E munka néhány felolvasásból van összeállitva, melyeket a szerző
Baselben tartott. Nem nagy igényü könyv, mélyebb analysis sincs benne,
de nem is akar ilyen lenni. A szerző egy lehetőleg összevont, de élénk
és vonzó rajzát akarta adni a vigjáték történelmének. Czélját el is
érte. E mellett szempontjai és itéletei nagyrészt helyesek; kellemes
olvasmány, s nem ártana átdolgozni vagy leforditni magyarra. A
nagyközönség is élvezhetné, ugyis irodalmunk talán a vigjátékkal
foglalkozott legkevesebbet. Kóstolóban rövid ismertetését adjuk egy
német lap után.
A vigjáték eredetét általában véve, a mint mindenki tudja, a görögöknél
kell keresni. A tragédia a Bachus-ünnep játékai- és énekeinek köszöni
lételét, a komédia a különböző népünnepek rögtönzött bohózataiból állott
elő. Azonban mig a tragédia a mythologiából meritette tárgyait, a
komédia tisztán csak a satira körében mozgott s czélja nem volt egyéb,
mint kigunyolni a még élő s meg is nevezett személyek cselekedeteit és
elveit. E divat egész Aristophanesig tartott, ki régibb műveiben még élő
és megnevezett személyeket gunyolt ki. Athénnek a lacedaemoniak általi
bevételével mindezt tilalom szüntette meg s az ugynevezett régi komédia
a középbe ment át, hova Aristophanes szintén tartozik s mely a valódi
életet rajzolta ugyan, hanem már költött nevek alatt.
Aristophanes az első hires név a vigjáték történetében, kivált műveinek
formája bámulatos Versei a legfinomabb attikai bájt lehelik, mond Mähly;
nem vehetni észre rajtok, hogy egy művészi kéz kimért uton vezet és
szabályoz mindent; a rohanó árnak könnyed, de biztos gátat vet, s a
természetes szépségre a szabályosság bélyegét üti. Igaz ugyan, hogy e
folyam nem a tragédi mélységes nyugalmával s meg nem zavart
egyenmértékében áradoz, mindegyre fodros hullámocskákat vet, melyek
fölülemelkedve a viz szinén, a partokat jobbra-balra érintgetik, de ez
élénk mozgás, e játszi ringás mindig bizonyos szabályozott körben
ismétlődik. A mi a tartalmat illeti, természetesen, szemben a
tragédiával, a motivumoknak tulajdonképeni fejlődése, a cselekvény, nem
szabályos, s benne a költő korlátban önkénye uralkodik. Aristophanes az
egyenes vonalt gondosan kerüli, gyakran szilajon átvágja, elágaztatja, a
legkülönösb és furcsább alakzatokra használja föl, vagy pedig épen a
phantasia végtelenébe veszteti. Egy motivumot elejt s a közben már egy
mást ragadott meg; az ember a valóság földjéről mindjárt-mindjárt a
phantastikus világ légi jelenetei közé van emelve, a hol a rend, a
szerves fejlődés elmélete föl van forgatva, sőt a nehézség physikai
törvénye is elvesztette erejét. Minden egy nagy tűzbe van sodorva,
melyet csak villámok világitanak, a lángész villámai.
A mint tudjuk, a görög komédiában három korszakot különböztetnek meg a
régi közép- és uj komédiát. Ez utóbbiban már a tárgy is költött volt.
Nagy veszteség, hogy e korszakból egyetlen mű sem maradt reánk; kitünő
költők művelték e genret s köztük Menander, kit oly nagy magasztalással
emlegetnek. Mindazon, bár gyönge másolatok, melyeket az őt utánzó római
vígjátékairók hagytak reánk, mind az összes műértő régi világ véleménye
ugy tüntetik föl Menandert, mint nagy költőt, kinek műveiben az
általános humanitás lehe a legfinomabb műveltség virágillatával egyesül
s a ki igen jól ért ahhoz, hogyan kell a selejtest; köznapit és
esetlegest közértékü jellemrajzzá olvasztani s typikai példánynyá
emelni.
Menaderrel kezdődik az ujabb vigjáték is, mert a drámai oekonomia, a
cselekvény tervszerű keresztülvitele, a bog megkötése és kioldása
tekintetében is remek műveket irt, mit annyival inkább bámulhatni, mivel
a vigjátékban használható motivumok akkor nem voltak oly bőségben, mint
most. A mi számos és apró árnyalatokba vesző viszonyaink, osztályaink,
életmódunk, nem állottak a görög vigjátékiró rendelkezésére. A szerelem
érzése is, mely az élet és vigjáték oly változatos anyaga, akkor sokkal
egyszerübb volt s hiányzott erkölcsi alapja, a menynyiben leginkább a
hatærákkal való viszonyokra vonatkozott. De ha a házasság a görögöknél
nemesebb és szentebb lesz vala is, a nő még sem foglalhat kitünőbb
állást a vigjátékban, mivel ez nem benn a házban folyt le, hanem künn az
utczán, a ház előtt, hol a görög nőnek tulajdonkép nem volt mit keresni.
