DIOCLETIÁN.

Eredeti dráma 5 szakaszban, írta Szigligeti Ede. Előadatott a Nemzeti

Szinházban 1855 szeptember 19-én, Jókainé javára.

E mű alapeszméje az őrjöngő Diocletián végszavaiban van letéve, midőn

így kiált föl: «Úgy-e, ki vért vetett, vért arat?»

A hős egy véres bűnért bűnhődik, melyet azért követett el, hogy a trónra

juthasson s melyet az által akar kiengesztelni, hogy a trónról lemond. E

véres bűn nem előttünk történik; mint régen megtörténtet mindjárt az

expositióban halljuk elbeszélni.

Arius Aper és Diocletián jó barátok voltak s mindketten főtisztjei

Numerián császárnak, ki a persa hadjárat után annyira elgyengült, hogy

folyvást a hordszék és sátor leplei közé kellett temetkeznie. A kormányt

Arius vitte, a sátort Diocletián őrzé s a császár láthatlan lett Ez

hónapokig tartott, a hatalom már Ariusnál volt s csak Numerián halála

hiányzott, hogy császárnak kiáltsák ki. De a sereg valakitől felbujtatva

gyanakodni kezdett, dühe kitört, megrohanta az imperatori sátrat és

Numerián holttestére talált. Arius gyanúba jött és vasra veretett.

Diocletián mint vádló lépett fel ellene a haditanács előtt, megesküvén,

hogy ő ártatlan s Arius bűnös. Arius is esküdni akart, de mielőtt egy

hangot szólhatott volna, Diocletián dühösen feléje fordult, így kiáltván

föl: «Ez Numerián gyilkosa» és szívébe döfte kardját.

A sereg Diocletiánt, Numerián valódi gyilkosát kiáltotta ki császárnak.

Azonban Diocletiánt a szerencse és hatalom nem tették boldoggá. Az önvád

kínjai közt az apán elkövetett bűnt a fiúban akarta jóvá tenni. Ariusnak

volt egy természetes fia, a kit hajdan neje előtt el kellett titkolnia.

Diocletián tudva ezt, egészen magáig emelte a fiút, uralkodótársul

vevén.

Diocletiánt – kivált egy hosszabb betegség után – folyvást üldözi az

önvád. Meg-megjelen neki a megölt Arius szelleme. Megutálja a

dicsőséget, a trónt, az életet, önmagát. Az első szakasz épen azzal

végződik, hogy összehívja népét, lemond az augustusi koronáról,

Galeriust nevezi ki utódjául s nőül adja neki leányát, Valeriát, ki

ugyan Liciniust szereti s érte minden áldozatra kész, de minthogy a

feltörekvő ifjú inkább csak atyja kegyéért szereti őt s nem akar

elszökni vele, hódol atyja kívánságának. Arius szelleme a lemondó

Diocletiánnak pálmakoszorút nyujt, ki aztán nyugodtan vonul magánéletbe.

Hat évig él Diocletián csendesen gazdálkodva dalmátiai jószágain.

Azonban a birodalom bomlásnak indul Galerius rossz kormánya

következtében. E közben Diocletiánhoz Maximin, hajdan Augustus társa, a

ki vele együtt mondott volt le a hatalomról, követet küld és

felszólítja, hogy kövesse példáját, vegye vissza a trónt s űzze el

Galeriust. Diocletián szívében már rég kialudt a becsvágy és még a

hazafiság is érzéketlen marad. De családi viszonyai szívén találják s

mély búba merítik. Alig távozik Maximin követe, neje érkezik meg,

magával hozva leányát, Valeriát, kivel a kicsapongó Galerius a

legrosszabbul bánt. Az atya fölindul, nem akarja visszabocsátani a

kötelességéhez még most is hű nőt és bosszút forral Galerius ellen.

Ekkor megjelen a főeunuch, kitől Galerius visszaküldi nejének a

jegypénzt és jegygyűrüt, fölmenti esküje alól, mert egy borzasztó

betegség jelenségei mutatkoznak rajta, mely hosszas szenvedés után csak

halállal végződhetik s nem akarja, hogy ifjú szép neje hozzá mint

élőhalotthoz legyen kötve. Az atya örvend, de Valeria lelkesülve kiált

föl: «Visszatérek hozzá!… Én hitvese vagyok s most helyem beteg férjem

ágyánál van!» «Nagylelkü gyermekem, hidd el, ezt az istenek följegyzik»,

sóhajt föl az atya s leányának erénye enyhíti fájdalmát.

