Berlin, 1855 deczember 28.
Épen karácsony első napján kaptam meg a _Vasárnapi Ujság_ 51-ik számát.
Alig bontottam ki, tüstént szemembe tünt egy ily czimü czikk: _Egy kis
vitatkozás_. Jelszó: «Amicus Plato, amicus Aristoteles, sed maxime amica
veritas.» Magyarul: «Barátom Kemény Zsigmond, barátom Gyulai Pál, de még
inkább barátom az igazság.»
Tehát karácsonyi ajándékul az igazságot kapom és épen öntől, ki eddig
igen kevésre látszék becsülni az irodalmi igazságokról szóló vitákat,
gondolám és mohó vágygyal olvasám végig czikkét. Azonban az ön
igazságával sem jártam máskép, mint azon jó öreg uréval, ki minden héten
meglátogatott bennünket, azaz engemet és szegény barátomat, Pákh
Albertet, midőn még együtt laktunk az Uri-utczában. Ugy hiszem, ön is
találkozott hébe-korba nálunk ezzel a jó öreg urral. Emlékezhetik, hogy
épen oly fájdalmas felindulással beszélt, mint ön, ha nem is hajhászta
annyira a hatást, épen azt mondotta, a mit ön, hogy feltalálta az
igazságot, ő kért bennünket, írnók le, bocsátanók világ elé eszméit,
mert ő már nagyon öreg, reszketnek kezei, nem dolgozhatik. E látogatások
mindig és egyaránt lehangoltak bennünket és az öregurat. Az öreg ur
megharagudott ránk, mert nem hittünk igazságában, mi pedig
megharagudtunk magunkra, mert az öreg urnak kellemetlen órákat okoztunk.
Egyszer kértem Pákhot, engedné meg, hogy irjam meg a _Vasárnapi
Ujság_-ba az öreg ur igazságát, hadd teljék szegénynek kedve, hadd
vitázzon aztán fölötte a világ. Pákh mindig ellenállott az én gyerekes
kérelmemnek. Ön sokkal szerencsésebb, önnek megengedte Pákh, hogy a
_Vasárnapi Ujság_-ban fölfedezze az igazságot. Én megint a régi
szerencsétlen vagyok, lehangolva érzem magamat, mint azon látogatások
alkalmával, mert épen úgy nem tudok hinni az ön igazságában, mint az
öreg uréban. Vajon az ön kedélye edzettebb-e? Vajon megfogja-e bocsátani
nekem, ha netalán egy pár kellemetlen perczet okoznék önnek?
Azonban lehangoltságom mellett is némi örömet érzek. Ön félretéve minden
magán tekintetet, nem rettegve a gyanusítástól, nyiltan és szabadon
mondotta ki ellenemben véleményét. Ez ritka jelenet journalistikánkban,
hol a tisztán irodalmi szempontok rendesen másodrangú szerepet játszanak
s a legtöbben inkább félnek a gyanusitástól, mintsem megvethetnék a
képmutatást s az olcsó dicsőséget többre becsülik a való érdem utáni
törekvésnél. Ez az örömem még más öröm reményével is kecsegtetett.
Reméltem, hogy ön más tekintetben sem követi az új uralkodó divatot s
nem fog ugy polemizálni velem, mint Erdélyi Jánost kivéve mindazok, kik
valaha csak ellenem írtak. Csalódtam s őszintén megvallom, rosszul esik,
hogy ön Török Jánost utánozza, nagy hűhót csap s tulajdonkép még vitázni
sem akar, az igazságost játsza, mégis oly állitásokat tulajdonit nekem,
melyeket nem mondottam, ez az a mit legjobban gyülölök irodalmi
vitáinkban, ez az mit öntől legkevésbbé vártam. Aztán az is rosszul
esik, hogy ön az én rágalmazóim közé áll, sőt tovább megy, mint ezek s
engem a legrosszabb indulatu embernek és hütelen magyarnak szidalmaz.
Mily megalázó szerep ez önhöz. De ez az ön dolga, nem az enyém. Az én
dolgom védeni magam, ha ugyan rágalmak ellen védheti magát az ember,
összetörni az ön czikkét, mi egyébiránt nem nagy mesterség, s mindenek
fölött óltalmazni a szabad irodalmi vélemény jogát, melyet ön
terrorizálni merészel. Eljárásomban igyekszem lovagias lenni. Egyetlen
betüt sem fogok irni, mi önre, mint szinésznő férjére és drámairóra
vonatkozhatnék. Egyedül csak Jókaival, a journalistával, az idézet egyik
irójával akarok számolni, nem használva más fegyvert, mint azt, melyet
ön kezembe adott.
