Vigjáték 5 felvonásban. Irta Molière. Előadatott a Nemzeti Szinházban
1863 márczius 9-én.
E művet csak úgy hirtelenében rántotta elő az igazgatóság Kövér _Kiadó
szállása_ helyett, melynek ez este kellett volna először szinre kerülni.
Talán ez volt oka, hogy az előadás sokkal kevésbbé sikerült, mint
rendesen. Csak Kövérné és Tóth tettek kivételt. Az első Elmirát
játszotta nagyon jó kedvvel. Különösen örültünk, hogy alig lehetett
észrevenni szavalatán azt a vontatott, éneklő hanghordozást, mely e
jeles szinésznőnknek annyira árnyoldala. Tóth a czímszerepet adta. Kár,
hogy ő a jellemet inkább csak külső, mint belsőkép fogja föl s itt is
némi túlzott fogásokra fekteti a fősulyt. Örömest ereszkednénk e jellem,
valamint Tóth játéka fejtegetéseibe s ezt a legközelebbi alkalommal,
midőn több időnk és terünk lesz reá, meg is teszszük, most hadd
bíráljunk egy más szinészt, _Magyar Sajtó_ czímű bohózat egyik komikus
alakját.
Nem azon vádakra és élczekre akarunk felelni, melyeket a _Magyar Sajtó_
ujdonságírója és kritikusa kivált egy hét óta a _Koszoru_ ellen szór.
Nincs okunk óhajtani, hogy a _Magyar Sajtó_ jó véleménynyel legyen
rólunk. Hadd higyje, hogy a _Koszoru_ a nyegle irodalmi vállalatokat
pártolja, hogy csak oly írókat dicsér, a kikre féltékeny nem lehet, s a
valódi tehetséget elnyomni igyekszik, például Vajda Jánost, kinek
handabandás röpiratait még _Figyelő_ korában nem méltányolta. Zilahy
Károlyt, a kit nem tartott oly nagy kritikusnak, mint a boldogult
_Csarnok_ és Bajza Jenőt, kiről nem mondott se jót, se rosszat, csak az
ő érdekében sajnálta, hogy színre kerülendő drámáját pajtásai oly nagyon
magasztalják s így túlkövetelővé teszik irányában a kritikát és
közönséget egyaránt. Hadd higyje ő mindezt. Ilyesmit örömest szó nélkül
hagyunk, nyugodtan eltűrünk, de Molière egyik remekműve felett valaki
oly könnyedén és tudatlanul pálczát törjön, azt már nem tűrhetjük el még
a _Magyar Sajtó_-tól sem.
A _Magyar Sajtó_ kritikusa nem tartja szerencsés választásnak _Tartuffe_
színrehozatalát s e művet épen nem számítja a Molière sikerültebb
darabjai közé. Még eddig Molièrenek mind bámulói, mind ócsárlói e
következő öt művét tartották legfőbb műveinek: _L’École des Femmes,
Tartuffe, Le Misantrope, L’Avare, Les Femmes savantes_.
A ki _Tartuffe_-öt gyönge műnek tartja, Molièrenek minden nevezetesebb
művét gyöngének kell tartania; nagyjában mindeniken ugyanazon szellem
vonul át s jellem, mese, szerkezet tekintetében is édes testvérek. Nem
érthetni hát, hogy a _Magyar Sajtó_ miért nevezi Molièret nagy költőnek.
Ha _Tartuffe_ gyönge darab, Molière sem valami derék költő. S miért
gyönge mű _Tartuffe_? Azért, mondja a _Magyar Sajtó_ kritikusa, mert az
akkori viszonyokra illett, azon légkörnél fogva, melyet XIV. Lajos és
Maintenon asszony szenteskedése az akkori társadalomnak teremtett,
minden vonása az életből volt véve, életbe vágott, semmi sem volt
túlozva, de most Tartuffe torznak és az undorítóig kétesnek tetszik
előttünk. Mi úgy tudjuk, hogy Molière e művet 1667-ben írta, midőn se
XIV. Lajos, se Maintenon aszszony még nem voltak oly szenteskedők, mint
később. Furcsa is lett volna, hogy a király és kedvese kigunyoltatni
engedjék magokat épen Molière-től, a ki kegyöktől függött.
