Válaszomat sokan fölöslegesnek tarthatják méltán. A ki birálatomat és
Jókai fölszólalását figyelemmel olvasta, magyarázat nélkül is
eligazodhatik s akár helyeselje, akár ne széptani nézeteimet, könnyen
átláthatja, hogy Jókai nem akar engem érteni s a ráfogás, gyanusítás és
pletyka oly mellékösvényein jár, melyeket, ha nem megvetni, legalább
kerülni tartoznék. Azonban némi magyarázat még sem maradhat el; részint
mert lehetnek nem elég figyelmes olvasók; részint mert egy pár vádat föl
kell világositani.
Jókai polemiája igen sokban hasonlit tragédiájához. Tragédiájában a
tragikum hiányzik, polemiájában az okadatolás; ott a politikai, itt az
irodalmi éretlenek tapsait vadásza, sőt tragédiájának egész
mellékdarabját irja meg, melyben ő maga játssza az ártatlanul elkinzott
hős szerepét nagy szinpadi hatással. Nem látjátok? Ott ül koldusruhában,
bekötözött tagokkal, mintha sebei volnának. Sir, rimánkodik, könyörög,
koldul. Panaszolja fünek-fának, hogy holmi nagy urak hajdui árulkodnak
utána s üldözik, mint országháboritót, pedig jámbor, békés ember s a mi
keveset tett, az olyan, mit báró urak is tesznek; bezzeg ezeket nem
bántják, mert hatalmasak, csak őt üldözik, mert utban levő szegény
ember; hijába lépett egyezségre egyik hajduval, hogy legyen iránta jó
indulatu – mégis üldözi; égbekiáltó árulkodás!… ő nem lázasztó, ki a
szőlődézsma, és tagosztály ellen izgat, sőt ellenkezőleg kezét-lábát
csókolja a méltóságos, nagyságos és tekintetes uraknak, mégis bántják
ezek a kegyetlen hajduk, kik buzgóbbak uraiknál. És jajveszékel és
alamizsnáért nyujtja ki kezét. Hálás szerep, meginditó jelenet, egészen
Jókaias tragikum. Az ember önkénytelen szánalomra lágyul; magam is
örömest vetném oda a részvét filléreit, ha nem ellenem szólna a panasz s
nem kellene fölkiáltanom: ne komédiázzék kend, ne ámitsa a világot, nem
bántotta kendet senki, lóduljon a dolgára!
S ez nem tréfa, hanem komoly valóság. Jókai oly méltatlanságok
következtében koldulja a közönség részvétét, melyeket rajta senki sem
követett el. Untalan csak arról panaszol, hogy én őt, mint
országháboritót, mutattam be, ki drámája által a köznépet a szőlődézsma
és tagosztály ügyében teendő egyezkedések ellen bujtogatja; bevádoltam,
beárultam az egész aristokratia nevében és az aristocratiának (értse, a
ki érti!), hogy drámájában megtámadta a magyar aristocratiát; művének
politikai hatását fejtegetve, a magyar nép éretlenségéről beszéltem, s
kardot huztam a végveszélylyel fenyegetett nemesség ügyében.
Mindebből egyetlen betü sem igaz!
Birálatomnak idevonatkozó helyei a következők: «A _Régi jó táblabirák_
költője, ki nem rég zsákmányolta ki a hajdani kiváltságos osztály
részvétét, most jónak látta a régi jó aristocraták iránti ellenszenvre
hivatkozni. Költői igazság helyett, mely oly kevéssé szokta legyezgetni
az aristocratiát, mint a democratiát, politikai éretlenségnek hódol, mi
a hatásnak sokszor nagy eszköze.» Más helyt: «A műnek nincs tragikai
hatása s legföljebb csak a politikai éretlenekre hatott, mert egy
ártatlanul megbukott nagy embert bámulhatnak, kin az aristocratia
iszonyú kegyetlenséget követ el, s az elég nekik.» És végül, midőn a
történeti hüségről van szó, mely épen a költői illusióért szükséges, ez
áll: «Jókai azt mondhatja, hogy épen az illusióért lett hütelen a
történethez, mert csak így hathatott a politikai éretlenekre, mert csak
igy támaszkodhatott az aristocratia iránti ellenszenvre. Jól van; vette
tapsaikat, elégedjék meg vele, de tőlünk és azoktól, – s ilyenek nagyon
sokan vannak e hazában – kik tiszteljük nemzeti hagyományainkat, ne
várjon egyebet a legélénkebb hibáztatásnál.»