Ön az e lapokban megjelent _Signora Ristori_ czikkem miatt indult el
keresni az igazságot s födözte föl, hogy a legrosszabb indulatu ember
vagyok, mig ön önmegtagadó lélek, hogy hütelen magyar lettem, mig ön
napról-napra nagyobb hazafi. Ön egyébiránt engem méltányolni is tud, s
czikkemben mindazt, a mit Ristoriról irtam, fölöttébb magasztalja. Ettől
megkimélhetett volna. Ön mint journalista annyi gyönge müvet dicsért,
hogy itéletére igen keveset lehet adnom. E gyönge müveket bizonyosan nem
azért dicséri, mintha nem volna izlése, hanem mert jó embernek akar
látszani, ki mindenkinek csak használni tud. Kétkednem kell, vajon most
nem azért dicsér-e engem, hogy igazságosnak látszassék, vajon nem azért
magasztalja-e eszemet, hogy szivemet annál nyomorultabbnak mutathassa
be? S mit tettem én, hogy ön a legnépszerübb magyar iró, a
legelterjedtebb néplapban, mely hasábjait eddig irodalmi vitáknak nem
nyitotta meg, a nyomorult és hazafiatlan sziv gyalázatának bélyegét
süsse reám? Először azt, hogy czikkem vége felé igy szólok: «Vajon
lesz-e oly magyar szinésznő, ki Ristorira szórt magasztalásaimért meg
nem haragszik reám?» Ön azt mondja, hogy ez «jellemsértő gúny, mert a ki
pályatársai dicséretéért haragszik, nem becsületes ember.» Én oly
szigoru erkölcsbiró nem vagyok, hogy önnek e véleményében osztozzam.
Szerintem az amolyan harag nem becstelenség, csak emberi, csak művészi
gyöngeség, melyet nem tartozunk kimélni. De álljon akár az ön véleménye,
akár az enyém, az mitsem változtat a dolgon. Nekem jogom volt azt
mondani, a mit mondottam, mert adatok és élmények jogositottak föl reá,
melyeket ugyan, nyilvánosan átallok elmondani, de önnek – ha kivánja –
magánlevélben megirhatok. Épen azért e pontot illetőleg a közönség előtt
vesztett perem van ön ellenében; épen ezért teljesitem az ön kivánságát
s ezennel ünnepélyesen megkövetek minden magyar szinésznőt s
kinyilatkoztatom, hogy ők nem haragudhattak meg reám, csak legfölebb
mosolyoghattak rajtam, mint hóbortos enthusiastán.
Menjünk tovább; lássuk, miféle bünt követtem még el. Ön azt állitja,
miszerint én nem kevesebbet mondok, mint hogy a magyar müvészek és a
külföldiek közt még összehasonlítást sem lehet tenni. Én ezt nem
mondottam. Czikkemben szóról-szóra ez áll: «De mit akarok én? Ristori
játékát követelem a szinésznőinktől? Oh nem! Egész Európában csak egy
Ristori van. Külföld szinészeivel akarom összehasonlitani szinészeinket?
Miért ne? Nekünk egy pár igen jó szinészünk és szinésznőnk van, s nem
egy vigjáték, nem egy szinmű fordul meg igen sikerülten szinpadunkon.
Mit kivánok hát többet? Ugy félek a gunymosolytól, hogy alig merem
kimondani: tragédiát. Hiába büszkélkedünk aranyzott és koszoruzott
szinmüveinkkel, nekünk nincs tragédiánk; hiába ámitjuk magunkat,
szinészetünkből a tragikai szellem, a pathos kihalni készül.» Azt
teszi-e ez, mint a mit ön reám fog? Nem épen ellenkezőleg azt teszi-e,
hogy a magyar és külföldi szinészek közt lehet összehasonlitást tenni,
ez kedvezően üt ki, mert nekünk pár igen jó szinészünk és szinésznőnk
van s nem egy vigjáték, szinmü fordul meg igen sikerülten szinpadunkon.
Nem azt mondottam-e, hogy csak tragédiánk nincs, hogy szinészeink csak a
tragédiákban gyöngék és szinészetünkből ez a tragikai szellem, pathosz
is, mely eddig megvolt, kihalni készül? Vajon a berlini királyi szinház
szinésznőiről kedvezőbben nyilatkoztam-e, mint a mieinkről? A tragédia
Európa legtöbb fővárosában többé-kevésbbé rossz lábon áll. Ez elismert
dolog. Vajon nemzeti bűn-e az, ha valaki azt rólunk is kimondani meri,
hivén, hogy mindezen segiteni lehetne, ha az illetőkben több volna az
ügyszeretet és komoly szándék. Most már kérdem öntől, ki az igazság
barátjának hirdeti magát, igazságos-e irányomban? Most már kérdem öntől,
hogy az indulatok ama legrosszabbikából, a legbünösebb hiuságból, melyet
nekem tulajdonit, nincs-e önben is legalább egy szemernyi, midőn, hogy
ékes beszédet tarthasson, olcsó tapsokat nyerhessen, nagy hazafinak
mutathassa magát, nem pirul a más szavait elferdíteni? Nem követelem
öntől, hogy visszavonja rám fogott állitásait. Megelégszem azon
elégtétellel, hogy mindezt szemébe mondhattam, hogy ön saját maga előtt
kénytelen elismerni, hogy méltatlanul bánt velem. És most, mielőtt
tovább czáfolnám czikkét legyen szabad megmagyaráznom Ristori-féle
czikkemet, melyet ön nem értett meg, vagy nem akart érteni. Én Ristorit
jellemezve és játékát bonczolva némi eszményképet akartam festeni
szinészeink és szinésznőink elé szemben azon szerintem tévfogalmakkal,
melyek köztük a genialitást és tanulmányt, a tárgyilagosságot és
felindulást, s mindenekfölött a tragikai stilt illetőleg divatoznak.