E szokást ugyan a chorus eltüntével könnyen meg lehetett volna
változtatni, a menynyiben az előbbi korszakokban, chorus kivánta a
cselekvény ily nyilvánosságát, azonban nem érezték szükségét, a
házasságra alapitott családéletnek még nem volt nagy hatása a
kedélyekre.
A rómaiak egészen a görögöket utánozták. Leghiresebb vigjátékiróik,
Plautus és Trentius, anyagot és formát tölök kölcsönöztek. Plantusnak
sok az elnézése, szeszélye, kombináló tehetsége s érzéke a komikai
iránt. Mind születésére mind műveltségére nézve a nép gyermeke lévén,
jól tudja rajzolni az alsóbb osztályokat s még nyelvsajátságaikat is
feltünteti. Az anyagot illetőleg, minden esetre a görögök utánzója, de
néha eredeti feldolgozó. Rabszolgái és parasitái soha sem fogynak ki a
humoros ötletből, találó élczből; szójátékai gyakran szerencsések s
akaratlan is megnevettetik az embert; a mi a cynismust illeti, sem több,
sem kevesebb nincs benne, mint a mennyit egy szolid római baj nélkül
eltürhet; mindenütt friss szin, hegyke vonások, nyers humor és sehol
unalom. Terentius szelidebb, lágyabb természet s a tulajdonképeni
komikai erőt illetőleg sokkal szegényebb is Plautusnál, de a diadalok
művészetében s a társalgás finom sima nyelvére nagyon fölötte áll. A ki
a hibátlan latin stilusban akarja képezni magát, nem mellőzheti
Terentius iskoláját; a ki mulatni kiván, Plautushoz kell fordulnia.
Terentius az anyag feldolgozásában mindig ugyanaz, nem kicsapongó,
kimért; az alaprajz csinos, a jellemzés gondos, majd mindenik művében,
de sokkal inkább görög, mint Plautus.
Róma sem a drámának, sem a komédiának nem volt valódi termőföldje. A
barbárság idejében hirét sem hallhatni e művészetnek, csak mikor a
mysteriumok és moralitások már rég divatban voltak, állott elő ismét egy
vigjátéki genre az utczai és farsangi bohózatokból. Az olaszok az elsők,
a kik ujonnan valódi komédiákat kezdettek irni. A későbbi időből
különösen két nevet kell kiemelnünk: Gozzit és Goldonit. Goldoni, nem
alap nélkül, azt hitte, hogy a vigjátékirónak a valódi élet képét kell
adni művében; aggályos hűséggel is másolta azt s e közben csaknem
megfeledkezett a költészetről, Az élet száraz részleteit gazdagon
föltalálhatni vigjátékaiban, de a költői felfogásnak, a lángész
sugarainak, melyek e tömeget megvilágitanák semmi nyom sincs bennök.
Vele összehasonlitva Gozzi phantasta, de phantastikája életet fejez ki s
legkalandosabb cselekvényei sem siklanak ki egészen az élet uralma alól.
A szabályok szinmű mértéket egyébiránt nem lehet műveire alkalmazni
alkalmazni. Gozzit nem hasonlíthatni ugyan Shakespearehez, kinek
mélységétől nagyon távol van, de azon költői nemre nézve, a melyben
dolgozott, mindent megtett, a mit lehetett, sem többet, sem kevesebbet;
mindenesetre költő volt.
