DIVATHÖLGYEK.

Vigjáték 5 felvonásban. Irta ifj. Dumas Sándor, fordította Feleki

Miklós. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1855 október 3-án, Feleki Miklós

javára.

E mű eredeti czíme _Le Demi-Monde_, mely nyelvünkre fordítva

érthetetlen, mert gúnynév, a párisi társadalom egyik különös és

veszélyes osztályának gúnyneve. Ez az osztály ugyan nálunk is megvan,

noha más szinezettel s nem szerepet játszva, mint Párisban, de még nincs

neve talán épen ez oknál fogva. A fordító kénytelenségből használt oly

czímet, mely az eredetit nem fejezi ki szabatosan. De hát mi ez a

_Demi-Monde_, mi az a félnagyvilág? Erre legjobban megfelel Jalin

Olivér, a mű egyik főszemélye, midőn hozzá hasonló kérdést intéz egyik

barátja, Nanjac Raymond, egy Afrikából hazajött katonatiszt, a ki úgy

látszik annyira sem ismeri Párist, mint mi pestiek, a kik csak

könyvekből ismerjük.

Jalin Olivér körülbelül igy felel meg barátjának: «Oh barátom, sokáig

kell buvárkodni a párisi élet rejtekeiben, míg megismerhetjük annak

minden árnyalatát s még ekkor sem könnyű e magyarázat. Minden ide

tartozó nő multján van egy fekete pont, nevén egy folt, de egyik a

másikat annyira takarja, hogy alig észrevehető. Származásukra,

külsőjökre, előitéleteikre nézve hasonlók a jó társaság hölgyeihez, hová

nem tartoznak s alkotják azt a világot, melyet _Demi-Monde_-nak

nevezünk, mely nem az aristocratia, se a bourgeoisie, de a mely mégis

mint uszó sziget lebeg Páris óczeánján s fölszed, magához von mindent, a

mi kiválik, kiköltözik, menekül e két szárazföld valamelyikéből. E világ

ki nem jelölve, de mindenütt él, azonban a párisi könnyen ráismerhet – a

férjek távollétéről. Sok férjes nő van itt, ki sohasem látta férjét. Ez

egy egészen új világ. Hajdan a házasságtörés, úgy, a mint most értjük,

nem volt meg. A férjek engedékenyebbek voltak s azon dolog

értelmezésére, melyet ma házasságtörésnek nevezünk, más szót használtak,

sokkal triviálisabbat, melylyel Molière gyakran él, ki a férjeket tette

inkább nevetségesekké, mint a nőket vádolta; de mióta a férjeknek

törvényekkel fölfegyverkezve joguk van számüzni a kötelességéről

megfeledkezett nőt, a házassági viszonyok megváltoztak s egy új világ

állott elő, mert hová menekülnének különben e compromittált,

szétválasztott, eltaszított nők? Az első, a ki ily sorsra jut, szégyenét

könnyeibe rejti, elvonul a világ szemei elől, a második fölkeresi az

elsőt és mikor már ketten vannak, szerencsétlenségnek nevezik azt, a mi

hiba, tévedésnek azt, a mi bűn. Ily mentséges vigaszt gondolnak ki

magoknak. Mikor hárman vannak, meghívják egymást ebédre és ha negyedik

is akad, kész a kontratáncz. Körülök csoportosulnak még az ifjú leányok,

a kik bukással léptek föl az életben, az álözvegyek, az álférjesnők,

szóval mindazon balhelyzetű nők, a kik másoknak akarnak látszani, mint a

mik. Ez az áltársaság nem szükölködik udvarlókban, mert itt a szerelem

könnyebb, mint a felső és olcsóbb, mint az alsóbb körökben. Mi lesz

aztán e nőkből? Nem tudhatni. Ha az ifjúság oda, az udvarlók eltünnek,

következik a megbánás, lélekfurdalás, nyomor, elhagyottság. Némelyek

közűlök férfiakhoz csatlakoznak, kik elég balgák komolyan szeretni őket;

mások eltűnnek, a nélkül, hogy tudatni akarnák, hova. Némelyek a magasra

törekvés és leesés félelme közt küzdik át az életet, mások bánkódva a

család, a gyermekek nevében férjök bocsánatáért könyörögnek. A közös

barátok közbevetik magokat s néha szerencsével. A nő már elvénült, senki

sem beszél róla, a világ szemet húny s lassan és titkon egy kis ajtón

beereszti azt, a ki kapun és nyilvánosan távozott el.»

Íme a _Demi-Monde_, íme az a kör, hol az ifjú Dumas phantasiája oly

örömest mulat. E fiatal költő három drámát írt, s mind a három ebben a

körben játszik. Mintha itt nyert élményei volnának lelkében a

legélénkebbek, mintha itt pazarolta volna el szívének kincseit s titkos

bú és elkeseredés ösztönözné most menteni, majd pellengérre állítani e

szerencsétlen és veszélyes nőket. A _Dame aux Camélias, Diane de Lys_ és

_Demi-monde_ ugyanazon eszme különböző változatai. Ő mint drámairó

kizáróan a «femme perdue»-ek költője, kik közt Gauthier Margit a

legköltőibb, Lys Diana a legbecsületesebb és d’Ange bárónő a

legélethűbb. A művek mindenike nagy hatást tett. A tagadhatlan

tehetségen és ügyességen kívül sokat tett a sikerre a tárgy

tulajdonsága, különössége s azon boszúság és örvendezés, melyeket e

rajzoknak a közönség különböző osztályai közt, könnyen érthető okokból,

föl kellett költeniök. E művek csakhamar megalapíták a költő hirét. A

közönség tapsaihoz a kritikusok méltánylata is járult. A franczia

kritikusok legtekintélyesebbjei is méltánylattal szólnak tehetségéről,

kiemelik ügyességét, rajzai pontosságát, élénk és elmés párbeszédeit,

sőt _Demi-monde_-ját a legújabb franczia drámairodalom legjobb termékei

közé számítják s különösebben csak azt vetik szemére, hogy miért mozog

mindíg ugyanazon körben, miért nem festi a fél nagy világ helyett az

egész nagy világot, mert az igazat megvallva a «femme perdue»-ek e

csoportjában alig van valami, a mi valóban érdekelhetné az embert; ezek

az özvegyek, kiknek soha sem volt férjök ezek a bárónők, kik nem tudni,

honnan jönnek és gyakran igen könnyen megzavarodnának, ha atyjokat

kellene megnevezniök, felköltik ugyan egyelőre a kiváncsiságot, de

elvégre is unalmasak.