Mindezt igyekeztem az aesthetikai fejtegetés hangján tartani, a mennyire
tőlem telt. A mit a czikk végén drámairóink, szinészeink és
közönségünkről irtam, az nem aesthetikai fejtegetés, hanem humorféle
akart lenni. Erőt vett rajtam bizonyos humorhoz hasonló hangulat, melyet
nem igyekeztem elnyomni. Reméltem, hogy humorban olvasva könnyebben
elhihetők lesznek eszméim, mint máskép hittem, hogy ha sötét
szeszélyeskedésnek bélyegzem meggyőződésemet, több joggal és kevesebb
ártalommal tehetem nevetségesekké azon vádakat, melyeket drámairó,
szinész és közönség egymás és a kritika ellen szoktak emelni. Hittem,
hogy a külföldieskedés vádja alól valahogy kimenekülök, ha azt magam
mondom ki; ha tréfás megjegyzések közt sejtetni engedem, hogy a
hazaszeretet nem dőre bámulása annak, a mink van és a mink nincs s nem
is az irodalmi és müvészeti dicsőségtől függ. Hittem, hogy czikkemet
mindenki csak legfeljebb hóbortnak fogja tartani s nem egyszersmind
rossz akaratunak s igy kevesebb tévedéssel érezhet ki belőle némi
igazságot és fájdalmat. Meglehet, hogy humorom nem sikerült. Meglehet,
hogy a humorból irónia, az iróniából sarcasmus lett. Mindez könnyen
megeshetett. Hiszen én szerkesztettem lapot, voltam
drámabiráló-választmányi tag, irtam szinbirálatot, sokat vitáztam a
drámairókkal és szinészekkel, sőt még a szinésznőkkel is, kiknek talán
jobb lesz vala udvarolnom. Tudom, hogy minő nézetek uralkodnak e
körökben. Tapasztalataim és élményeim nem valami derültek s mindig
kedélyemre nehezülnek, ha valami ide vonatkozót irok. Hogy mindezt nem
tudom elnyomni, nem tehetek róla. Ez nem bűn, csak emberi, csak
kritikusi gyöngeség, mely nem érdemel ugyan kiméletet, de oly nagy
büntetést sem, mint a minőt ön reám ró.
Öntől, kit a legnagyobb magyar humoristának tartanak, mindenesetre
megvártam volna, hogy ha nem méltányolja is humoros kisérletemet, de
legalább nem érti félre. Ha ön így szól, hozzám: az ön humora rosszul
sikerült, aztán ily kényes kérdésben nem szabad humorizálni, önnek
alapos fejtegetésbe kellett volna bocsátkoznia: talán hosszu fejtegető
czikkel állok elő. Ha ön azt mondja nekem: ön, a mint nem eléggé
határozott beszédéből sejthető, a tragédiában az úgynevezett nagy stil
hive s a classicisimus felé látszik hajlani, mig én s a szinészek a
romanticismust pártoljuk: talán eszmecserébe bocsátkozhatunk s
kölcsönösen fölvilágosithatjuk egymást. Ön mindezt nem teszi. Mit tesz?
Nagyon szánandó dolgot.