Ezután nemsoká Galerius meghal. Temetésére megjelen Maximin, Augustus

társa is, ki a szép özvegybe szenvedélyesen beleszeret s még a temetés

előtt szerelmet vall neki. Azonban Valeria, ki csak kötelességének és

első szerelme emlékének él, visszautasítja ajánlatát. Maximin boszut

esküszik s a főeunuch által Valeriát mint hűtlen nőt vádoltatja be, ki

mostoha fiával, Caudidiánnal titkos viszonyban élt. Diocletián

felindulva Maximinra ront és számot kér tőle. Maximin sértőn felel,

Diocletián kitör s vissza akarja venni az eldobott hatalmat, de senki

sem engedelmeskedik neki. «Temessetek el engem is, én már halott

vagyok!» – kiált föl egészen megalázva. A halálra itélt Valeria

nyugodtan várja halálát, de Maximin oly szenvedélyesen szereti őt, hogy

nincs ereje megöletni. «Nem foglak letörni – mond neki – de megtöröm

büszkeségedet», legyetek száműzve. Ha majd az éhség, nyomor, magány

megtör, magad fogsz kegyelmet kérni.» «Bízzatok a sorsban, még meglátjuk

egymást», kiált távozó családja után Diocletián. «Igen atyám, még él

Licinius» – felel Valeria.

A száműzött Valeria anyjával Syria pusztáin bolyong, mindenütt őrizve,

zaklatva Maximin katonáitól. Diocletián, hogy találkozhassék

családjával, kénytelen koldus ruhába öltözni. Míg az atya, nő és leány a

viszontlátás örömeit élvezik, azalatt a trón miatt véres harcz foly

Maximin és Licinius közt. Maximin megveretve és üldözve épen Valeria

kunyhójába téved s az általa annyira sujtott család előtt megöli magát,

hogy ne juthasson Licinius híveinek kezei közé. Valeria örömre gyulad s

így kiált Licinius híveinek: «Vigyétek Liciniushoz, ő értem harcolt, ő

szeret engem!» «Hah, nem halok meg boszu nélkül» – kiált fölemelkedve a

haldokló Maximin – ne örvendj büszke nő, Licinius győzött, de Constantin

volt frigytársa s hogy e frigy tartós legyen, Licinius nőül veszi

Constantin nővérét, a bájos Constantiát.» Vigy uradhoz – mond Valéria

remény és kétség között Licinius egyik vezérének – gyors légy, fejeddel

játszol. Meg kell előznünk a nászt, vagy a halál előz meg».

Maximinnak igaza volt; Licinius épen nászát ünnepelte Nikomédiában,

midőn Valeria oda megérkezik. Licinius megdöbben, míg Constantin és

Constantia szinleg örömmel fogadják a szerencsétlen családot. Azonban

Constantin ez eseményt fölhasználja Licinius ellen, kitől a győzelem

után különben is meg akart szabadulni, követeli tőle, hogy hajtassa

végre Valerián a bírák által hozott véritéletet, melyet Maximin

száműzetésre enyhített mert az ellenkező esetben sértett nővére miatt

kész boszura fegyverkezni. A sértett Constantia hasonlót követel. A

nagyravágyás és féltékenység szövetkeznek Valeria ellen. Licinius enged,

de titkon meg akarja menteni hajdani kedvesét, a kit még most is szeret

s a ki mellett nyilván a viszonyok kényszerűsége miatt lehetetlen állást

foglalnia.

Az annyit szenvedett és annyira csalódott Valeria heves szemrehányásokat

tesz Liciniusnak s legalább anyját akarja megmenteni. Ekkor lép föl

Diocletián, indulatosan kérdezvén, hogy kinek parancsából hirdetik ki

újra a véritéletet leánya ellen? Constantintól ugyanazt a megaláztatást

szenvedi, mint azelőtt Maximintól. A felbőszült, a megalázott öreg

megátkozza a hálátlanokat, kiket ő emelt ki a porból s kik őt porba

alázzák. «Vigyétek az öreget, viseljétek gondját, mert elméje háborog» –

szól Constantin. Azonban épen e perczben jelenti a testőrvezér, hogy

Valeria és anyja megszöktek. «Megszabadultak? – kiált föl Diocletián –

istenek, igazságos istenek, itt a porban imádlak».

