I.

A mit tájékozó bevezetésünkben csak érintettünk, tartozunk kifejteni; s

ezt részint hosszabb elméleti czikkekben, részint e rövidebb biráló

szemlékben akarjuk megkisérteni. Amott a szinészet és dráma legfőbb

kérdései körül fogunk vizsgálódni, itt a szinpad nevezetesb jelenségeit

veszszük szemle alá.

Kitűzött szempontjaink sem az abstract tökély, sem az öntetsző szigor

szempontjai, sőt ellenkezőleg viszonyaink concret felfogásából folyók.

Szerintünk a magyar szinészet és drámairodalom még nem ért ugyan

virágzási korszakot, de azért a közelebbi évekig folytonos fejlődésben

volt. Most sülyedni látszik, a mennyiben semmi újabb mozgalom nem

mutatkozik, mely tovább fejlését bizonyítaná. Midőn ezt fölfejtettük,

nem az abstract tökély követeléseivel állottunk elő, hanem csak a

fejlődés egy újabb fokozata mellett izgattunk, melyet bajaink bonczolata

mintegy önmagától tűz ki. Szinészeink csak photographizáló

természetiessége ellenében némi eszményítést kivánni, nem annyi, mint a

Talma és Ristori művészetét követelni tőlök; a szinpadi hatás

elhasználtnak nyilvánítva, a drámai hatás felé törekvést sürgetni,

végetlenül kevesebb, mint csak a shakespeare-i és molière-i művek iránt

bírni fogékonysággal. Értsük meg egymást. A kritika, ha nem nagyobbszerű

jelenségekkel van dolga, rendesen a körülményekhez alkalmazza magát s

méltánylata vagy hibáztatása majd mindig viszonyos. Ez elv különösen a

fejlődés forrongásaiban vagy más válságos időkben bír érvénynyel, midőn

a kritikus tiszte nemcsak ítélni, de egyszersmind küzdeni is. A mi

bizonyos körülmények között méltánylatra, sőt túlbecsülésre is

számíthatott, mert haladás volt, később hibáztatást vagy épen

megtámadást idézhet elő, mert sülyedéssé vált. Kisfaludy Károly

tragédiái a magok idejében megérdemelték a méltánylatot s épen azért ma

is irodalomtörténeti becscsel bírnak, nem azért, mert jeles művek, hanem

mert elsők valának, melyekben a magyar Musa némi erővel szólalt meg.

Vörösmarty, kivált a nyelv és dictióra nézve, tovább vitte, a mit

Kisfaludy kezdeményezett. Ők ketten nevezetes fejlődési fokozatot

képviselnek, épen úgy, mint később Szigligeti és Czakó, kik a szinpadi

hatás elvénél fogva új hódítmánynyal gazdagíták a színpadot. Azonban

megállapodhatunk-e itt? Megállapodtunk s épen azért sülyedünk. E

sülyedést nem segítheti elő a kritika is, s midőn ellene dolgozik, nem

remekekre vár, hanem csak haladást óhajt, s legkevésbbé túlszigorú, mert

csak a puszta törekvést is képes méltányolni.