A darab adatását épen a király rendelte el némely udvaronczai ellenére.
Molière 1673-ban halt meg, XIV. Lajos 1715-ben, így több mint harmincz
év után s leginkább csak utolsó éveiben volt szenteskedő, sőt a franczia
kritikusok épen azt jegyzik meg, hogy Molière mintegy ösztönszerüleg, a
lángész jós tehetségénél fogva, előre érezte azt a vészt, mely a király
uralkodásának végét megrontja. A mi azt illeti, hogy _Tartuffe_ a
mostani korra nem illik, ezen az állításon mindenki nevetni fog, ki csak
felületesen ismeri is Francziaország és Európa viszonyait. Hisz a mai
franczia vígjátékköltők is meg-megkísérlik az ily alakok rajzolását,
habár sokkal kevesebb szerencsével mint a _Magyar Sajtó_-nak a
_Corpus-juris_-sal együtt elavult Molièreje. Igaz, hogy a korviszonyok
változtával a képmutatásnak és szenteskedésnek más, s a napi események
szempontjából érdekesebb formái is vannak, de hogy a Molière alakja
örökké élő marad, mert az emberi szív mély tanulmányán s a művészet
varázsán alapszik. Csak az tagadhatja, ki nem ismeri az emberi szivet s
nincs elég érzéke a művészet magasabb elveihez. Így elavult Macbeth,
Othello, Falstaff is, mert a mai társadalomban más módosulással
nyilatkoznak azok az emberi örök szenvedélyek, melyeket Shakespeare
bennök kifejezett. De ily szempontból is megállja a sarat. Ma is
közelebb áll az élethez, mint sok más halhatatlan költő halhatatlan
alakja.
«Azonban – folytatja a _Magyar Sajtó_ kritikusa – épen mivel a mű iránya
és alapgondolata az élettel oly közel érintkezésben állott, a költő nem
lehetett képes a komikum szemlélődő színvonalára emelkedni, a szatira
támadó álláspontján maradt; továbbá ugyanazon okból a széptani helyett
szükségeskép és mindenekelőtt erkölcsi tanulságra kellett törekednie.
Ezzel műve hatását és sokáig tartó kapósságát biztosította, de belbecsét
megfélegesítette.»
Ebből először is az a tanulság, hogy a vígjátékköltő oly tárgyat ne
válaszszon, mely az élettel közel érintkezésben áll, mert szükségkép
gyönge vígjátékot fog írni. Ez épen olyan új tan, melyet teljességgel
nem értünk, valamint a komikum szemlélődő színvonalát sem. Még azt sem
foghatjuk meg, hogy idézhet elő valaki hatást csupán erkölcsi
tanulsággal. Azt tudjuk, hogy a drámaíró ideig-óráig pótolhatja a drámai
hatást holmi szinpadi fogásokkal, szemfényvesztő bonyolódással, a
közönség szenvedélyeinek való hízelgessel, de hogy egy dráma két
századig fenntartsa magát pusztán erkölcsi prédikáczióval, ez új tény az
irodalmak történetében. Továbbá az is furcsának tetszik előttünk, hogy a
_Magyar Sajtó_ kritikusa Tartuffe alakját undorítónak nevezi, megtagad
tőle minden komikumot, mégis alább a czímszerep parodikus vonásairól
beszél, holott a parodia az alsóbbnemű komikumhoz tartozik. E
zagyvalékkal tulajdonkép nem egyebet akart mondani, csak nem volt reá
képes, mint azt, a mit a németek már untig elcsépeltek, hogy tudniillik
Molièreben néha a szatirai elem túlsúlyra kap s inkább philosoph és
moralista, mintsem kellene. Azonban a _Magyar Sajtó_ szerencsétlenségére
a philosophálás és moralizálás vádja legkevésbbé illik a _Tartuffe_-re,
a mi pedig a szatirai elemet illeti, a jó németek még eddig nem tudták
megmérni, hány nehezék szatirai elemet bír el a komikum, melyet ily elem
nélkül képzelni épen oly bajos, mint a humort.