Vajon a méltánylat mellett ez-e a legnagyobb szemrehányás, a mit az ifjú

Dumas érdemel? Kétlem. Igaz, e kör nem lehet a költészet rendes köre;

igaz, e körből írni nehéz, mert az ember önkénytelenül paradoxonokba

téved, ha e nőket költőileg akarja érdekesekké tenni; avagy igen

természetesen feldúl minden idealismust, ha pusztán hűségre törekszik s

míg tragikuma könnyen nevetségessé válhatik, komikuma mosoly helyett

undort is idézhet elő; de azért nem lehetlen, s Francziaországban, hol a

nők annyira nagy szerepet játszanak, talán szükséges, korszerű is.

Az ifjú Dumas nem tudta legyőzni a nehézségeket, a melyek szinműben

kevésbbé is legyőzhetők, mint regényben. _Demi-monde_-ja elvégre is

gyönge mű akár általános költői, akár szorosan vett drámai szempontból.

Hiába hat szemfényvesztően reánk az ügyes szerkezet, az elmés párbeszéd,

pár szerencsés helyzet és jellemvonás, az alap egy mélyebb tekintetre

ingadoz és összeomlik. A költő, úgy látszik, inkább tud regényt, mint

drámát írni s regényi conceptiókat szorít a dráma szűk korlátai közé, a

mi megbénítja a compositiót; regényi motivumokkal akar elérni drámai

hatást, s míg cselekvénye lassan mozgó lett, jellemei nem lehetnek

egészen érthetők és valószínűek. A költő, úgy látszik, nagy erkölcsi

szónok, s nem veszi észre, hogy a modor, melylyel nézeteit hirdeti,

erkölcstelen, vagy ha nem is egészen az, mindenesetre olyan, hogy a

szerelem- és nőtisztelettel minden költészetet feldúlni igyekszik. A

költő pelengérre akarja állítani a társadalom legveszélyesb nőit s mit

tesz? Ellenök oly férfibálványozást állít föl, mely akkor is türhetetlen

lenne, ha a férfiak a lovagiasság és emelkedett jellem oly példányképei

volnának, a milyenek nem.

Kisérjünk felvonást felvonásra, jelenetet jelenetre s meg fogunk

győződni, hogy ezek az állítások nem alapnélküliek.

Az első felvonásban Jalin Olivér szállásán vagyunk. Ez egy vidor,

harmincz éves fiatal ember, 30,000 franknyi földbirtokkal, ki

tapasztalás végett vagy hajlamból-e: nem tudhatni, egy kis kirándulást

tesz a _Demi-Monde_-ba s ez állítólagos özvegy d’Ange bárónő kedvese. Az

első jelenetben épen Vernières asszony látogatja meg, egy valódi özvegy,

ki a eltemette férjét, szerencséjét, becsületét és estélyeket adva,

pazarolja unokahuga, Marcelle nászhozományát, a kit szeretne minél

jobban férjhez adni. Épen nem bánná, ha Olivér venné el, de ennek

ilyesmi eszeágában sincs, bár némi hajlammal viseltetik iránta. Miért?

