Berlin, 1855 november 26-án.
A porosz fővárosban közelebbről három egyén nyújtott rendkivüli
élvezetet a művészet és irodalom barátainak: Joachim, hegedüvirtuoz, ki
egy pár nap előtt adta utolsó hangversenyét; Philarète Chasles, híres
kritikus, a Collège de France egyik tanára, ki az énekakadémia
nagytermében nem rég kezdte meg felolvasásait az angol és franczia
regényirodalomról; Ristori, a turini királyi szinház tagja, ki hazatérő
útjában Berlint is meglátogatta s a királyi dalszinházban kétszer lépett
föl.
Mint magyarnak, talán Joachim hazánkfia iránt kellene leginkább
érdeklődnöm; mint olyan, ki néha kritikával foglalkozom, talán Philarète
Chasles eszméit tartoznám fejtegetni; de őszintén szólva, engem csak
Ristori érdekelt, csak róla tudok írni, vagy jobban mondva
elragadtatásomról.
E kis hazafiatlanságot, e kis közönyt a tudomány iránt meg tudom
magamnak bocsátani. Miért is ne? Joachim nem tud hegedűjén annyi édes,
annyi fájó hangot kicsalni, a mennyit Ristori egyetlen sóhaja magába
zár; Philarète Chasles nem magyarázza oly mélyen és hűn az angol és
franczia regény-irodalom hőseit, mint Ristori Alfierit és Schillert s
elvégre elragadtatásom örömei közé hazai művészetünk gondjai vegyültek:
a mi árva tragédiánk sebeit kötözgetém.
Meglehet, hogy egész Berlinben talán csak én voltam ennyire
elragadtatva, én szegény ábrándozó, a ki évek óta esengem a tragédiát és
évek óta nélkülözöm. De tehetek-e róla, hogy én néha a szinházban a
fölindulást, a megilletődést keresem: vágynám visszaidézni tünedező
álmaimat, elpazarolt könyeimet s egy felemelkedett érzésben feledni az
élet apró nyomorúságait? De tehetek-e róla, hogy nem láthatom Rachelt,
hogy a mi szinésznőink a tragédiákban sohasem tudtak eléggé meghatni,
hogy a német szinésznők között csak Seebachot s csak Gretchen szerepében
bámulhattam, hogy a berlini királyi szinház nőszemélyzetében egyetlen
kitünőbb szinésznő sincs? De tehetek-e róla, hogy Ristori nagy szinésznő
s hogy engemet, bár előadásaira egy franczia fordításból csak nagy
bajjal készülhettem el, elragadott, megrázott s visszaadta hitemet a
tragédiában.
Ristori több, mint a hogy a hír beszélte. Az valótlan, hogy a párisi
journalistika csak azért emelte, mert Rachelre ingerült volt s hírét
inkább a műtárlatra Párisba tódult idegenek állapították meg, mint a
kritika és műértő közönség. Ő alkalmasint van annyi, ha nem több, mint
Rachel s jelenleg Európában a tragikai múzsa egyetlen gyermeke. A német
közönség és kritika is meghajolt előtte. Berlinben rendkivüli hatást
idézett elő. Közönség és kritika egyformán el volt ragadtatva. Csak egy
pár kritikus észak-német hidegvére tiltakozott a déli szenvedélyesség
ellen, vetette szemére az olasz-franczia páthoszt, a túlzott arczjátékot
s látszott mintegy óhajtani, hogy kissé szelidebben, kissé jobban
játszszék, mint talán a szép Fuhr Lina, vagy a jó Birch-Pfeiffer
asszony. Szegény Lessing, ha tudtad volna, hogy midőn hazád irodalmát a
franczia irodalom jármától megmented, mennyi nevetséges jelenetre adsz
egyszersmind alkalmat! Hány jámbor földid fejét zavarta meg a te
nagyszerű polémiád! Azóta a legrosszabb német drámaíró is megvetőn
tekint Corneille- és Racinera, a legegyügyűbb német szinész is fitymálva
emlegeti Talma vagy Rachel páthoszát s még a legderekabb német kritikus
is hazafias kötelességet hisz teljesíteni, ha legalább életében egyszer
neki ronthat a francia vagy általában a román művészetnek.
Azonban Ristori legkevésbbé szorult az én védelmemre. Benne minden
megvan, a mi szinésznőt nagygyá tehet. A természet semmit sem tagadott
meg tőle s ő maga mindent megszerzett. Az ő érdemei nem pusztán a
franczia-olasz szinészeti iskola kitünő sajátságain alapulnak, melyeket
annyira hűn képvisel. Neki megvan az a sajátsága, a mi minden
művészetben csak a lángészé: az egészben keresni a hatást, az
egyöntetűségben szabatosságot, a természetesben az eredetit és újat. Ő
egyetlen saspillantással s a legtermészetesb oldalról fogja föl szerepét
s egyszersmind e szellemben emeli érvényre. Talán a részletek apróbb
árnyalataiban ejt hibát, de ott soha sem, hol az egész körrajzzá alakul.
