Hugo Károly automimikai előadása az Európa teremében 1863 február 26-án.
Mi az automimika? Egy uj müvészet, Hugó Károly ur találmánya, mely sem
szinészet, sem művészi felolvasás, hanem mindenikből valami; szóval az
midőn valaki kiáll jelmezben és játszik egyszerre öt-hat személyt, egész
drámát. Mi nem hiszünk ez uj müvészet jogosultságában. Mi szükség oly
müvészetre, mely a szinészet hatását igyekszi elérni, de nincs hozzá
elég eszköze s épen ezért nem idézhet elő illusiót, legyen bármily nagy
tehetség az előadó? Mi szükség a müvészi felolvasás határait mind kijebb
terjeszteni, egészen a szinészetbe olvasztani, s veszélyeztetve azt a
hatást, melyet ez eszközénél fogva elérhet, kapkodni olyan után, a mi
elérhetetlen.
A szinészet több ember szenvedélye által előidézett cselekvényt ábrázol,
s ugy, mintha minden ép előttünk történnék meg. A legtökéletesebb
illusiót igyekszik felkelteni, s erre nézve felhasznál mindent, egész a
diszitmények- és jelmezekig. Most előáll az automimikus egy ember
jelmezében s azt kivánja tőlünk, nézzük őt több embernek, ebben a
pillanatban öregnek, a másikban ifjunak, most férfinak, majd nőnek,
holott ez illusio előidézésére csak egyetlen eszközzel rendelkezik, a
hanggal. A müvészi felolvasás, a mint azt Tieck gyakorolta és Boz
Dickens ujra divatba hozta, sem előttünk történő cselekvényt, sem élő
személyt nem kiván ábrázolni. A mint a neve mutatja, csak felolvasás. De
abban különbözik másnemü felovasástól, hogy a hang és szavalat által
némi mérsékelt s épen nem szinészies tag- és arczjáték kiséretében,
jellemzetesen igyekszik kiemelni a személyek helyzeteit és
szenvedélyeit, mi sokkal hatásosbbá teszi a müvet, mintha magunk
magunkban olvasnók. Az automimikus megveti a felolvasó egyszerü polgári
ruháját, eldobja a könyvet, jelmezbe öltözik, azonban képtelen lévén a
szinészszel versenyezni, egyszersmind megrontja a felolvasó egyszerü
hatását is, a nélkül, hogy valami egyébbel birná pótolni.
Ez ugyszólva előleges nézetünket az automimikáról csak megerősiti Hugó
ur előadása. Az a két rész volt benne legsikerültebb, melyek tulajdonkép
szinészeti monológok: Nostradamus jelenése a _Pokoli szinjáték_-ból s
Apolló segélyül hivása. A valóban automimikus rész: néhány jelenet
_Brutus és Lucretia_ czimü tragédiából csekély hatást tett, bár Hugó ur
szépen és jellemzetesen igyekezett szavalni. Őszinte tanácsunk az: vagy
csak monológokat játszik Hugó ur jelmezben s igy küzdjön a szinen
koszorujáért, vagy pedig polgári ruhában üljön az asztalhoz s igyekezzék
felülmulni Tiecket és Dickenst. Az automimika számára nem teremhet
koszoru, legfeljebb csak akkor, ha Thespis korába esnék vissza a drámai
müvészet, de ekkor is mihamar előállana Aischilos és Sophocles reformja.