Azt teszi e az, a mit Jókai rám fog? A legtávolabbról sem. Szavaimnak,
melyet egész birálatom, még bővebben kimagyaráz, röviden ez az értelme:
Jókai nem szolgáltat költői igazságot, mert a néplázadást tévedések,
bünök, minden benső kényszerüség nélkül buktatja meg, az aristocratiát
physicailag és erkölcsileg lehetlennek festi, mégis győzelemre juttatja
s e költőietlen eljárására hihetőleg befolyt holmi speculatió az
aristocratia iránti ellenszenvre, mi valóságos politikai éretlenség;
Dózsa nem tud tragikai hőssé emelkedni, épen ártatlansága miatt, a mű
egészen nélkülözi a viszonyok vagy szenvedélyek nemezisét, mely nélkül
nincs tragicum s legföljebb csak azoknak tetszhetik, kik a költészetben
is politikai éretlenségök kielégitését vadászszák. Jókai hütelen a
történethez, mert a legcsattogóbb tapsok kedvéért nem akarja elrontani
azon politikai éretlenek illusióját, kik Dózsát, mert a nép ügyéért
küzdött, tévedés és bün nélküli erényhősnek hiszik és Zápolyát, mert az
aristocratia győzelmét vivta ki, csak a leggazabb embernek tudják
képzelni. Látható, hogy megrovásom alapja tisztán széptani volt s oly
kevéssé aristocrat, mint democrat szinezetü. Ha Jókai nem Dózsáról,
hanem Coriolánról ir tragédiát s oly ártatlannak festi, oly oknélkül
buktatja meg ezt is, mint amazt, ugyanazt irom, a mit Dózsáról irtam,
tudniillik a költő politikai éretlenségre támaszkodik és költői
igazságszolgáltatás helyett, az aristocratiának hizeleg. Szóval ez a
tragikum kérdése, nem az aristocratia vagy democratiáé, s midőn Jókai az
utóbbi térre viszi a vitát, csak irodalmi éretlenségre támaszkodik, azok
tapsait hajhászsza, kiket nem érdekel a dolog lényege, de szeretik a
népszerü phrasisokat s jóizüen nevetnek holmi Hovelvek-Antrum- és
Bathrend-féle értelem nélküli elmésségeken.
E szerint mindazt, mi Jókai művének politikai hatására vonatkozhatnék,
teljesen mellőztem. Nem fejtegettem, hogy Dózsa igy fölfogva jelen
politikai viszonyaink közt nem épen jótékony hatásu, hogy behegedt
sebeket téphet föl, melyeket érinteni a költőnek is csak óvatosan
szabad, hogy a költő tartozik érteni korát s több ilyesmit, miből a
rabulista kibetüzhette volna azon állításokat, melyeket Jókai reám fog.
S mindezt nem azért mellőztem, mintha nem tartoznék a kritika körébe, a
kritikának nem azok a határai, melyeket Jókai talán Vajda és Szegfii
kritikai dolgozataiból ismer – hanem azért, mert meg voltam győződve,
hogy Jókai nem politikai rosszakaratból irta Dózsáját ugy, a hogy irta,
legföljebb költői speculatióból, hatáshajhászatból, vagy épen
korlátozottságból; mert a műnek ez oldalát fejtegetni több ok miatt
kényesnek tartottam; mert elvégre megigértem neki, hogy művének
politikai hatásáról nem fogok szólni. Ez tulajdonképen nem valami
ünnepélyes igéret volt, hanem egyszerű nyilatkozat. Jókai panaszolta
nekem, hogy a _Magyar Néplap_ szőlődézsmát és tagosztályt emleget s
némelyek rosszakarattal gyanusitják, mintha az aristocratia ellen
ingerelné a népet. Én olyasmit feleltem reá, hogy származhatik valami
jóakaratból s lehet mégis rossz hatása; a tragédiát elhibázottnak
tartom, de politikai rosszakarattal nem fogom gyanusitani s több
effélét.
