«Némely kritikus – mond Macaulay egyik essayjében – oly véleményben van,
hogy a nő, ha merészelt könyvet bocsájtani közre, e tette által minden
nemét illető előjogról lemondott s a legszigorúbb kritika alul sem
igényelhet kivételt. Mi más véleményben vagyunk. Megengedjük ugyan, hogy
oly országban, hol számos írónő találkozik, kiket tehetségök és előnyeik
elég hatással ruháznak föl, hogy a közvéleményre befolyjanak, a
legveszélyesebb következményekkel járna, ha valamely hibás történeti mű
vagy egészségtelen bölcselet, csak azért, mert e bűnt egy lady követte
el, megrovás nélkül maradna. Azonban úgy hiszszük, hogy a kritikus ily
alkalommal jól cselekszik, ha azon becsületes lovagot utánozza, kit
kötelessége Bradomante ellen kényszerített sorompóba lépni. A lovag,
amint a rege mondja, szerencsésen védte az ügyet, melynek bajnoka volt,
de mielőtt megkezdte volna a viadalt balisordját kevésbbé halálos
karddal cserélte föl, aztán ennek is gondosan kitörte hegyét és élit».
Ily tompa karddal akarunk mi küzdeni Bulyovszkyné ellen, ki a _Wiener
Zeitung_ január 21-iki esti lapjának tárczájában, alkalmasint magyarul
megjelenendő utirajzából, egy figyelemre méltó töredéket bocsájtott
közre. A töredék nem azért figyelemreméltó, mintha képes volna érdekes
széptani vitára adni alkalmat. Oh nem! Az egész csak csinos csevegés
akar lenni, mi nőnek oly jól illik s épen ezért legnagyobb hibája az,
hogy kissé nehézkes és igényteljes. De ezért még nem szólalnánk föl; van
más dolgunk is. A miért föl kell szólalnunk, az a bizonyos kósza vágy,
hiú ábránd, vétkes becsszomj, szánandó erőpazarlás, mi egyik fiatal
színészünket már semmivé tette, most egyik legjelesebb színésznőnket
fenyegeti s még lassankint színészetünk divatos betegségévé válhatik. «A
színművészet hazájának – mond Bulyovszkyné – kosmopolitikai
természeténél fogva nem vetnek határt hegyek és folyók, mégis meg kell
vallanom, hogy sehol sem találtam oly honosnak, mint a német nemzetnél,
mely művészetének eredeti tisztaságát a leglelkiismeretesb hévvel őrizte
meg. Ott még nem fogyó fényben ragyog a szivet és lelket emelő Thália,
míg túl a Rajnán – és sajnálattal mondom – innen a Lajthán is, a kihivó
Terpsichore s a kaczér Melpomene csillogó kiséretükkel az előtérbe
léptek. Szeretem hazámat, mint magyar nőhez illik s ha valaha sikerülne
a dicsőség meredek magasságára jutnom, nyert babéraimat legörömestebb a
hazai géniusz lábaihoz tenném le, de mindennek daczára a távolba
tekintek keresni azt, mi itt nem található: az égalj ott nem oly
boldogító, de elismerés követi a törekvést és számára szabadabb,
szélesebb küzdtér s kevésbbé korlátolt látkör nyilik. Azonban hova ragad
képzeletem? Lelkemnek oly húrját érintettem, mely örökös rezgésben van s
oly kevéssé juthat nyugalomra, mint amily kevéssé képes nyugalmat adni.
Ha merészlenék a húroknak hangot adni, az egy mélyen elrejtett
szenvedélynek lenne rhapsodiája, melynek chaoszából csak a hivatott
lehetne képes kivenni a harmoniát.»