Mert azt hiszi, hogy ez ártatlan leány a _Demi-Monde_ hölgyei körében

egészen meg fog romlani, s erre egészen atyailag figyelmezteti is

Vernières asszonyt. Ez túlságosnak tartja aggodalmát, aztán különben is

sebaj, ha Olivér nem is veszi el Marcellet. Érkezett Afrikából egy

sokkal derekabb vőlegény, Nanjac Raymond, a ki Párisban alig ismer

valakit. Vernières asszony épen ezért fölkéri Olivért, hogy ha

megismerkedik Raymonddal, ne szóljon oly kiméletlenül unokahugáról, mint

szokott. Egyébiránt Vernières asszony látogatásának ez csak mellékes

czélja volt. Tulajdonkép azért jött Olivérhez, hogy megtudja: vajon

Latour és Maucroix urak, kik nála egy estélyen kártyázás közben

összevesztek, kibékültek-e s megkérje őt, mint Maucroix segédjét, hogyha

párbajra kerülne a dolog, hallgassák el a valódi okot, mert nem szeretne

törvényszék elé állíttatni, vagy nevét hirlapokban olvasni. Olivér

megnyugtatja, aztán Santis asszonyt fogadja el, ki hasonlókép özvegy, de

élő férjnek, Richard Hippolytnak özvegye, a kit megcsalt s a ki megtiltá

neki, hogyn evét viselhesse. Ez okonő Santis asszony. Ez is a

_Demi-Monde_ egyik hölgye. Hiú és fecsegő, festi magát, vagyona

fogyatékát éli és szeretne visszamenni férjéhez. Santis asszonynak

különben nincs dolga Olivérrel, csak Vernières asszony után jött, csak

fecsegni akar a házigazdával, ki a leggyöngédtelenebb bókokkal és jó

tanácsokkal halmozza el. Azonban Olivért nemcsak nők látogatják, oh nem,

férfiak is jönnek hozzá. Íme Richard Hippolyt lép be, ki hasonlókép a

párbajról tudakozódik, mint Maucroix leendő második segédje. A magára

maradt két barát nem sokat beszél a párbajról, melynek kiegyenlítését

remélik, de annál többet a nőkről. Hippolyt elbeszéli neje egész

élettörténetét. Ez egy nagy botrány. Olivér csinosabb botrányokat beszél

Lornen grófnéról, a ki nem tartozik a _Demi-Monde_-hoz, a ki szereti őt,

s a kit épen egy levélben akar kötelességére téríteni, s egy más

hölgyről, ki a _Demi-Monde_-hoz tartozik, kit nem nevez meg s kit épen

nincs szándoka kötelességére téríteni. E hölgy d’Ange báróné,

tulajdonkép Susanne, ki a párbeszéd végével éppen a mellékajtón

kopogtat. Hippolyt távozik s Susanne megjelen. Ez már a harmadik özvegy,

a ki Olivér látogatására jő s bizonyára a legkedvesb. Susanne hajdan

Thonnerius marquis kedvese volt s 300,000 frank tőkéje van. Jónak látta

szép butoraihoz illő czimet venni föl s bárónénak hivatja magát. Szép,

elmés, üres szívű, a cselszövények által megromlott lelkű, a ki

mindenkép férjhez akar menni. Ifjú, szép, előkelő és derék férjre

vadász. Bádenből érkezett meg s kedvesét, kinek már két hét óta nem írt,

először is azzal a kérdéssel lepi meg: akarja-e nőül venni? Olivér

vonakodik. Susanne nem haragszik meg érte, s most már házasság helyett

csak barátságot követel, okos, hallgatag és védelmező barátságot. Olivér

sejti, hogy kedvese, a ki férjhez akar menni, már talált egy jó

bolondot. Valóban Raymond jó fiú, előkelő, fiatal, gazdag, derék. Egyéb

hibája nincs, minthogy tiz évig szolgált Afrikában s csak annyit tud a

világról, mint egy tizenötéves gyermek s azon szerencsétlenség érte,

hogy sebet kapjon, Bádenben töltse a fürdői évszakot és szenvedélyesen

beleszeressen Susanneba. Susanne megdöbben Nanjac Raymond nevét hallva s

láttatlanul akar távozni. «Ah, ön fel van indulva – mondja Olivér –

tehát ez a Nanjac… «Ön álmodik, bocsáttassa be, előtte akarok távozni,

mond az őszinteség cselszövényében bízó Susanne s a belépő Raymondot

üdvözölve távozik. Raymond, mint Latour segéde, kiegyenlíti Olivérrel a

párbajt s mielőtt távoznék, e kérdéseket intézi barátjához: hogy hívják

e nőt, a ki az elébbtávozott, előkelő hölgy-e, özvegy-e, mi oknál fogva

volt itt s minő viszonyban van vele? Olivér mindezen kérdésekre

kielégítőleg felel, mint illik Susanne okos, hallgatag és védelmező

barátjához. «De mi érdekből jött e nő önhöz, csak a barátság színe alatt

– folytatja kérdéseit Raymond: «Erre csak azt mondom – felel Olivér –

hogy ha d’Ange bárónő más érdekből jó könnyen távozhatott volna e

mellékajtón úgy, hogy ön vagy más valaki meg ne lássa.» Raymond föltárja

titkát, elmondja, hogy azért kérdezte mindezt, mert d’Ange bárónét nőül

akarja venni.

A második felvonásban Vernières asszony szalonjában vagyunk és estélyen.

Ez a számítások estélye. Vernières asszony arra számít, hogy Marcelle

meg fogja hódítani Raymondot, Santis asszony pedig arra, hogy

visszahódítja férjét. És Susanne? Neki van legtöbb elintézendője és

számítása. Először is Thonnerins marquissal jő tisztába, kit gyámjának

nevez, ki kedvese volt s ki róla atyailag gondoskodik. Felvilágosítást

kér vagyoni állapotjáról. Háromszázezer frank – felel a marquis – egy

szó a jegyzőmnek és a szükséges iratok a kezei közt lesznek.» Susanne

elmondja, hogy férjhez szándékozik menni s meg akarja nevezni kedvesét.

«Ne nevezze meg, mert talán ismerem s ekkor kénytelen leszek vagy egy

becsületes embert megcsalni vagy önt elárulni.» Susannenak valóban jobb

titokban tartani kedvese nevét, titokban menni férjhez és elutazni. Ő

mindezt igen jól tudja, tudja azt is, hogy Raymond nővére járatos a

marquis családjához, hogy Olivér, mint Raymond barátja, könnyen

házassága megrontásán fog dolgozni. Ő előrelátó, túljár mindenik eszén

és ért és a cselszövényhez; ráveszi Raymondot, hogy szerelméről ne

szóljon se nővérének, se Olivérnek.

Ez finomul rajzolt jelenet. Susanne őszinteséget, mély érzést és

szeretetreméltó szeszélyt tettet. Raymondnak hinnie kell, hogy mindez

nem egyéb, mint az igaz szerelem gyöngéd tartózkodása. Vernières és

Santis aszszony számításai távolról sem sikerültek ily jól. Marcella

mindent elrontott. Óh ez az ártatlan kis leány! Ő a _Demi-Monde_-ban

növekedett föl és oly romlott modorra nézve, a mily romlatlan szívben.

Félre hívja Raymondot s őszintén tudtára adja, hogy nejévé szánták, de

neki semmi kedve a házassághoz. Santis asszony épen pórul jár. Férje,

Hippolyt e szavakkal utasítja vissza: «Bizonyára most utolszor látjuk

egymást.»

Hát Olivérnek mi szerep jutott ez estélyen? Az, hogy jobbra balra szórja

elmésségeit, melyek gorombaságoknak is beillenek. Különösen Marcelle

sértegetésében telik kedve; szemére veti, hogy mint kis leány oly

dolgokról beszél, mik nem illenek korához. «Én nem vagyok kis leány, én

nő vagyok – mond Marcelle.» «Ezt mondották nekem is, de ön ránti

tiszteletből nem hittem el» – felelt Olivér. Marcellet mélyen sérti e

gorombaság, de egyszersmind érzi, hogy érdemes reá. E percz óta javulni

kezd és szenvedélyesen Olivérbe szeret, a kit titkon föl is kér, hogy

mentse meg nagynénjétől, ragadja ki a _Demi-Monde_-ból, ha mindjárt

vissza viszi is a nevelőintézetbe.