Eleinte nem kétkedik jóakaratomban, azt hiszi, hogy öntudatlan teszek
rosszat s jó utra akar téritni, később mégis megtagadja tőlem
jóakaratomat, rossz szivünek és hazafiatlannak nevez. Ha ön oly
következetesen viszi ki legujabb regényében jellemeit, mint e rövid
czikkében azon szerepet, mit eljátszani jónak vélt: akkor ön aligha
derekabb regényiró, mint polemikus. Legyen ön eziránt mindig
figyelemmel, mert akadnak oly olvasók is, kik az ilyesmit észreveszik, a
nélkül, hogy rossz szivüek és hazafiatlanok akarnának lenni. Ezután neki
fog ön s erős szinekkel festi azon borzasztó jövendőt, mit czikkem
szinészetünkre nézve okvetlen elő fog idézni, mi sem több, sem kevesebb,
mint hogy a szinészek és színésznők odahagyják a szinházat, a czirkuszba
szegődnek, vagy a szinháznál maradnak s nem fognak igyekezni, a közönség
is circusba megy, vagy az is otthon marad, a drámairók pedig nem irnak
több tragediát, hanem csinálnak kalendáriumot. Ön, mint egyik beszédéből
kitetszik, hisz a mozgóasztal jóslatában, bizonyos titkos hatalomban,
melyet asztal- vagy asztrálszellemnek nevez. Alkalmasint ez sughatta
önnek ezt a borzasztó jóslatot. Az én költőietlen, elfásult lelkem nem
tud hinni sem az asztrálszellemben, sem jóslatában. Hígye meg ön, hogy
nem vagyok oly népszerű iró, sem annyira tekintély, hogy ennyi
katastrophát idézhetnék elő. Nekem sokan mondották már, hogy ne irjak
birálatokat, mert azokat senki sem olvassa. Az irók és szinészek közül a
legtöbben hol nyiltan, hol elburkolva, nem egyszer adták tudtomra, hogy
feljebb érzik magokat, mintsem pedáns és epés czikkeimet csak olvasásra
is méltatnák. Oly czikk, melyet kevesen olvasnak, nem lehet nagy hatásu.
De ha mégis az ön asztrálszellemének igaza volna, ha csakugyan mind
beteljesednék az, a mit mond, ha a szinészek vagy a szinésznők közül
valamelyik, kiket ön martyrokként jellemez, megunná a martyrságot s az
elég tisztességes fizetést, és kötéltánczosnak állana be; ha a közönség,
mely ön szerint tudja hazafi kötelességét, kezdene kimaradozni a drámai
előadásokból: akkor tüstént haza megyek, beállok szinésznek, minden
szerepet eljátszom, még a nőieket is, miután leggeniálisabb költőink
egyike, Lisznyay egyik tankölteményében bebizonyította
kisasszonyságomat; akkor kiállok a szinház csarnokába s megengedem a
_Magyar Sajtó_ szerkesztőjének, hogy azzal a nagy bottal, a melylyel a
_Tenger és Szerelem hullámai_ adatásakor oly viharosan szokott
dörömbölni, halálra verjen. A drámairóknak nem tudom, miként adjunk
elégtételt; ők czikkem előtt is csináltak kalendáriumot s talán nem
kevesebb, fáradtsággal, mint drámát. Hadd ne panaszolhassanak ezek is
reám. Ha valamelyik közülök miattam mond le a tragédiáról, én fogom
pótolni helyét. Előveszem a franczia drámákat, innen is kivágok egy
jelenést, amonnan is; tanulmányozom az avar és csuvasz mythologiát s
magam is toldok hozzá valamit; történeteinkből kikeresem a nagy neveket
és személyeimre aggatom, irok tragœdiát minden héten egyet. Merjen aztán
valaki engem megbirálni, akár mint szinészt, akár mint drámairót! Tudom,
hogy kiáltani fogom, ne bántsatok ti hazaárulók, mert én vagyok a
nemzet, a haza.
De én csak gyermekeskedem, mondhatja ön, mig ön komoly és elkeseredett,
mint az utolsó itélet. Miért nem egyszersmind oly igazságos is? Ön
néhány vonással szinészetünk és drámánk fejlődését rajzolva, érinti azon
balkörülményeket, melyeken csak a legkitartóbb lelkesülés tudott
győzedelmeskedni, a mi elvégre is egy előre haladó intézetet alapitott,
melynek most vannak müvészei, költői és közönsége, kik ugy, a hogy meg
vannak elégedve egymással. Senki sem hirdeti jobban nálamnál a hazai
müvészet és irodalom iránti lelkesülést s épen az esik rosszul nekem,
hogy azt a szinészek és drámairók többet hordozzák ajkukon, mint
szivükben. Én nem vagyok megelégedve se a drámairókkal, se a
szinészekkel, se a közönséggel, mert ők nagyon is meg vannak elégedve
önmagokkal; mert szeretném, hogy jobban meg lehetnénk elégedve
egymással. Elismerem, hogy Nemzeti Szinházunk sok tekintetben előre
halad, de az előhaladást tragédiáinkra nézve tagadom. Ne hígye ön, hogy
azon elfogultak közé tartozom, kik az ujabb irodalomban csak hanyatlást
látnak. Én voltam az, ki az ujabb irodalomért nem rég lándsát törtem,
kikelve Toldy ellen, ki erről csaknem megvetőleg nyilatkozott; senkinek
nincs több hite irodalmunk jövőjében, mint nekem, ha nem bámulom is
multját és jelenét annyira, mint sokan. Szerintem irodalmunk a közelebbi
hat év alatt is nagy haladást tett a történetirás mezején éppen ugy,
mint a regény, eposz, ballada terén, sőt még a kritikában és stilben is.
A tragédiáról mindezt nem mondhatom. Vessen ön egy vizsgáló pillantást
tragédiánkra 1830-től mostanig, s igazat fog nekem adni.