Az olaszokat a spanyolok követték, kik a vigjátékban még kitünőbb hely
elfoglalására látszottak hivatva. Mindenesetre Cervantes nagysága nem a
vigjáték tervén emelkedik; de a ki a komikai regény oly remekét tudta
megteremteni, természetesen tehetségeinek kellett lennie az ezzel oly
rokon vigjátékra is. Fájdalom, korábban irt vigjátékai elvesztek, pedig
alkalmasint ezek voltak a jobbak, mert a későbbieket, úgy látszik,
inkább lázas sietségben irta, mint költői nyugalomban; nem
homályosíthatta el Lope de Vega emelkedő csillagát, műveiben nem volt
elég fény s a világon egyetlen költő sem versenyezhetett a termékenység
e csodagyermekével. Ha Cervantes a vigjátékban sokkal nagyobb költő is,
még sem lehetett volna rossz néven venni a spanyoloktól, sőt az egész
világtól, hogy bámulatteljes tiszteletökkel egyedül azon férfiun
csüngöttek, ki a költészet kertét, mintegy varázslóként, a legpazarabb
bőségben ültette be a legszebb, a legillatosb, bár néha csak különös és
bizarr, virágokkal. Lope de Vega hihetlen sokat irása mellett is tetőtől
talpig költő volt, tevékeny és termékeny majd minden nemben, de a
drámaiban még is legkitünőbb. S nem csak írt drámákat, élete egy
szerelmi és harczi kalandokkal teljes dráma. Később a papi pályára
lépett, hogy nyugalomban egészen a költészetnek szentelje magát. Nem
tudja az ember művei számát bámulja-e, vagy azt a könnyüséget, melylyel
irt, vagy azt a költőiséget, mely a pazarlás mellett is, bőven áradt
szelleméből. Egy pár száz műről nem bizonyos, vajon ő irta-e, maga
1500-at vallott be, alkalmasint kevés, mert néha reggeli előtt fárdság
nélkül megirt egy-egy szinművet. Kivált a találékonyságban nagy, azaz
cselekvényt fejleszteni, személyei egymáshoz való viszonyaiból, a külső
körülményekből a legkülönbözőbb helyzeteket, fordulatokat és
katastrophokat állítani elő. E mellett szelleme mozgékony, mélyen lát a
természetbe és életbe, érzesei hevesek, phantasiája és gondolatja
emelkedett, s éles érzéke van a szenvedélyek felfogására. Mindenesetre
árnyoldalai is vannak. Az ellentétekkel igen kirivón játszik, képeit
tulhamozza, csak versei dallamosságának összhangját nem zavarja semmi.
Stilusa nemes, elragadó, tele röppenő élczczel és áradó
szenvedélyességgel. A mi jellemrajzát illeti, bár kevés ecsetvonással
rajzol, de kellőn tud kiemelni, s különösen erős a nők rajzában. Komikai
személyei parodiakép állanak szembe hőseivel s a reflectáló elem
képviselői. Különös előszeretettel viseltetik a vigjátékhoz, ez
legkedvesb gyermeke.
A spanyoloktól a francziák sokat tanultak. A franczia vigjáték
legbevégzetteb alakja Molièreben tünik föl. E férfiura méltán büszke
nemzete, s ha a csodálók tulzása mértéken felül emelkedik is, mint La
Harpenál, ki azt mondja, hogy Molière s a vigjáték ugyanegy fogalom, azt
csak ellensulynak vehetni a németek irányában, kik őt nagyon kicsinyitni
törekednek, például Schlegel, ki szerint Molière csak XIV. Lajos udvari
bohócza. Molière lángész, ki mindig megtalálja a helyest s az élet
teljét lelke tükörében tisztán felfogván, még tisztábban és szebben
sugároztatja vissza. Igaz, nem Shakespeare, se minden tekintetben remek
vigjátékot nem írt, de megtett mindent, mi korában és körülményei közt
csak tehető volt. Ha Molièret helyesen akarjuk megitélni, tekintetbe
kell vennünk, hogy maga előtt nem talált példányt s neki magának kellett
utat törni az ugynevezett jellemvigjátékhoz. Ő alkotta meg először az
ujabb komédiának modern tartalommal megtelt formáját, szilárd alapot
adva neki és gondos jellemrajzzal gazdagítva. Mindez halhatatlan érdeme
a művészet történelmében. Hogy Molière nem mindig eredeti, azért épen
úgy nem lehet hibáztatni, mint Shakspearet; Terentius és Plautus
szorgalmas tanulmányától nem is lehetett egyebet várni. Alakjai egész a
velőig nem egyének ugyan, de az ember szolgai másolata s az átalánositó
typus közt mégis középet tartanak. Műveitől épen nem lehet elvitatni az
erkölcsi hatást csak azért mert nem tüntet fel czélzatosan ilyes irányt.
Inkább azért lehet hibáztatni, hogy néhol igen sok benne a philosophiai
elmélkedés. Molière vigjátékai mellett a Beaumarchaiséi a
legjelentékenyebbek. Szinei kissé kirivók, de élethűk, az erkölcsi
elvetemültség örvényeit festik. _Figaró_-ja elősegitette a franczia
forradalom kitörését. A nép a főhősben, a ravasz, de életvidor s
erkölcsileg még el nem gyöngült komornyikban, saját képét látta,
valamint urának vakmerő erőszakoskodásaiban a fensőbb körökét. Ily
hatásu mű nem lehet kitünű tulajdonok nélkül. Valóban Beaumarchaistől
nem lehet eltagadni az elmés és élénk dialogot, a mozgékony cselekvényt,
a drámai hatást, a kirivó, de erős ellentétet, a színpadi jártasságot.
