Dráma 5 felvonásban. Irták Sand György és Meurice Pál. Fordította Feleki
Miklós. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 április 27-én.
E szinmű Sandnak _Les beaux Messieurs de Bois-Doré_ czímű regényéből van
véve, mely 1858-ban jelent meg. Nem tudjuk: vajon Sand részt vett-e az
átdolgozásban vagy csak felajánlotta regényét e czélra; annyi bizonyos,
hogy egyetlen drámája sincs annyi technikai készséggel kidolgozva, mint
ez.
A regény minden részletére nem emlékezünk már, csak annyit tudunk, hogy
a szinmű cselekvénye egy pár pontban különbözik a regénytől s az
átdolgozók lényeges változtatásoktól sem riadtak vissza. Ezt a világért
sem úgy említjük föl, mint hibát. A regényből készült drámák rendesen
épen abban a bajban szenvednek, hogy nagyon is a regény befolyása alatt
állanak; az átdolgozók ritkán emelkednek független költőkké, kik újra
teremtenek, hanem csak másolók maradnak, kik megelégszenek a regény
scenirozásával. Azonban, midőn a _Menekültek_ íróinak elvbeli
függetlenségét méltányoljuk, csodálkoznunk kell, hogy az gyakorlatilag
oly keveset eredményezett. E dráma sem több jól rendezett tableauk
összegénél s hatása inkább melodrámaszerű, mint drámai; többet veszi
igénybe kiváncsiságunkat, mint kedélyünket s nem annyira szenvedélyeket
rajzol, mint eseményeket csoportosít. Azonban vannak jó tulajdonai,
melyek előnyösen különböztetik meg más hozzá hasonló franczia drámáktól.
Nincs benne hóbortos philosophia, erkölcstelen erkölcs, nem kap a
rémjeleneteken, megveti a testi és erkölcsi szörnyüségeket: szóval, ha
mélyebben nem indítja is meg az embert, bizonyos kellemes
felületességgel mulattatja, s ez elég arra nézve, hogy a repertoiren egy
darabig fen maradjon. Már kétszer adták s nem mondhatni, hogy
közönségünknek ne tetszett volna.
A színmű 1616-ban játszik s hátterét a hugenották küzdelmei képezik. A
cselekmény jó része nem egyéb, mint egy régebben elkövetett bűn
leleplezése és megboszulása. Így felvéve, már a tárgy sem eléggé drámai.
A drámai cselekvénynek lehető keveset kell foglalkozni azzal, a mi
azelőtt történt, avagy állani a mult befolyása alatt. A multtal való
foglalkozás leginkább az expositio dolga s nem a szorosan vett drámai
cselekvényé. Mennél többet kell beszélnünk arról, a mi azelőtt vagy künn
történt, annál roszabbul választottuk tárgyunkat. A görögök példáját itt
nem hozhatni fel. Ők trilogiákat írtak s így a mult csak annyiban volt
mult, a mennyiben egyik dráma után más dráma következett; mindenik
bevégzett egész volt, habár tárgyuknál fogva kapcsolatban egymással.
Senki sem értette jobban Shakespearenél, hogy a mi azelőtt vagy künn
történt, azzal keveset kell bajlódni a drámaíróknak. Drámai
cselekvényeinek gyökerei nem a multból táplálkoznak; expositiói
bámulatosak, sőt még _Hamlet_-ben is, melynek tárgya egy régebben
elkövetett bűn megboszulása, a leleplezés már az expositióban
megtörténik, figyelmünk egészen a jelen felé fordul s a hős küzdelme és
boszuja veszik igénybe teljes részvétünket. A _Menekültek_-ben a
leleplezések s a multban gyökeredző felvilágosítások nagy tért foglalnak
el, a legtöbbször drámai mozzanat nélküliek s a cselekvényt nem annyira
bonyolítják, mint nyujtják.
A mű másik hibája az, hogy Sciarra d’Almivár, a mű egyik főhőse, a hogy
itt van előállítva, a legérdektelenebb személy, a kit leálarczoznak s
boszú áldozatául esik. A bűn, mint drámai alap, vagy nagyszerűsége által
válik drámai alappá, nagyszerűsége által válik drámai érdekűvé, vagy
mint az alapjokban nemes vagy jogos szenvedélyek korlátlansága,
tévedése, mikor aztán mindíg valami részvétre gerjesztő indokot rejt
magában. Pusztán criminalis esetek csekély értéküek. Sciarra d’ Almivár
bűne ugyan nem puszta criminalitás, de közel áll hozzá s maga oly
érdektelen s indokolatlan egyéniség, hogy küzdelme és bukása legfeljebb
csak erkölcsi érzésünket veszi igénybe s nem egyszersmind az æsthetikait
is.