Jókai rég igyekszik föltüntetni igéretemet, mintha azt báró Eötvös
kedvéért tettem volna, hogy ne legyen kénytelen báró Eötvös regényére
hivatkozni. A dolog kissé máskép áll. Ellenkezőleg, biztattam Jókait,
hogy irjon báró Eötvösről minél többet s minél erélyesebben; én
szeretem, ha az irók nyiltan kimondják egymás művéről itéleteiket, s a
magam részéről senkit sem tisztelhetek és szerethetek anynyira, hogy
ellene, ha meggyőződésem kivánja, ne irjak.
Jókai igéretemet oly kevéssé akarja érteni, mint birálatomat s mint
szószegőt mutat be a közönségnek. Nem botránkozom meg benne. Jókainak
mániája szeretni minden könyvet, gyülölni minden kritikát, magasztalni
minden irót, gyalázni minden kritikust. Nem tesz föl róluk semmi jót s
igyekszik őket erkölcstelen embereknek festeni. Alkalmasint mélyen meg
van győződve, hogy a kritikus nem is lehet becsületes ember; rossz férj,
hütlen szerető, csalfa barát, kárörvendő és irigy, szivtelen,
megvesztegethető és mindenek előtt hazafiatlan. Legalább minden eddigi
polemiája ilyes meggyőződésre mutat. Nem szokott eszméért szállni sikra
s mindig csak gyanusitani szeret. Nem nagy lélekbuvárlat kell hozzá,
hogy polemiái tartalmát előre megmondja az ember. Ha megbirálnák a
_Magyar nemzet története_ czimü munkáját, melyben a tudatlanság a
könnyelmüséggel vetekszik, tüstént igy kiáltana föl: «Az a kritikus a
Szalay barátja, s haragszik, hogy az én históriám jobban kel, mint
barátjáé, ahhoz a clubhoz tartozik, mely ellenem összeesküdött, ilyen a
magyar kritika.» Ha regényeit birálnák, melyeket eddig csak dicsértek s
elismernők bennök az elismerni valót, megrónák a megrovandót, igy irna,
vagy iratna Kakas Márton által: «Ezek a rossz hazafiak megakarják
rontani a magyar irodalmat, magok nem tudnak irni, csak a másén
rágódnak, irigylik népszerüségemet, jövedelmemet stb.» Ha megrónák azon
bárgyunál bárgyubb czikkeket, melyeket Tóth József a _Magyar Sajtó_
tárczájába irt, s melyeket Jókai oly nagy hangu elbizottsággal
magasztalt s ajánlott a közönségnek, mindjárt kész volna a felelettel. A
kritikusokat eszi a méreg, egy szinész jobb széptani dolgozatot irt,
mint ők, féltik a konczukat, s több efféle. Ha tragédiáját birálja
valaki s benne tragikum helyett politikai éretlenséget talál, uczczu
neki, ráförmed: Te árulkodó, te szószegő, te… te… isten tudja még mi! A
hiuság és önzés e nevetséges mániájából aligha kigyógyul Jókai.
Egyébiránt vigasztalhatja magát azzal, hogy nálánál jelesebb irók is
szenvedtek e betegségben. A kritikus e betegség rohamait, melyek
rendszeresen gyanusitó feleselésekben jelentkeznek, nem is veheti rossz
néven. Természetesnek találja és élesen megrója. Ennyi minden, a mit
tennie kell. Én e kötelességet Jókai irányában már egyszer teljesitém,
most másodszor teljesítem s ha isten éltet, alkalmasint teljesiteni
fogom még egynehányszor.
A mondottak után bizton befejezhetném polemiámat; a főkérdés
megczáfolásával a többi magától elesik, de mégis folytatom, hogy még
inkább földeríthessem Jókai szemfényvesztő fogásait és szólhassak a báró
Eötvös regényéről, a melyre való hivatkozással Jókai rajtam oly mély
sebet vél ejthetni.
Jókai el akarván hitetni a közönséggel, hogy én az ő tragédiáját nem a
tragicum hiánya és a puszta hatáshajhászat miatt támadtam meg, hanem
mert megtámadta benne az aristocratiát, a szőlődézsma és tagosztály
ellen izgatott s a XVI. század kényurait festve, megsértette a mai kor
önfeláldozó nemességét, szörnyen mentegetőzik s művét az oligarchia s
nem az aristocratia ellen iróknak vallja be. Szememre veti, hogy nem
értem az oligarchia és aristocratia közti különbséget, e két fogalmat
kényem-kedvem szerint cserélgetem. Csáky Lórát (egy leányt) oligarchának
nevezem és legyaláz minden valaha létezett magyar oligarchiát és
föltétlenül magasztalja a magyar aristokratiát Árpád idejétől egész
napjainkig.