Ezt azért jegyezzük meg, mert kritikától elszokott irodalmunkban minden

túlszigornak látszik, a mi divatlapjaink stereotyp csevegéseitől elüt; s

mert épen egy oly műről akarunk szólani, mely csak ezelőtt tizenöt vagy

harmincz évvel számíthatott volna méltánylatra. Jókai _Dózsa György_

czímű tragédiáját értjük, mely csodálatosan egyesíti a

Kisfaludy-Vörösmarty és Szigligeti-Czakóféle tragédiák gyöngeségeit. A

mű jambusokban van írva, de ha e jambusok jobbak is, mint Kisfaludy

nagyon is szabad jambusai, jóval gyöngébbek a Vörösmartyéinál s mint

párbeszédek csak egy pár szép lyrai hangulatig, s néhány erőteljes

rhetori dictióig emelkednek. Tehát újra ott vagyunk, hol ezelőtt

harmincz évvel, sőt hátrább, mert azóta harmincz év telt el. A conceptio

nélkülöz mindennemű tragikai alapeszmét; a cselekvény fejlődésében

kevesebb a drámai élet, mint Szigligeti vagy Czakó jobb műveiben, de nem

hiányzik a szinpadi hatás, ha nem is épen emezek virtuózitásával

alkalmazva. Tehát újra ott vagyunk, a honnan menekűlni óhajtanánk: a

szinpadi hatás elvénél s talán egy kevéssel hátrább; mert Jókai meg is

akarta magát különböztetni, s oly vakmerő játékot űzött a történeti

személyekkel, sőt az egész korral, minőt elődei soha sem mertek. Íme a

nagyszerű tragédia, melyet Egressy, Shakespeare imádója és Schiller

ócsárlója, annyi dicsérettel halmozott el; melyet Császár, Alfieri

tisztelője és Petőfi szigorú bírálója, nem győz magasztalni, s melyben

divatlapjaink kritikusai egy új drámai iskola hajnalát üdvözlik. Valóban

könnyen érthetjük a túlszigor vádját. A szegény magyar kritika maholnap

terror alá jut, ha elég gyáva lesz megijedni a zajongástól.

A drámai hatás mellett izgatván, először is a szinpadi hatás elvét kell

megtámadnunk e tragoediában. A szinpadi hatás oly műszó, melyet sokkép

értelmeznek, s mely alatt a többség egészen mást ért, mint a mit

tulajdonkép jelent. A drámának hatni kell, és épen a szinpadon, a hová

írták; ezt annyira nem lehet tagadni, hogy a drámai forma egész elmélete

ez egyszerű tényen alapszik. Innen a legszorosb egység, mely nem tűr

episodot, a sebesen fejlődő cselekvény, mely egyenesen a megoldás elé

siet, – mert az előadás legfeljebb csak negyedfélóráig tarthat; innen a

csak nagy vonásokban kivihető jellemzés, mint a frescoképeken; mert a

finom részletezés a szinpadon nem tehet hatást; innen a _par excellence_

cselekvő személyek küzdelme és az erős tényben mutatkozó katastropha;

mert a költő csak személyei által szólhat s nincs eszköze a passiv

személyt, a lassú fejlődést, a szembeötlőleg nem látható katastrophát

érdekesekké tenni, mint például a regényírónak. Azonban a hatás és hatás

közt különbség van. A műben ott lehet a szoros egység, ha alapeszméje

bizarr ötlet vagy tév-világnézlet, mely legfeljebb csak izgatni képes; a

cselekvény rohanhat, ha a véletlen vezeti vagy egész fejlődése csak

kiváncsiságunkat ébreszti föl; a költő festhet nagy vonásokkal, ha csak

érzékeinkre tud hatni; személyei lehetnek cselekvők, ha küzdelmeik nem

érdemlik részvétünket; a katastropha mutatkozhatik erős tényben, ha csak

borzasztani és ellágyítani bír, s nem egyszersmind megrázni és

fölemelni. Mégis a költő hatni fog, ha elég ügyességgel bírt a drámai

formának a szellemtől megvált eszközeivel meglepni és kijátszani a

kevésbbé mívelt nézőt. Sőt, ha elég merész – s miért ne lenne az, midőn

ezáltal legalább egy pár évre a népszerüséget bitorolhatja – még tovább

is mehet s a hatás drasztikusabb eszközeit is megragadhatja.