E vallomás eléggé határozott, ha nem is elégé világos. Megerősíti azon,
a lapokban és társas körökben már többször szőnyegre került hírt, hogy
Bulyovszkyné oda akarja hagyni a magyar színpadot, hol nem méltányolják
eléggé, hol tehetségének kifejtésére igen szűk kör nyilik s mint német
vagy franczia színésznő akar szerencsét kisérleni, avagy a legjobb
esetben, egy kis társaságot alakítva a la Rachel és Ristori be akarja
utazni az ó és új világot. A kritika mindezt nem hagyhatja szó nélkül s
nem kérve engedelmet sem Jókai, sem Szegfi úrtól, bonczkés alá veszi a
művésznő _szándékát_ s amennyiben _gyanúsítja_ is, amennyiben
megmagyarázza neki, hogy amit ő mély s talán tiszteletre méltó
szenvedélynek hisz, valami egészen egyéb, hogy túlbecsülve magát, jobb
sorsot érdemlő tehetségét megrontani igyekszik, hogy elvégre nem érti
művészetét, mert benne a lehetlent akarja megkisérleni. – Azon
művészetek, melyeknek közlönye a nyelv, mint a költészet és színészet,
soha sem válhatnak kosmopolita természetüekké, még akkor sem, ha minden
nemzeti tartalmukat elvesztették.
A nyelv bizonyos földhöz, bizonyos levegőhöz, bizonyos nemzethez köti
őket, még pedig a legtermészetesb s épen azért legzsarnokibb
kényszerűségnél fogva. Anyanyelvén kivül sok nyelvet megtanulhat az
ember, kivált fiatal korában, beszélhet, irhat rajtok s valahogy még
szónokolhat is, de hogy csak kettőt is – legyen bár egyik saját
anyanyelve – úgy elsajátíthasson, hogy rajtok egész a költészet vagy
szavalat valódi művészetéig emelkedhessék, az teljes képtelenség. Ime a
kényszerűség, melyet mindenki belát, ki a művészetek mélységeibe
bepillantott s melynek vasigájába a legnagyobb lángész is ellenmondás
nélkül hajtja fejét. Miért? Hiszen a legbajosabb nyelvtant is meglehet
tanulni s a gyakorlat és szorgalom minden akadályt legyőz. Valóban
mindent, kivéve e lehetlenséget. A nyelvtanból sokat tanulhat a költő és
színész, de a rhythmust és szavalatot, a szenvedély és hang, a gondolat
és kifejezés titkait az élő és ezer változatban élő nyelvből kell
ellesnie, s ide, a tehetségen és szorgalmon kívül, két nyelvhez két
emberélet kellene még akkor is, ha az alkotó phantasia két formához
szokhatnék s nem érezné magát csak egyben szabadon. Mi a költő nyelvét s
a színész szavalatát nemzetivé teszi, az mind oly számtalan finom
árnyalattól függ, melyekről az olvasó és hallgató hirtelen számot sem
tud magának adni, de melyekből ha egyetlen egy is hiányzik, már a
legkellemetlenebben érezhető s egyetlen egy is elég, hogy az egészet
paralyzálja vagy épen nevetségessé tegye. S mindezt soha sem tanulhatjuk
meg egészen, be kell szívnunk, mint a levegőt, hogy vérünkké válva,
táplálja phantasiánkat. E nélkül költő és színész örök meghasonlásban
fog szenvedni, a gondolat és forma átkos meghasonlásában, mi kihűti
lelkesedését, megbénítja alkotó erejét vagy a legjobb esetben, szűk
körbe szorítja, modorba ejti.
S azon kívül hogyan szerezhető meg az a sok minden, mi, ha nagy részt
nem függ is a nyelvtől, de leginkább bizonyos nemzetiség éles
sajátságaiból foly? Hogyan lehet egy idegen phantasiája elég fogékony,
elég teremtő oly dolgokban, melyeket gyermekségünk óta kell látnunk,
hallanunk, értenünk, éreznünk, hogy a művészetben visszatükrözhessük?
Hogyan hathat be az idegen valamely idegen nemzet kedélyvilágába
annyira, hogy legfinomabb, legelrejtettebb, legvisszhangzóbb húrjain
képes lehessen játszani?