A részleteknek az a lelkiismeretes kidolgozása, túlpontos érvényesítése,
melynek az egész legtöbbször áldozatul esik, a természetesnek az az
aggályos keresése, melyből oly természetesen foly a mesterkélt, az a
szenvedélyes előszeretet a nagy mozzanatok iránt, mely szüntelen a
nekikészülés és ellankadás hangulatait szűli, egyiránt távol vannak tőle
s mennyi élet, hűség, összhang ez egészben felfogott, természetesen
visszaadott, egyöntetűen érvényesített szerepekben, több, mint a mennyit
a költő beléjök lehelt, mert Ristori egyszersmind teremt: jóvá tesz,
vagy eltakarja a költő hibáját.
E geniális nő többé már nem fiatal. Túl lehet harminczadik évén. Nem
ingerlően bájos, hanem szabályosan szép s inkább magához vonz, mint
meghat, mint csodálatra ragad, vagy megdöbbent. A tiszta nőiség az, mi
egész lényén elömlik. Termete szoborszerű, melyen a ruha festői
redőzetben hullámzik. Mozdulatai nyugodtak s nemességöket a szenvedély
legkitörőbb perczeiben sem vesztik el. Taglejtésében semmi habozás vagy
erőltetés. A taglejtés nála együtt születik az érzéssel, a szóval s ez
utóbbit mindig önkénytelenül pótolja. Midőn meghajlik és összerogy,
avagy rohan és karjait tárja ki, mind a legplastikaibb és még sem az,
mert hol a szobrász, ki az idomokba élő és folytonos szenvedélyt tudjon
lehelni: a kétségbeesés, az öröm, az elfojtott bánat, a kitörő düh
emelkedő és szálló árnyalatait? Arcza bámulatosan mozgékony és kifejező.
E finoman metszett ajkak és szemek s ezek a jelzett arczvonalak
beszélnek; kimondják, a mit a szív titkolni akar, de a mit többé nem
titkolhat, a mit e szó képtelen kifejezni a sejtelem leggyöngébb, az
akarat legönkénytelenebb mozzanatától kezdve a küzdelem és tett viharos
kitöréséig s a küzdelem és kétségbeesés perczeiben mily erős és mély
fájdalom nyilatkozik ez arczon, e szemekben. Kedved volna elfordulni a
szinpadtól, de oda vagy bűvölve, mert a szenvedélyek e hű rajza sohasem
hágja át a művészet határait s borzadály helyett csak a legmélyebb
tragikai hatást érzed. S mit mondjak szavalatáról? Hangjának
változatossága annyira végtelen, hogy még oly finom árnyalatokat is ki
tud emelni, melyet az értelem alig jelölhetne ki; oly tisztán beszél,
mintha csak a levegő csendülne meg s olyan mély érzéssel, mintha
szívében volna ajka s a bensőség e mély kifejezése bizonyos déli
lágyságban olvadoz. Talán épen ezért a megvetés, gúny, harag, gyűlölet
kevésbbé sikerülnek neki. Hagyján. E hiányt gazdagon kárpótolja, mert
mosolyogni és sírni, szeretni és meghalni csak ő tud a világon. Mennyi
érzést, mennyi gondolatot leplezhet föl egyetlen sóhaj, egyetlen
zokogás! Mennyi költészet rejlik egyetlen hangban, egyetlen szóban!
Mennyire vetekedhetik a szavalat az ének hatásával. Ristori bírja a
tragikai szavalat legnagyobb titkát: igen érezhetőn, mégis úgy emeli ki
a rhythmust, hogy az értelmesség semmit sem szenved; megköti bizonyos
emelkedettség, mégis oly szabadon rezegteti az érzések árnyalatait,
mintha csak akkor gondolta volna ki a verssorokat.
Még ez nem minden. Úgy látszik, mintha e nőben valamely rejtélyes varázs
volna. Mintha nem is volna szinésznő, mintha nem is játszanék, hanem
élne, valóban érezné, a mit játszik; mintha nem is tudná, hogy tapsoló
közönség gyönyörködik kínjain, csak magával volna elfoglalva s nem
annyira művészetével, mint egyéniségével hatna. Csalódás! Annyira
megszoktuk mesterségnek nézni a művészetet, hogy többé nem ismerünk rá,
annyira kizártuk a lelkesülést a művészetből, hogy mintegy
megbotránkozunk benne. E rejtélyes varázs titka egyszerű: Ristori
lelkesülve játszik, Ristorit lelkesíti a tragikai költészet. E deli
termet, e mozgékony arcz, e szép hang a természet adománya; e mély
belátás a szerepekbe az értelem műve; e készség a kivitelben a
gyakorlatból foly; de az erő, mely mindebből teremt, a bűbáj, mely
mindezt átjárja, a szívben rejlik. Hathatna-e oly mélyen reánk, ha maga
is nem volna mélyen meghatva, ha nem értené a tragikai költészet nagy
eszméit, ha nem visszhangzanának kedélyén azok az érzések és
szenvedélyek, melyeknek örömét és kínját, tévedését és bukását rajzolnia
kell? Csoda-e tehát, ha felindul, ha szenved, ha sír, ha neki e festett
ház, e szűk szinpad az élet tágas világa? E nélkül megszűnnék művésznő
lenni, mert csak a lelkesülés tud előidézni lelkesülést, mert csak a
lelkesülés a művészet forrása. Ez az, a mi élessé és áthatóvá teszi az
észt; ez az, a mi hitet és kitartást önt a szívbe; ez az, a mi
mindkettőt a teremtés ereje és örömével áldja meg. Ez tulajdonképen a
lángész, a tanulmány, a dicsőség: minden.