Összezavartam-e az oligarchia és aristokratia közti különbséget, az
közönyös a vita alatti kérdésre nézve. Ha már Jókai az oligarchia ellen
irottnak vallja be tragédiáját, azt kellett volna bizonyitania, hogy
művében az oligarchák mint oligarchák s nem mint aristocraták
szerepelnek, hogy Dózsa nem az aristocratiai intézményeket, hanem az
oligarcha kormányt akarta megbuktatni, s nem a nemességet szándékszott
kiirtani, hanem csak az oligarchákat. Egyébiránt Jókai az oligarchia
fogalmát nem a legszabatosban magyarázza meg. A philosophia és politikai
műszavak rendesen szorosb és tágasb értelemmel birnak és ritkán
szószerintivel. Oligarchia szoros értelemben azt teszi, a minek Jókai
állítja, kevesek uralkodását, azon különbséggel, hogy az oligarchia
rendesen az aristocratiai intézmények kinövése, midőn nehány aristocrata
bitorolja az egész aristocratia jogát, vagy még annál is többet. Azonban
széles értelemben mindazokat oligarcháknak szokás nevezni, kik az
aristocratiában roppant birtokaik, vagy családi összeköttetéseik, vagy
személyes érdemeiknél fogva tulnyomó befolyást gyakorolnak a
közdolgokra, különösen azon korban, midőn még a királyi hatalom nem volt
a XIV. Lajos fogalmai szerint megszilárdulva.
S ez értelemben Hunyadi is csak olyan oligarcha volt, mint Zápolya;
mindenik a kisebb nemesség vállain emelkedett, amannak fia lett király,
ez maga, s a különbség köztük az, hogy az egyik nagy ember volt, a másik
nem. Hogy az oligarchiában a nő nem szokott uralkodni, mikép az
egyeduralomban, abban Jókainak igaza van. Nem is ez értelemben neveztem
Csáky Lórát oligarcha leánynak, hanem csak úgy, mint oligarchának
leányát, – ha herczeg leányt lehet mondani, mért ne oligarcha leányt is
– oligarcha leánynak pedig nem érzülete miatt gondoltam, hiszen ő
tökéletes democrata, ki egészen fölfogja és méltányolja Dózsát, hanem
mert Ulászló udvarában az első palotahölgy szerepét játszsza, Zápolya is
kacsingat rá, ki, mint tudjuk, mindig királyleányok keze után járt s
hihetően nem jelentéktelen születési hölgyeknek udvarolt oly fényes
ünnepélyen, a minővel az első és második fölvonás kezdődik.
Azonban, mint fennebb is mondám, mindez keveset foly be a kérdés
lényegére. A fődolog az: vajon Dózsa az aristocratia mellett fogott e
fegyvert az oligarchia ellen, vagy a nép ügyében az aristocratia ellen?
Ez utóbbin senki sem kételkedik; csak maga Jókai, ki polemiájában
egészen mást állít, mint a mit tragédiájában festett. Zápolya és társai
műve egyetlen jelenetében sem szerepelnek, mint oligarchák, azaz kevesen
uralkodik, kik megszorítják a királyi hatalmat s az egész aristokratia
jogait bitorolják, hanem mint aristocratát, s Jókai görög philologiája
ellenére, nem épen a legjobbakként. Valóban e fölött idővesztegetés
vitatkozni. Elhagyom hát. Azon paradoxont sem bonczolom, hogy Amerikának
oligarchiája van aristocratia nélkül; Giskrát, Fortunatus Imrét, Fuggert
sem bántom; azt is bizvást hiheti tőlem Jókai, hogy a mohácsi
veszedelmet egyedül az oligarchia okozta s a kisebb nemességnek nem volt
nagy része benne, hogy oligarchák nem feküdtek a csatasikon, hogy
Zápolyára csakugyan bebizonyult a készakarva elkésés, s a mohácsi
veszedelem után tüstént szövetkezett a törökkel és meg sem kisérlé
megmenteni az ország függetlenségét, de azon hizelgésnek is beillő
bókot, melyet a magyar aristocratiáról mond, nem hagyhatom szó nélkül.
