1863 május 24-én.
Mint drámabíráló választmányi tag szólalok fel egyik tagtársam ellen, a
ki igazságtalansággal vádolja e választmány egyik osztályát. Nem
tartozom ehhez az osztályhoz, nem magamat védem, sőt tulajdonkép
társaimat sem akarom védeni, mert nem tudhatom, hogy csakugyan igazuk
van-e vagy nincs. Csak ez állítólag igazságtalanság orvoslatára ajánlott
mód helytelenségét kivánom kimutatni s helyébe jobbat ajánlani.
Az ügy ez. Bajza Jenő _Zách Feliczián_ czímű szinműve, egy ellenében
három biráló előadásra nem ajánlván, visszautasíttatott. Ezért nagy zajt
ütött egyik politikai lapunk, azt mondván, hogy _Bánk bán_-t kivéve
_Zách Feliczián_-nál nincs jobb tragédiánk, sőt Katona tragédiája
körülményeit összehasonlítván a Bajzáéival, úgy mutatta fel Bajzát, mint
félreismert lángészt és üldözött költőt, kit irodalmi ellenségei
elnyomni törekednek. Nem ütköztem meg e nyilatkozaton, de egyszersmind
kevés sulyt is helyeztem reá. A ki Molière egyik remekéről azt mondja,
hogy sehogy sem állja ki a bírálatot, attól kitelik, hogy egy némi
reményre jogosító vagy épen talán gyönge drámát akár remekműnek
hirdessen. Azután Tóth Kálmán szólalt fel a _Bolond Miská_-ban, nem mint
humorista, hanem mint dramaturg és drámabíráló választmányi tag. Ő is
nagy igazságtalanságnak tartja a választmány eljárását s oda
nyilatkozik, hogy _Zách Feliczián_ a legszerencsésebb compositio, a
cselekvény egysége s legtömörebb nyelve miatt, melyen valaha fiatal
költő írt, megérdemlik, hogy Bajza Jenőt hozsonnával fogadják.
Őszintén megvallom, hogy némi elfogultsággal olvastam e sorokat s maig
sem adok nekik hitelt, már csak azért sem, mert irodalmunkban _Bánk
bán_-on kívül egyetlen drámát sem ismerek, melyre a föntebbi itélet
illenék, sőt _Bánk bán_-ra sem illik, mert ez is legfeljebb szerencsés
compositio, de nem a legszerencsésebb. Tíz év óta, mióta járom a Nemzeti
Szinházat s birálom a szinműveket, sokszor hallottam én már ily
magasztalást s mindig csalódtam; azért nem könnyen hiszek el valamit, ha
mindjárt drámaírók mondják is, kik rendesen nem igen szokták egymás
darabjait dícsérni. Azonban én nem olvasván _Zách Feliczián_-t,
természetesen nem ítélhetek a dolog érdemére nézve, s csak némi
analogiából s a nyilatkozók irodalmi egyéniségéből indulhatok ki, a mi
megőrizhet ugyan a hiszékenységtől, de nem ad jogot valódi itéletre.
Lehet, hogy _Zách Feliczián_ jeles mű; lehet, hogy még jó darab sem,
csak figyelemre méltó jelenség, mely érdemes az előadásra; lehet, hogy
ilyen sem, s a visszautasító birálóknak igazok van. Szóval, én mindezt
lehetőnek hiszem, de a legkedvezőbb esetben is lehetetlennek tartom ez
állítólagos igazságtalanságot úgy orvosolni meg, a hogy Tóth Kálmán
javasolja.
Mit javasol ő? Se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy Bajza Jenő adja
be szinművét még egyszer, valami más czím alatt, ezt nem akadályozhatja
senki s ő biztosítja a költőt, hogy a választmány fölismeri azon
életrevaló elemeket, melyek legkevésbbé valók arra, hogy egy terczettel
eltemettessenek. Tehát Tóth Kálmán azt akarja divatba hozni, hogy az
igazgató minden visszautasított drámát más czím alatt köteles legyen
elfogadni, a választmány pedig megbírálni. Tehát az igazgatónak joga van
ily gyermekeskedéssel boszantani a választmányt, sőt talán épen azokat a
tagokat, kik visszautasították. Vagy azt hiszi Tóth Kálmán, hogy az
igazgató más bírálókhoz fogja küldeni a szinművet s három bíráló fölött
más három bírálóval töret pálczát, mindaddig, míg találkozik három derék
ember, kik elég igazságosak lesznek fölfedezni az igazságot? Az igazgató
ily jogáról nem tudunk semmit s ha ilyesmit kísért meg, bizonyosan sokan
ki fognak lépni oly választmányból, mely megaláztatni engedi magát. Vagy
Tóth Kálmán épen magában a választmányban fog indítványt tenni, hogy ez
vagy amaz visszautasított darab adassék ki más bírálóknak? De vajon a
választmánynak is van-e joga három tagja felett más három taggal hozatni
ítéletet? S ha van, mi fog következni? Tóth Kálmán elfogadott vagy
elvetett, néhány szinművet; adassanak ki új bírálóknak s így tovább, míg
aztán a drámabíráló választmány köznevetség tárgya lesz s önmagát fogja
mindennap megalázni, ha ugyan ily rendszabályokat el tud fogadni.
Így hát a netalán történhető igazságtalanságokat sehogy se lehet
orvosolni? Oh igen, csak nem a választmány compromittálásával. A
választmány akármelyik tagja felett csak az egész választmány ítélhet s
egyik vagy másik osztály ellenében csak az egész választmányra
hivatkozhatni. E hivatkozási jogot bajos megadni a drámaíróknak, mert
akkor minden visszautasított szinmű új bírálat alá kerül. Hanem meg
lehetne adni az igazgatónak. Föl lehetne szabadítani arra nézve, hogy az
oly visszautasított szinművet, melytől sikert remél, terjeszthesse az
egész választmány elé, azaz ülést hirdetve, olvastassa föl a szinművet,
melyet aztán a tagok szótöbbséggel vagy újra elvetnek, vagy elfogadnak.
Sőt e hivatkozási, e közülés elébe terjeszthetési jogot meg lehetne adni
a választmányi tagoknak is, de nem egyeseknek, hanem például a
választmány harmadrészének, azaz, ha a választmány harmadrésze meg van
győződve valamely igazságtalanságról, legyen joga az igazgató által
ülést hivatni össze, hol aztán a szinmű sorsát az egész választmány
döntené el a fennebbi módon.
Ezt a indítványt talán a választmányi ülésre kellett volna halasztanom,
de minthogy Tóth Kálmán, mint valamelyik lap mondja, szép
szabadelvüséggel a hírlapi térre lépett ki, nekem is követnem kellett e
példát. Most nincs egyéb hátra, mint az igazgató és tagtársaim
figyelmébe ajánlanom indítványomat, melyet valamelyik ülésben, vagy akár
hírlapban megvitatva, bizonyosan még sokkal jobban formulázhatni.