Mindamellett Ristori szerepléseinek sikere egyelőre igen kétségesnek
látszik. Csak kétszer léphetett föl: először Alfieri _Mirrá_-jában;
másodszor: Schiller _Stuart Máriá_-jában.
Alfieri iránt kevés rokonszenvvel viseltetnek a németek, már csak azért
is, mert sok tekintetben Corneille és Racine tanítványa. Költészetének
egyszerű férfiassága szerintök merev zordonság. Nem méltányolják eléggé
azt a körülményt, hogy Alfieri, midőn megújította az olasz drámát, az
érzelgő lágyság és czifra üresség ellen indított visszahatást s a
visszahatásnak mindig természetében van, hogy tovább menjen, mint
kellene. Azt is feledik, hogy Alfieri, bárminő drámai iskolához
tartozott is, valódi költő volt, oly drámaköltő, kihez hasonlót a
németek Goethén és Schilleren kívül nem tudnak felmutatni.
Annyi igaz, hogy _Mirra_ legkevésbbé oly mű, mely az Alfieri iránti
elfogultságot el tudná oszlatni. E mű alapeszméje tudniillik, hogy egy
leány szereti tulajdon édesatyját, a legkétségesebb becsű tragikum.
Tartani lehetett, hogy a legművészibb játék sem győzheti le azt az
ellenszenvet, melyet e mű bizarrsága okvetlen felkölt.
A másik műre nézve sem voltak kedvező kilátások. Egy híres német,
úgyszólva nemzeti dráma, az imádott Schiller műve nem igen pontos s e
mellett rövidített fordításban. Fölfoghatja-e egy olasz nő Schillert,
vagy ha fölfogja is, eltörölheti-e azon sok jeles Stuart Mária emlékét,
kiket a német közönség és kritika mint fölülmulhatatlanokat ünnepelt?
Mindezek ellenére is a diadal tökéletes volt. A német közönség el volt
ragadtatva, feledte Alfierit, feledte Schillert és meghódolt Ristorinak.
Mirra királyleány és boldogtalan; fiatal, szép, e mellett menyasszony és
halni akar, senki sem tudja bánata okát, szülői sem, kik jók, gyöngédek
hozzá; vőlegénye sem, a kit maga választott; dajkája sem, a ki anyja,
testvérje, barátnéja egy személyben. Mirra atyját, tulajdon édesatyját
szereti. E bősz és bűnös szenvedély egész ifjúságát elhervasztotta.
Anyját, ki vetélytársnéja, gyűlöli; atyja elől, kit bírni óhajt,
menekül; vőlegényét, kit becsül, sajnálja; dajkája, ki vigasztalni
igyekszik, terhére van. Önmagát megveti s átkozza s még panaszolnia,
imádkoznia sem lehet. Szenvedélyét sivár lelkierővel igyekszik titkolni
és szüntelen elárulja magát.
Mindez feltűnt Ristorin már első jeleneteiben. Lassan és méltósággal
lépett elő, de mintegy meghajolva az önvád és fájdalom súlya alatt;
szemérmes, de megtört fényű szemei, melyek hol lángba, hol könnybe
olvadnak; nyugodt arcza, de a melyet remegő ajkai meghazudtolnak, a
kisértetiest és megindítót különös vegyületben játszták. Atyja épen
akkor vőlegényével, Pereóval hagyta őt. Midőn megpillantja atyját,
összerebben; aztán erőt vesz magán, Pereóhoz közeledik, az elfojtott kín
sziszegő hangján suttogva magában:
_Ei con Pereo mi lascia…? Oh rio cimento!_
_Vieppiü il cor mi si squarcia._[2]
Pereo tudakolja bánata okát s le akar mondani kezéről. Mirra ezalatt
mind nyugodtabb lesz, de ez a vőlegényt inkább elszomorítja, mint
vigasztalja. Ekkor azzal menti magát, hogy csak azért bús, mert el kell
válnia szülőitől. Aztán mintha fájna, hogy tettet, hogy nem tud eléggé
tettetni, némi izgatottsággal esküszik szerelmet vőlegényének, ki hinni
kezd neki s el van ragadtatva. Azonban lassan-lassan önfeledtté,
búskomolylyá válik, noha még mindig biztató hangon mondja e szavakat:
_No; questo è il giorno; ed oggi_
_Sarò tua sposa. – Ma, doman le vele_
_Daremo ai venti, e lascerem per sempre_
_Dietro noi queste rive.»_[3]
Pereo bámul és kérdi: hogyan lehet az, hogy szülőiért búsul s mégis
örökre akarja őket elhagyni. Mirra arcza búskomorabb kifejezést ölt,
egészen elméláz s a lemondás mély bánatával sóhajtja:
_Il vo’; per sempre_
_Abbandonarli; e morir di dolore._[4]
Pereo azon fölkiáltására, hogy arcza s beszéde kétségbeesést árul el,
újra erőt vesz magán. Nem tagadja szörnyű fájdalmát, de legyőzni igéri
és gyöngéden susogja:
_Sollievo in te…!_[5]
Pereót e mosoly kétségbeejti s a szülőkhöz siet, hogy felbontsa a
házasságot. Ekkor Mirra kevés mozdulatot tesz, Pereo vissza akarja
tartóztatni és egyedül marad. Kétségbeesése egy bősz kiáltásban tör ki.
