Berlin, 1856 január 30-án.
Későre kaptam meg a _Magyar Sajtó_ 149-ik számát, melyben ön _Signora
Ristori_ czimű czikkemet megtámadja. Ez az oka, hogy feleletemmel
csaknem elkéstem. Nem baj. Néhány czikkére teendő megjegyzésem most se
fölösleges, s fölhívásom, a melyet önhöz intézek, még most is
teljesíthető.
Az ön czikke, pár indokolatlan állítás s néhány alkalmasint szerepeiből
emlékében maradt dagályos phrásison kívül, nem foglal magában egyebet,
mint a már mástól reám kimondott hazafiatlanság vádját. E kényelmes és
népszerű vád mindenütt divatos, de sehol se annyira, mint nálunk, a
minek, fájdalom, megvan a maga igen természetes oka. Angolországban nem
egy journalista vádolja Dickenst és Thackerayt hazafiatlansággal. Miért?
Mert kiméletlenül leplezgetik föl az angol társadalom sebeit. Én
végtelenül kevesebbet tettem, csak színészeink hanyagsága,
tragédiaköltőink könnyelműsége s közönségünk philister hajlamai fölött
humorizáltam s önök mégis oly érdemet tulajdonítanak nekem, a minővel e
két nagy regényíró bír.
Ezután nem fogok többé vitatkozni e vád ellen, sőt úgy fogom venni, mint
bókot. Valóban kezdek büszke lenni az önöktől reám ruházott hazafiatlan
czímre, ha elgondolom, hogy kit neveznek önök hazafias kritikusnak. Önök
szerint – legalább beszédeik és tapasztalataim után azt kell sejtenem –
az a hazafi kritikus, a ki fejtegetés és birálat helyett üres
phrásisokat farag; leplezi fogyatkozásainkat, mégis előhaladásunkban
remél, kérkedőn hirdeti dicsősségünket s a tehetséget a nem tehetséggel,
az érdemet a nyegleséggel egy sorba helyezi; rosszakaratnak hirdeti az
elvek jogos szenvedélyét s a magánérdekek szenvedélyének hódol,
tekintélyt követel, épen oly pártos, mint következetlen, untalan a haza
nevét koptatja s azt hiszi, hogy ezáltal már szolgálta is. Idézzek-e
adatokat? Ezelőtt egy évvel idéztem eleget, noha csak egyetlen lapból,
ha kivánják, idézni fogok többet és tízannyit. Én ennek a kritikának
határozott és kérlelhetetlen ellensége vagyok, mert nevetségessé tesz
bennünket az idegenek előtt; mert nem termékenyíti az irodalmat; mert
eszmezavart idéz elő; mert lehangolja a becsvágyat; mert hizeleg a
hiúság szeszélyeinek; mert fölbátorítja a könnyelműséget és hanyagságot.
Van-e szükség kritikusra vagy nincs? ez oly kérdés, mely irodalmunkban
újra föllátszik merülni. Elég szégyen, hogy e kérdésről még most is
vitáznunk kell, miután oly kritikusaink voltak, mint Kazinczy, Kölcsey,
Bajza, Erdélyi, s munkálkodásaik oly jótékony hatását mutatják föl
irodalmi évkönyveink. Részemről nem vitázok s utasítok minden írót s
olvasót irodalmunk multjára. Vigasztalásul mégis mondhatók mindenkinek
annyit, hogy a kritikus nagy költőt és művészt épen úgy nem teremtett
soha, mint nem tudott elnyomni. A nagy költő és művész, azon a nagy
befolyáson kívül, melyet kora gyakorol reá, mindig maga teremti magát,
ha van elég tehetsége s ha nem restel mindent megtenni tehetségének
kifejtésére. A kritika csak az utat egyengeti számukra, csak az ízlés
érdekeit védi, csak gyönyörködik és haragszik; csak tapasztal, észlel,
fejteget s hátrahagyja tanulmányai és küzdelmei tanulságát, melynek a
legnagyobb költő is hasznát veheti, ha a legtöbb esetben nem is
föltétlenül. Szigorú legyen-e a kritika vagy nem, az másodrangú kérdés,
a fődolog az, hogy legyen elve, jelleme és mértéke. Én a szigorú kritika
híve vagyok, mert visszahat kedélyemre azon csaknem a nevetségességig
ment üres engedékenység és pártosság, a mi irodalmi közlönyeinknek
majdnem mindegyikében divatos, mert meg vagyok győződve, hogy irodalmunk
e válságos korszakában szükség van őszinte, szigorú szóra, sőt éles
gúnyos hangra is, mind az írók, mind a közönség irányában.