Olivérnek, ki Lornan grófnét visszautasította, Susannetól elesett, épen

ideje van szeretni a javuló leányt, kit megmenteni szándékozik. Azonban

ő Raymondot is megakarja menteni. Hogyan mentse meg? Nagy és nehéz

kérdés. Nem mondhatja neki; ne vedd el e nőt, mert szeretőm volt. Ily

lovagiatlanságra nem sülyedhet. Azért csak úgy távolról akarja értésére

adni, hogy őrizkedjék e nőtől. Elmondja, hogy mily veszélyes e kör,

megmagyarázza, hogy mi az a _Demi-Monde_. Mind hiába. Raymond épen nem

ütődik meg, hisz Susanne már mindezt elmondta neki épen így. «De hát ha

a bárónő így ismeri a kört, miért él benne?» – kérdi a csodálkozó

Olivér. «Én is azt kérdém tőle – felel Raymond – s azt mondá, hogy

régibb barátságos összeköttetései sodorták e körbe, aztán különösen

érdekli Marcelle, a kit meg akar menteni. Egyébiránt közelebbről

szakítani akar e társasággal.» «Mikép»? – kérdi Olivér. «Az titok –

felel Raymond – de nyolcz nap mulva nagy ujságot fog hallani ön.»

Íme Susanne mily jól számított, mily jól ismerte Olivért s mily jól

eleve kijátszotta cselszövényét. Azonban az okos nő tudja, hogy még sok

mindennel kell megküzdenie és felszólítja Olivért, küldje vissza

szerelmes leveleit. Vajon miért e kivánat? Talán fél, hogy e levelek még

Raymond kezeibe kerülhetnek? Oh nem; Susanne akarja, hogy e leveleket

elolvassa Raymond. – Meglátjuk, miért.

A harmadik felvonásban Susanne szalonjában vagyunk. A szép özvegyet

Marcelle látogatja meg. A javuló leány elpanaszolja barátnéjának, hogy

menekülni akar nagynénjétől Thonnerins marquishoz, a ki azelőtt négy

évvel leánya mellé akarta venni társul. Vajon igéretét teljesítené még

most is a marquis, vajon lenne Susanne közbenjáró? Susanne fölajánlja

magát, levelet írat vele a marquishoz, melyet elvinni igér. Míg Susanne

a marquisnál mulat, megérkezik Olivér és a visszakivánt leveleket az

asztalra helyezi. Távozásakor Raymonddal találkozik. A jó afrikai már

beadta a hadügyminiszterhez lemondását, házasodni akar s mindezt

Susannenak tett igéretének, ellnére is föltárja Olivér előtt. Olivér

kötelességének tartja megmenteni barátját és világosabban beszél. De

Raymond sokkal inkább szereti Susannet, mintsem fölvilágosodni bírjon.

Végre Olivér ki meri mondani, hogy Susannenak sohasem volt férje, s ha

Raymond bővebben akar hallani e nőről, kérdezősködjék Thonnerins

marquistól, kinek házához nővére úgy is járatos. A jó afrikait mindez

megzavarja és meglátván a leveleket, valóságos gyanú és féltékenység

ébred szívében. Azt hiszi rólok, hogy szerelmes levelek, melyeket

Susanne Olivérnek írt. Olvasni akarja. «Egy nő levelei szentek, bárki

legyen az» – kiált föl Olivér. Elvégre is Olivér ott hagyja a leveleket,

miután Raymond becsületére fogadja, hogy azokat el nem olvassa. Ezalatt

hazajő Susanne s tudtára adja Raymondnak, hogy a jegyzőnél járt;

elolvassa keresztlevelét, megholt férjével kötött házassági szerződését

s a férje haláláról szóló bizonyítványt. Raymond hivőn magához veszi e

hamis iratokat. Susanne azt is elbeszéli, hogy Thonnerins marquisnál

járt Marcelle ügyében, kit tüstént tudósítania kell ügye állásáról.

«Írjon hát neki levelet» – kiált föl Raymond. Susanne némi tettetett

vonakodás után irni kezd. Ekkor Raymond átadja neki az Olivér által

hozott leveleket és engedelmet kér tőle, hogy azokat elolvashassa.

Susanne megengedi. Raymond fölbontja a leveleket s összehasonlítja a

kézirást Susannenak Marcellehez írt levelével. Az irás nem ugyanaz. «Itt

valaki játékot űz velünk – szól Raymond. Susanne elkéri s átfutja a

leveleket. «Ezek szerelmes levelek, s nem épen leggyöngédebbek – szól

gúnyosan. «S ön nem tudja, ki írta e leveleket?» «Hogy tudnám, midőn

nincsenek aláírva.» «S nem ön írta volna e leveleket?» «Ön örjöng;

hasonlít-e az én irásom ehhez» – valóban szeretném, ha hasonlítana, e nő

szépen ír.» E párbeszéd után a jó afrikai elmondja, hogy Olivér olyasmit

sejtetett vele, mintha Susanne Olivér szeretője lett volna. «Ön megbánta

házassági ajánlatát s most e cselszövényes ürügy alatt akar

visszavonulni,» – kiált Susanne fölindulva. Összezördülnek. «Mindennek

vége köztünk» – mond Susanne s a faképnél hagyja bánkódó kedvesét.