Minő képet tár elénk tragédiánk 1830–40-ig? Ez években minden költő
tömegestül tódult e térre, s az akadémia jutalmakkal élesztette a
lelkesülést. E költők tiszteletet érdemelnek, ők legalább akartak
tragédiát irni s hitték, hogy a tragédiának is költői műnek kell lennie.
A verselésre, dictióra, nyelvre nagy gondot forditottak, de közülök
senki sem volt sok drámai tehetséggel megáldva. Nyelvök inkább volt
lyrai, mint drámai; kevéssé értették a drámai cselekvény szerkezetét;
nem birtak jellemeket alkotni s alapeszméjökből hiányzott e valóban
tragikai elem. Müveik napjaikban csaknem elfeledvék. Azonban
kisérleteikben nem voltak nyomnélküliek. Utat törtek s a drámai nyelv
kifejlődésének első stádiumát küzdötték át. Katona _Bánk Bán_-ja az
egyetlen magyar tragédia, melynek, fájdalom, le kellett tünni
szinpadunkról, s melyet még sokáig nem nevezhetünk egészen magunkénak,
nem e korból való. Ez azon korból maradt reánk, melyről ön elég
gondatlanul a többek közt azt is irja, hogy nyelvünk a néptől el volt
rontva s a tragédiára nem kinálkozott méltó tárgy. Katona elszigetelten
áll szinirodalmunkban elődők és utódok nélkül. Egyedül ő az
tragédiaköltőink közt, ki mély pillantást vetett történeteinkbe, ki
jellemeket s mi több, magyar jellemeket tudott alkotni s compositiójában
a tragikum magasságáig emelkedett. Müvének viszontagságaiban tanulság és
szigor rejlik. Ha van hazánkban valódi költő, ki ezért elkeseredni tud,
mert a közönség és kritika előtt nem bir népszerüségre vergődni s
hütelen akar lenni önmagához, gondoljon Katonára, kinek müvét a
kritikusok számba sem vették, a közönség hidegen fogadta, mégis harmincz
év alatt lassan-lassan egyetlen müvével az egyetlen és ünnepelt magyar
tragédia költőjévé lőn – gondoljon mondom Katonára és dolgozzék tovább.
S mit látunk 1840–1848-ig? A lyrai, epikai költők és regényirók
visszavonulnak a tragédiától, hol nem termett számukra babér. Mások
foglalják el a tért, kik már azelőtt is tettek kisérleteket e téren és
több sikerrel. Ez évek nevezetesebb tragédiáit majd mind szinészek
irták, kik kevesebb gondot fordítottak ugyan a dictióra és nyelvre, de
felhasználván szinpadi tapasztalataikat, annál jobban értették a
cselekvény szerkezetét; nem alkottak ugyan jellemeket, de ismervén a
szinészek egyéniségét, tudtak szerepet irni; nem hatottak ugyan a
tragikai összeütközések erejével, de kitanulván a közönség gyöngéit, a
szinpadi csinyekben nagy ügyességet fejtettek ki. E müvek sem tragédiák
a szó valódi értelmében, de tiszteletet érdemelnek, mert tragédiánkat
tovább vitték s a fejlődés ez ujabb stadiumát küzdötték át. A Szigligeti
és Czakó müveit értem; Szigligetinek természetesen csak tragédiáit, mert
népszinmüvei, vigjátékai, bohózatai egészen más szempont alá esnek.
Ez évek törekvése és küzdelme után mutatkozik-e most egy ujabb, mely
akár aesthetikai, akár irodalomtörténeti tekintetben anynyira
tiszteletreméltó volna, mint emezek? Haladt-e azóta tragédiánk! Nyert-e
ujabb lendületet bármely oldalról? Tesznek-e azóta költőink mélyebb
történeti tanulmányokat? Kisérik-e a tragikait a szabad akarat és
szenvedély amaz összeütközésébe az erkölcsi világrenddel, mi nélkül
nincs tragœdia? Nem elődeink szinpadi csinyeit használgatják-e? Lehet-e
verseknek nevezni ugynevezett gyönyörü jambusaikat, szavalatosabb és
drámaibb-e prózájuk? E kérdésekre feleljen ön s mielőtt felelne, tudja
meg, hogy én nem a lángeszek remekmüveit követelem tragédia-költőinktől,
csak a komoly törekvést, csak a hitet a tragédiában. Ez az, a mivel
czikkemben vádoltam őket; ez az, a mivel most is vádolom.
