Berlin, április 26-án.
Ön a mult év végén megtámadván Ristoriról írt czikkemet, a többek közt
azt mondá rólam, hogy a tragédiát nem értem. Erre bátor valék fölhívni
önt, hogy állítását indokolja és fejtse ki nézeteit szemben az
enyéimmel, s minthogy Ristori-czikkemben semmi sincs, a mi szorosan a
tragédia elméletére vonatkoznék, utasítám önt oly czikkemre, a
Szigligeti _Diocletián_-járól írt birálatomra, mely épen ezt fejtegeti.
Ez által nem egyebet akartam elérni, mint azt, hogy az ellenem megindult
hazafiuskodó polemiát az æsthetikai térre vigyem, a hova tulajdonkép
tartozik s ott vagy az eszmék polemiájára adjak alkalmat, vagy
leálarczozzam önt, mint fenhéjázó és eszme nélküli polemikust.
S miként fogadta ön fölhivásomat? Egyszerűen visszautasítá, azt mondván
rólam, hogy velem vitába nem bocsátkozhatik, mert ahhoz nekem se
«szellemi erőm» se «szakértelmem» se «tapasztalatom» se «érettségem» se
«érzékem» nincs. Jól van. De ha ön engemet, mint írót ennyire megvet,
nem kellett volna annyira figyelmére méltatnia, hogy megtámadjon; vagy
ha kegyeskedett leereszkedni hozzám s azt mondani rólam, hogy a
tragédiát nem értem, méltóztatott volna egyszersmind állítását indokolni
is, össze meg összetörvén a tragédiáról írt elméletemet. Mibe került
volna ez önnek? Óriási ereje mily könnyen semmivé tehet vala oly törpét,
a minő én vagyok. Ugyan miért nem tett semmivé? Mennyi dicsőség háromlot
volna önre! Azok a lyrai költők, a kikkel én oly igazságtalanul bántam,
fönséges ódákban halhatatlanították volna önt; a szinésznők és
szinészek, kiket én néha megróni mertem, a közügyért félre téve minden
személyes rangkórt, lakomát rendeztek volna az ön tiszteletére s Török
János, ez idő szerint legnagyobb hazafi, kit én elég rossz szivű valék
rágalmazni, elérzékenyülve nyújtotta volna önnek a hazafikoszorút s
mindig compact betűkkel szedette volna az ön nevét vezérczikkeiben
újdonságaiban is, mint a Széchenyiét és Komlóssy Idáét. Mennyire
elvakithatta önt a büszkeség, hogy mind ezt nem gondolta meg.
Hagyján! Csakhogy igazán meg tudott volna vetni engem. De ön nem képes
elég büszke lenni, sőt még elég gőgös sem. Végetlenül jobban játszik a
színpadon, mint a tárczában. E tárczai vendégszereplése sehogy sem
sikerült. Mennyit nem beszél ön az egyenítésről s mennyire nem tudja
önmagát, mint büszke művészt egyéníteni. Higyje meg, e szerepet nagyon
rosszul játsza. Mindjárt az első jelenetben nagy hibát ejt. A büszke
művész, a ki engem oly mélyen megvet, nem átalja oda alázni magát, hogy
velem három hónapig foglalkozzék. Ez oly ellenmondás, melyet még Török
János sem tudna összeegyeztetni, pedig ő az effélékben figyelemre méltó
furfangosságot fejt ki. Úgy van: ön büszkén visszautasítja ugyan
fölhivásomat, de ugyanakkor egyszersmind czikkeket kezd meg ellenem,
melyekből ötöt három hónap alatt szerencsésen be is végezett. S mit
foglalnak magukban e nagy erőlködések közt írt czikkek? Vajon bonczolat
alá veszik-e az én tragédiáról írt elméletemet? Nem, hiszen ön engemet
megvet, nem akar vitázni velem, legkevésbbé oly dologról, mi megérdemli
a fáradtságot. Mit tesz hát ön? Birálni törekszik azon czikkemet,
melyben önt vitára hivtam föl. Azonban e czikkemben újra semmi sincs, mi
szorosan a tragédia elméletére vonatkoznék, mert az nem akart egyéb
lenni, mint felhívás, itészi eljárásom igazolása s felvilágosítása azon
két ráfogásnak, melyek ön első czikkének egész tartalmát tették. E
szerint önnek úgynevezett birálatában, igen természetesen, e pontok
védveit kellett volna ostromolnia. S mit tesz ön? Megtámadja nézeteimet
a tragédiáról, vagy jobban mondva holmi összetépett, elfacsart
mondataimból, oly mesterséggel, melyet a legutolsó zugprókátor is
megvetne, oly széptani nézeteket következtet és fog reám, melyeket soha
nem vallottam. Hova sülyed az ön büszkesége? Csaknem Fallstaff
mesterségéig. Valóban Fallstaff nem mond annyi valótlanságot, mint a
mennyi ráfogást ön használ ellenem czikkeiben. Sajnálom egész vitánkat.
Nem kellett volna alkalmat adnom arra, hogy a legelső magyar színész s
annyira kitünő æsthetikus magát ennyire compromittálja, ha ugyan
journalistikánk némely pontokban nem kezdene oda jutni, hol többé semmi
se compromissio.