Raymond távozik, hogy később visszajövén lábaihoz boruljon méltatlanul

gyanusított kedvesének. Ezt Susanne igen jól tudja s épen ezért egész

diadalérzettel veti szemére Olivérnek lovagiatlanságát, mely egyébiránt

házassági tervét eddig még épen nem dönthette meg. Olivér nem tud a

dologról fölvilágosodni. Susanne elmondja, hogy Raymond olvasta a

szerelmes leveleket összehasonlította a kéziratot Marcellehez írt

levelével s meggyőződött, hogy a két kézirat egészen különböző. «Önnek

hát kétféle kézirata van» – mond a csodálkozó Olivér. «Nem, csak egy, ez

is elég» – felel Susanne s elbeszéli, hogy Olivérhez írt szerelmes

leveleit mind Santis asszonynyal iratta volt, mert számított ily

esetekre. Az így kijátszott Olivér kénytelen Raymond előtt minden vádat

visszavonni, a ki ekkép ujra Susanne hatalmába esik.

A negyedik felvonásban Susannenak ujabb gátakat kell legyőznie. Ő igen

jól sejti, hogy Raymond, Olivér árulása következtében, tudakozódott

felőle Thonnerins marquisnál, s a marquis, ha eleinte nem is, de később

föl fogja előtte fedezni multját. Ezért bánatost tettetve elpanaszolja a

marquisnak, hogy férjhez meneteléből már nem lesz semmi. Olivér

elrontotta az egészet s ő bosszúságában utazni szándékozik. A marquis

örvend. «Lássa ön – szól hozzá bizalmasan – Raymond nálam járt ön felől

tudakozódni. Én nem szólottam semmit, hivén, hogy e házasságból úgy sem

lesz semmi. De eljöttem önhöz, még egyszer ismételni, mit már mondottam

volt egyszer, hogy abban a komoly pillanatban, melyben megismerem azt a

férfit, a ki önt csakugyan el akarja venni, meg fogom neki mondani a

tiszta igazságot. Vártam néhány napot és jól tevém, miután ön más

okokból is meggyőződött, hogy e házassági lehetlen.» A marquis azon

hitben távozik, hogy Susanne csakugyan lemondott házassági terveiről.

Susannenak épen erre van szüksége, mert a marquis jóhiszemében

hallgatván, Raymonddal könnyen elbánhatik s ha egyszer nejévé lesz s

elutazik, nincs oka többé semmitől tartani. De Susanne egyszersmind

boszút is akar állam Olivéren. Erre az Olivér és Lornan grófnő közti

viszonyt akarja fölhasználni. Megkéri Santis asszonyt, hogy eszközöljön

ki egy titkos légyottot közte és Lornan grófnő közt, mintha ezt Olivér

érdeke kivánná, a ki elég oktalanul Marcellet akarja elvenni és ezt

mindenkép meg kell akadályozniok. Santis asszony jól elintézi a

megbizást, Lornan grófnő még ma meglátogatja Susannet, Susanne még ma

meg fogja alázni Olivért, mert egy jó hirű nő fog látogatást tenni nála,

mert rossz hírbe fog keverni egy nőt, kit Olivér becsül és talán szeret

is. Susanne diadalérzettel fogadja a nála összegyülekező társaságot:

Vernières asszonyt, ki boszankodik, hogy Olivér unokahugát elrontotta s

rábirta egy társalgói állomás elfogadására; Raymondot, a ki boldog

szerelmes és a nász napjáról beszél; Olivért, a ki Hippolyt barátjával

lép be és sejt valamit Susanne cselszövénye felől. A szolga Lornan

grófnőt jelenti be. Olivér jő és kirohan, hogy megakadályozza Lornan

grófnő belépését. «Mit tett ön? – kérdi Raymond a visszatért Olivértől.

«Megmondtam Lornan grófnőnek, hogy nem akarom, hogy ide belépjen.» «Mi

oknál fogva?» «Azon oknál fogva, mely szerint a becsületes ember

tartozik ballépésektől megőrizni a becsületes nőt.» «Különösen, midőn e

becsületes nő kedvese azon becsületes embernek – vág közbe Susanne. «Ön

hazudik, asszonyom!» – kiált föl Olivér. Ekkor Raymond föllép védeni

leendő nejét és párbajra hívja Olivért. Susanne diadalt ül, de egy

közbejött körülmény ismét fenyegetni kezdi házassági tervét. Thommerins

marquis levelet küld hozzá, melyben ez áll: «Ön megcsalt engem, ön

elbolondítá Raymondot s a tőlem lehetlennek nyilatkoztatott házasságot

végre akarja hajtani. Egy órát adok önnek annak szétszakítására. Ha ön

erre egy óra alatt nem talál módot, mindent fel fogok fedezni

Raymondnak.» Susanne megdöbben. «Magam vallok meg mindent – kiált föl –

nem, küzdeni fogok mindvégig; nyerjünk időt, ez a fődolog.» Ezzel leül

és ír. Raymond meglepi s tudni akarja, mit ír, mi van abban a levélben,

melyet úgy rejteget. Susanne vonakodik. A felizgatott Raymond erővel

facsarja ki kezéből a levelet és elolvassa. A levél Thonnerins

marquishoz szól, melyben Susanne felkéri a marquist, hogy hallgasson,

hiszen az nem bűn, hogy őt szereti Raymond s ő viszont szereti; legyen

kegyelmes, ha Raymond megtudja az igazat, ő meg fog halni szégyenében.

Ekkor Susanne mindent felföd Raymond előtt. Elmondja, hogy egy nagy

ifjúsági tévedése van, hogy nem báróné, hogy férje sohasem volt s hogy

egész vagyona Thonnerins marquis ajándéka s kéri Raymondot, hogy hagyja

és feledje el örökre. Raymond tovább vallatja. Susannenak nincs több

vallandója s megesküszik, hogy Olivérrel soha sem volt szerelmi

viszonyban. S a jó afrikai mit tesz? Szereti, még most is szereti

Susannet s csak azon áldozatot kéri tőle, hogy Thonnerins marquisnak

küldjön vissza mindent. Susanne megteszi. «Ah Susanne – kiált föl

Raymond – magam sem tudom, mennyire szeretem önt!»