Lássuk most szinészetünk tragikai oldalát; mert én czikkemben csak erről
szóltam. Mellőzve azon tiszteletreméltó törekvéseket, melyeket jobb
szinészeink, különösen a Nemzeti Szinház megnyitása óta e tekintetben
kifejetettek; mellőzve kritikánknak azt a különös eljárását, hogy a
szinfalszaggatással együtt a pathost is üldözte és müvészi nyugodtság
örve alatt a hidegséget tette uralkodóvá tragédiánkban, egyedül csak a
jelenre szoritkozom. Még egyszer mondom, hogy szinészeinkről, csak mint
tragikai szinészekről akarok szólani, mert különösebben csak e
tekintetben ismerem el őket olyanoknak, minőknek magokat hiszik, mert
csak e tekintetaen látok előrehaladás helyett hanyatlást. Mindezt azért
ismétlem annyiszor, hogy még az se érthessen félre, ki elfogultsággal
olvassa soraimat. Aztán azt sem szeretném, ha már az egész szinész és
drámairóvilág haragját magamra vontam, hogy az öreg Szentpétery is
megharagudjék reám. Neki sok hálával tartozom. Nem tudom, fogok-e látni
valaha oly Falstaffot s nagybácsikat, mint ő; nem is emlitve a régi jó
táblabirákat, kiknek ő talán utolsó képviselője szinpadunkon. Én őt
jelenleg a legnagyobb magyar szinésznek tartom, de gyönge tragikusnak.
Nem hiszem, hogy e nyilatkozatomat ő is nemzeti bünnek tartsa. De
Istenem! miféle nemzeti bün van abban, ha tovább megyek s azt mondom,
hogy Jókainé jeles szinésznő, de igen szép tragikai tehetsége
kifejezésére sokat elmulasztott s az ujabb időben nem annyira lelkesül
szerepeiért, mint elhanyagolja azokat; hogy Egressy Gábor, a mennyit
használt igen dicsérendő fáradozásaival tragédiánknak, épen annyit
ártott ferdeségeivel, melyeket mint genialitásokat utánoznak
pályatársai, különösen hetykén pattogó, különczködve megszaggatott s a
tragédiához oly méltatlan szavalatával, melyet a tragikai szavalat
példányául tüzött ki kritikánk; hogy Komlóssy Ida, bármennyire
méltánylandó némely vigjátékban és szinműben, a tragédiában a fájdalmat
kinlódással fejezi ki és szavalatában valami kellemetlen éneklést
érzésnek hisz; hogy Bulyovszkyné, kinek érdemeit és erélyét én ismertem
el leginkább, bármennyire jeles a vigjátékban és szinműben, a
tragédiában még csak most tesz némi sikerültebb kisérleteket; hogy az
ujabb szinészek közt, bár némely szerepben sok élvezhetőt nyujtanak,
nincs tragikai tehetség, sőt hiányzik bennök a komolyabb idetörekvés is.
S mondottam-e többet abban a bünös czikkben, mint ezt, midőn azt mondám,
hogy szinészetünkből a tragikai szellem és pathosz kihalni készül?
Nincs-e igazam? Jobb tragikai szinészeink egy része nem halt-e meg, vagy
nem lépett-e le a szinpadról, mig a másik rész babárain nyugszik, vagy
ferdeségeiben tesz előhaladást? S van-e az ujabb szinészi nemzedékben
törekvés: emelni a tragédiát? A természetesség és müvészi nyugodtság
nevében nem józanon, jámborul és hidegen rajzolják-e a viharos
szenvedélyeket? Igyekeznek-e a szavalatban megállapitani némi
emelkedettséget, némi tragikai stilt? Ne értsen ön félre. Nem kivánom,
hogy szinészeink az olasz, franczia, angol, német szinészeket utánozzák;
ne utánozzanak senkit, de tanuljanak mindeniktől, de gondolkozzanak és
lássák át, hogy tragédiánk szánandó állapotban van. Először is
győződjenek meg arról, hogy ha a költő kothurnust huz, a szinésznek is
azt kell huznia; hogy ha a költő rhytmusos nyelven ir, a szavalat sem
lehet társalgás. Aztán felhasználván elődeik tévedéseit és vivmányait,
igyekezzenek nyelvünk és nemzeti jellemünkhez képest némi tragikai stilt
megalapitani, a mennyire azt tragédiánk s nagyrészt gyönge forditásaink
engedik. Ugyanezt mondom a kritikusoknak is; ugyanezt mondom magamnak
is, s ha körülményeim engedik, bizonyosan nem mulasztom el egy pár
gondolattal járulni ide. Ezt az aggodalmat, ezt a vágyat akartam én
humorba olvasztva Ristori-féle czikkemben kifejezni. Mondja meg ön, igaz
lelkére, nemzeti bün-e ez? Meglehet, hogy humorom csak guny volt. Nem
busulok rajta. Az a szertelen és üres fenhéjázás, mely e pontot
illetőleg szinészeink és drámairóink közt uralkodik, nem érdemel
egyebet. Azonban a guny mellett volt még czikkemben egyéb is. Ha ön az
egyebet nem értette: akkor vagy eszében vagy szivében kételkednem kell,
Tessék választani.