Megijed önmagától, fél egyedül maradni s gyermekesen örvend, hogy
dajkája belép, kinek kérdezősködése, vigasza azonban még inkább
felindítják. Mélyen elkeseredik, halni akar. Kéri dajkáját, hogy ölje
meg, mire ez sírni kezd. Ekkor ő is könnyekre fakad, zokog, megenyhül.
Jól esik hitetni magával, hogy még van ereje legyőzni szenvedélyét és
Pereóhoz menni férjhez. Arcza nyugodt lesz, bár szemeiben még könnyek
csillognak; fölegyenesedik, bár tagjai még remegnek s az elhatározás
öröme és büszkeségének egy futó sugara villan meg szomorú alakján.
E jelenetekben Ristori folyton két hangulat közt hánykódott s midőn
átment a harmadikba, ezt amazokban olvasztá föl. Legyőzni, titkolni
akarta kétségbeesését, de küzdelmével mindig elárulta, pillanatokra
eltitkolta, legyőzte, de mindig kifáradván, álmadozásba sülyedt, a mi
ismét ugyanoda vezette vissza. Végre panaszolnia, sírnia lehetett s
ettől enyhülni, erősödni látszott. Csak látszott. Ez enyhület inkább a
kifáradt kétségbeesés volt s ez erőben a még folyvást tartó küzdelem
nyilatkozott.
A következő felvonásban már e lélekállapot legszélsőbb végleteit tünteti
föl. Némi könnyelmű derültséggel lép be, de a mint együtt látja atyját,
az ő kedvesét, anyjával, ki neki vetélytársnője, elsötétül és reszketni
kezd. De anyjának gyöngédsége s atyjának aggodalma bűnét és gyalázatát
még mélyebben éreztetik vele, mint valaha. Szemei vad lángban égnek,
ajkai rángatódznak, szívéhez kap és tüzes arczkifejezéssel suttogja
fogai közt:
_O Mirra, è questo_
_L’ultimo sforzo. – Alma, corraggio._[6]
Mindhiába, Mirra az elhatározás erejével sohasem tudja legyőzni
kétségbeesését. Neki sírnia, panaszkodnia kell, hogy erőt és enyhülést
nyerhessen. Most is csak, miután panaszkodott, menthette magát; sírt, de
ki meri mondani, hogy kedélye már gyógyul, hogy Pereo neje akar lenni,
csak ekkor tud mosolyogni, csak ekkor suttoghatja gyöngéden e szavakat:
_Or mi ritraggo_
_A mie stanze, per poco: asciutto affatto_
_Recar vo’il ciglio all’ara; e al degno sposo_
_Venir gradita con serena fronte._[7]
Azonban a mint a menyegző órája közeledik, mind nyugtalanabb lesz, az
elfojtott kín újra ránehezül s a végküzdelemre egész erejét látszik
összeszedni. Már lobog az oltár, összegyült a násznép. Mirra dajkájára
támaszkodva jelen meg. Halvány és mozdulatlan, mint egy márványszobor,
nyugodt és hallgatag, mint egy halálra vált. Mintha vasakarata
összezúzta volna szívét, mintha semmi fájdalma nem volna már. A vallás
szolgája imádkozik s a megzendülő kar a szerelem testvérét, Hyment
dicsőíti. Mirra lelkét ringatni látszik az ének, egy önfeledt pillantást
vet atyjára és összerendül. Dajkája fülébe susogja, hogy reszket. _Taci:
deh! taci_,[8] válaszol egy haldokló sóhajával. _Non, non è ver, non
tremo_,[9] ismétli erős hangon. A karének újra megzendül s a szerelem és
Hymen anyját, Venust dicsőíti. Mirra egy heves mozdulatot tesz, mintha
végerejét akarná összeszedni. Hasztalan! Keze nehezülő fejen simul el,
szeme káprázik, térdei inganak. A karének újra megzendül s az alvilág, a
fúriák ellen kér segélyt az istenektől. Ekkor Mirra, mintha keblében
érezné a fúriákat, vadul kitépi magát dajkája s szülői karjai közül s
eltorzult arczczal, görcsös vonaglások közt tántorog az oltárhoz. Szemei
egy pontra merednek, bősz hangon kiáltoz és szülői karjaiba roskad.
