Vigjáték 5 fölvonásban. Írta Scribe, forditotta Feleki Miklós.
Előadatott a Nemzeti Színházban 1863 január 2-án.
A politikai és divatlapok tárczaírói meglehetős rosszul fogadták e
művet, mely, ha jól emlékszünk, ezelőtt húsz évvel a Nagy Ignácz
_Szinműtár_-ában is megjelent Erdélyi Jánostól fordítva, sőt elő is
adatott nemzeti szinpadunkon, noha már kevesen emlékeznek reája.
Őszintén megvalljuk, hogy mi a közönséggel együtt, ha nem is a
legjobban, de meglehetősen mulattunk, s egy kissé komikai hatást tett
reánk, midőn annyira megtámadva láttuk Seribet, mintha ő volna
legrosszabb vígjátékíró s e műve legkevésbbé sikerült. Azt értjük, ha
egyik politikai nagy lapunk szigorú kritikusa, ki jó ízlésének annyi
jelét adta, ki Molière-nek oly őszinte bámulója, nem örömet lel benne,
sőt azt is megbocsátjuk neki, ha politikai irányműnek nézi, miben épen
nincs igaza, de ezek a többi tárczaírók, kik dicsérik Sardout, bámulják
Feuillet-t, nagyon gyönge művekben gyönyörködnek, ez már mulatságos,
vagy legalább is mulatsághoz hasonló.
Nem becsüljük túl Scribet; nem tartjuk első rangú költőnek, de a
másodrangot bajosan lehet elvitatni tőle. Nem írjuk alá Villemainenek
dicséreteit, melyeket reá halmozott azon ünnepélyes és udvarias órában,
midőn 1835-ben a franczia akadémiába bevezette, de azt el kell
ismernünk, hogy az újabb kor legtehetségesb vígjáték-írója. Látjuk nagy
hibáit, melyek rossz hatással voltak majd minden nemzet vígjátékára, a
miénkre is, de elismerjük jó tulajdonságait is, melyekből nem árt
tanulnunk, okosabban mint eddig. Több van benne, mint csak drámai
technika, miben példány; van neki phantasiája is, s leleményessége nem
pusztán mechanikai combinatio, úgy hogy bátran elfogadhatjuk egy
nálunknál szigorubb kritikus e következő ítéletét: «Scribetől még
legnagyobb ellenségei sem vitathatnak el egy nagy előnyt: tisztán lát,
czélzatait láthatólag és szabatosan kiemeli s helyesen itélő szeme van.
Scribenek tökéletesen birtokában van e másodrangu leleményesség, mely
hirtelen fölfedezi tárgyának minden segédforrását. A hosszas
gyakorlatnak köszöni azt a titkot, hogy miként kell a várakozást a
világos expositio által fölkelteni s azt a bonyodalom változatosságával
folyvást ébren tartani. A nézőnek nem kell megerőltetni magát; Scribenél
a cselekvény mindig oly jól van előkészítve, hogy még a lusta néző is
követheti a fejlődést. Személyei, ha nem mindig igazak is, de folyvást
érdekesek, néhány éles vonás kitünteti őket, legalább szemünket
foglalkoztatják s tetszetős csoportozattá alakulnak. Az ember ritkán
érez heves fölindulást, azonban kiváncsisága folyvást igénybe van véve s
mi több, bizonyos kellemes feszültség kiséri egész a mű végeig.»
Átalában a franczia drámairodalomnak a restauratio és a juliusi dynastia
alatti lázas mozgalmát mi sokkal többre becsüljük a mostani nyugalmasb,
de erőtlen korszaknál, Hugo Victor és Scribe végtelenül följebb állanak,
mint az ifjú Dumas, Augier, Sardou stb. Hugo Victornak már nagy érdeme
az is, hogy széttörte a classicismus békóit, s habár az ellentétre
alapitott rendszere, a szenvedélyek materialisticus festése, a kivételes
dolgok iránti előszeretete s erőszakos, korlátlan phantasiája sokat
ártanak még jobb műveinek is, de legaalább kiváló érzéke volt a
drámaihoz s nagy összeütközéseket, erős szenvedélyeket igyekezett
rajzolni. Az ujabb franczia drámaírók épen a drámait akarják száműzni a
színpadról s kerülik a nagy fölindulást. Scribeben a legjobb akarattal
se fedezhetjük föl a mélyebb komikumot, a jellemrajzban se nagy, de tud
alkotni drámai és egész cselekvényt, s ha nincs is eszményi magasb
emelkedés, soha sem hiányzik belőle a józan ész moralja. A mostani
franczia vígjátékírók nagy részt, cselekvény helyett, egyes jelenetet,
genreképeket adnak és hideg moralizalással vagy épen cynismussal
untatják az embert. Épen azért mi nem bánjuk, ha Scribe gyakrabban
fordul meg színpadunkon Neki még sok oly műve van, melyek színpadunkon
nem adattak. – Csak azt nem óhajtjuk, ha Scribe vagy más régibb költő
művei közül olyakat fordítnak le, melyek már jól le vannak fordítva, s
így a mit ingyen kaphatna meg a színház, azt pénzen veszi meg, minő a
jelen eset is.