Az ötödik felvonásban Olivér párbajra készül. Hippolyt barátja hiába

erősíti, hogy e párbaj lehetlen. «Csak azt kell bevallanod Raymondnak –

így szól – hogy Susanne kedvese voltál s el van intézve minden, mert

Raymond kinyilatkoztatta, hogy ha ezt szemébe mondod, kezet szorít veled

és sohasem fogja többet látni Susannet.» Azonban Olivér szerint meg kell

történnie a párbajnak, mert itt többé nem Susanneról van a kérdés. A

készület foly és karddal fognak vívni. Midőn Olivér épen távozni akar,

megjelen előtte Marcelle, hogy búcsút vegyen tőle, mielőtt elhagyná

Párist. Olivér titkolja előtte a párbajt, de megvallja, hogy szereti.

Olivér távozása után Susanne lép be és fölfedezi Marcellenek, hogy

Olivér párbajt ment vívni. A megrémült Marcelle imádkozik, Susanne pedig

cselszövényen töri fejét. Ha Olivér meghal, semmi baj, de ha Raymond

halna meg, miért ne lehetne ő tovább is Olivér kedvese s talán neje is,

hátha Olivér csak féltékenységből tett mindent? Ezért Marcellenek azt a

ajánlatot teszi, hogy várják be Olivért, ki mindkettőjöknek szerelmet

vallott s kinek valódi hajlamáról meggyőződniök most a legjobb alkalom

nyilik. Ezért vonuljon egyikök a mellékszobába s hallgassa ki a másik

beszélgetését. Az egyiknek szerepét természetesen Susanne vállalja el.

Künn kocsirobogás. Olivér lép be és megsebesítve. «Mi történt Raymonddal

– kérdi Susanne. «Meghalt – felel Olivér, s egyszersmind megvallja neki,

hogy mindazt, a mit tett, féltékenységből tette, mert őt szereti.

«Utazzunk el – kiált karjaiba dőlve Susanne. Az ajtó megnyilik s épen,

egészségesen Raymond lép be, ki mindent hallott s ki végre meggyőződik

arról, hogy Susanne hitvány nő. Susanne oda van. Raymond azzal

vigasztalja, hogy a Thonnerins marquisnak visszaadott vagyonát

kárpótolni fogja. «Én nem vagyonára vágytam, hanem nevére – kiált föl

Susanne, egy óra mulva ide hagyom Párist, holnap túl leszek

Francziaországon.» «De önnek semmije sincs, mindent visszaadott a

marquisnak» – mond Olivér. «Nem tudom, mikép történt, de a vagyonomat

illető iratok egy része asztalomon maradt.» Tehát a szép nő mégis elég

óvatos volt nem tenni koczkára mindent. Olivér mindent megnyert és

Marcellet nőül veszi. A jó afrikai is mindent megnyert, csak Susannet

nem, de nő helyett talált egy jó barátra, ki érte megsebesíttette magát

s kit a világ legbecsületesebb emberének tart.

Ennyi a mű tartalma inkább az eredeti, mint a fordítás szerint, mely se

nem hű, se nem szabatos s telve oly közbeszurásokkal, melyeket a

fordítónak ifj. Dumas aligha köszönne meg.

A tartalom ily terjedelmes közlését talán unják is olvasóim. Valóban,

iró nem tehet rosszabbat, mint a midőn untatja olvasóit, kivált ha még a

mellett el is késik, mint én, ki nem egészen önhibám miatt nem először

követem el e legnagyobb journalistikai bűnt. De tehetek-e róla, ha

szükség kényszerít ily részletesen elbeszélni a tartalmát, mert csak így

lehet érthetően kimagyaráznom azt az eszmét, mit e mű bennem felköltött.

S miféle eszme az? Nem új, sem eredeti. Kemény e lapok hasábjain

_Szinművészetünk_ czímű czikkeiben már régebben érintette ezt, midőn

kimondta, hogy a drámairodalom mindenütt hanyatlik s ennek egyik oka a

regény, mely elnyelte az eposzt s fenyegeti a drámát.

A legújabb franczia drámai iskola minden esetre igazolja e nézetet. A ki

ez iskola termékeinek tartalmát és alakját részletesen vizsgálja,

meggyőződhetik arról, hogy a Hugo Victortól alapított iskola kiment a

divatból. A franczia kritikusok azt már többször megjegyezték. Úntalan

ismétlik, hogy a közelebbi harmincz év alatt a franczia dráma két nagy

változáson ment át. 1825–1835-ig, az irodalmi ujjászületés e nagy

mozgalmában, mely néhány jeles művet hozott létre, a szinpadot, a

történelem és a phantasia foglalta le. A költő a hatás és meglepetés

minden eszközét igénybe véve, a mult vagy jelen eseményeit akarta a

tömeg előtt megeleveníteni. Az idők megváltoztak. A mostani drámaköltők

kevésbbé találékonyak, de annál többet elmélkednek s álmok hüvelyezése

helyett mindent összegyüjtenek, mi a szalonban, utczán vagy bárhol

található. A szinpad többé nem követeli, hogy a társadalom az ő képére

teremtse magát; megelégszik, ha a társadalom hű képe lehet.

Ez mind igaz, de a régibb és újabb franczia drámai iskola közt a

különbség nem csak ennyi. Mitt tett Hugo Victor, midőn megújította a

franczia drámát? Azt mondta, hogy a classikus dráma inkább egy pogány,

mint keresztyén társadalom kifejezése. Ezért nem a görög és római

történetből vette tárgyait, hanem a középkorból. E mellett széttépte a

franczia classikusok merev drámai szabályait, az idő és hely egységét, a

mit az angol irodalomban Shakspeare már rég megtett. Nem említve az

ellentétek elméletét s más részleteket, melyek Hugo egyéni költészetéből

folynak, ez a lényege a franczia romantikának. De mindezen ujítások

mellett is igyekezett megtartani a szoros drámai formát, cselekvényt és

jellemzést.