Most már mit csináljak önnel, miután az eszmék polemiája lehetetlenné
vált köztünk? Leálarczozzam-e mint fenhéjázó és eszme nélküli
polemikust? Nem teszem, mert ha tenném, négy nagy tárczát kellene tele
irnom s öt-hat napig untatnom a közönséget azzal, hogy én ezt meg ezt
mondottam, s nem azt, a mit ön reám fog; nogy állitásaimnak értelme ez
meg ez, s nem az, a mit ön mond; hogy innen is amonnan is kikapott
mondataimat így meg így ferdíti el; hogy itt meg itt nem ellenem beszél
s tulajdonkép mindent, helyest és helytelent, össze-viszza zavar s
egyetlen gondolatot sem fejt ki végig. Nem lehet visszaélnem e lapok
szerkesztője és olvasói türelmével, kik különben is már megunták az én
hosszadalmas Ristori-peremet. Aztán azt hiszem, hogy ön az én segítségem
nélkül is eléggé leálarczozta magát. Minthogy azonban ezt se ön, se
mindenik olvasó nem tartozik elhinni, ezennel győzöttnek nyilatkoztatom
magamat; önnek engedek minden diadalt, leteszem fegyvereimet,
föltétlenül meghódolok s eltűröm, hogy valamikép Török János magát nem
rég («_Magyar Sajtó_» _97. sz._) Megváltónkhoz hasonlította, kiről a
gonosz és irástudó farizeusok kétélü fegyverei visszapattantak: úgy ön
Hunyady dicsőségével kérkedhessék, kin Cilley ármányai megtörtek s az
egész színházi személyzet elénekelhesse fölöttem: «Meghalt a cselszövő,
nincsen többé viszály!»… Úgy hiszem e nyilatkozatommal megelégszik ön s
épen nem fogja rossz néven venni, ha daczára föltétlen meghódolásomnak,
polemiája egyetlen pontjára pár megjegyzést teszek. Nem cáfolni akarok,
isten mentsen, sőt ellenkezőleg ön legsúlyosb vádját szándékozom
igazolni, bevallván bünömet. Utolsó czikkének végén ön ezt mondja: «A
költőről jut eszembe, hogy Vörösmarty utolsó költeményére, a «Vén
czigány»-ra ez a berlini polemikus oly értelemben fejezte ki kritikáját,
hogy e költeménynek csupán a feje (első verse) emberi: a többi része se
nem hús, se nem hal, mint Fallstaff jegyzi meg a csaplárosnéról.
Tanulságos példa ismét arra, mikép szokott a hivatlan itészkedő saját
magára irni legkegyetlenebb birálatot. Ime ez a polemikus itészkedő
világosan kimondja magáról, hogy neki sem a költői mélységhez érzéke,
sem a művészi nagyságról fogalma nincs.»
Ön geniális ember lévén, ki gondolkodás nélkül, öntudatlan szokott irni,
alkalmasint nem tudja, hogy e sorokban tulajdonkép mit fejezett ki.
Azért megmagyarázom. Ön sem többet, sem kevesebbet nem fejezett ki, mint
ezt: lássátok ez ember nemcsak Egressy Gáborról szólott tiszteletlenül,
hanem Vörösmartyról is, ime e törpe a nemzet mindenik _nagy_ fiát
megtámadja. E fogás bizonyosan megtette a maga hatását. Ha sikerül Török
Jánosnak handabandáit Széchenyi nevével takargatni, miért ne sikerülne
Egressy Gábornak fenhéjázó és eszme nélküli polemiáját a Vörösmarty
nevének aegise alá helyezni? Miért, ugyan miért ne? Egyébiránt azon
tény, mit ön ellenem végsoraimban fölhoz, igaz s csak kissé van
elferdítve. A dolog így áll: Vörösmarty «Vén czigányát» nyilvánosan,
lapban soha se biráltam ugyan, hanem a «Magyar szép könyve» egyik
szerkesztőjének szállásán, hol több iró volt jelen, midőn véleményemet
kérdezték körülbelül így nyilatkoztam felőle: e költemény első versszaka
kitünő szép, a másodikban már kiesik a költő az alaphangulatból, több
helyt dagályba csap, míg forma tekintetében nem mindenütt ismerhetni meg
benne a régi Vörösmartyt. Nem vitatom: vajon magántársaságban mondott
szavaiért felelős-e az ember a közönség előtt s vajon volt-e önnek joga
az úgynevezett birálatomat nyilvánossá tenni? Mindegy. A mit mondok,
soha sem szégyeltem és tudom mindig indokolni s ha a kérdéses költemény
kezemnél volna, avagy itt helye lehetne, hogy azt biráljam, nem
mulasztanám el bővebben kifejteni véleményemet. Azonban, ha én
Vörösmarty e költeményét nem tartom valami kitünőnek s legkevésbbé oly
remeknek, mint ön, következik-e ebből az, hogy én Vörösmartyt nem
tisztelem s nem tartom egyik legnagyobb magyar költőnek? Bizonyára nem.
Igaz, én Vörösmartynak még több ily s ezeknél gyöngébb költeményét is
tudnám előszámlálni; igaz, se eposzait, se drámáit nem birtam annyira
magasztalni mint mások, de ha azon költeményeiről van szó, melyekben ő
valóban nagy ha azon hatás jő kérdés alá, melyet ő nyelvünkre s nemzeti
érzésünk felköltésére tett, ha szóval egész költői pályájáról kell
szólani, alkalmasint inkább és nyomósabban tudnám azt méltányolni, mint
ön, a minthogy ezt tettem is. Meglehet, hogy ön e szavaimat, kissé
elferdített kiadásban, mint kegyetlenséget, vérárulást, nemzeti bűnt
fogja hirdetni. Nem botránkoznám meg benne. Van irodalmunkban egy nem
annyira párt, mint csoport, – ide tartozik ön is, – mely brutalitással
akar terrorisalni minden neki nem tetsző irodalomtörténeti vagy széptani
véleményt. E párt kegyelete otromba dicsőítés, nemzeti önérzete émelyitő
kérkedés s hazafisága a sértett hiúság vagy üzérkedés nyeglesége. De
elég. Oly ponthoz értem, mely mindig indulatossá tesz. Jobb hallgatnom,
különben is elég rossz hirem van.
1857