E vígjáték nem tartozik Scribe legjobb művei közé, de nem is a roszabbak
közül való. Egy csoport embert rajzol a társadalom különböző köreiből,
kik kölcsönösen emelik, pártolják egymást, hogy elhiresedhessenek,
pénzre tegyenek szert, hivatalra juthassanak, rangot vagy jó parthiet
nyerhessenek. Egy követválasztás körül forog ugyan a cselekvény, de
azért nincs benne politikai irány. Scribe nem a parlamentaris rendszer
visszaéléseit akarta kigunyolni, sem valamely politikai párt ellen
lődözni nyilait. Ő általában csak azt az industrialismust, szédelgést
ostorozza, mely a franczia irodalomban, köz- és magánéletben anynyira
fölütötte fejét. E rajz Párisra még jobban illik most, mint 1837-ben,
midőn e mű először adatott, s oly általánosan van tartva, hogy
kicsinyben más fővárosokra is illik, ezért tapsolt meg közönségünk
nehány oly helyet, melyekben vonatkozást érzett a mi viszonyainkra is.
A pajtáskodók feje Césarine, egy pair neje, ki szerelem nélkül ment
férjhez egy vén emberhez, s unalmában politikát űz, cselt sző, s
uralkodik környezetén. Szeret egy fiatal ügyvédet, Edmundot, ki őt
kerüli, de nagyon szerelmes mostoha leányába, Agathába, s ez viszont
belé. Césarine minderről semmit sem tud. Agatha azt hiszi, hogy ha
kedvese képviselővé választatnék, atyja nem tagadná meg tőle kezét,
legalább egyszer igy nyilatkozott. Bátorításul ezt el is mondja
Edmundnak, ki most életre-halálra képviselő akar lenni. Azonban a
pajtáskodóknak más jelöltjük van, s befolyások nagy az illető választó
kerületben. Edmund nem szövetkezik, sőt összevész velök. Minden reménye
füstbe ment, kétségbe van esve: szerencsére akad neki is egy pártfogója,
Zoe, Montlucar tudós neje, ki nagy rokonszenvvel viseltetik iránta. Ez
nyomára jövén Césarine Edmund iránti hajlamának, elhiteti vele, hogy
Edmund szereti őt, titkon, reménytelenül s épen azért kerüli, mert nem
akarja fokozni szenvedélyét. Ekkor Césarine mindent elkövet Edmund
képviselővé választatása ügyében. A mit eddig tett, meg kell
semmisíteni. A pajtások új parancsot vesznek, s mindenik hévvel dolgozik
az új irányban, mert mindenik vár valamit a miniszternél annyira
befolyásos Césarinetől, kivált az orvos, ki általa már egyetemi tanár
lett s most Agathe kezét reméli elnyerhetni.
A szerelmes Césarine nagy erélyt fejt ki. Edmundot csakugyan
megválasztják képviselőnek, megnyeri Agatha kezét, Césarine és társai
porul járnak s a függöny legördül.
A mű főszemélye tulajdonkép Césarine, e büszke, ravasz és számító nő,
kit szerelmi szenvedélyénél fogva rászed egy általa lenézett egyszerűen
csintalan nőcske. Az erkölcsi tartalom nélküli éles számítást és erélyes
akaratot kijátszodja a sokkal gyöngébb erő, egy részvétteljes szív, mely
boldogítni kívánja az ifjú párt; az önző pajtáskodók, kik mindig csak a
magok érdekét tartják szem előtt, egész erővel dolgoznak magok ellen s
épen ellenségök érdekében. Ez jó fölfogás, valódi komikai alap. Egészen
más kérdés, vajon a fejlesztés, a jellemek sikerültek-e? Césarine
különben érdekes alakjára nagyon kevés gond van fordítva. Nagyon árt
neki, hogy pajtásai s egész környezete csak bábok. Ily bábok mozgatása
nem kíván sem nagy észt, sem erős akaratot. Aztán a tulzások sok helyt
rontják a hatást s a valószinűtlenségek az ilusiót. Oly hirlap, mely ma
egyet, holnap mást beszél, keveset tehet akárki érdekében, mert
lehetlen, hogy valami hatása legyen a közvéleményre; oly férjet, kín oly
könnyen lehet uralkodni, mint Césarine férjén, még az utolsó perczben is
rávehetni, hogy ne adja oda Edmundnak leányát. A pajtások is igen durván
vannak rajzolva, bár egypár jellemző vonással. Az egészben Rigaut
Oszkár, a pajtáskodók követjelöltje s Zoe a szabatosbban kidolgozott
jellemek. A párbeszéd élénk, a szerkezet kitünő, s a cselekvény folyvást
föntartja az emberben azt a nem mély, de kellemes érdekeltséget, melynek
Scribe valóságos mestere.
A mi az előadást illeti, bár nem épen udvariasság, de mégis kimondjuk,
hogy a férfiak jobban játsztak, mint a nők. Prielle Kornélia kissé
lágyan fogta föl Césarine büszke, cselszövő és szenvedélyes jellemét. Ha
e vonásokat kitünteti, a mű komikuma is élesebben emelkedik ki.
Szigligeti Anna Zoe szerepében épen azt a jószívű csintalanságot nem
találta el, mely a jellem alapját képezi. A férfiak közt legjobb volt
Szerdahelyi, mint Rigaut Oszkár. Tóth, ki a pair szerepét adta, igen ki
akart emelni holmit és túlozott. Egyébiránt nem csodáljuk, hogy sokszor
beleesik e hibába, ma is megtapsolták érte.
A fordításról nem mondhatunk még csak fölületes itéletet sem. A
jövő-menők sokszor felköltöttek helyünkről, s a szomszéd páholyban
folytatott elég hangos párbeszéd mindegyre megzavarta figyelmünket. Csak
annyit jegyeztünk meg, hogy Prielle Kornélia többször emlegette a
követté kinevezést, választás helyett. Nem tudjuk: vajon a fordító
hibája-e vagy a játszóé?