Az ujabb franczia vigjátékirók nagyon meghajlanak Scribe előtt, a ki
királyként uralkodik felettök. Scribe csakugyan mind termékenységre,
mind tehetségre nézve ritka tünemény. Néhány vígjátéka valódi példái a
technikai bevégzettségnek, de a költészet gyöngéd lehelete nem érzik
rajtok, s a röpke szellemdússág enyelgése sehogy sem pótolja e nagy
hiányt. A jellem lelkiismeretes rajzával nem sokat gondol, ereje inkább
a technikai mechanismuson nyugszik, az élő organismushoz nem annyira
érzéke hiányzik, mint inspiratiója. Előtte az intrigue, a helyzet a fő,
s ezt oly módon hajtja is végre, hogy e tekintetben mint példányt
tanulhatni.
Az angolok közt először is Shakespearet kell emlitenünk, de egyszersmind
előre kimondanunk, hogy Shakespeare vigjátéka nem nyujthatja tökéletes
képét költészetének. Tragédiáinak némely komikai alakjai, mint Fallstaff
s a bohóczok majdnem jobban bizonyitják komikai erejét, mint
tulajdonképi vigjátékai. Ő nem érzi szükségét a tragikum és comikum éles
elválasztásának, mindkét elemet összeolvasztja, épen mint az élet. Mai
izlésünk nem kedveli ez összeolvasztást, ezért Shakespeare ma már e
tekintetben nem szabhat törvényt a vigjátéknak. Aztán másfelől
Shakespeáre vigjátékai nagy részt olasz novellákból vétetvén, nagyon
távol állanak a mai élettől és felfogástól. Legtöbb vigjátékát, mostani
osztályozásunk szerint, az úgynevezett nézőjátékok közé sorozhatni. Nála
a vígjátékot leginkább a kibékülő, derült bevégzés jellemzi, ugyanis
vigjátékai fejlődése gyakran aggodalom, rémület és szánakozás közt
hánykodtatja a nézőt. A spanyol és franczia vigjátékoktól a
Shakespearéit kiváltkép a jellemek éles rajza különbözteti meg, melyben
Shakespeare felülmulhatlan. Aztán Shakespeare felülmulhatlan. Aztán
Shakespeare költészetének megvan az az előnye, hogy mindig, még akkor
is, midőn a burleszket érinti, mélyen erkölcsös, noha soha sem tűz ki
czélzatosan erkölcsi irányt. Ő, mint Gervinus megjegyzi, az életet, mint
egészet fogja fel, s maga is egész ember. Hát ha még ide vesszük azt a
derék, ős, egészséges realismust, mely minden tulzást kizár mind fel,
mind lefelé! – Sheridánnak kitünő tehetsége volt a vigjátékra; művei
közt a _Rágalom iskolája_ és a _Vetélytársak_ legjelesbek. Majd minden
megvan bennök, mi egy valódi vigjátékiró tulajdona. A jellemrajz
részletezése oly teljes, hogy alig találhatni benne átalánositó vonást,
a szinezés oly hű, hogy túl gondosnak tünhetnék föl, ha, mint főtörvény,
nem urlaná a világitás leghelyesb elosztása. Valódi angol humor s azon
egészséges elmésség nyilatkozik műveiben, mely önkénytelen e helyzethez
simul. Jól választott tárgyain szigorú erkölcsi komolyság s csaknem
polemikus irány ömlik el.
A vigjátéki irodalom terén a dánok is oly nevet tudnak felmutatni, mely
a maga idejében, nemcsak hazájában, hanem Németországon is nagyon hires
és népszerü volt. E név: Holberg. Születésére nézve nem volt dán, hanem
norvég. – Bergenben született – azonban lakás és hivatal dánná tették.
Németországon sokáig kedvencze vala a közönségnek, büszkesége e
szinészeknek és példánya a vigjátékirónak. Lassanként egészen leszorult
a német szinpadról, ma már alig adják műveit. Mintegy harminczkét
vigjátékot irt melyeknek tárgyai a dán nemzeti életből vannak meritve. A
polgár- és földmivesosztályt rajzolja kiváló előszeretettel. Az
elmésség, gunyor, komikai erő, őszinte érzés, mély értelem oly
összeolvadása tünteti ki a dán irodalom ez első kisérleteit a vigjáték
terén, hogy aránylag csak kevés nemzet mutathat föl hozzájok hasonlókat.
A német vigjáték történelmét Mähly mintegy tizenkét lapon tárgyalja.
Igaz, a német vigjátéki irodalom távolról sem vetekedik a franczia vagy
angollal, de egy némettől mégis megvárta volna az ember, hogy saját
nemzete költészetéről többet szóljon, ha mindjárt csak a jelenre hatás
szempontjából is. Ismertetésünkben mellőzzük e részt, azonban Kneschke
után, ki újabban a német vígjáték történelméről egy egész könyvet írt,
ismertetni fogjuk a német vigjátékot is e lapok újalakú folyamában,
annyival inkább, mert az ujabb időkig, mikor Scribe jött divatba, a
magyar vigjáték majdnem egészen a német után indult.
1863