Diocletián nejétől és leányától elszakadva, örömtelenül s tébolyszerü

melancholiába sülyedve él salonai palotájában. Neje és leánya még

egyszer látni óhajtják s hogy mint halálra ítélte meg ne ismerjék őket

koldusruhában jelennek meg palotája előtt. Diocletián meglátva őket, így

kiált föl: «Inség leányai, mi döntött titeket nyomorba? Talán jót

tettetek? Talán fogadott fiaitok voltak koldusok gyermekeiből, ti nekik

adtatok mindent s ők elvettek mindent? Nemde ők fényben éltek, míg

nektek nem hagytak egyebet koldusbotnál?» Aranyat szór a koldusnőknek,

de azok nem mernek szólani.

Diocletián visszasűlyed sötét melancholiájába. «Oh vajha maradtam volna

itt szülőföldemen – sóhajt föl – Apollo tagadta volna meg tőlem

ajándékait: a tűzészt, nagyravágyó lelket, tetterőt, most itt volna nőm,

keblére hajtanám ősz fejemet. Valeriám lábaimnál ülne, kezemet szorítaná

szívéhez, vagy arczomat csókolná. Most senkim, senkim, oh nőm, szegény

nőm, gyermekem, Valeriám!» Valeria fölindul atyja szenvedélyein s e

szavakban tör ki: «Szegény Diocletián!» Az atya ekkor megismeri leányát,

nejét, de nem mer hozzájuk szólni, mert elárulhatná, vérpadra vihetné

őket. Az udvari szolgák azt hiszik, hogy urok magánkivül van. Valóban

Diocletián őrjöngeni kezd: «Én nem vagyok Diocletián, ő hatalmas volt,

reszketett alatta a föld, reszkettek népei, ő a világ ura volt.

Diocletián meghalt, én a rabszolga vagyok… Az ott nem Valeria-e, nem az

én nőm-e? Én őket bíborban hagytam, ha ők ezek, el e ruhával, úgy én is

koldus leszek. Nos Arius, jól van-e ez így?» «Vigyétek – szól a főeunuch

– ő megőrült.» E szóra a nő és leány sikoltva borulnak Diocletiánra,

mikor aztán a főeunuch rájok ismerve, végrehajtja rajtok a

vérítéleletet. «Az átok enyészik, ő megbocsát, most bocsát meg. Úgy-e,

ki vért vetett, vért arat? – kiált őrjöngve Diocletián és összeroskad.

Íme a mű meséje a legapróbb részletekig. Csaknem akaratlan jött tollam

alá, mert többször és figyelmesen vizsgáltam át, hogy legyőzzem azt a

kételyemet: vajon Diocletián drámai, tragikai egyén-e, vajon a

cselekvényben van-e belső élet s ezáltal előidézett drámai egység? Most,

midőn a mesét terjedelmesen leírtam s emlékemben a legapróbb részlet is

felújult, még több okom van meggyőződni az ellenkezőről.

Vizsgáljuk.

Mi az a drámai hős, hiszen minden hős drámai, ha drámában szerepel? Mi

az a tragikai hős, hiszen minden hős tragikai, ha szerencsétlen véget

ér? Mi az a drámai egység, hiszen az egység minden költői mű föltétele s

nincs szükség e külön elnevezésre?

E kérdések teszik a dráma lényegét, e pontoknál dől el: vajon valamely

mű dráma-e, vagy csak dramatizált lyra, eposz, regény? Honnan mégis,

hogy kritikusaink e kérdéseket érintik legritkábban s drámaköltőink

mindíg e pontokon szenvednek hajótörést? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy

én nem új igazságokat hirdetek s nem eredeti eszméimet akarom elmondani.

Ezek az eszmék oly régiek, mint maga a drámaköltészet, melynek

természetén alapulnak s oly örök igazságok, mint a hogy a költészet,

lényegében, egy és örök a kor és divat bármily változatai közt. S ezt

egyszer s mindenkorra csak azért jegyzem meg, mert el akarom ismerni azt

a hibámat, melyet úntalan szememre vetnek, hogy tudniillik bírálataimban

csekély eredetiséget tanusítok. Miért ne vallanám be, hogy nem én

találtam fel a költészet örök törvényeit, melyeket annyi mulandó műre

alkalmazgatok? Miért titkoljam azt a gyöngeségemet, hogy semmitől sem

óvakodom inkább, mint attól a nálunk annyira bálványozott eredetiségtől,

mely a költészet örök törvényei fölött akar diadalmaskodni.