Ez a jelenet hasonlíthatatlan. A kétségbeesés ily hű s annyi művészi
hatással kivitt rajza minden várakozást fölülmúl. Az ájulásnál csak
felocsudása meghatóbb. Néhány pillanatig mozdulatlanul, életjel nélkül
fekszik. Arczán a megfagyott kín, a kínok közt kiszenvedett halott
kifejezése. Üvegesedett szemei csak lassan és bágyadtan élénkülnek,
merevült teste meg-megmozdul, ajkairól egy sóhaj lebben el, és
föltekint, atyja haragos pillantásával találkozik, atyja szigorú szavait
hallja. Mintegy örülni látszik, hogy atyja ingerült ellene, féltérdre
emelkedik és halált kér tőle. Atyja megtagadja és távozik. Ekkor Mirra
hirtelen feláll, anyjához rohan, ki hasonlóképen megtagadja tőle a tőrt.
Ezért mintegy oka lévén anyja ellen felindulni, egyszersmind mintegy
vetélytársát támadja meg benne. Vádlón emeli föl szemeit s megrendítő
zokogással kiáltja:
_Tu prima, tu sola,_
_Tu sempiterna cagione funesta_
_D’ogni miseria mia._[10]
De midőn anyja e megfoghatatlan felindulásán összeborzad és sírva tárja
ki karjait, mintha álomból ébredne, rábámul, megszégyenülve süti le
szemeit, a félelem, engesztelés, a tehetetlen fájdalom hangján mondja el
e mentő és kétségbeesett szavakat:
_Tu, sì, de’ mali miei cagione_
_Fosti, nel dar vita ad un’ empia; e il sei,_
_S’or di tormela nieghi; or, ch’io ferventi_
_Prieghi ten porgo._[11]
Atyjával szemben hasonló finom lélektani árnyalatokat tüntet föl. Ez a
katastropha az utolsó felvonás. Az atya szigorú szemrehányásokban tör
ki. Mirra felindul, de nem a szemrehányásokon, hanem mert atyjával
egyedül van. Tekintete mind atyján csüng s mintha növekedni érezné
szenvedélyét, hevesen felkiált:
_Deh! perchè allor… non mi uccidevi?_[12]
Atyja elmondja, hogy Pereo meghalt s érte ölte meg magát. – Mirra
sötéten néz maga elé, elméláz és önkénytelen lebben el ajkairól:
_Io sola, io degna sono_
_Di morte… E ancor respiro?_[13]
Ez az öngyilkos mélázása. E percztől fogva féltjük őt. Hangjában nemcsak
az önvád csendült meg, hanem egy sivár szándék visszhangja is: a halál
vágya és sejtelme. S ekkor atyja ráriad, tudni akarja titkát;
felszólítja, hogy nevezze meg kedvesét, mert ily kétségbeesésnek csak
szerelem lehet oka. Mirra egész testében megreszket és majd félénken,
majd dühösen, de atyjától elfordulva ejti ki e szaggatott szavakat:
_Io?… d’amor?… Deh! nol credere…_[14]
A mint tovább foly a párbeszéd, az atya majd szigorún, majd gyöngéden
szól. Mirrát valamely tébolyszerű hangulat fogja el. Mintegy jól esik
titkától menekülni, melyet nem mer kimondani, csak távolról czéloz rá;
mintegy örül, hogy közeledik halála, noha nincs ereje öngyilkossá lenni.
Végre atyja elutasítja magától. Mirra az elfojtott szerelem egész
szenvedélyét, az elválás egész fájdalmát egy mosolyba olvasztva, remegő
hangon kiált föl:
_Da te morire io lungi?_
_Oh madre mia felice! almen concesso_
_A lei sarà… di morire… al tuo fianco._[15]
A titkot arcza, hangja, beszéde egyaránt föllebbenté. Mindent feled és
édes odaadással csügg atyján, de midőn ez összeborzad s istentelennek
nevezi, bőszülten riad föl s rohan végig a szinpadon, mintha el akarná
rejteni magát; magán kívül ragadja ki atyja kardját s döfi keblébe.
Mindez egy percz műve volt. A mihez nem volt ereje, de a mit óhajtott,
megtörtént. Atyja lábinál halhat meg s végperczében, midőn szeretnie
szabad, egyszersmind bűnhődhetik. Gyöngéden tekint fel és boldog.
Pillanatra árny vonul el arczán. Anyja jut eszébe s kéri atyját, hogy
anyjának ne szóljon titkáról. Szemei még mindig boldog mámorban égnek,
de midőn anyja belép s megtudván titkát, atyjával együtt odahagyja,
arcza sötét, sivár kifejezést ölt, csak ápolására siető dajkájának
megjelenésére vonul el egy fájdalmas mosoly ajkain, rendül meg szemében
egy könny – a kétségbeesés utolsó enyhülete.
Mindezt Ristori megrázó hatással érvényesítette. Nem tudja az ember, mi
benne bámulatosabb: a tehetség-e, vagy a tanulmány, melyeket az
ugynevezett geniális szinészek nem tudnak együtt gondolni; a
lelkesülés-e, vagy a számítás, melyeket a kritikusok az úgynevezett
tárgyilagosság nevében külön választanak? Ristori megmutatta, hogy e
négy dolog tulajdonképen egy. Mirra természetellenes és egyhangú szerepe
ily hihetőn, ennyire változatosan csak a lángész megfeszített
szorgalmának, csak a lelkesülés egész életre kiható erejének sikerülhet.