Annyi bizonyos, hogy Molière tudott a burleszkhez, a könnyedébb
vígjátékhoz is, de itt nem állapodott meg, egy magasb genret igyekezett
megteremteni. A fensőbb vígjátékot, melyben őt eddig még senki felül nem
multa. Az tehát a kérdés, jogos-e e genre, sajátképen a Molière
vígjáték?
A világ és a legnagyobb kritikusok elismerték, épen azért nem volna
bajos igazolnunk. Azonban igen hosszas lenne, inkább világhírű
kritikusokhoz utasítjuk a _Magyar Sajtó_ kritikusát, kiktől jobban
megtanulhatja mint tőlünk. A _Magyar Sajtó_ kritikusa mindezzel még nem
elégszik meg, mindent le akar húzni szegény Molière _Tartuffe_-jéről.
«Különben a tárgy – folytatja – a szerző tolla felett annyira
uralkodott, hogy még a hatás szokásosabb eszközeit sem kívánta
fölhasználni. _Tartuffe_-nek meséje alig van, szerkezete pedig nem állja
ki a bírálatot. Minden bonyolulat és megoldás a hallgatózás simplex
eszméjére van építve.»
Ugyan mi van hát jó e darabban? Úgy látszik semmi, csak morál. Egy oly
műről mondani, hogy nem állja ki a bírálatot, midőn Molière főműveit a
forma és szerkezet tekintetében még ellenségei is mintaszerűknek ismerik
el! Hát még az, hogy minden bonyolulat és megoldás a hallgatódzás
simplex eszméjére van építve! Az tehát nem tartozik a dologhoz, hogy
Tartuffe szerelmes Elmirába, hogy a férj vakon hisz Tartuffeben, hogy
Elmira cselt vet Tartuffenek és elbujtatja férjét, ki aztán kihallgat
mindent? Ez mind semmi, csak simplex hallgatózás. O beata simplicitas!
Ha már a _Magyar Sajtó_ Molière ellen akart írni, miért nem támadta meg
azért, hogy inkább typusokat rajzol, mint egyéneket; legalább valami
olyast mondott volna, a mi igaz, bár magában még nem dönti meg Molière
nagyságát. Ha épen _Tartuffe_-t akarta megtámadni, miért nem támadta meg
az utolsó jeleneteket, a végkifejlést, mely legalább vitás pont. Vagy
végre, miért nem nyitotta föl Schlegelt, ki azt hitte, hogy második
Lessing lesz, ha sárba tiporja Molièret; ő legalább a sok nem igaz közt
mond igazat is, legalább nem logikátlan és ki tudja fejezni magát. Ha
_Magyar Sajtó_ kritikusa egy pár könyvet forgat, még egyebet is elkerül,
nem fogja czikke végén a romanticismus vígjátékírójának nevezni
Molièret, a mi nagy tudatlanság.
Moliére és romanticismus!
Úgy látszik, a _Magyar Sajtó_ azt hiszi, hogy a görög és latin
költészeten kívül a többi mind romantikus; úgy látszik, hogy semmit sem
hallott a franczia költészet classikai iskolájáról, melynek Molière épen
oly hőse, mint Racine és Corneille. És egy ily kritikus mer pálczát
törni Molière _Tartuffe_-je fölött, egy ily tudós nevezi a Kisfaludy
Társaságot tudatlannak! De legyünk csendesen. A _Magyar Sajtó_
szerkesztője kimondta, hogy a politikában nincs szükség tudományra,
tapasztalatra, elég a vak ösztön. Csoda-e, ha dolgozó társai mesterök
bölcs mondását az irodalomban is követik?