Dráma 5 felvonásban. Irta Delavigne Kázmér. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 február 23-án.
Delavigne e művét már többször adták szinpadunkon és mindig elég
hatással. Egy drámai cselekvény és hős nélküli mű, és mégis ennyi hatás!
Nem épen mindennapi jelenség, épen azért megérdemel egy pár szót. XI-ik
Lajosban nagyon kevés vagy épen semmi sincs, mi őt drámai hőssé
emelhetné. Ő csak egy beteg, haldokló zsarnok, ki fél a haláltól, de
halálkinjai közt is folyvást uralkodik, lefejezteti ellenségeit,
megcsalja frigyesét, mindenben czélt ér s végre meghal, lélekben oly
kevéssé megtörve, hogy utolsó perczében is lefejeztetheti Nemours
herczeget s egész pathoszszal megáldhatja Francziaországot, melynek
javára annyit áldozott. Hol itt drámai erős érdek és tragikai hatás?
Tudjuk, hogy a nagy bűnök tragikuma más, mint a nagy tévedéseké, s a
szörnyek, egy Richard, Caligula másként válnak érdekesekké, mint a
Coriolanusok és Brutusok. Azonban épen az a baj, hogy Delavigne sem egy
sem más módon nem tudott XI-ik Lajosból tragikai személyt alkotni.
Például, minő nagyszerű és megdöbbentő alak Shakespeare Richardja.
Zsarnok, kegyetlen ő is, de egyszersmind hős és nagyeszü ember;
merészségének, ravaszságának minden sikerül, de minden ujabb siker
közelebb viszi a bukáshoz. A siker tetőpontján, diadalának mámorában,
föltámad ellene minden nemü megsértett érdek, az egész világ, s ő a
romok között küzdve esik el. Hugo Victor Borgia Lucretiája is szörny, de
szenvedélyesen szereti fiát s az anyai szerelem tisztitó befolyása alatt
javulni, emelkedni kezd, azonban már késő, föltámad ellene multja és
saját fiának kardja alatt kell elvérzenie. Ime hogyan lehet drámai,
tragikai személyekké emelni a szörnyeket és nyomorultakat. XI-ik
Lajosban majdnem semmi ilyes. Egyetlen érdekes vonás benne csak az, hogy
betegen is uralkodni akar, hogy nehezen válhatik meg az élettől, hogy
örökké uralkodni szeretne. De vajon vezeti-e ez valami katasztróf felé?
Nem. Minden épen úgy történik, mintha egészséges volna és senki se várná
halálát.
Delavigne tulajdonkép nem drámát irt, hanem csak történelmi, lélektani
és pathologiai tanulmányt, mely ez érdekességénél fogva sokkép igénybe
veszi figyelmünket és kiváncsiságunkat. Ime a hatásnak, ha nem is épen a
drámainak, egyik oka. Hogy Párisban a maga idejében még nagyobb hatással
adatott, az igen természetes. Delavigne e művet 1832-ben irta, tehát a
juliusi foradalom után. A népnek nagy tapssal kellett fogadnia, mert az
idősb Bourbon-ág egyik hőse, a régi királyság egyik képviselője volt
benne gyülöletessé téve. Ime a hatás másik oka, mely többé-kevésbbé most
is, másutt is sokat tesz e mű sikerére.
A cselekvény szintén igen szegény. XI-ik Lajos az utolsó felvonásban
ugyanaz, a mi az elsőben volt, jellemében nincs semmi fejlődés és drámai
érdek. Az egész cselekvény a körül forog, hogy Nemours herczeg, ki
boszut akar állani atyjáért, hogyan menekülhessen meg a zsarnok dühétől,
s utoljára sem menekülhet meg. Ha XI. Lajos egypár perczczel később hal
meg, Nemours nem fog a vérpadra lépni, azonban ez egypár percz miatt
szegénynek meg kell halnia. Ily külsőség, történetesség határozza el a
végkifejődést. A jelenetekben nincs belső szükségesség, lazul
kapcsolódnak össze s csak arra szolgálnak, hogy XI. Lajos jellemét kellő
világitásba helyezzék. Mintha nem is drámáról volna szó, csak történelmi
rajzról. Azonban, meg kell vallani, hogy e czélra jól vannak választva
és szerkesztve a jelenetek és felhasználva a franczia romantika minden
hatásos eszköze. Delavigne, ki eleinte a franczia dráma klaszikai
iskolájához tartozott, e drámájával egészen átment a másik táborba. XI.
Lajos jelleme is egészen a franczia romantika módja szerint van alkotva.
Nagy szerepet játszik benne az ellentét egész a groteszkig; kár, hogy a
szinek igen kiáltók, s a jellem különböző alkatrészeinek összeolvasztása
nem mindenütt sikerült. Mindemellett e jellem, a mint mondani szokás, jó
szerep s igen háládatos tért nyujt a szinész virtuozitásnak, mi a mű
hatásának harmadik főoka.
Ma is Tóth adta a czimszerepet és a közönség tapsai közt. Ugy látszik,
kedvencz szerepei közé tartozik s nagy gondot fordit reá, mit teljesen
méltánylunk a közönséggel együtt. Azonban a taps mellé kénytelenek
vagyunk egypár megjegyzést is csatolni. Tóth rendesen inkább a részeket
tanulja át és dolgozza ki, mint az egészet, s innen, hogy egy-egy
jelenet tőle majd mindig hatásosb, mint az egész jellem. Ma is az ő
XI-ik Lajosából teljesen hiányzott a hatalomvágy zord erélye, s ama
politikai rögeszme láza, hogy minden bünt az állam jólétéért követ el,
melyekre a költő meglehetős sulyt helyez. Ő a jellemnek leginkább csak
ravaszságát, képmutatását, s halálfélelmét emelte ki, melyek sikerültek
is. Az átmeneteket sem igen tudta összeolvasztani, kivált ott, hol némi
komikai árnyalat van. Delavigne nem azért tett e jellembe bizonyos
komikai adagot, hogy nevetséget gerjeszszen, hanem, hogy árnyalja a
daemonit, mely e jellemnek egyik alkatrésze. Az igaz, hogy ez néhol a
költőnek sem sikerül, de a szinész sokszor enyhitheti s enyhítni is
tartozik a költő hibáját. Tóth épen kitüntette, és ott is, hol a költő
nem volt hibás.