Hivatkozhatik a napi szenvedélyekre, igénybe veheti a közönség hiuságát,

szeszélyeit, korlátoltságát, erkölcstelen hajlamait. Lehet

szemfényvesztő, bohócz, circusrendező. Bizonyos hatás ritkán fog

elmaradni, mert a tömeget ideig-óráig épen úgy ámíthatja és ronthatja a

költő, mint akármely politikai charlatan. A szinészek a legtöbbször

kapnak az ily hatásos darabokon; részint mert tetszik a tömegnek;

részint mert – a mint Heine mondja – feltalálhatják kedvencz

jelmezeiket, testszín tricoköltészetöket, megtapsolt kirohanásaikat,

hagyományos grimassaikat, aranyfüstös phrasisaikat, s az egész affectált

műczigányságot: oly nyelvet, melyet csak a szinpadon beszélnek,

virágokat, melyek csak e csinált földben virulnak, gyümölcsöket,

melyeket csak a szinpad lámpafénye érlel, oly természetet, hol nem

isten, hanem a sugó leheletét érezzük, a szinfalrázó tombolást, szelid

fájdalmat fuvolakisérettel, kendőzött ártatlanságot a bűn karjaiban,

trombitaharsogást, dobpergést s több effélét.

Nem mondjuk, hogy Szigligeti és Czakó a hatás ez utóbbi nemeivel éltek

volna; utánzóik ugyan lesülyedtek ide is, de szerencsére kevés

szerencsével. Ők magok inkább azon eszközöket vették igénybe, melyeket a

puszta, úgy szólva önmagáért álló forma nyujt s hatottak technikai

ügyességgel, tehát a bensőtől meg-megváló külsővel. Erre vetvén a

fősúlyt, műveikben nagyobb a szerkezet ügyessége, mint a compositio

ereje, érdekesb a külső bonyodalom, mint a benső fejlés, aránylag többet

ér a kidolgozás, mint az alapeszme, s a tragicum hiánya vagy gyöngesége

miatt, inkább tudják a nézőt szórakoztatni, vagy megdöbbenteni, mint

megrázni és fölemelni. Hatottak, mert a hatás eszközeit alkalmazták,

habár hiányosan vagy félszegen, nevezetes jelenségként tüntek fel

irodalmunkban, mert elődeik épen a forma titkait értették legkevésbbé s

azért bizonyos pontig jótékony befolyást gyakorolva, haladásnak voltak

eszközlői. A hiba nem a hatás eszközeiben rejlik, hanem a hiányos vagy

félszeg alkalmazásban s a kórjel az, hogy túlbecsüljük a külsőt, sőt

hibáink és gyöngeségeink öszvegét eszménynyé akarjuk emelni. A külső és

belső öszhangja, az eszmével összeforrott forma, minden eszköz, melyeket

a szinpad természete nyujt vagy parancsol a szellem jó szolgálatában és

a szellemhez irányozva: ez az, a mit drámai hatásnak nevezünk, a mit

elérni minden irodalomban kevésnek sikerült, de a hova törekedni

mindenütt érdem s nálunk kétszerte.

Szigligeti egyik hirlapi cikkében nem rég azt jegyzé meg, hogy ő

ugyanazt nevezi szinpadi hatásnak, melyet mi drámainak mondunk s így

csak szavakban van köztünk különbség. Valóban azon értekezésben, melyet

ezelőtt tíz évvel a Kisfaludy-társaságban olvasott vala föl, és melyet

kijavítva a _Szinházi Naptár_-ban adott ki újabban, sok olyasmiről szól,

mit drámai hatásnak is lehet nevezni. De mi szükség egy jó műszót

olyannal váltani föl, melyet az egész világon csak bizonyos hiány vagy

félszegség megjelölésére használnak. Mégis csalódnánk, ha azt hinnők,

hogy Szigligeti ok nélkül nevezi a drámai hatást szinpadinak.

Értekezésében sok jó gyakorlati tanácsot ad, noha töredékesen,

össze-visszahányva s ritkán kifejtve. Sokat gondolkozhatott a drámáról,

többet mint a mennyit leírni képes, de vizsgálódása legörömestebb a

külső felé irányul s elméletében is a fősúlyt a dráma mesteremberi

oldalára fekteti. Például, hogy csak egyet említsünk, beszél a

tragédiáról s egy árva szóval sem magyarázza meg a tragikumot. Lehet-e

tragédiát tragikum nélkül írni, úgy látszik oly kérdés, melyre

dramaturgiánk igennel felel. Legalább Szigligeti értekezéséből az jő ki.

