot ad az ellenkezőre.