A tapasztalat lehetlent mond s az irodalmak és művészetek története
elítél minden kétnyelvűséget. Még nem volt nagy költő, ki két nyelven
egyenlő erővel és bájjal tudott volna írni. Az ó világban rendesen
barbár volt az egyik nemzet a másikra nézve, s ha a római költő meg is
tanult görögül, nem mert egyszersmind írni a nyelven, vagy ha mert, soha
sem emelkedhetett a classicusok soraiba. A középkorban latinul írtak a
költők, de épen azért kénytelenek voltak békét hagyni nemzeti
nyelvöknek, vagy ha nem tartották szégyennek azon írni, latinul írtak
rosszul, s ez áll még a prózaírókra nézve is. Az újabb időben, mikor a
franczia nyelv világuralomra látszott jutni, sokan megkisérlék franczia
költőkké válni és csekély szerencsével. Nagy Fridrik, mint franczia
költő és stylista mind végig középszerű maradt, bár Voltaire javítgatta
műveit, németül pedig rosszul írt. Goethe franczia verseivel gúnyolódni
szoktak a francziák. Heine verset nem, csak prózát mert írni francziául,
de ez nem tette volna híressé s csak a német formában találta magát
otthon. Béranger, saját nyilatkozata szerint, annyira el volt foglalva a
franczia nyelv titkainak tanulásával, hogy nem maradt ideje idegen
nyelveket tanulni. A költészetben a nyelv fele a gondolatnak, néha maga
a gondolat s a költő vagy mélyebben szereti művészetét, vagy önzőbb,
mintsem feláldozza vagy nevetségessé tegye magát. A színésznek ugyanezen
helyzete van. Még soha sem hallottuk, hogy német színész franczia
színpadon, vagy viszont, föllépni merészelt volna. Az megtörtént, hogy
némelyek idegen földön nevelkedve vagy ifjú korukban idegen nyelvre adva
magukat, idegen nemzet művészeivé váltak, de aztán többé nem is
kaczérkodtak nemzeti nyelvökkel, nem jutott eszökbe a két nyelvű
művészet s megmaradtak pályájukon. Ristorinak Párizsban sokan
tanácsolták, hogy játszék francziául, nem mert, s hajtott azon
kritikusok intéseire, kik bukását jósolták.
S Bulyovszkyné, ki csak jeles tehetség, meri azt tenni, mit a lángelmék
sem mernek. Még a magyar nyelv titkait sem érti a művészet kimeríthető
mélyéig, s hiszi, hogy a német vagy franczia nyelveket maholnap magáévá
teheti! Meg van győződve, hogy kitünő német vagy franczia színésznő
lesz, aztán visszatér, hazájába, a nemzet géniusz lábaihoz tenni
babérait! Ah, asszonyom, ön nem tudja mit csinál!
Ön soha sem tévedhet oly nagyon, mint e wiener zeitungi czikkben
tévedett. Önt sokan hibáztathatják, önön sokan mosolyoghatnak, de én
szívemből szánom és sajnálom – illusiómat: azt hittem, ön érti
művészetét – s istenem! ön oly kevéssé tudja vagy akarja érteni, mintha
ma lépne először színpadra, vagy még annyira sem.
Ugyan mi indíthatta önt e lépésre, e czikkre, e tévedésre, e bohóságra?
A művészet szeretete nem, mert hogyan szerethetné ön azt, mit, a mint
megmagyaráztam, nem tud vagy nem akar érteni. Talán az elégedetlenség, a
fájdalom, a nagyravágyás? Alkalmasint. Legalább czikkében így sóhajt
föl: tekintetem a távolba száll, hol elismerés követi a törekvést és
számára szabadabb küzdtér és szélesb látkör nyílik. Valóban meltán
mondja e sóhaj után: de hova ragad képzeletem? Ön képzelődik. A beteg
képzelődés hiú ábrándja mindaz, mit ön oly mély és tiszteletreméltó
szenvedélyként ápol keblében. Az ábránd mindent feledtet önnel, mi való
s mindent reméltet, mi soha sem fog betelni.