Jókai ez elmélet szerint írta tragédiáját s talán épen a Szigligeti

tanácsa után.

Dózsa Györgyben valóban csak a tragikum hiányzik, e csekélység, a mit

tragédiaköltőink elmélete és gyakorlata annyira mellőzhetőnek hisz. Ezen

kívül sok olyasmit találhatni benne, a mi hatásra számíthat. Jókai nem

érti ugyan annyira a bensővel meghasonlott forma titkát, mint elődei, de

ebbeli hiányait tudja pótolni holmi ezzel egy értékű dolgokkal. A műnek

nincs határozott alapeszméje, a cselekvényben hiányzik a központ, de a

költő oly érzületre támaszkodik, mely sokaknál sokat feledtet. A _Régi

jó táblabirák_ költője, ki nem rég zsákmányolta ki a hajdani kiváltságos

osztály részvétét, most jónak látta a régi jó aristocraták iránti

ellenszenvre hivatkozni. Költői igazság helyett, mely oly kevéssé szokta

legyezni az aristocratiát, mint a democratiát, politikai éretlenségnek

hódol, mi a hatásnak sokszor nagy eszköze. A cselekvény nem fejlődik

folytonos erővel, de azért a költő gondoskodik a hiba kárpótlásáról is.

Például a második felvonás eleje csak hátráltatja a fejlődést, de nem

hatás nélküli, mert egy pár hazafias dalt hallunk elszavaltatni, s ez

mindig hat a magyarra, miben egyébiránt semmi rosz nincs. A dalok elég

szépek s lapjaink, melyek szép lyrai versek nagy szűkében vannak,

közlésökkel csak önérdeköknek szolgáltak s nem a dráma jó hírének. A

negyedik felvonás végén, hol a bonyodalomnak a katastropha felé sebesen

kellene sietni, egy regényes episod tolja föl magát, mely a

katastrophára legkisebb befolyással sincs, de a jelenet elég érzékeny,

valóságos melodrámai, melyet akár fuvolával kisérhetni. Egy szegény

leány áldozza föl magát kedveséért, ki őt nem szereti, egy titkos

szerelmes öli meg kedvesét tévedésből. Az ember sajnálkozik és

fölizgatva érzi magát, mit minden esetre csak hatás eszközölhet. Az

utolsó felvonás kissé bágyadt, de úgy hiszszük, velünk együtt mindenki

kiváncsian várta, vajon meg fogják-e sütni Dózsát, a mint híre járt. E

hatásos jelenettől megkimélt a költő; csak egyik személyével, Lórával

nézette végig s mondatta el e hajborzasztó kegyetlenséget. Kárpótlásul

ez is elég. A kegyetlenség hallva is elég borzalmas undort kelt s

felizgathatja a politikai éretlenséget, mi szintén hatás s mit, ha

szinpadról jő, bátran nevezhetünk szinpadinak.

Mindez megvan a műben, mindez hatás. De hol van az a hatás, melyet a

tragédiától vár lelkünk s a mely nélkül hijábavaló mindennemü szinpadi

mesterkedés? Hol a tragikai hős, ki lebilincselje részvétünket jeles,

nagyszerű vagy megdöbbentő tulajdonai által? Hol a tragikai

összeütközés, mely vagy a viszonyok kényszerűségén, a hagyományos

erkölcsökben, a kegyelet, a társadalmi rend, az állami és családi

kötelességek követelésein alapszik, vagy a hős hibáiból, tévedéseiből,

büneiből foly, a szenvedély, kisértés, csáb, az ármány által kifejtve?