Ime büneim egy része. Lássuk még mivel vádol ön? Valami olyasmit mond,
hogy nem szégyellem világfájdalommal mentegetőzni. Én sohasem mondtam,
mint kritikus, hogy világfájdalmas vagyok. Abban a czikkemben csak
ennyit mondtam: «de talán csak én látok ily sötéten» s ez némi humoros
gyöngédség akart lenni szinészeink és drámairóink irányában. Török János
egyik kritikusa fogta reám a világfájdalmat, mert aestetikai elveket és
irodalmi izlést kivántam tőlük, a mi máig is hiányzik belőlük; mert
pártosságaikat és következetlenségeiket hánytam szemökre, mire a mai
napig sem feleltek. A mint ön Török Jánost utánozza, bizonyosan önt is
fogja utánozni más; azért jelen és jövendőbeli vádlóimat utasitom a
legujabb lyrai költőinkről irt czikkemre, hol a világfájdalom ellen
irtam, s annyiban a legnyomósabban, a mennyiben a zeszmét felbonczolni
és értelmezni is törekvém, a mit magyar irodalomban előttem senki sem
tett.
A mit ön szerencsémről, boldogságomról, a világ iránti hálátlanságomról
mond, mint magán dolgokat mellőzöm, de czikkének végét szóról-szóra ide
igtatom, hogy olvassák, kik még nem olvasták, minő eszközökkel vadászsza
a népszerüséget oly iró, ki különben is elég népszerü.
«Honnét hát az a nagy világgyülölet – mondá ön – melynek egy királyságot
kell megenni, hogy étvágyát elverje? Azt is megmondom én. Nem
világgyülölet, nem önmeghasonlás az, a mi az én tisztelt barátomat
aludni nem hagyja, hanem az «önteltség.» Kicsinynek találja ön azt a
szerepet, a mire egy magyar költő hivatva van (a mint hogy kicsiny is
az): morzsát-morzsára hordani egy nagy hangyabolyhoz, melynek nemzeti
irodalom a neve s nevezetesebb szerepet lát abban, hogy e hangyabolyt
széjjelrugja. Mint nagyon fárasztó és dicstelen pálya áll előtte az, a
melyen mi járunk, szerény irodalmi napszámosok, a kik gyenge szóval
két-három embernek dalolgatunk nemzeti nagyságról, önérzetről, balga
reményekről és sokkal messzehangzóbb szónak találja azt a gunykaczajt,
mely ezt a jámbor müködést a külföld magasából lecsufolja. A minden
emberi indulatok legrosszabbika az, tisztelt barátom: a gonosz hiuság,
mely «világfájdalom» álnév alatt fészkelte be magát egy gyanutalan
becsületes ifju szivébe.
Mi is régen megjöttünk onnan – Berlinig sem voltunk érte – a hol
megtanultuk, hogy a magyar nemzet kicsiny nemzet, hogy a magyar nemzet
költői és müvészei bizony kicsiny költők és müvészek; hogy a magyar
nemzet költőinek és müvészeinek dicsősége bizony kicsiny dicsőség; de mi
azért szeretünk parányi nép apró költői lenni, s meg vagyunk elégedve
azzal a kis szereppel, melyre hivatva voltunk, ha azt be tudtuk tölteni,
s kérünk titeket is, nagyon tisztelt barátaim, hogy ha egyszer
visszajöttök közénk azért, hogy irói asztaloknál jobban is éltetek, ne
szégyeneljetek ismét közénk ülni s ne piruljatok a mi szegénységünk
miatt.»
Minő beszéd az, hogy én megvetem a magyar iró szerepét, midőn én is
magyar iró lennék, ha volnék; midőn minden évben én is irogatok valamit,
s egy év óta kizáróan irodalmunk egyik elhagyottabb ágát, a kritikát
művelgetem, ha nem is sikerrel, de nem min den kellemetlenség nélkül?