Ugyanis azt állitja, hogy a magyar aristokratia tartotta fönn mindig az
országot, az oligarchia vesztette el mindig. Jókai úgy látszik hamar
feled és hamar tanul, s a hatás kedvéért most egy, majd más rokonszenvet
vesz igénybe s mindig a politikai éretlenekét. Szerinte a magyar
aristocratia mindig fentartotta az országot, tehát soha sem dönté
vészbe, soha sem voltak nagy bünei, mindig hazafias, bölcs, a polgári
erény példányképe volt. Ilyesmit semminemü osztályról nem lehet mondani,
legkevésbbé egy századokon át uralkodó hatalomról. A magyar
aristocratiának, mint minden aristocratiának, minden hatalomnak, minden
politikai pártnak megvoltak a maga tévedései és bünei, melyek részint a
hatalom természetéből folytak, részint egyes nevezetes egyéniségek által
lönek előidézve, részint bizonyos korszakokban a megromlottságból
állottak elő. A történet hiven feljegyezte a fény és árnyoldalt, a
hazafiság és sülyedés, a gyöngeség és erő, az erény és bün korszakait s
ezt elismerni nem szükség, hogy aristocrata vagy democrata érzelmüek
legyünk, csak igazságosaknak kell lenniök s ez elismerés által még nem
gyaláztuk vagy magasztaltuk a jelen nemzedéket s nem itéltünk semminemü
politikai rendszer vagy elv fölött. Jókai ezáltal akar kimenekülni a
politikai éretlenséggel kaczérkodás vádja alól, hogy más és épen
ellentétes politikai éretlenséggel kacérkodik s azt tevén mégis a
«Budapesti Szemlét» akarja gyanusitani holmi szolgalelkü
uszályhordással. Mindent föláldoz egy kis gyanusitásért, nehány sor
hatásáért, egész czikke szellemét, egész tragédiáját, önmagát. Valóban
nem én irok Jókai ellen, nem én czáfolom meg czikkét, hanem ő maga.
Még utolsó sánczából kell kivernem Jókait, melyben annyira biztosnak
érzi magát. A báró Eötvös regényére való hivatkozást értem. Lássuk, hogy
áll ez a kérdés.
Jókai azt állitja, hogy ő tragédiájában azt tette, a mit báró Eötvös
_Magyarország 1514-ben_ czimü regényében, sőt sokkal kevesebbet. Nem
nemzeti bün Dozsát valamely költői mű tárgyául választani. Eötvös
regényében kegyetlenebb kifakadások vannak, a democrat eszmék
merészebben kifejezvék, pedig midőn e mű megjelent, sokkal válságosabb
időket éltünk, mint most. Akkor a jobbágyság még nem volt fölszabaditva,
a nemzet kiváltságos osztálya pártokra szakadott, s ha valaha, csak
ekkor lehetett Dózsa rémképét egy politikai irányu mű által fölidézni.
Akkor miért nem róttam meg báró Eötvöst a politikai éretlenséggel való
kaczérkodását, miért rovom meg csak Jókait, honnan e kettős felfogása
egy és ugyanazon dolognak! Hihetősen onnan, mert báró Eötvös egy
hatalmas, nagy befolyásu férfiu, kinek én kegyét hajhászom,
pártfogoltja, tányérnyalója vagyok s több efféle.
Először is azt jegyzem meg, hogy báró Eötvösnek sem régebb, sem ujabb
regényeiről soha sem irtam sem birálatot, sem ismertetést. Jókai
közelebbről is irt és oly magasztalást, melyet én minden pontjában
teljességgel nem irnék alá.
Másodszor: 1847-ben, midőn Eötvös regénye megjelent, még tanuló diák
voltam s birálatok helyett chriákat dolgoztam tanáraimnak. Harmadszor:
Jókait sehol nem vádoltam azzal, hogy miért választá Dózsát műve
tárgyául, hogy Dózsa vagy más személyei miért fakadnak ki XVI.
századbeli aristocratia ellen, hogy a népmozgalom jól rosszul democrat
eszméket képvisel, hanem a következőkkel: nem tud költői igazságot
szolgáltatni s a nép és aristocratia festésében politikai éretlenségre
támaszkodik; nem tudja tragikailag megbuktatni Dózsát és a forradalmat,
talán épen a politikai éretlenek kedvéért s több ilyesmivel, miket már
elég bőven fejtegettem. A kérdés tehát csak a körül foroghat:
támaszkodott e Eötvös politikai éretlenségre, ugy fogta e föl Dózsát, a
forradalmat és aristocratiát, mint Jókai?