Hol a tragikai katastropha, midőn a hős vakmerővé, tévedtté vagy bünössé

válván, a nélkül, hogy eltörpülne, nemesist idéz föl maga ellen és

megbukik, hogy könnyezzünk sorsán, mert megérdemelte részvétünket, hogy

megnyugodjunk bukásán, mert vakmerőségeért, tévedéseért vagy büneért

lakolt? Sehol; vagy a hol mutatkoznék is, csirájában elfojtva! Dózsa

vitéz férfiú, nemességet nyer s a keresztes hadak fővezérévé emelkedik;

nagyravágyó, hűtelen lesz régi kedveséhez s egy oligarcha hölgybe

szeret. Ez oly expositio, melyből válhatik tragikum. Szerelmét

nagyravágyása idézi elő, új helyzetéből foly s a nélkül, hogy

eltörpítené oly tévedés és bűn, a miben nemesis rejlik. Azonban a költő

nem e viszonyra fekteti alapeszméje súlyát. Ez egészen csak mellékes

dolog, miből semmi derekas nem fejlődik, egy kis szerelmeshistoria,

talán az asszonyok kedveért. Jól van. A költő alapeszméje e szerint

valami egyéb. Dózsa nagyravágyó, kinek nemes célja van; hatalmas úrrá, a

haza szabaditójává, második Hunyadi Jánossá akar válni. Talán

akadályokkal küzd, talán az oligarchia a király által elvéteti tőle a

fővezérséget, a mint azt évkönyveinkben olvassuk? Nem. Jókai Dózsáját

senki sem akadályozza célja kivitelében. Vele csak gúnyolódik az

oligarchia, különösen Zápolya; aztán meghallja anyja halála hírét, ki

Zápolya börtönében arája becsületéért halt meg, s csúfondárosan

temettetett el; találkozik régi kedvesével, kit Zápolya el akar tőle

rabolni. Tehát a kegyelet érzéséből támadt bosszú az, a mi elvonja

céljától s előidézi bukását, miből ismét származhatik tragicai érdek?

Nem. Dózsa nem igen akar anyjáért boszút állani, kedveséért még kevésbé,

kit már nem is szeret; őt leginkább sértett büszkesége bősziti föl s

csak akkor tüzi ki a forradalom zászlóját s fordítja seregét nem a

török, hanem az aristocratia és aristocrata intézmények ellen, midőn

Zápolya a fővezérség jelvényét tépi le melléről s önnépe előtt

meggyalázza. Ebből is válhatik tragikai érdek. A megbukott forradalom

rend szerint tragikum, főleg ha a megalapított rend, a jogosan létező

ellen támadt föl s nem tudott helyébe olyat állítani, a mi megállhasson,

mert nagy ballépései, túlságai, bűnei miatt eljátszotta a siker jogát.