Hátha még _Stuart Máriá_t is ide gondoljuk.
Mi mindent teremtett Ristori Stuart Mária szerepéből? E szép és
szerencsétlen, e büszke és megalázott, könnyelmű és nemes szívű, bűnös
és jogtalanul lefejezett királynő, talán most talált először méltó
képviselőre. Ristori mind kiemelte e vonásokat. E mellett a költői és
történeti Máriát összeolvasztani igyekezett; a katholikus királynőt is
személyesíte, ki hiteért szenved és hitéből merít vigaszt és erőt.
Az első jeleneten méltóságot és gyászt önt el. Ez udvarhölgyeihez
intézett szavait:
_Un ornamento la reina non forma._[16]
nemcsak ajkai ejtik ki, hanem egyszersmind arcza, mozdulatai is. E
méltóság oly vonzó, mert bájai aranyozzák és bánata szenteli meg. S
nemcsak börtönőrével szemben királynő, hanem udvarhölgye irányában is.
Csak midőn vádolja magát hajdani bűneiért és bősz éji látomásait kezdi
elbeszélni, szakadoz le róla a láthatlan királyi bíbor s lesz
szerencsétlen nő, a ki barátnét, testvért keres. Ez önvád alatt melyet
inkább hevesen, mint bensőséggel, inkább az izgatott képzelődés, mint az
összezúzott szív hangján mond el, a könnyelmű és ideges nőt tünteti fel.
Innen foly az a hirtelen átmenet is az öröm és remény hangulatába a
Mortimerrel való jelenetben. Egy mosoly, mely a Leicester neve
említésekor Mortimer kétkedésére fölsugárzik arczán, a szerelmes nőt
állítja elénk, egész Máriát elénk állítja, mert e mosoly több, mint a
szerelem mosolya, egyszersmind a boszúé is, az Erzsébeten veendő boszúé.
Ristoriban az arczjáték a legbámulatosabb. Ezzel a parkjelenetben is
mesés hatást idéz elő. Midőn belép, mintegy virradni látszik bánatos
arczán az öröm, de csak egy pár perczig tart. A szabad lég, a virágok
illata, az egész természet inkább csendes bánatra, búskomoly ábrándra
hangolják, mint kitörő lelkesedésre vagy édes álmadozásra. Inkább magába
szállva, mintegy imádkozva szavalja el azt a szép magánbeszédet, mint
örülve és élvezve. Néhol hangja sóhajban hal el. Csak midőn
Francziaországot említi, fogja el a gyermekkori emlék édes mámora; csak
midőn Erzsébetre czéloz, rezdül meg hangjában a keserűség és indulat s
ez egyszersmind átmenet arra az iszonyra, melyet Erzsébet közeledésének
híre költ fel benne. Mint reszket és sápadoz Paulet beszéde alatt,
mennyi belküzdelmet fejez ki a Talbottal való jelenetben s midőn e jó
öreg, megnyugtatására, azt mondja neki, hogy Leicestertől nincs mit
tartania, mert Erzsébet udvarában ez azon egyetlen, a ki nem óhajtja
vesztét, minő mosolylyal ejti ki e szavakat: _Ben lo sapea_.[17] E
mosoly ugyanaz, a mit fentebb láttunk, de most a boszúvágy kifejezése
erősebb benne, mint a szerelemé. A boszúvágy mindinkább erőt vesz rajta.
Imádkozva kulcsolja át olvasóját, mert vallásos érzéseibe akar menekülni
a szívében uralkodó daemonok elől – s ím belép Erzsébet.
Mária ott áll egész testében reszketve s nem akar Erzsébetre tekinteni,
hogy inkább erőt vehessen magán, de mintegy a kiváncsiságtól ösztönözve,
föltekint és összeborzad, mert Erzsébet arczán nem olvas jó indulatot.
Ekkor elfordul tőle, majd újra rátekint, megpillantja Leicestert is, és
némi hiú önérzet, finom gúny villan meg ajkai körül, mert Erzsébet nem
szép, ő sokkal szebb. Úgy látszik, mintha az elfojtott félelem,
büszkeség és düh tehetetlenné tennék. Azonban győznek jobb érzései.
Áhítattal emeli szemeit égre, lassan s mind nyugodtabban közeledik
Erzsébethez, csak a térdeléskor remeg vissza egy perczig s inkább
kifáradva, mint akaratból omlik lábaihoz. Ez az alázat, melyet vallásos
érzés emel; ez a fájdalom, melyet nem leplez többé büszkeség, oly
széppé, meghatóvá, fönségessé teszik. Ez az arcz, ez a hang csak egy
könnyelmű és nemes szívű, csak egy bűnös és vallásos hölgyé lehet s minő
lélektanilag megy át a fölindulásba. Erzsébet gőgös szavaira nem indul
fel mindjárt, inkább a bámulat hangját hallatja, mintha nem hinne
önmagának, mintha lehetetlen volna, hogy Erzsébet ily gőgös és hideg
legyen. Még egyszer könyörög és sír, de hangján már érzik a keserűség, a
helyzet örvénye mindinkább sodorja és előttünk áll a büszke királynő és
szenvedélyes asszony. Ki mondja meg: mikor fejtett ki Ristori több
művészetet, akkor-e, midőn inkább királynő volt, mint asszony és
megalázta Erzsébetet, vagy midőn egészen asszony volt és a boszu és
szerelem lihegésével kiáltotta Annának:
_Anna! quanto son lieta. Io l’abbassai_
_Agli occhi di Roberto._[18]
Mindezt semmi sem fejezhette volna be méltóbban, mint az utolsó jelenet.