S mit tesz az ujabb franczia dráma? Tartalmára nézve csaknem kizáróan a

jelenre vonatkozik s itt is oly tárgyakat választ, melyek az úgynevezett

modern regények tárgyai s ez utóbbinál fogva kénytelen feldulni a valódi

drámai formát, cselekvényt, jellemzést. A franczia dráma tulajdonkép nem

egyéb, mint dialogban írt regény, vagy jobban mondva regénykivonat

dialogban. A szinpadon színtelen regényeket látunk, melyek drámáknak

hazudják magokat és se drámák, se regények nem lehetnek. Mit bánom én,

akár regény, akár dráma, mit érdekel engem a pedáns kritika forma körüli

aggodalma, ha az műélvezetet nyújt – mondhatják a nézők. Úgy van,

mondhatják és mondják, de hogy sokáig fogják-e mondani, kérdés, s épen

itt a bökkenő. Mert miért gyönyörködjék sokáig a közönség oly drámában,

melyet regényben százszor szebben, százszor jobban olvashat?

Érdekelheti-e oly tárgyak drámai feldolgozása, melyek természetöknél

fogva csak regényben fejthetőkki, csak regényben érdekesek, sőt érthetők

is? Fog-e elébb-utóbb az, a ki tisztán művészi élvezetet ohajt, egyébért

járni szinházba, mint az operáért és balletért s ha igen, fogja-e egyéb

mulattatni, mint a nők szemcsövezése és társalgás szomszédjával? Midőn

néhány kontár a kitünő irók öt-hat kötetes regényeit dramatizálni

kezdte, sokan megütődtek s úgy tekintették e jelenséget, mint dráma

hanyatlását, talán nem egészen ok nélkül, talán túlaggodalmasan. Most

sokkal több ok van az aggodalomra, mert valódi költők állottak elő, kik

majd mind oly tárgyakat dolgoznak fel drámává, melyek a formába nem

férhetnek be, mert a közönség a korviszonyok hangulatánál fogva kiválón

oly tárgyak iránt van előszeretettel, melyeknek csak a regény lehet

valódi és természetes formája. Nem egészen formai dolog hát e kérdés,

vagy oly formai dolog, mely a lényeget teszi, mert ha valahol, a

költészetben igaz, hogy a forma teszi a dolgot. A ki maga regényt vagy

drámát írt, vagy gondolkozott róluk, érteni fogja a kérdés szövevényeit,

a ki pedig nem írt s ez elvont fogalmak körül nem tudja tájékozni magát,

könnyen megértheti, ha szobrokra és festményekre egy pillantást vet s

utána gondol: vajon a festész teheti-e azt, a mit a szobrász, vajon az

ok nem az anyagban van-e, melyből dolgoznia kell, vajon anyag és alak

nem állanak-e a legszorosb összeköttetésben?

A legújabb franczia drámai iskola a drámait támadja meg a drámában s

kárpótlásul semmi olyast nyújt, a mit a regény százszor jobban ne

nyújthatna. Széttöri a formáit az anyagért és semmivé teszi az anyagot a

formáért. Ez főjellemvonása ez iskolának, mely épen ennélfogva sehogy

sem rejtheti méhében az ujjászületés csiráját. Példája a _Demi-monde_.

Ifj. Dumas e művében egy társadalmi osztály rajzát akarta adni. De vajon

adhatni-e ezt drámában? Oly kevéssé, mint valamely politikai intézmény,

kor vagy népélet rajzát. Mindez a drámában csak háttér lehet, melyből

kiemelkednek az egyének, vagy árnyak, mely kellő világításukra szolgál.

Mindez a regény dolga, melynek ereje és varázsa a részletezésben van

Drámában a részletezés semmivé teszi a drámai hatást. Drámában fő az

egyén, körüle kell megfordulnia a cselekvénynek; formája csak ennyit tűr

meg s ezt is inkább nagy és kiemelkedő, mint finom vonásokban.

S mit tesz az ifjú Dumas, hogy czélját, egy társadalmi osztály

ismertetését elérhesse, de a melyet még sem érhet el? Műve tartalmát

figyelmesen vizsgálva csakhamar észre veszszük, hogy igyekszik akarata

ellen minél kevésbbé drámai lenni.

Mindjárt először is feltünő az, hogy e műben néhány oly személy

szerepel, kik tulajdonkép egyszer sem lépnek föl. Ilyen a többek közt

Lornan grófnő, pedig e nő elhatározó befolyással van a cselekvény

fejlődésére. E mellett Hippolyt, Santis, Vernières asszony több tért

foglalnak el, mint a mennyi megillethet oly személyeket, kik a

cselekvényre kevés befolyással vannak. Honnan van ez? Mert a költő egy

osztályt akart megismertetni, a _Demi-monde_-ot s e személyek nélkül

rajza hiányos lett volna és e személyeknek sokat kell beszélniök, hogy

magokat és körüket megismertethessék.

Regényben mennyivel könnyebben és hatásosabban czélt érhetett volna a

költő, mennyi más személyt léptethetett volna még föl, a kiket most

mellőznie kellett s a kik teljesebben föltárták volna előttünk e kör

titkait. S ha tovább vizsgálódunk, nem tünik-e föl különösen az is, hogy

a nők úntalan látogatják a férfiakat, mintha a férfiszoba boudoir volna

s immár a nők udvarolnának a férfiaknak? Igaz, e nők nem a jó társaság

hölgyei, de Olivér nem úgy jellemzi-e őket, mint a kik származásukra,

külsőjökre, előitéleteikre nézve hasonlók a jó társaság hölgyeihez? S ez

természetes. Minél inkább annak akar tartatni valaki, a mi nem, annál

jobban figyel fölvett szerepének külsőségeire. Olivér szavai szerint az

ifjú Dumas ezt jobban tudja, mint bárki. Miért vét hát mégis ellene,

miért akarja valószinütlenné tenni cselekvényét? Mert kénytelen volt,

mert tárgyát, a mind azt felfogta, csak így volt képes beerőszakolni a

dráma korlátai közé. Regényben mint nem kellett volna küzdenie e

nehézséggel; mily könnyen összehozhatta volna a nőket a férfiakkal, a

nélkül, hogy mint a drámában, untalan szobájokig fáraszsza.

