Vigjáték 3 felvonásban. Irta Kövér Lajos. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 márczius 11-én.
Sajnáljuk, hogy Kövérnek ez az új vígjátéka teljességgel nem jelöl
haladási pontot pályáján, sőt meg kell vallanunk: a _Kiadó szállás_-ból
még az is hiányzik, a mit eddigi jobb vígjátékaitól legszigorúbb birálói
sem tagadtak meg. Értjük az elevenséget élénk menetet s a technikai
jártasságot.
E művében is van ugyan egy pár élénk jelenet, jó ötlet, de csak úgy
mellesleg, az egész nagyon vontatott, lassú menetű s oly epizódokkal
terhelt, melyek legfeljebb regényben lehetnek helyökön, de nem drámai
műben. Ilyen például a Stahlmajerné titkára és cselédei közötti jelenet,
mely egy lépést sem viszi a cselekvényt előre, sőt még csak nem is
világosítja. A szobaleány és Gombási is szükségtelen személyek, s
bohóskodásuk, mely a cselekvényre semmi befolyással nincs, igen sok tért
foglal el. Magában a főcselekvényben is sok a szószaporítás, nyújtás; a
nagybátya első átöltözködése elmaradhatott volna, elég lett volna a
második is, természetesen ahhoz idomított változtatással. Szóval abból,
a mit e műben valódi cselekvénynek lehet nevezni, legfeljebb egy
egyfelvonásos vígjáték telt volna ki.
Kövér régebbi műveiben sok szinpadi jártasságot tanusított, a jellemzés
soha sem volt ugyan erős oldala, a mélyebb komikum felé sem törekedett,
de értett a mulatságos helyzetek föltalálásához, tudta a jeleneteket
arányosan felosztani, s a cselekvényt sebes folyamban peregtette le, ha
mindjárt nem erős lélektani alapon is. E vígjátékából mindez hiányzik; e
mellett úgy tetszik nekünk, mintha régibb hibái megnagyobbodtak volna. A
_Kiadó szállás_ jellemrajzáról alig lehet szólani. A költő egy csoport
egyént kapott föl az életből, de még nagyjában sem tudta átalakítani s
félig-meddig sem lehelt beléjök benső életet. Attól a hordártól, kit a
rendezőség az utczáról hivott be, hogy a szinpadon a nagybácsi után
vigye holmiját, a költő személyei csak annyiban különböznek, a mennyiben
némelyik jó vastagon egy kis regényes vagy bohózatos mázzal van bevonva.
Néha azt hittük, hogy az utczán vagyunk, csak holmi _Veszedelmes
nagynéne_-féle átöltözködések s némi torzképes tréfák juttatták eszünkbe
a szinházat.
Azonban mindez sokkal megbocsáthatóbb, mint az, hogy a szerző Rejtei
urat, a szerelmest, az írót, a kit oly szép színben kiván felmutatni,
meglehetős hitvány fráternek festi. Ez az ifju Stahlmajernétől, a kivel
viszonya volt, Csillagné javára, kit el akar venni, kierőszakolja azt a
százezer forintot, mely Stahlmajer szinlett csődje miatt fizetetlen
maradt, még pedig azzal a fenyegetéssel, hogy különben hozzá írt
szerelmes levelét közölni fogja férjével. Szóval Rejtei lovagiassága
nagyon gyanús vagy már egyáltalán nem is gyanús, hanem ellenkező színben
tűnik fel.
Az iró legkedveltebb alakjának jellemzésével nem azt éri el, a mit akar,
hanem épen az ellenkezőt. Így vígjátéka sem igazi vígjáték, csak néhány
mulatságos jelenetnek sorozata.