Miért magasztaljam én a mi közönségünket, midőn kötelességét csak félig
teljesíti azzal, hogy bizonyos irányban némi élénkülő részvétet mutat
irodalmunk és művészetünk iránt? Ez a közönség untatlan ajkain hordja a
nyelv és nemzeti műveltség ügyét és érdekében sokkal kevesebbet tesz,
mint a mennyit tehetne.
Nem szégyen-e, hogy egyetlen tudományos folyóiratunk a részvétlenség
miatt nem felelhet meg hivatásának? Nem szégyen-e, hogy közönségünkben
nem találkoznak annyian, a kik részvények útján, mi másutt is szokás,
egy irodalmunkhoz méltó tudományos folyóiratot alapítsanak, mely a
tudományok európai fejlődését figyelemmel kisérhesse és hazai
tudományosságunkal is előmozdítsa? Ezelőtt húsz évvel az akkori
szükségekhez képest volt ilyen folyóiratunk. Most alig van. Ezelőtt
tíz-húsz évvel volt kritikai folyóiratunk, sőt voltak különféle
szakfolyóiratunk is. Most alig van egy-kettő. Nem szégyen-e, hogy oly
művekből, melyek fordításban idegen nemzeteknél is figyelmet
gerjesztettek, nálunk alig kél el néhány példány? Nem szégyen-e, hogy
kevés kivétellel azoknak az íróknak van legtöbb közönségük, a kiknek a
legtöbb ismerősük vagy oly jóbarátjuk van, kik elég fáradhatatlanok
összehajhászni az előfizetőket. Valóban, ha szavaim hatását remélhetném,
a gúny és fájdalom legélesebb fegyvereit használnám közönségünk ellen,
mely kegyúrnak, maecenásnak hiszi magát s még kötelességét sem teljesíti
egészen.
Miért ne legyen szigorú a kritika az írók irányában is? Csecsemő korát
éli e irodalmunk, nincs-e, ha nem is nagy, de elég díszes multja? Nem
voltak-e, nincsenek-e oly íróink is, kik akármily irodalomban
becsülettel megállhatnának? Miért ne legyen önérzetünk, melylyel a mult
emléke s a jövő reménye egyaránt emeljenek? Miért ne követeljünk
egymástól többet, mint a mennyit adunk; annyit, a mennyit adhatnánk.
Miért álljunk össze egymás dicsőítésére azért, hogy ellenségeinknek
jogos szatirákra, sikerült torzképekre adjunk alkalmat? Aztán elvégre is
a művészetet és irodalmat soha sem tarthatja fön, csak emelheti a
pusztán nemzeties részvét; szükségeseké kell magukat tenniök, különben
elvesznek, haszontalanokká válnak. Nekem kevés hítem van oly irodalomba,
mely csak a nemzeti érzésre támaszkodik s nem egyszersmind a tudománynak
és míveltségnek a viszonyokból követelt szükségeire. Sötét
világfájdalmas nézet – mondhatják sokan. E vád ellen sem fogom többé
védeni magam; úgy veendem, mint bókot, szánakozván azon derült méretű
boldogokon, kiknek oly jó kedvök van Még egyszer mondom, hogy az
irodalomnak és művészetnek szükségesekké kell magukat tenniök s ezért
tartozik az itészet magasabb szempontokból kiindulva. Ezt próbáltam én
meg néhány czikkben a szépirodalmat illetőleg, melyben némi jártasságom
van, s nem vádol a lelkiismeret, hogy rosszat tettem. Bár kisértenék meg
mások is ugyanezt irodalmunk más ágaiban s többi készültséggel és
kitartással, mint én. A mozgalom élet jele, a nyugalom lassú halál.
Előbbre kell vinnünk szükségesebbé kell tennünk irodalmunkat s minden
lehetőt megtennünk érdekében, a mit még nem tettünk meg. Ez legyen az
irodalomi kritika és közönség jelszava. Ez eszme nem ábránd, álmodozás,
sőt nagyon is rideg, fájó és gúnyos igazság. De miért beszéltem én
mindezt – mondhatja ön – hiszen önt csak a színház és tapsok, csak a
dráma és jó szerepek, csak költői, azaz magasztaló birálatok érdeklik.
Igaza van. Hadd szóljak hát ezekről.