A közönség oly mélyen fel volt indulva, mintha a nőt valóban a vérpadra
kisérné. Nem csoda. Ristori szomorú és fönséges alakja egész tragikai
dicsfényben ragyogott. Beléptekor némi dacz, némi lemondás ült
egyébiránt sápadt és szenvedő arczán. Azonban, midőn hagyakozik, búcsut
vesz cselédeitől, mindinkább csendes fájdalomba olvad. Se ki nem tör, se
el nem lágyul: meg akarja kimélni cselédeit. Csak egy pillanatig nem bír
magával, az utolsó Istenhozzád elsóhajtásakor. Épen azért tüstént int
kezével cselédinek, hogy távozzanak, de ebben a kézmozdulatban van
valami, mi azt látszik kifejezni: oh maradjatok! Távozásuk után
nyugodtabb lesz s midőn gyónni és imádkozni kezd, egy térdelő szentté
változik át. Fájdalom, alázat, remény olvadnak össze vonásain s végre a
túlvilági boldogság azon rejtélyes derűje sugárzik fel rajtok, melyet a
nagy mesterek haldokló szentjein bámulunk. Cecil beléptével a derűre
futó felhő vet árnyat: az elhatározó percz, a halál közeledése. De azért
nyugodtan beszél Cecillel és csendes felindulással törli le Anna
könyeit, kinek Cecil a siránkozás miatt megtiltja, hogy asszonyát a
vérpadra kisérje: _Oh no, non piangera_,[19] kiáltja a nőiesség
leggyengébb hangján, kezével födve el udvarhölgye arczát. A sheriff már
megjelent, a dob tompán pereg. Ekkor erőt vesz rajta a borzadás, inkább
idegein, mint lelkén, csaknem összerogy, de egy felpillantás az égre s a
kebléhez szorított feszület visszaadják erejét. Vallásos fönséggel
fordul a kapunak, mely a vérpadra vezet s megpillantja Leicestert. Még
egyszer s utolszor felindul, megragadja a Leicester karját, még egyszer
kitör egész szenvedélye, de a pap által eléje tartott feszületre nézvén,
csendesülni kezd. Szemei merően függenek a feszületen, ajkai imát
susognak, a hit erején megtörik szenvedélyének e végső küzdelme is;
egészen szakít a világgal s arczán újra felsugárzik ama túlvilágias
derű. Megindul. A legfensőbb lépcsőről még egyszer visszatekint, inkább
megáldva cselédeit, mint búcsuzva tőlök s eltűnik, mint égbe emelkedő
vértanú.
Ilyen Ristori, kit nem annyira birálni, mint rajzolni akartam. Miért is
birálnám? Eléggé megbirálta őt némely német lap, a többek közt a
Gutzkowé is; elég bölcsen kifejezték, hogy művészetében nincs semmi
eredeti, egészen Rachel, csak szebb és jobb kiadásban; elég pontosan
kijelölték, hogy mennyiben engedhető el neki olasz származása s
mennyiben nem; elég alaposan bebizonyították, hogy játéka oly kimért,
mint a classikai dráma s oly korlátlan, mint a romantikai. Egész halmaz
birálat áll előttem, melyet nem tudok végigolvasni. Hát vajon az enyémet
fogja-e valaki végigolvasni, ha nem is Debreczenben, legalább Pesten?
Hát vajon lesz-e oly magyar szinésznő, ki a Ristorira szórt
magasztalásaimért meg nem haragszik reám? Mi jut eszembe? Elmélkedés
helyett álmodozom. Lelkem elvándorolt e hazából, hol a nagy kritikusok
mellett oly kicsinyek a szinészek és költők s ott mulat az én édes
hazámban, hol nincsenek kritikusok, csak nagy szinészek és nagy költők;
ott ballagok a Nemzeti Szinház csarnokában a nagy költők közt, ott ülök
régi helyemen s nézem a nagy szinészeket, kik épen tragédiát adnak. Oh
miért kell nekem végigvárnom mind az öt felvonást? Oh én édes magyar
tragédiám, miért kell nekem ily hosszan néznem a te sebeidet és be nem
kötözhetnem?
De mit akarok én? Ristori játékát követelem-e szinésznőinktől? Oh nem.