A jellemzésben sem találjuk meg a drámait. A mű személyei többé-kevésbbé

mind olyanok, melyek csak regényben domborodhattak volna ki egészen

élethű alakokká. A dráma korláta rájok nehezül és megbénítja őket;

azután annyi különböző elem vegyítéke van bennök, hogy kifejtésökre a

drámai cselekvény, mely inkább csak egyszerű és határozott

szenvedélyeket tűr meg, nem elegendő.

Regényben a szerző könnyen elkerülhette volna azt a hibát, hogy midőn

Olivért lovagiasnak akarja festeni, lovagiatlannak fesse. E lovag, ki

mindvégig teljességgel nem akarja megmondani Raymondnak, hogy Susanne

kedvese volt, a regényben bizonyosan nem lesz kénytelen a szerelmes

levelek titkát elárulni. A költő talált volna más módot, melylyel

meséjét tovább szője. Regényben Olivér bizonyosan kevesebbet okoskodik,

moralizál és gorombáskodik, mert a költőnek lett volna módja, hogy

mindezt önmaga tegye meg. Regényben Raymond jelleme is máskép ütött

volna ki. Inkább értettük volna a jó afrikai együgyűségét és erős

szenvedélyét; ott ki lehetett volna vinni, hogy se komikai, se tragikai

szinezettel ne birjon és mégis érdekes legyen. A drámában e miatt oda a

hatás. Nem tudjuk; nevessünk-e a jó bolondon vagy szánjuk? Midőn mindent

megtud Susanne multját illetőleg és épen Susannetól és mégis szereti őt,

itt drámailag vagy erős komikumnak, vagy erős tragikumnak kellene

kifejlődnie. Nem fejlődik, mert a költő sem akarja. Mindezt regényben

kár nélkül teheti vala. Itt kárral teszi s elvégre is Raymond előttünk

érthetetlen marad. Még a legsikerültebben rajzolt alak, Susanne is

szenved a drámai nyűg miatt. Regényben részletesen festve mennyivel

természetesebben tűntek volna föl a nő cselszövényei, melyekben a

subtilitás miatt kevés a drámai s a drámaivá lenni akarás miatt kevés a

valószinű. A mű végén mennyire kénytelen a szerző néhány szóval

megrontani a legtöbb előszeretettel rajzolt jellemét. Susanne bevallja,

hogy Thonnerins marquisnak nem küldötte vissza mind a vagyonát illető

iratokat. Ezt azon Susanne vallja be, a ki még kijátszatásakor is azt

mondja Raymondnak, hogy nevéért és nem vagyonáért szerette s még

megaláztatásakor is a becsület némi maradványaival takarózik. Miért

teszi ezt a költő? Mert nem tudja máskép tudtára adni a közönségnek

Susanne csalfaságát. Regényben egy tollvonással segíthetett volna a

bajon.

S vajon a véghatás, melyet ez a mű reánk tesz, miért annyira

határozatlan, miért hogy a kedélyt sem tragikailag, sem komikailag nem

érdekli. Egyéb okok mellett bizonyosan a forma miatt. E tárgy drámai

alakban alig idézhet elő más hatást. Regényben egészen máskép ütött

volna ki. A költő oda állíthatta volna saját egyéniségét; humorával vagy

iróniájával kibékíthette volna mindazt, a mi máskép könnyen sértheti az

æsthetikai érzést; a viszonyok és egyének részletes és lélektani

rajzával érdeket gerjeszthetett volna fel s úgy festhette volna

_Demi-monde_-ját, hogy az valószinűbbnek s mégis költőibbnek tünjék föl.

Így kedvetlenül fordulunk el a rajztól. Nem találjuk se hűnek, se

költőinek, s e nőket, kik iránt a költő ellenszenvet akart bennünk

felkölteni, csaknem szánjuk, mert a férfiak mindíg alázzák bennök

nemcsak az egyént, hanem magát a nőiséget is; mert e férfiak épen nem

érdemlik becsülésünket. Mi joga van a goromba Olivérnek leczkézni a

_Demi-monde_ hölgyeit, midőn ő maga is köztök él és velök szoros

viszonyban? Miért érdekeljen bennünket az együgyű Raymond, ki elég

ostoba szeretni Susannet s elég rideg csalódását épen nem venni

komolyan? S miért érezzünk a költő iránt rokonszenvet, ki a nőkről

minden eszményi zománczot letörül s nem annyira romlottságukat akarja

felmutatni, mint azon tisztelet és lovagiasság ellen küzd, mely a

férfinak a nő iránt bárminő viszonyok közt kötelessége.

Épen azért méltánylandó volt Bulyovszkyné, ki Susanne jellemét némi

költői fénynyel igyekezett bevonni, épen azért hibáztatható Feleki, ki

Olivér jellemét durvábban fogta föl, mint a hogy a költő festi.

Ez előadás egyébiránt Bulyovszkynénak valóságos diadala volt. Alig

játszott valaha oly művészi egyöntetűséggel, mint ma. Minden jelenete

sikerült. Csak azt sajnálom, hogy a mű hosszas fejtegetése után nincs

terem játéka fényoldalait kiemelhetnem, csak azon örülök, hogy mégis

alkalmam van, – habár csak néhány sorban is – gáncs nélkül mutatnom be

hódolatomat oly tehetség és szorgalom iránt, kit a mi

«demi-critique»-ánk egyik közlönye annyira ledorongolni igyekszik.