A fővárosi közönség tiszteletet érdemel, hogy köteleségét híven
teljesíti és színházán annyi részvét és szeretettel csügg. De vajon
minden tiszteletünk mellett nem lehet-e megrónunk azon tulajdonságát,
hogy a magasabb, a valódi drámai költészet iránt nem viseltetik elég
érdekkel? Én voltam tanuja színházunkban oly jelenetnek, melyben a
közönség fölfedezte, hogy Shakspeare nem nagy költő. Tapasztaltam, hogy
a páholyok legtöbbször társalogni szoktak, midőn az úgynevezett
szavalati drámák kerülnek színpadra. Az sem kerülte el figyelmemet, hogy
a színésznő szép öltözékével néha nagyobb hatást idézett elő, mint
játékával; hogy némely színész modoros fogásait inkább megtapsolják,
mind szerepének valóban művészien csinált részeit. Ezt önön is
tapasztaltam. A szinészek jól tudják mindezt, valamint a költők is s
nincs annyi büszkeségük, hogy a közönséget, alázó hódolat helyett,
meghódítani igyekezzenek, közönségünk igen sokszor nem annyira a költők
és színészek becsvágyát táplálja, mint inkább hiúságaiknak hizeleg; nem
annyira azon igyekszik, hogy színházunkban a költészet és magyar szó
bájai tartsanak ünnepet, mint inkább, hogy látványa és puszta időtöltése
legyen. Aztán a koszorú is oly olcsó lett már, hogy maholnap ingyen
adják, míg a sok kihívás miatt utoljára éjfélig fog tartani az előadás.
Miért ne legyen a szellemi jutalomnak becse? Miért váljék a taps és
koszorú költészete a legridegebb prózává? Mindezt, sőt ennél többet is
tartozik elmondani a kritika s ha a közönség sértve érzi magát,
szabadságában áll pedansnak nevezni a kritikust, ki aztán ismét azzal
vigasztalhatja magát; bizony ez többé kevésbbé másutt is úgy van azon
különbséggel, hogy másutt a színház ügye nem oly jelentékeny, mint
nálunk.
S vajon a színészet irányában mért ne legyen szigorú a kritika? Mai
szülött-e színészetünk s félszázados multja nem elég díszes-e? Igaz,
szinházi viszonyaink nem állanak a legjobban, de szinészeink állása
eléggé biztosítva van arra, hogy művészetöknek élhessenek. Miért ne
kivánjunk tőlük igyekezettel, előhaladását, tanulmányt. Miféle eredményt
idéztek elő engedékeny birálataink? Ösztönzés és önérzet helyett oly
fönhéjázást, melyet ha valaki illetni mer, csaknem a gonosztevő hirébe
jő, oly önelégültséget, mely csak nevetséges lenne, ha nem volna
egyszersmind számandó is. De a szigorú birálat csak elkeseredést, csak
daczot szül – mondhatja ön, állítását saját példájával igazolva mind a
multból mind a jelenből. Meglehet. De a kritika nem tartozik számba
venni az egyéni szeszélyeket, s ha helyes eszméket fejteget,
mindenesetre szélesbbíti az ízlési látkört, gondolatokat ébreszt s elébb
utóbb némi jó eredményt szül, ha nem is épen annyit, mennyit az itész
jóhiszeme remél. S miért legyen az itész engedékeny a drámaírók iránt?
Annyira kevés önérzetük legyen-e, hogy oly gyönge műveket is
magasztaljunk, minöknél már jobbakat birunk? Miért ne követelhetnök
drámairodalmunk továbbfejlődését? Miért ne mondjuk drámaíróinknak, hogy
ha szeretik a dicsőséget, szeretniök kell az utat is, mely oda vezet?
Igaz, drámaíróink nincsenek oly jól díjazva, de a díj és jutalom még
sohasem teremtett jó drámát. Francziaországban elég jól vannak díjazva a
drámaírók mégis elég haszontalan művet írnak. Schiller negyedrész annyit
se kapott drámáiból, mint amennyit a sok mostani rossz német drámaíró
kap, mégis a német drámairodalom egyik alapítója lett. Katona nem, hogy
kapott volna valamit «Bánkbán»-jáért; sőt belé vesztett, mégis oly művet
írt, melyre akármely nemzet csaknem oly büszke lehetne, mint mi.