Így Dózsának azért kellene bukni, mert semmivé akarja tenni a fennálló

rendet, mely a nagy visszaélések dacára is életerősb s így több létezési

joggal bir, mint az ő új társadalma. Jókai máskép gondolkozik s egészen

Dózsának ad igazat; szerinte a XVI-ik század hajnalán az aristocratiai

alapon nyugvó társadalom egészen elhasználta magát s az 1789-ki francia

elveket csak alkalmazni kellett. Legalább az egész műből ez jő ki; nem

csak az aristocratiát rajzolja egészen romlottnak, hanem az általa

képviselt társadalmi rendet is. Az semmit sem használ, hogy Bornemisza

és Csáky Lóra némi rokonszenvet gerjesztő mázzal vannak kifestve; ők

tulajdonkép nem képviselik a fennálló rendet s titkon többé kevésbbé

Dózsával tartanak, sőt Lóra végszavaiban azon jobb nap fölvirradása után

eseng, mikor teljesülni fog mindaz, a mit Dózsa akart. Dózsát tehát

Jókai nem buktathatja meg felforgatási vakmerőségért, melyet épen

ellenkezőnek fest s így ez alapon nem fejlődhetik tragicum. Jól van. De

Dózsának mégis bukni kell, a mint hogy meg is bukik. Miért? Talán

tévedései, túlságai, bűnei által játszodja el a siker jogát? Talán

roszul használja hatalmát vagy vágytársai irigységével, ármányaival kell

küzdenie, a mi benső feloszlásra vezet? Nem. Dózsa mérsékelt, eszélyes

férfiú, társai pedig az engedelmesség példányai. Talán a nép

értetlensége, dühe, bősz szenvedélyei, sőt saját boszúvágya oly

lépésekre sodorják, melyek minden nyomán nemesis kel ki? Nem. Egy pár

hadnagy, holmi megbukott mesterember, beszél ugyan vagyonfelosztásról s

több efféléről, de a nép sokkal okosabb hadnagyainál, nem osztozik e

nézetekben, sőt ha osztaná is, Dózsa nagy fegyelmet képes fentartani s

így minden csak tőle függ. Dózsa maga pedig kegyes jó úr, ki nem szereti

a vérontást, pusztítást, épen nem aristocrata, hogy kegyetlenkedjék,

jogtalanságokat kövessen el, s legfeljebb csak fenyegetőzni képes. Talán

épen lágysága, engedékenysége buktatja meg? Oh nem. Azon tettéből, hogy

az elfogott főurakat, legnagyobb ellenségeit, szabadon bocsátja, nem

származik semmi olyas, noha származhatnék, a mi drámaivá válva

elősegítené a katastrophát, vagy megfoghatóvá tenné. Társai nem

lázasztják föl ellene a népet, csak gyanakodni kezdenek reá, s meg

akarják ölni a fogoly Csáky Lórát, kit e tett indító okának hisznek.

Azonban ez sem történik meg; semmi viszály nem támad a vezér és népe

közt, minden marad ugy a hogy volt és Dózsa mégis megbukik. Miért? Mert

meggyőzik. Ily katastrophával még a történetiró sem elégítheti ki

olvasóit, nemhogy a költő. Oly hőst, ki nem követ el vakmerőséget, kinek

nincsenek tévedései vagy bűnei, megbuktatni s iszonyú kinok közt

végeztetni ki, a legundorítóbb eszme, a mit költő kigondolhat s a

tragédiai kontárság ne továbbja.

De ne ragadjon el hevünk, legyünk lelkiismeretesek s ne hallgassunk el a

műből semmit, mi még tragikai indoknak hazudhatja magát. Dózsának

csakugyan van nagy bűne, tudniillik az, hogy nem hisz egy jövendőmondó

czigánynőnek, ki azt jósolja neki: egy ellentől félj csupán, a ki a bort

meg nem iszsza – és megkegyelmez Bornemiszának, mielőtt a nevét tudná.

Ezért kell szegénynek Jókai szerint lakolnia a kinok kinjával, egyébért

semmiért. Ime a tragikai katastropha a vak sors legnevetségesebb

indokára alapítva. Legkevésbé sem csodálkozunk, hogy Dózsa nem hisz a

cigánynő jóslatában s így szól:

Bolond nő, ám bolondabb a ki kérdez

Tőle okos szót és a legbolondabb,

Ki tartogatja azt.

Ő felvilágosodott ember s már politikai elveinél fogva ismeri a XVIII-ik

század philosophusait de ha babonás volna is, mit ér, ha mi nem vagyunk

azok, Dózsa bűnét nem látjuk bünnek s bukását nem foghatjuk meg? Jókai,

úgy látszik, hallott valamit a régi görög tragoediák fatumáról s jónak

látta _à la_ Kakas Márton kiparódiázni. Valóban ez a mű közepén

előrántott fatumféle valami s oly költőietlenül alkalmazva, nem több

paródiánál. Lehet-e napjainkban a görög fatumot vagy ezzel rokon elemet

alapúl venni és mennyiben, még döntetlen kérdésnek nézhetik sokan, de

azt mindenki elismeri, hogy azt csak a mythikus tárgyak szenvedik meg, s

akkor is a mű organismusába olvadva s élő szenvedélyekre támaszkodva, a

viszonyok által kimagyarázva s az ezer Scylla és Charybdis közt a

phantasia rendkivülien hitető erejével kivíve. Jókainak már tárgya sem

türt meg ily alapot, feldolgozása pedig a legelhibázottabb. A jóslat még

annyira sem döbbenti meg Dózsát, hogy zavara valami látható tényben

mutatkozzék. Ha e pillanat óta elvesztené önbizalmát, félszeg

rendelkezéseket tenne és mindinkább sodortatnék tévedésről tévedésre,

bűnről bűnre, még értenénk valamit s lehetne kisütni egy kis tragikumot.