A mű harmadik hibája szintén nem csekély. A boszú nagy munkáját egy
gyermek kezdi meg, de végrehajtani nem lévén képes, nemcsak hogy
segítségre szorul, hanem kénytelen egészen másoknak engedni át,
Jovelinnek és Bois-Doré marquisnak. A boszú tulajdonkép hármok közt
oszlik meg. Innen aztán az, hogy a kifejléskor az események nem
összpontosúlhatnak eléggé, a szenvedély ereje is megoszlik, a mi
sokfélekép gyöngíti a drámai érdeket. Mario iránti részvétünk sem az,
mit egy drámai hős ébreszt föl. Már kora is kizár ilyesmit. Csak
szánjuk, s midőn szánalmunkhoz más érzés is vegyül, ő megszünik cselekvő
személy lenni; Jovelin és Bois-Doré marquis lépnek föl helyette, kiket
eddig figyelembe se vettünk. Igaz, a gyermeket bajos lett volna Sciarra
d’Almivárral szembeállítani; jó hogy Jovelin és a marquis vívnák a
párbajt, de az is igaz, hogy a megosztott érdeket nem pótolhatja az
események változatossága s a helyzetek regényessége. Szegény Mariót
Bois-Doré marquis nagyon háttérbe tolja, aztán Jovelin is előáll az ő
szerelmi históriájával. A személyek iránt nem fejlődhetik mélyebb
részvét, s inkább csak az események kimenetelére vagyunk kiváncsiak.
Mindent összevéve, nekünk inkább tetszett az előadás, mint maga a dráma.
Szinészeink a szokottnál több gonddal és kedvvel játszottak. Különösen
Egressyt kell kiemelnünk. Ő Bois-Doré marquist játszotta, e
szeretetreméltó vén piperkőczöt és lovagot egyszersmind, a ki vigad,
udvarol és uriasan semmiskedik, egész addig, míg feltalálja öcscsét;
ekkor aztán levetkőzi hazug fiatalságát és tiszteletreméltó öreg
nagybátya lesz, kit lovagi becsület és testvéri szeretet egyaránt
boszura ingerelnek.
Kevésbbé sikerültnek tartjuk azt a jelenetét Marióval, midőn ez
elbeszéli neki életét s ő öcscsét véli föltalálhatni benne. Itt majd
semmi átmenetet nem vettünk észre. A marquis levertebb, érzékenyebb
volt, mint kellett volna s meghatottsága csak általánosságban, árnyalat
nélkül volt játszva.
Mariót Szilágyiné sok érzéssel s a közönség tapsai közt adta, de nekünk
úgy tetszik, hogy több nőiséget, mint gyermeki bájt tüntetett föl s
inkább egy kora érett lyány, mint fiú állott előttünk. Feleki Jovelinban
sikerültebben emelte ki a védő és boszuálló lovagot, mint a szerelmest;
Felekiné, mint Beuvée Laura, kedves jelenség volt, de mivel talán
szerepe kevés hatásos mozzanatot nyujtott, nem fordított reá annyi
gondot, mint a mennyit nagyobb szerepeire szokott. Színésznőinknél ezt
többször tapasztaljuk, mint színészeinknél, s nekik talán könnyebben is
megbocsáthatni, ha ugyan a kritika erényei közé tartozik a gyöngéd
udvariasság. Komáromyról, Sciarra d’Almivar személyesítőjéről nincs
kedvünk írni; e jellem oly rosszul van kigondolva és írva, hogy nem
csoda, ha a szinész nem tudja, mit csináljon vele. Mindamellett
figyelmeztetjük őt arra, hogy a mozdulatok és állások szép és jellemző
formái a szinészet köréhez tartoznak. Általában erre aránylag kevés gond
van szinházunknál. Nem szoborszerű mesterkedéseket kivánunk, sem typikai
schemákat az egyéni rovására. Óhajtásunk csak az, hogy a kellem és erő,
az öröm és fájdalom, szóval a szenvedélyek és érzések árnyalatait ne
csak arczczal és szóval igyekezzünk kifejezni, hanem az állással és
taglejtéssel is természetesen mindíg a művészet határai közt.