A díj igen szükséges, igen jó, de nem minden. Tekintsünk vissza
irodalmunk multjára, s tanuljunk meg onnan valamit, mit, úgy látszik
feledni akarunk. Kifizette meg Kazinczynak azt, hogy egész életét
nyelvünk megújításának s irodalmunk emelkedésének szentelte? Senki; de
azért ő nem csüggedt el, hatás-e Vörösmartynak eleinte egyenként többet
azon művekért, melyekkel költészetünkben korszakot alkotott, mint a
mennyit mi kapunk néhány jelentéktelen hirlapi czikkeinkért? Nem, s ő
mégis tudott dolgozni. Eszményies, ábrándos fölfogás, fogják mondani
sokan, de én tényekről, személyekről szólok, kiknek oly sokat köszönhet
irodalmunk, nemzetiségünk, becsületünk. Ne vénüljünk meg, mielőtt még
ifjak lettünk volna, ne engedjük kialudni szívünkben a lelkesedést, ha
mindjárt többet kellene is szenvednünk érette, mint elődeink!
Most áttérek az ön czikkének azon két indokolatlan állítására, melyekről
föntebb emlékeztem.
Ön így szól: «Miként fogja föl e fohász (tudniillik az én czikkem) a
tragédiát, vagy általában fölfogja-e?… abba most nem ereszkedem, csak
azt jegyzem meg, hogy ez a sopánkodás, egyéb gyarlóságai mellett, még
csak nem is eredeti, hanem utánzása és visszhangja azon híres franczia
classikai párt sápítozásainak, mely azért vált leginkább bohózatossá,
mert a franczia classicitást állította föl, mint legmagasabb eszmény
képét az újkori tragédiának». Mi módon juthatott ön e gondolathoz, nem
tudom elképzelni. Alkalmasint ez is olynemű geniálitás és szívbensőség,
a mit az én prózai és szívtelen gyengeségem föl nem foghat.
Ristori-czikkem távolról sem fejtegette a tragédia alapelveit; a
franczia drámai iskolának pedig se classikai, se romantikai elméletét
nem állította föl eszményképül. E mellett régibb czikkeimben annyira nem
hirdettem soha a franczia classikai iskola idő és hely egységét s más
sajátságait, hogy ezekkel épen homlokegyenest ellenkező nézeteket
fejtegettem, mindig Shakespearere hivatkozva. Legfeljebb Alfierival
állhatna ön elő. De mit mondodtam én? Azt, hogy Alfieri bárminő
iskolához tartozott is, valódi költő, oly drámaköltő volt, kihez
hasonlót a németek Goethén és Schilleren kívül nem tudnak fölmutatni.
Vajon iskoláját védtem-e? Vajon nem költői, tehetsége mellett
szolaltam-e föl a német kritikusok ellenében, kik iránta igazságtalanok?
Vajon Racine és Corneille költői tehetségét nem ismerték-e el a franczia
romantikai iskola vezérei s legelhatározottabb hívei is, noha
iskolájokat a leghevesebben támadták meg? Aztán _Mirrá_-ját nem
mondotta-e a legkétesebb becsű tragédiának, a mit ön jónak látott
elhallgatni, hogy erkölcstelennek mutathasson be, mint a ki egy lánynak
atyja iránti szerelmébe gyönyörködöm? Vajon nem azzal vádoltam e mindig
tragédiaíróinkat, hogy az erkölcsi világrend törvényeit nem értik
eléggé, s épen azért nem képesek előidézni se erős tragikai
összeütközést, se költői igazságszolgáltatást? Hogy ön mindezt nem
akarja tudni. Nem csodálkozom, mert tudom, hogy nálunk az a
legdivatosabb polemia, mely az eszméket nem támadja meg, hanem
elfacsarja és haszontalankodik, de azon megint ön csodálkozhatnék, ha én
az ily eljárás iránt a legkisebb tisztelettel is viseltetem. A mi
egyébiránt az önök erkölcsi és aesthetikai elveit illeti, azokat épen
nincs kedvem magamévá tennem.
Ha ön föntebb idézett soraiban nem a tragédia elméletére czéloz, hanem
arra, mit azok nem jelenthetnek; a tragédia elvállására s azt hiszi,
hogy én azon tragikai stil és hagyományok iránt, mit a classikai dráma a
franczia és olasz színészetben hátrahagyott, rokonszenvvel viseltetem,
akkor mond valami olyant, a mit Ristori czikkemből kiolvashatni. A
franczia classikai dráma igen természetes okoknál fogva nagy mértékben
kifejté a franczia színészetben a pathoszt, az emelkedett szavalatot.