Hogy a magyar nemzet kicsiny nemzet, a magyar dicsőség nem méltó a
fáradtságra: én ilyen értelem nélküli és sületlen dolgot soha sem
mondottam. Hogy iróink némelyikéről minő véleménynyel vagyok:
megmutattam Petőfi, Arany, Kemény, Tompáról irván, kiknek teljesebb
igazságot akartam szolgáltatni, mint előttem mások, s hol önt is, kinek
müveit egyébiránt tüzetesen sohasem biráltam, védelmezém egyik méltatlan
megtámadója ellen. Hogy a nemzeti önérzet szentséges alkatrésze volna a
szinészek és drámairók bámulása, azt kereken és minden indokolás nélkül
tagadom. Hogy a legrosszabb indulatu ember és hazafiatlan szivü vagyok:
erre önérzetem, mit ön büszkeségnek is nevezhet, tilt többet felelnem
annál, mint a mennyit eszméim védelmére mondottam. Hígye ön s ön után
bárki rólam azt, a mi tetszik, azzal én se jobb, se rosszabb ember nem
leszek, mint a minő azelőtt voltam. Hogy ön a magyar közönséget egy-két
embernek mondja, megvallom, nem értem. Egy-két ember csekély szám, hát
azon tiz-tizenkétezer ember, kik a _Vasárnapi Ujság_-ra előfizetnek,
melynek ön fődolgozótársa? Hát azon olvasók, kik az ön regényeit két
csekély kiadásban is elkapkodják? Ne gondolja, hogy hizelegni akarok a
közönségnek, soha sem tettem, s ezután sem fogom. Én épen olyan
nevetségesnek találom, midőn közönségünk azzal, hogy egy kis élénkebb
részvétet mutat müvészetünk és irodalmunk iránt, ha félig teljesiti
annyiszor elmulasztott kötelességét, fennen dicsekszik: mint a midőn
iróink némelyike nagy képpel kiáll s untalan részvétlenségről
panaszkodik, nem is kétkedve, vajon megérdemli-e az annyira követelt
részvétet? Nem önre czélzok, ön valóban megérdemli mind kitünő
tehetségénél, mind nagy munkásságánál fogva, hanem azon nem épen jogos
sápitozókra, kiknek czikornyáit ön is eltanulta. Egyébiránt ön ezt nem
először teszi. Emlékszem, midőn még egyszer igy kiáltott föl a
_Vasárnapi Ujság_-ban: «Nem tudom menjek-e ez uton (tudniillik az iróin)
vagy megforduljak, felkeressem az ősi barázdákat és szántsak és vessek?»
És mégis ön leczkéz engem, miért vádolom részvétlenséggel a közönséget,
holott én sem többet, sem kevesebbet nem mondottam közönségünkről, mint
azt, hogy a tragédiát inkább dicséri és unja, mint nézi és élvezi, s ezt
mint nem épen dicsérendő tulajdonságát ujra bátor vagyok érinteni.
Minő hosszan, pedáns módon és unalmasan polemizálok – mondhatja ön –
pedig tulajdonkép csak most akarok szólni arról, a mi fontos, pedig
tulajdonkép most akarok még pedáns és unalmas lenni. Ön polemiájában
ellenem oly eljárást követ, mely ellen a legerélyesebben tiltakoznom
kell. Ön eljárása lehetlenné akarja tenni a kritikát, terrorizálni a
szabad vélemény jogát az által, hogy mindazokra, kik önnel művészi és
irodalmi dolgokban nem egy véleményen vannak, vita és czáfolat fejében a
hazafiatlanság bélyegét süti. Nem égeti homlokomat e bélyeg, de itt benn
fáj valami, hiszen nekem is van szivem, vagy legalább volt azelőtt
hat-hét évekkel.
Oh irodalom, hazám irodalma, mire való vagy te? Arra-e, hogy egy pár
forintot juttass nekünk, egy pár nő vagy kisasszonyka kegyébe segits,
arczképeinkkel ajándékozz meg s fenhéjázó életrajzokkal, sületlen
magasztalásokkal, örvendeztess bennünket? Akkor én hátat forditok neked
örökre és benned senki üzletét, mulatságát nem háborgatom.
De ha te a nemzeti miveltség zászlaját lobogtatod, akkor engedjék meg
nekem a te istened és vezéreid, hogy én is küzdjem e szent zászló alatt
a magam módja szerint, bármily ügyetlenül, akkor engedjék meg, hogy én
is elmondhassam a haditanácsban nézeteimet, aggodalmaimat, fájdalmaimat,
ha mindjárt ostobák és nevetségesek is azok, bármily bizarr és durva
nyelven, a mint nekem az Isten adta. De hová tévedtem? Hiszen nekem
ellágyulás és könyörgés helyett a legerélyesebben tiltakoznom kell.
Tehát ezennel tiltakozom az ellen, hogy a hazában bárkinek joga volna
engem rossz hazafinak nevezni azért, mert az irodalmi és müvészi
dolgokban máskép gondolkozom, mint ő; hogy bárkinek több joga lehetne
irányomban e tekintetben, mint véleményemet megczáfolni, összetörni,
nevetségessé tenni, ugy, a mint neki tetszik. Jól tudom, hogy
tiltakozásomnak csak annyi eredménye lesz, mint a régi jó
táblabirákénak, kik mindig tiltakoztak és jegyzőkönyvbe tétették jogaik
sérelmét. De annak is megvolt, ennek is meg van az a haszna, hogy az
ember kibeszéli magát. Egyébiránt tudja meg ön s mindenki, a kit illet,
hogy ha milliószor hirdetik is hazafiatlanságomat, ha minden jogtalan
utat elkövetnek is irói függetlenségem csökkentésére: az nem fog engem
visszatartóztatni attól soha, hogy véleményemet, meggyőződésemet az
irodalmi dolgokban szabadon és függetlenül ki ne mondjam. És ide nem
kell valami nagy lelki erő, csak egy kis kötelességérzet, a mennyi az
utczaseprőnek is van, ha hivatásáról tart valamit.