Így nem értünk semmit, a műnek nincs tragikai hatása s legfeljebb csak a

politikai éretlenekre hathat, mert egy ártatlanul megbukott nagy embert

bámulhatnak, kin az aristocratia iszonyú kegyetlenséget követ el s ez

elég nekik.

Jókai épen oly költőitlenűl fogta föl Dózsát, mint a mily hűtlenűl a

történethez. E két hiba a jelen esetben egymást segítette elő. A költő,

ha csak kissé hűbb a történethez, költőibbé válhatik. Jól tudjuk, hogy

ez eset nem mindig áll. Néha a történeti hűség ellentétben van a költői

igazsággal, s ekkor a költő tartozik hűtlen lenni a történethez, mivel

hódolnia kell a költői igazságnak, a művészi világ e gondviselésének, mi

mindennél több. Mi sem tanácsolnánk mást, de egyszersmind megjegyeznők,

hogy a költő szerencsétlenül választotta tárgyát, s ha eleget is tett a

költői igazságszolgáltatásnak, megrontotta az illusiót, mely minden

költői mű alapföltétele s így a költői igazságszolgáltatásnak is egyik

része. Tudjuk, hogy nagy tekintélyek szólanak ellenünk. Lessing más

nézetben van s a magyar költők, ha egyebet nem is, ezt jól megtanulták

hamburgi dramaturgiájából. Valóban Lessing a legtöbbször jogosan és

mindig erős dialecticával védi a költői igazságot a történeti hűség

ellenében, s csak abban hibázik, hogy a kérdés egyik fontos oldalát

érintetlenül hagyja. Az ifjabb Corneille _Essex gróf_ czimű tragédiája

birálatában így tanít: «Röviden szólva, a tragédia nem dialogizált

történet; a történet a tragédiára nézve nem egyéb, mint nevek

repertoriuma, melyekkel megszoktunk bizonyos jellemeket összekötni.

Talál a költő a történetben sok oly körülményt, melyeket tárgya

egyénítésére és kidíszitésére használhat: jól van, használja. Csak hogy

ezt épen oly kevéssé lehet neki érdeműl tulajdonítni, mint az ellenkezőt

hibául». Ha ez azt teszi, hogy a történethez hű tragédia még nem költői

érdem s a történethez hűtelen tragédia birhat nagy költői érdemmel,

tökéletesen igaz. Lessing talán csak ezt akarta kiemelni. De a kérdésnek

más oldala is van tudniillik: vajon a történethez hűtelen és nagy költői

érdemmel biró tragédia nem lesz-e költőibb, ha a történethez hű marad,

vajon a legjobb költői mű hatását is nem fogja-e paralyzálni

szétrombolása azon illusiónak, mely a néző kedélyében oly eleven, meleg,

szent s melyet a költő oly hideg és vakmerő kezekkel érint. Erre

lehetetlen igennel nem felelni, annyival inkább, mert a költő történeti

hűsége nem a történetiróé. A költő éveket napokká tehet, tetszése

szerint mellőzheti a nem lényeges adatokat, kiegészítheti, alakíthatja a

lényegeseket, az inkább regényesen érdekes, mint történetileg fontos

episodokból csak a történeti háttért tarthatja meg, a kétes és vita

alatti kérdésekben saját felfogása után indulhat, sőt tovább mehet s nem

követi a történetirót, hanem a hagyományt, az oklevelek dacára is ki nem

irható naiv hitet. Mindezt teheti a költő s épen az illusio végett, de

azt nem teheti, nem szabad tennie, hogy ismert és nevezetes

egyéniségeket jellemeikkel épen ellenkező világításban tüntessen föl,

hogy meghamisítsa a nagy tényeket, s meghazudtolja a történet szellemét,

– s annál kevésbé, minél ismertebb, minél nemzetibb tárgyat dolgoz föl.