Mint mindennek, úgy ennek is megvan a maga árnyoldala, de fényoldala oly
nagy, hogy a franczia színészet dicsőségét alkotja. Corneille és Racine
nem hijába írták oly szépen, mindig találkoztak színészek és színésznők
egész Rachelig, kik verseikkel elbájolják a félvilágot. Bármennyit
gunyolódjanak a németek a franczia színészet pathoszával, ők a
szavalatban soha sem tudtak annyi bájt fejtene ki, annyi hatást idézni
elő s hijába hivatkoznak az angolokra, kik hasonlókép nagyra becsülik a
pathoszt, a minek mi is tanúi lehettünk Aldriage vendégszerepléseikor.
A franczia classikai dráma másfelől nagyban elősegíté a színészeti
plastika kifejlődését is. A költők tárgyaikat nagyrészt a görög vagy
római mythologiából és történetekből vévén, már maga az öltözék
kényszeríté a színészeket némi plastikára, a mit a régi classikai
irodalom és művészet iránti rokonszenv még inkább elősegített.
Teljességgel nem szándékozom a franczia classikai dráma elméletét akkor
védeni, midőn azt már az idők és kritikusok egyaránt megbuktatták, csak
azon hagyományait érintem röviden, melyeket a franczia színészetben
hátrahagyott. A franczia classikai dráma sok tekintetben szembe tette
magát a keresztyén világnézettel s így nélkülöznie kellett korunk
legerősbb tragikai elemeit; továbbá az idő és hely egységével tűrhetlen
békót fűzött a költőkre; míg végre a jellem alkotásban soha sem
emelkedett az egyéniségig, csak typosokat teremtett, a szenvedélyeknek
csak általánosított képviselőit festette. Azonban az általánosított
szenvedélyeket a költészet és ékesszólás nagy erejével állítá elő s
hozzá szoktatta a szinészeket a szenvedélyek élénk festéséhez, a mit
ezek már csak azért is kénytelenek voltak megtenni, hogy az egyéniség
hiányát valami egyébbel pótolják. Az élénk és pathetikus franczia nép
oly előszeretettel csüggött a classikai dráma e színészeti hagyományain,
hogy midőn a romantikai iskola győzelemre jutott is, ezek csak
módosultak de nem vesztették el jogaikat. Mindez miért ne érdemelné meg
a magyar itészek és szinészek figyelmét. Miért ne mondhatná valaki
közülünk, hogy a német színészet befolyása nem volt reánk mindig
jótékony s nem árt másfelé is tekintgetnünk? Miért ne mernök sejteni,
hogy nyelvünk hangzatosbb mint a német és több és másnemű pathoszt
kíván? Miért ne higyjük, hogy szónoki nép vagyunk, s nem ártana, ha e
művészetet színészeink is mívelnék, midőn más úgysem mívelheti? Miért ne
erősíthetnök, hogy az egyénítés, mi az újabb színészet legnagyobb
hódítmánya, s miben az angolok és németek annyira kitünők, nem hogy
kizárnák pathoszt, de a szükséges módosítások mellett épen megkívánja?
Miért ne kívánhatnók meg, hogy a magasabb tragédiákban bizonyos tragikai
stylünk alakuljon meg, annyival inkább, hogy e tekintetben már birunk
némi hagyományokkal is? – Miért ne bölcselkedhetnék valaki e kérdésekről
egy franczia vagy olasz előadás erős benyomásai után? Én ugyan Ristori
czikkemben mindezt nem tevém, csak a közönség, tragédiaírók és színészek
kölcsönös vádjai fölött humorizáltam; csak a szavalat és pathosz
mellőzése, csak azon nyugodtság és hidegség ellen keltem ki, mi
tragédiáink előadásaiban uralkodóvá vált, de ha tettem volna is,
követék-e valami nagy bűnt? Mindebből láthatja ön, hogy nem vagyok épen
a legrosszabb akaratú ember, sőt az ön kedvéért fölveszem egy pillanatra
a jó ember szerepét is. Ezennel kinyilatkoztatom, _hogy_ én megnem
bocsájtva semminemű hanyagságot, nem bámulva semminemű és bármennyire
bámult ferdeséget, az ön és más jelesb színészeink és színésznőink
tehetségeit, őszintén becsülöm s ha a tragödiákban igen sokkal kevésbbé
méltánylom önöket, mint más itész, annak oka az én polemikus itészetem,
mely szépirodalmunk és színészetünk néhány vezérelvét ostromolja s nem
annyira a tehetségek fényoldalait tünteti föl, mindinkább iskoláik
_árnyoldalaira mutat_. Nem tudom, érti-e ön e mondatot, de magyarul van
mondva s épen nem új eszme.