De a dologra.

A drámai, a tragikai hősnek, bárminő jellemű legyen, bárminő viszonyok

közt szerepeljen, három sajátság nélkül nincs létjoga. E sajátságok nem

a kritikusi önkény teremtményei, hanem a költészet általános s a szinpad

viszonyított követeléseinek felelnek meg. Először a hősnek bírnia kell

teljes részvétünket, jeles vagy nagyszerű, vonzó vagy megdöbbentő

tulajdonai miatt. Emelkedett jellem nélkül nincs dráma s a hitvány bűn

vagy gyáva erény épen olyan kevéssé költői, mint drámai becsű, mert csak

undort és sajnálkozást gerjeszt. Másodszor szükséges, hogy a hőst erős

és határozott szenvedély vezesse, mely összeütközik a jogos

viszonyokkal, a hagyományos erkölcsökkel, a kegyelettel, a

kötelességgel: szóval azzal, a mit társadalmi-, erkölcsi- vagy

világrendnek nevezünk. Ez az összeütközés a cselekvény magva, a

katastropha eleme s minél jogosítottabb egyénileg a szenvedély, mely

keztyűt dobott a világrendnek, annál erősebb a drámai érdek s annál

tragikaibb a katastropha. E pont a költői tehetség próbaköve, mert míg

egyfelől az alkotás erejét vagy gyöngeségét tárja föl, addig másfelől

bizonyságot tesz a világnézet felületességéről vagy mélységéről.

Harmadszor a hős csak cselekvő jellem lehet. Attól a pillanattól kezdve,

melyben az összeütközés kezdődik, folytonosan fejlesztőn kell hatnia a

cselekvényre, bonyodalmakat idéznie elő s felköltenie bűneivel,

tévedéseivel vagy vakmerőségével a nemesist, a bukást, a katastrophát,

mely megrázón hat reánk, mert egy kitűnő egyént látunk bukni, mely

kiengeszteli szívünket, mert a bűn, tévedés vagy vakmerőség bűnhődését

látjuk. De a katastrophának nemcsak megrázónak és kiengesztelőnek kell

lennie; szükséges egyszersmind, hogy jellemző, erős legyen s valami

tényben mutatkozzék.

Így kivánja ezt a drámai alak, a színpadi korlát, a mely részletes és

finom indokolást követel s a költőt csak tényekben engedi beszélni. E

harmadik pont a kiválón drámai tehetség próbaköve, mert e nélkül nincs

drámai hatás, míg a regényíró, szenvedőleges hőssel, kiengesztelő ugyan,

de nem tényben mutatkozó katastrophával a leghatásosabb regényeket

írhatja. Innen van, hogy minden drámai tárgy lehet egyszersmind

regénytárgy is, de nem megfordítva s épen itt tűnnek föl a dráma és

regény közti nagy különbségek, melyeknek fejtegetése messze vezetne.

Az a három sajátság, melyeket előszámláltam, minden nagy drámairó

hősében föltalálható. Shakespeare hősei épen e sajátságok miatt válnak a

drámai, a tragikai hősök példáivá. Nem nagyszerű egyén-e Coriolán, a

vitéz és büszke aristokrata? Vitézsége és büszkesége nem hozza-e

összeütközésbe a néppel és Róma intézményeivel s midőn sértett

büszkeségében hazája ellen fegyvert fog, nem dobott-e keztyüt a

társadalmi és erkölcsi rendnek, miért lakolnia kell? – Nem vonzó, kitünő

jellem-e újra Brutus, e tiszta és lelkes hazafi? Nem épen hazafisága

jön-e összeütközésbe a családiasság, a baráti kötelesség érzelmeivel és

a viszonyok kényszerüségével? Ő szereti Caesart, de megöli, mert jobban

szereti Rómát, meg akarja menteni Rómát, de az elaljasult Róma

menthetetlen s neki buknia kell egy eljátszott élet, az elveszett

szabadság romjai közé temetve. – Hamletnek, e mélyen érző és szülőit

annyira szerető fiúnak, nem anyján és nagybátyján kell-e boszút állnia

atyjáért? Nem jön-e összeütközésbe a kegyelet és kötelesség legerősebb

érzelmeivel, melyeknek küzdelmében összeroskad? – A szenvedélyes,

őszinte, a lovagias Othellót nem épen szenvedélyessége, őszintesége és

lovagiassága teszi-e féltékenynyé, tévedtté, bűnössé s nem folytonosan

maga idézi-e föl maga ellen a nemezist: a boldogtalanságot és halált? –

Lear nem jó atya-e, ki szereti leányait s nem épen az a tévedése, hogy

igen szereti őket? E szenvedélyes és szeszélyes szeretet nem teszi-e

megfoghatóvá a különben majdnem megfoghatatlan gyermeki hálátlanságot, a

melyet ő folyvást ingerel s a mely őt megbuktatja?