Próbálja meg például valaki Hunyadi Mátyásnak III. Rikhárd jellemét

adni; irja meg tragédiáját oly nagy erővel, oly elragadó

igazságszolgáltatással, mint Shakspeare a magáét, bizonyosan meg fog

bukni, mert könnyelmün ellenkezésbe jött a köztudattal, mert vakmerően

játszott a nemzeti hagyományok iránti kegyelettel s nem bir hitetni.

Ha a történeti hűtlenség még a jó tragédiában is méltán hibáztatható,

mennyivel inkább meg kell rónunk azt oly műben, mely a történeti hűséget

a költői igazság ellenére mellőzi. Dózsa jelleme nagy szabadságot ad a

költőnek. A történet csak annyit mond róla, hogy vitéz, durva, dölyfös

és kegyetlen ember volt. Jókai sok mindent csinálhatott volna belőle,

csak ártatlant és kegyest nem, festhette volna nemes jelleműnek, ki

fokonként sülyed, csak tett volna belé némi daemoni hajlamokat. A nép

bőszültségét és kegyetlenségeit élénk szinekkel festik történetiróink;

Jókai megelégszik az aristocratia kegyetlenségei illustrálásával. A

történet sokat beszél Ulászló kormánya gyöngeségéről, mely vészbe

döntötte a hazát, Jókai mindent az aristocratiának tulajdonit. Az

oligarchia akkor valóban romlott volt, de nem oly nyomorult és aljas,

minőnek Jókai festi, különben le sem győzhette volna a nagy Dózsát, ki

Jókai szerint a tiszta democratiát képviseli, holott nem képviselt

egyebet az elnyomott nép rosz szenvedélyeinél. S minő Zápolyát fest,

mivé teszi Európa egyik legnagyobb oligarcháját, a kit utóbb királylyá

emeltek? Impertinens léhává, szivtelen kéjenccé s kérkedő kegyetlenné.

Nem mondjuk Zápolyát nagy embernek; ereje nem állott arányban

nagyravágyásával, több volt a hiúság benne, mint a becsszomj, ohajtá a

haza veszélyét, hogy alkalma legyen megmenteni; a veszély eljött, ő nem

volt képes megmenteni s csak sirni tudott érte. Azonban ez árnyoldala

mellett fényoldalairól sem feledkeznek meg történetiróink. Jó hadvezér

volt, igazságos biró, jártas a közügyekben s nagy népszerűséggel birt az

egész magyar birodalomban. Mint magán embernek még több tiszteletre

méltó tulajdona volt. A mi a Dózsán elkövetett kegyetlenséget illeti, az

tulajdonkép nem az ő műve. Ő Dózsának csak megbuktatója, nem bakója

volt. Amaz iszonyatos kínhalált úgy akarta a kor szokása, mely Dózsa

kegyetlen leleményességét hasonló leleményességgel rendelé

visszatoroltatni; úgy akarta a temesvári itélőszék, melynek tagjai a

törököktől tanult s Kinizsy által adott példát kivánták követni s

mennyiben a megfenyitendő büntett még iszonyatosb volt, fölülmúlni.

Mindezt tudva – s ki nem tudja, ha Magyarország történetét csak

felületesen is ismeri – még akkor sem nézhetnők végig e művet zavart

illusio és megbántott nemzeti érzés nélkül, ha az valódi költői mű

volna. Azonban Jókai azt mondhatja, hogy épen az illusióért lett hűtelen

a történethez, mert csak így hathatott a politikai éretlenekre, mert

csak így támaszkodhatott az aristocratia iránti ellenszenvre. Jól van;

vette tapsaikat, elégedjék meg vele, de tőlünk és azoktól – s ilyenek

nagyon sokan vannak a hazában, – a kik tiszteljük nemzeti

hagyományainkat, ne várjon egyebet a legélénkebb hibáztatásnál.