Tehát az ön törekvését csakugyan nem követte volna elismerés? Vajon az-e
az ön állása a színháznál, a közönség előtt, a hirlapok véleményében, mi
ezelőtt nyolcz évvel volt? Én úgy tudom, hogy ön egyik elsőrangú
színésznőnkké emelkedett, kit a fővárosi közönség számtalan tapsokkal és
koszorúkkal halmozott el, néha olykor is – bocsánat a kifejezésért –
midőn nem egészen volt érdemes rájuk. Vidéken egész diadalutat tőn s
számos kitüntetésben részesült. Mindezt elismerésnek lehet ismerni el,
még Németországban is, ön álmai boldog hazájában. Avagy talán a kritika
ellen van panasza? Önt a kritika mindig jeles tehetségnek ismerte el s
ha nem minden szerepét itélte sikerültnek, ha némely szerepkörben nem
találta oly kitünőnek, mint másban, ez a legtermészetesb valami a
világon. Még nem volt oly nagy költő és művész, kinek árnyoldalai ne
lettek volna s a kritikának magasabb hivatása van, mint hizelegni vagy
bókokat mondani. A kritika talán igazságtalan is volt ön iránt?
Elhiszem. Ez oly valami, mit a közpálya egyetlen férfia vagy asszonya
sem fog elkerülni soha, s ha elkerülhetne, talán nem is volna jó, mert
csak a szabad vélemény korlátozásával történhetnék meg. Jól emlékszem,
hogy évekkel ezelőtt önt egy lap csaknem üldözte; de találkozott valaki,
ki önt védeni igyekezett, s az a valaki épen az volt, ki ön ellen most
tompa kardot forgat, noha mindinkább kedve jő azt kiélesíteni. Azt is
tudom, hogy nem rég, Prielle Cornélia vendégszereplése alkalmával, sem
voltak elég igazságosak önhöz, művészete és önmaga iránt. Ah, asszonyom,
ön nagyon beteg, s én aligha ki fogom gyógyítani.
Talán az igazgatósággal vannak kellemetlen összeütközései, talán
cselszövénynyel is küzd? Meglehet, avagy nincs úgy, mit tudom én; ide
elegyedni nem a kritika dolga. Azonban azt tudom, hogy akárhova menjen
ön, soha sem fog kifogyhatni a vádakból a kritika, közönség és szinházi
viszonyok ellen. Ön beutazta Német- és Francziaországot, de úgy látszik,
csak hiú ábrándokat hozott haza és igen kevés tapasztalást. Ha
mégegyszer kimegy és mint német vagy franczia szinésznő, bizonyosan
többet fog tapasztalni, még akkor is, ha sikerülne a lehetlenség, s
bukása nem volna bizonyos. Ön vissza fogja óhajtani a közönséget, mely
csak tapsolni tud, de nem egyszersmind fütyülni is; a szegény magyar
kritikát, mely midőn a legigazságtalanabb volt is ön irányában, nem
eshetett önnek oly keservesen, mint esni fog a külföldi legigazságosabb;
a mi színházi viszonyainkat, melyek elvégre korlátoltságuk miatt sem
adhatnak nagy tért a cselszövényeknek. Ön vissza fog térni csalódva és
bűnbánóan. Már késő lesz. Eljátszott három dolgot, melyek mindenike nagy
kincs; a magyar közönség részvétét; egypár kipótolhatlan szép évet, s
ereje nagy részét. Az istenért, asszonyom, mit csinál! Alvajáróként
mélység felé közeledik. Ébredjen, még egy lépés, és soha sem fog többé
fölkelni.
Azonban talán igazságtalan vagyok önhöz Nincs szándékában a kétnyelvű
művészet, magyar színésznő akar maradni csak mint Rachel és Ristori
akarja beutazni a világot, hogy felmutassa, mily magasra emelkedett
önben a magyar művészet.
Meglehet. Czikkéből azt is épen úgy ki lehet olvasni, mint ama másikat.
S csakugyan ez utóbbi kevésbbé absurd szándék, de szintén oly beteges
ábránd és hiú erőpazarlás. Túlbecsüli magát, innen ered minden baj.