E drámai, tragikai hősök mind nagyszerű és kitünő jellemek. Mindeniket

erős szenvedély ragadja az összeütközésre, a mi folytonos cselekvőségben

a tévedések és bűnök bonyodalmát idézi elő s erős bukásban vagy

katastrophában nyugszik el. E három elem nélkül nem képzelhetünk drámát

és tragédiát, mert a szembe tett szenvedélyek jogos összeütközése nélkül

nem jöhet létre drámai cselekvény, mert a bűn vagy erény még magában nem

drámai érdekű és a szerencsétlenség vagy halál még nem tragikai.

S most már e szempontból kiindulva, nevezhetni-e Diocletiánt drámai vagy

tragikai hősnek? Hol vannak kitűnő tulajdonai, melyek felköltsék

részvétünket? A történelem kitűnő egyéniségnek festi, azonban a drámában

a cselekvény folytán jellemének ilyes oldala alig tűnhetik ki. Ő csak

egy igen gyönge, bűnbánó ember, a ki sóhajt, átkozódik, rémeket lát és

szereti nejét, leányát. Van-e benne erős szenvedély, mely bűnre vagy

tévedésre vezesse? Volt a nagyravágyás, mely véres bűnre ösztönzé.

Azonban ez nem előttünk történik, rég történt s a műnek csak meséjéhez,

nem cselekvényéhez tartozik. Mikor a cselekvény kezdődik, Diocletián

csak bűnbánó egyén gyanánt jelen meg, ki a sors csapásait folyvást

önmegtagadással tűri s a kit csak szánnunk lehet.

De miért ne lehetne tragikai hős egy bűnös, ki bűnét akarja

kiengesztelni, tisztulni, javulni, emelkedni kezd, de ellene támad a

mult, bonyodalmaiból nemezis fejlik ki, hogy megsemmisítse. Bizonyára az

ilyen hős is tragikai, mert itt is erős összeütközés állhat elő a

viszonyok kényszerűségével, mely erős drámai és tragikai katastrophában

lelhet kinyugvást, noha, mint Hugo Viktor _Borgia Lucretiá_-jában

megmutatta, nehéz s nem épen a legtermészetesebb drámai feladat.

Azonban Diocletián nem ilyen, mert nem cselekvő, hanem csak

szenvedőleges jellem. Azonkívül, hogy a trónról lemond, öt felvonáson

keresztül semmit sem tesz egyebet, mint csak tűr és szenved. Mindaz, a

mi őt éri, s a mi miatt bűnhődik, inkább valami történetes, mint a

szabad akarat, a szenvedély küzdelméből folyó s tőle felidézett drámai

tény. Bűne s azon cselekmények közt, melyek bűnhődését okozzák, oly laza

a kapcsolat, hogy nem lehet drámai érdekű. Úgy, a hogy a költő hősét

felfogta, csak akkor tehette volna drámai hőssé, ha Diocletián

visszavonultságában sem talál nyugalmat s midőn tapasztalja, hogy a

birodalom bomolni kezd, Galerius hálátlansággal fizet: feltámadt

szívében a becsvágy és boszu, nem tűri megaláztatását, még egyszer

vissza akarja vívni a koronát, de ezáltal még nagyobb csapásokat von

magára, családjára s alattok összeroskad. De a történet ilynemű

alakításra oly csekély alapot nyujt, hogy miatta a történeti hűség

szenvedett volna. A költő alkalmasint ezért dobta el ez alapot, de

ugyanakkor egyszersmind a drámait, tragikait is eldobta, mert midőn

Diocletián a trónról lelép, egyszersmind a drámai tért is oda hagyja,

többé semmit sem hat, a cselekvény folyamára leánya lép előtérbe s az

események akkor is megtörténhetnek, ha a hős az első szakaszban meghal,

kivéve a végjelenetet, midőn leányát megismervén, vérpadra juttatja.