Egész Európában csak egy Ristori van. Külföld szinészeivel akarom-e
összehasonlítani szinészeinket? Miért ne? Nekünk egy pár igen jó
szinészünk és szinésznőnk van s nem egy vígjáték s nem egy szinmű fordul
meg sikerülten szinpadunkon. Mit kívánok hát többet? Úgy félek a
gúnymosolytól, hogy alig merem kimondani: tragédiát. Hiába büszkélkedünk
aranyozott és koszoruzott szinműveinkkel: Nekünk nincs tragédiánk, hiába
ámítjuk magunkat: szinészeinkből a tragikai szellem, a pathosz egészen
kihalni készül. De talán csak én látok ily sötéten, egyedül én, ki a
nélkül, hogy gazdagítottam volna valamivel irodalmunkat, túlkövetelek;
kit a kritikában nem annyira komoly szándék és érett megfontolás vezet,
mint önkínzó ábránd és faggató gúny; ki még mielőtt külföldnek egyetlen
göröndjét tapodtam volna, már egész külföldieskedő lettem s elvesztém a
hazai művészet becsülése iránti érzésemet. Meglehet. Valami olyat érzek,
mi a lelkiismeret furdalásához hasonlít. Oh csak én, egyedül én vagyok a
hibás!
Miért is volnának a szinészek hibásak? Hogyan alapítsák meg ők a magyar
hang ezer báját, midőn drámaíróink oly nyelven írnak, minővel
hírlapczikket sem kellene; midőn a rhythmusos nyelv végkép száműzve van
tragédiánkból s a párbeszéd oly élethű, mint a hogy az utczán beszélnek?
Miért ne kiméljék ők idegeiket, miért ne legyenek hidegek,
szenvedélytelenek, midőn drámaíróink ugyanezt teszik s talán nevetve
írják számukra azt a sok érzelgő és rémes tréfát? Honnan meríthetnének
ők tragikai lelkesülést, midőn drámaíróink tragikai alakjai oly
szánandók s tragikumuk alig több, mint tőr és méreg. Nem, nem, a
szinészekben nincs hiba. De miért volnának a drámaírók hibásak? Miért
írjanak ők emelkedett tragédiai nyelven, miért kínlódjanak hónapokig a
rhythmuson, miért igyekezzenek nyelvünk egész erejét, szellemét
kifejteni, midőn szinészeink prózába szedik a jambust, aztán így sem
tanulják meg? Miért írjanak ők valódi tragédiát, miért fessenek erős
szenvedélyt, emelkedett jellemet, határozott egyént, miért helyezzenek
súlyt a lélektani mozzanatok finom árnyalataira, midőn szinészeink
restelnek gondolkozni s mindent az ő typikus rámáikba öntenek? Ők sokkal
jobban értik a tragikai költészetet, mint bárki. Hiszen ők szinészek és
Shakespeare is az volt. Nekik megvannak az ő jelmezeik, melyek együtt
járnak a szenvedélyekkel; nekik megvannak az ő fogásaik, melyek soha sem
tévesztik hatásukat. Hiszen ők találták fel a szinpadi hatás híres
elméletét, hiszen tulajdonkép csak ők tudnak drámát írni.
Nem, nem, a drámaírókban nincs hiba! Azután elvégre is, miért
igyekeznének a szinészek és drámaírók vállvetve fölemelni tragédiánkat?
Ki nézi, ki hallja? Közönségünk ugyan szorgalmasan járja a szinházat, –
e tekintetben nem lehet ellene panasz – de a tragédiát inkább dicséri és
únja, mint nézi és élvezi. Nincs-e igaza? Nem alapos-e mentsége, midőn
azt mondja, hogy a közelebbi években elég valódi tragédiát látott,
azután eleget búsul otthon, miért búsuljon a szinházban is? Közönségünk
megúnta a declamatiót; többé nem táblabiró; kifáradt a nagy
szenvedélyekben: philister akar lenni, feled és vigad.
Oh, se a közönségben, se a drámaírókban, se a szinészekben nincs hiba.
Egyedül én vagyok a hibás, az én túlkövetelő, ingerült és külföldieskedő
egyéniségem oka mindennek. Valóban büntetést érdemlek; megérdemlem, hogy
irodalmi száműzöttként bolyongjak külföldön s évekig ne lépjem át
szinházunk küszöbét. Pedig érzem, hogy én is magyar vagyok, ha nem is
oly tősgyökeres, mint Vas Gereben; hogy én is hazafi vagyok, ha nem is
oly nagy, mint Vahot Imre. Miért ne kérkedjem én is hazafiságommal
legalább egyszer életemben. Miért ne valljam be, hogy bennem is megvan
az az erény, melyet honvágynak neveznek. Ha tudnátok, hogy mint vágyom
néha haza! Mily örömest odaadnék minden olasz és német drámát egyetlen
estéért a magyar szinházban, habár meg kellene is siketülnöm a _Magyar
Sajtó_ szerkesztőjének tapsai miatt, mint annyiszor! Mily örömest
odaadnám az egész berlini hangverseny-saisont, egyetlen magyar
népdalért, habár Lisznyai palóczdala volna is az és Bratka énekelné is!
Mily örömest fölcserélném az egész _Unter den Linden_-t Nagy Frigyes
szobrával együtt, egyetlen szűk utczáért Pesten, habár találkoznom
kellene is ott valamennyi szerkesztővel, habár mindnyájan zaklatnának is
azokért a kéziratokért, melyeket nem tudom, mikor írok meg!
Mennyi bohóságot fecsegek össze! Elég, elég, igen is sok.
1856