Tudja e minő szinész vagy szinésznő látogathat meg idegen nemzetet? Csak
olyan, ki a maga szerepkörében a legrendkivüliebb s egyetlen tünemény.
Ön minden esetre jeles színésznő, de ilyennek legtúlzóbb tisztelője sem
nevezheti, még akkor sem, ha csak bókot akar mondani. Hallott-e ön
valaha, hogy Rachelen kivül, valamire való franczia színésznő külföldre
utazott volna, pedig vannak ott jelesnél jelesebb tehetségek. Legfeljebb
egy-egy vaudville csapat vándorolja be Európát, mert a sajátságos
franczia genre érdekes az idegenek előtt, kiknek jórésze egyszersmind
érti a nyelvet is. A német színész már nyelve miatt sem igen mer
tulmenni a Rajnán s hogy néha Londonban játszik, az csak felsőbb
pártfogás következménye. S mit játszanék ön Németországon? Hihetőleg
magyarra fordított német drámákat. Németországnak ez idő szerint
egyetlen nagyobbszerű szinésznő sincs, de az az egy-két jelesb tehetség
minden esetre jobb önnél. S mit játszanék Francziaországban? Alkalmasint
magyarra fordított vígjátékokat. S ön e szerepkörben akarna mérkőzni a
franczia szinésznőkkel? Mintha nem is járt volna ön Párisban soha s a
mult nyarat nem Francziaországban, hanem Moldovában töltötte volna. S
vajjon a magyar nyelv, melyet Német- és Francziaországban senki sem ért,
nem fogná-e önt még jobb viszonyok közt is megrontani. Ha mégis
népszínműénekesnő volna? E sajátságos genre még érdekelheti az
idegeneket, s hogy élvezzék, nem oly mulhatlanul szükséges nyelvünk
ismerete. De a fejlődő magyar tragédiát kár az idegenek elé vinni, még
akkor is kár volna, ha önnél jelesb tehetség képviselné előttük
színművészetünket. Nem így használhat ön a magyar színművészetnek, hanem
úgy, ha honn marad, s hiú ábrándok helyett kétszerezett igyekezettel
fejti szép tehetségét, minden nap a magyar szavalat egy-egy titkát fejti
meg, s új meg új diadalokkal szolgál nemzetének. Itt koszorú és taps vár
önre, ott gúny és lenézés. Óh, asszonyom, kimélje meg magát, kiméljen
meg bennünket!
Miért polemizáljak tovább? Miért bonczoljam ön czikkének azon
állításait, melyek a német és franczia színművészetre vonatkoznak. Ön
szerint a franczia színészet alul van a középszerűségen, s a német
folytonos emelkedésben. A legjelesb német kritikusok ellenkezőt
állítanak, s untalan csak a német költészet és szinművészet hanyatlását
emlegetik. De erről nem vitázok. Még egy más húrt sem akarok pengetni.
Nem vette-e észre, asszonyom, hogy egész polemiámban kerültem a
hazafiságra való hivatkozást! Nem szeretem a hazafi-phrasisokat. A
hazafiságot éreznünk kell, s nem beszélnünk róla. Ha a hazafiság
elhagyja a szivet, rendesen az ajkára száll. S ön is jobban tesz vala,
ha nem emlegeti hazája iránti szeretetét, hanem hallgat és érzi. Mégis
lehetlen, hogy végül Arany egyik versét némi változtatással ne intézzem
önhöz:
A meddig ily nép fogja őt körül,
Nép, melynek érzi keble, zengi szája
A színésznek nyelvét – addig terül,
Ott éri végét a színész hazája;
Azon túl maga jövevény,
Szava üvegházi növény,
Legszebb illatja, szine kárba megy:
Széles világon nincs népe, hona – csak egy
Innen, hogy ő e népet és hazát
Szeretni tudja kimondhatlanul.
Nem a dijt méri, melyet tán az ád,
Oltára nem önző lángokra gyúl;
És, bárha szük és bárha gyér
A jutalom és a babér:
Ő a honért, a honnal s honnak él –…
1862