1863 május 3-án.
Némelyek felettébb dicsérik a németországi főbb szinházak közönségének
magaviseletét: nem oly enthusiasta, kitörő, zajos, mint a franczia,
csöndesen mulat s bizonyos kritikai komolysággal tapsol; s óhajtják,
hogy a mi Nemzeti Szinházunk közönsége is így viselje magát. Mi magában
még nem tartjuk nagy bajnak sem az enthusiasmust, se a zajt, ha maga
helyén történik s azt hiszszük, hogy bajos a nemzeteknek vérmérsékét
octroyálni. De lehetnek és vannak is visszaélések, melyek sem a nemzeti
szellem, sem a vérmérsék kifolyásai, s melyeket épen azért nem árt
ostromolni. Ilyennek tartottuk mi mindig, kivált a drámai előadásoknál,
azt a sok kihivást, melylyel közönségünk hol jelenet, hol felvonás közt,
mindjárt-mindjárt kiparancsolja a szinészt, négyszer-ötször, sőt hatszor
is egymásután. A szinész a felvonás végén meghal, a közönségnek kedve
kerekedik föltámasztani, s íme a szegény halott a jövő perczben már
mosolyog és hajlong előtte; a szinésznő egyik jelenetben örökre
elbúcsuzik kedvesétől, de a közönség nem engedi, visszaparancsolja s
megkivánja tőle, hogy a sok sírás után már mosolyogjon is egyet; a
szinésznek át kell öltözni vagy szerepét kivánná még egyszer átfutni;
van rá idő azután is, gondolja a közönség, elébb hajtsa meg magát; a
szinésznő a fárasztó jelenetek után kissé pihenni óhajtana, hogy is ne,
gyönyörködni akarunk mosolyában, csak jőjjön ki, mosolyogjon, s hálálja
meg tapsainkat. Szóval e nálunk annyira divatozó kihivás rontja az
illusiót, vontatottá teszi az előadást, s legtöbbször nem is a közönség
véleményének kifejezése, hanem csak egy pár ember zajoskodása. Föl is
akartunk már szólalni egy párszor ez ügyben, azonban megvalljuk
gyöngeségünket, kissé átallottuk. Azt hittük, hogy majd a színészek így
fognak felkiáltani: ezek a kritikusok már a kihivást is irigylik tőlünk,
azt is el akarják vitatni, a mire ellenökben eddig oly bátran
hivatkozhattunk. Annyiban hagytuk hát az egész kérdést, melyet különben
sem tartottunk nagyon fontosnak, de minthogy magok a színészek kezdenek
felszólalni a kihivás ellen, többé nem hallgathatunk, s örömest
pártoljuk őket.
Ime Egressy Gábornak a _Szinházi Látcső_-ben közrebocsátott felszólalása
egész terjedelmében:
«A kihivások legyenek megszüntetve mindenkorra, akként, hogy a Nemzeti
Szinházi rendes tagjainak legyen megtiltva a kihivásra megjelenni a
szinpadon. Országos szinház méltóságával alig lehet megegyeztetni azon
kihivási jeleneteket, melyekre némely, különben talán igen buzgó
pártfogói intézetünknek, engedik magokat ragadtatni, gyakran a közönség
nagy részének nem kis boszuságára. Egész általánosságban szólunk e
dologról, midőn mondjuk, hogy a hol a kihivások régen kimentek a
divatból vagy divatban sem voltak soha, a _Théâtre Français_-ben és a
bécsi _Burgtheater_-ben a közönség részéről a legnagyobb elragadtatásnak
sincs más kifejezése, mint a taps, az illető felkiáltások kiséretében. E
kifejezésben találja legszebb koszoruját ama szinpadokon a művész is. A
taps oly régi szokás, mint a szinművészet. A kihivás nem annyira
fokozata e kitüntetésnek, mint korcs kinövése, mely midőn a művészt meg
akarja tisztelni, annak személyét egyszersmind lealázza, szolgájává téve
szeszélyének. A szinházi kitüntetésnek neme, kétértelműsége mellett, még
ártalmas is, a mennyiben a mű benyomását zavarván, rontja az illusiót;
továbbá késlelteti az előadást, hátráltatván a szinpad átváltoztatását,
s az illető tagok átöltözködését.
Egressynek igaza van, azonban mi nem reméljük, hogy e visszalépéstől
egyszerre el lehessen szoktatni a közönséget. Azért tanácsunk az, hogy
az igazgatóság csak a jelenetek és felvonások közti kihivásokra való
megjelenést tiltsa meg a drámai színészeknek, de a játék végén történni
szokott kihivásokra ne terjeszsze ki tilalmát.