Lássuk most már azon második indokolatlan állítást. Ön azt mondja, hogy
e mondatomnak: «_Az_ ő (Ristori) érdemei nem pusztán a franczia, olasz
színészeti iskola kitünő sajátságain alapulnak, melyeket annyira _hűn
képvisel_» – nincs értelme. Hogy miért, azt természetesen nem mondja
meg. Ennek így is megvan a maga értelme, de még inkább meglesz, ha ön a
rá közvetlenül következő mondatot is elolvasná, mely ez: «_Neki_ meg van
az a sajátsága, mi minden művészetben csak a _lángészi_ stb.» Ebben se
logikus, se æsthetikai ellenmondas nincs, s azt teszi, hogy a Ristori
érdem, nem pusztán a franczia-olasz színészeti iskola kitünő
sajátságaié, melyek már magokban is nagy hatásnak, hanem egyszersmind a
lángészé.
Ennyit nem annyira feleletül az ön czikkére, melyben egyetlen a dologra
vonatkozó gondolat sincs, hanem inkább rövid itészi pályán némi
igazolással, melyről ha nem is örökre, de legalább egy időre lelépni
szándékozom. De mielőtt lelépnék, még végig akarok önnel vivni egy
harczot a tragödia fölött, ha mindjárt tragikomikailag ütne is ki. Ön
azt mondja: miként fogom én föl e tragédiát, vagy egyátalában
fölfogom-e, abba most nem ereszkedik. _De_ kérem, én fölhívom, hogy
ereszkedjék bele és fejtse ki nézeteit szemben az _enyéimmel_. Azonban
nézeteimet a tragédiáról nem fogja megtalálhatni Ristori-cikkemben,
melyben majd semmi sincs, mi határozottan ide vonatkozhatnék. Elméletem
a tragödiáról leginkább fellelhető _Diocletian_-ról írt birálatomban,
mely a _Pesti Napló_ mult évi folyamának valamelyik szeptemberi számában
jelent meg. Ez épen nem kimerítő czik, csak könyed hirlapi dolgozat,
mint minden czikkem, de elég arra, hogy kimerítő vitatkozást alapjául
szolgáljon. Kiváncsi vagyok hallani az ön nézeteit, mert őszintén
megvallom, hogy azokat eddigi czikkeiből sehogy sem tudtam kivenni, s
azt hiszem ezzel más sincs különben.
Aztán a tragédia elméletéről vitatkoznunk épen nem fölösleges, mert
irodalmunk e tekintetben igen szegény. Tehát harcz és háború! Hadd
kürtöljön a várkapus, nyiljanak meg a sorompók, csattogjon a fegyver, s
a közönség készüljön egy mérges párviadal szemléletére, mely ha nem is
fog oly nagyszerűen kiütni, mint a Toldié, de talán méltó lesz arra,
hogy Toldy irodalomtörténetébe följegyezze. Akár én essem el, akár ön,
küzdelmünk az irodalomra nézve nem lesz minden haszon nélküli. Azonban
előre figyelmeztetem, hogy a dologhoz kell szólania, különben ott hagyom
önt is, mint Török Jánost s ön is kénytelen lesz maga önmagát sebezni
össze. Egyébiránt lehet ön szenvedélyes, eszmékért szabad szenvedélyesen
küzdeni; lehet gúnyos is, e fegyvert nagy írók is használják, csak
azokat a czifra phrasisokat kerülje, melyeket úgy látszik, költészetnek
képzel, de én prózának is kevesellek s a polemia legtöredékenyebb
fegyvereinek tartok.
Ön bizonyosan engedni fog fölhívásomnak, különben azt a jogos gyanút
kelti föl, hogy inkább szeret kötekedni, mind irodalmilag polemizálni s
több bátorsága van vádakkal állani elő, mint eszmékkel. Tegyen ön
bármit, én mindenkép ki leszek elégítve, s ha kritikai pályám fölött
pálczát tört is a közönség, azt a mivel bevégzem, alkalmasint
méltányolni fogja; mert vagy az eszmét polémiájára adok alkalmat, vagy
leálarczozok egy fönhéjózó és eszme nélküli polemikust.