A drámai hős határoz mindíg a dráma sorsáról s a hős közvetlen

befolyásának hiánya legtöbbször maga után von még egy más ballépést is,

mely egymaga képes a drámának halálos döfést adni: a drámai egység

hiányát, mert drámai hős nélkül hiányzik a központ, hova a cselekvény

egységbe olvadjon; hiányzik a fejlesztő erő, mely a legtermészetesebb, a

legrövidebb úton készíti elő a kifejlődést. Mi az a drámai egység,

hiszen az egység minden költői mű életföltétele s e külön elnevezés

szükségtelen? Igaz, de e külön elnevezés sokat jelent, mert azt jelenti,

hogy a költői egység a drámában a legerősebb; minden cselekvények közt a

drámainak kell legkerekebbnek lennie s a költői művek közt egyedül a

dráma az, hol az expositio után minden jelenetnek siettetnie kell a

kifejlődést.

Nem is lehet máskép. Mint a hős cselekvősége, úgy ez sem a kritika

önkényéből foly, hanem a dráma és szinpad természetéből. A dráma egy pár

óra alatt foly le, még pedig a szinpadon. Az idő rövidsége és a szinpad

korlátjai tiltják az epizódokat s mihelyt a nézőket nem köti le sebes,

fokozatos és a katastrophára siető fejlődés, a lankadás és unalom

kikerülhetetlen. A drámaíró nem élhet az epikus vagy regényíró

szabadságával, a ki nem nézőkre, hanem olvasókra számítva s nem

korlátozva a szinpadtól elejtheti a cselekvény fonalát, más, szorosan

össze nem tartozó, de rokoneseményekre ragadhatja figyelmünket s a

részletezés és staffage kedvéért oly epizódokra is vehet szabadságot,

melyeket inkább csak az alapeszme és hangulat köt össze, mint a

szigorúan vett cselekvény. A regény még a kettős cselekvényt is megtűri,

ha egy pontban össze tud olvadni, míg a dráma ezzel a hatást mindíg

veszélyezteti, még oly költőnél is, mint Shakspeare, ki _Lear

király_-ban e hibáját hőse nagyszerűségével és tragikai költészete egész

bűbájával sem tudja egészen fedezni.

_Diocletián_-nak nincs ugyan egészen kettős cselekvénye, de annyira

nélkülözi a benső életet, a fokozatos fejlődést, hogy egészen vontatottá

és lazává válik. Mindjárt a második felvonásban semmi sem történik, a mi

a cselekvényt előre vinné. Minden, a mi benne előfordul, csak esemény és

nem drámai tény. Minddíg csak azt halljuk, mi történt előbb, vagy mi

történik a színpadon kívül, mintha most kezdődnék az expositio. A

harmadik felvonásban ugyan a cselekvény élénkülni kezd, megkezdődik a

bonyodalom, hogy a negyedikben egy újabb bonyodalomnak adjon helyet. E

két bonyodalom bensőleg igen kevés kapcsolatben van egymással. Maximin

cselszövése és Licinius hitszegése csaknem két külön dráma alapeszméje.

S az ötödik felvonás, a katastropha minő pusztán melodrámai hatású!

Egyébiránt az egész drámában e végjelenet az egyetlen, melyben költői és

lélektani mozzanatok vannak, a mit Egressy (Diocletian), leszámítva pár

nyelvbotlást, nagy sikerrel és művésziesen emelt ki.

Mondjak-e még többet? Talán elég lesz, talán igen is sok volt. Legyen

szabad az előadásról csak annyit jegyeznem meg, hogy az nagy fénynyel

ment végbe, hogy Jókainé (Valeria) zajos tapsokkal és számos koszorúval

üdvözöltetett s nagy kedvvel, a közönség teljes megelégedésére játszotta

szerepét, melyben igen kevés volt a játszani való. Ha a szinésznő

örömest játszik gyönge szerepet, miért ne írhatna a kritikus is örömest

az ily szerep előadásáról? Nem tudom, miért ne? De nekem soha sincs

kedvem szinésznőink vagy szinészeink fény- vagy árnyoldalait rajzolni

oly szerepekben, melyeket ki nem állhatok. Nagy gyöngeség. Ez is

hóbortjaimhoz tartozik, melyért még nem rótt meg se a _Magyar Sajtó_, se

a _Hölgyfutár_.