A napokban ujra elolvastam báró Eötvös három kötetes regényét, de semmit
sem találtam benne, a mi Jókait igazolhatná. Itt nincs helye birálni a
regényt, föltüntetni fény és árnyoldalait; mindezt mellőzöm s csak arról
szólók: támaszkodott-e a szerző politikai éretlenségre. Ezt báró Eötvös
már előszava miatt sem tehette, hol a történeti regénytől oly szoros
határok közt követeli meg a történeti hüséget, minőket a műbiró nem
kivánhat. Mint idézeteiből s egész munkájából látszik, regényére annyi
történeti tanulmányt tett, mennyi történeti tudományos műnél is számot
tenne s Jókai történeti hütlenségét semmi se viláigosthatja fel
könnyebben a nagy közönség előtt, mintha elolvassa báró Eötvös regényét.
Eötvösnél tulajdonkép nem is Dózsa képviseli a democratiát, hanem
Lőrincz, a czeglédi pap s miután a szerző a művészet határai közt egész
vadságában festi a néplázadást, a katastrof felé igy kiáltat föl
Lőrinczczel: «Hogy szabadságért küzdjön, hittam föl a népet, s az
vadságában felülmulta egykori zsarnokait. Egy jobb lét alapját akarám
lerakni s csak ingoványt láték körülöttem, melyre épiteni nem lehet stb.
A harcz, a melyet kezdék, nagyobb, hogysem azt egy ivadék bevégezné. Az
anyagi szabadság, melyért a nép fegyvert fogott, mindaddig el nem
érethetik, mig szellemi szabadsága ki nem vivatott s talán századok
mulnak el, mig az megtörténik.» Mond-e valaki ilyesmit Jókai
tragédiájában? Van e festve a néplázadás tévedése és büne, hogy
indokolva legyen a bukás? Teljességgel nincs! S hogyan festi báró Eötvös
Dózsát és környezetét, a katastróf előtti jelenetekben? Dózsa utánozza a
fényüzésben és oligarcháskodásban Zápolyát s bősz és részeg
szenvedélyeknek engedi át magát, melyeket csak testvére iránti szeretete
enyhit. Egész táborán észrevehető, hogy az embereknek volt okuk
föltámadni, de tévedéseik és büneikkel megszeplősiték az eszmét és
eljátszották a siker jogát. Hogy báró Eötvös az aristocratiának nem
kedvezett, igen természetes, de nem festette oly nyomorultnak, mint
Jókai, s jobbjait nem czimboráskodtatta a lázadókkal s ügyelt arra, hogy
ugy tüntesse föl, mint oly társadalmi kényszerüség képviselőjét, melynek
győzelme Dózsa ellenében elkerülhetlen és benső szükségesség. Én csak
ennyit kivántam Jókaitól. Ezt teljesitve, még nem irt volna jó
tragédiát, mert a conceptiótól még sok van a kivitelig, de legalább
politikai éretlenség helyett tragicum lesz vala művében.
A mi végül Jókai azon megjegyzését illeti, hogy mielőtt a magyar nép
valamelyik osztályának politikai éretlenséget vetek szemére, nőjjek még
egy kicsit, csak mosolyognom lehet. Én nem neveztem a magyar nép sem
egyik, sem másik osztályát politikai éretlennek, csak Jókait, magasztaló
birálóit s azokat, kiknek a tragédia Dózsa és a forradalom éretlen
fölfogásáért tetszik. Ennek kimondására nem szükség nagyság, csak annyi
értelem és izlés, mennyit birálatomban kifejteni igyekvém. Jobb lesz, ha
megjegyzi magának: bármily nagy érdemei vannak és lehetnek, oly nagy
ember soha sem lesz – mert ilyenné iró nem emelkedhetik – hogy
gyanusitásokkal terrorizálhassa a szabad véleményt, elnémithassa a
kritikát.
Mindig találkozni fog magyar kritikus, ki e vakmerőségéért büntetni
fogja és megbélyegzi.
1858