Eredeti vigjáték 4 fölvonásban. Irta Kovács Pál. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1853 május 18-án.
Meglehetős számu közönség gyült föl azon közönyhöz képest, melyet drámai
előadásaink alkalmával a közelebbi hetekben sajnosan kellet
tapasztalnunk. Jele, hogy az eredeti szinművek irányában folytonos érdek
és részvét nyilatkozik. A mű nem tett ugyan valami nagy hatást, de
megbukottnak épen nem mondhatni. A két első fölvonás elég tetszéssel
fogadtatott, s bár a két utóbbiban meggyérültek a tapsok, mindamellett
kevés unatkozott arczczal találkoztunk. Mutatja, hogy a közönség némi
elnézéssel viseltetik drámairóink irányában, s műveikben mindent élvez,
a mit csak élvezhetni.
Minő eljárást kövessen ilyenkor a kritika? Nem volna-e üdvös valamit
tanulnia közönségtől s kiemelnie mindent, a mit bármi tekintetben
kiemelnie lehet. Ennél a jelen művet illetőleg semmi sem volna könnyebb,
ha nem tartanánk attól, hogy ránk illeszthetik e példabeszédet: mást
beszél Bodóné, mikor a bor árát kérik. – Ezzel csak ezt akarjuk
kifejezni, hogy mind az, a mit e vigjátékban kiemelhetni, épen nem
komiko-drámai érdekü, hanem valami egyéb s bizonyosan az irna rá
legszigorubb birálatot, ki följegyezné azon helyeket, melyek leginkább
megtapsoltattak.
Paradoxonnak tetsző állitásunkat bebizonyithatni hiszszük.
A mű tartalma röviden ez:
Egy kisvárosi vendéglőbe egymásután négy nőtelen férfi száll meg: Ősváry
ügyvéd (Szigeti), Dr. Porhanyó (Tóth), Geldmann kereskedelmi ügynök
(László), Lentei huszártiszt (Feleki). A vendéglős mindegyiknek
elbeszéli, hogy Kádos Gerőnek (Udvarhelyi) mily gazdag és szép leánya
van. Mind a négyen házassági tervekkel indulnak látogatóba, de a leányt
nem találják honn, csak a házgondviselőnőt Deborát (Kovácsné), kinek
Geldmann és Porhanyó, mint házikisasszony udvarolni kezdenek. A más
kettő nevet rajtok; ebből aztán kisül, hogy tévednek. Deborát mindegyik
igyekszik maga részére vonni.
Ezalatt megérkezik Kádas Gerő, Menyhért testvérével s három leánynyal. A
három közöl csak egy az övé, a más kettő testvéréé, ki azt a tervet
ajánlja, meghallván a leánynézők hirét, hogy maradjon titok: melyek az ő
leányai s melyik az egyetlen örökös, mert csak igy fognak a kérők szivök
szerint választhatni. Gerő ur elfogadja a tervet s miután Debora nem
ismerheti meg gazdája leányát, mert már tiz év óta nem látta s
megnyugszik abban, mivel hitetik, hogy a három közöl egyik se a
házikisasszony, a titok biztositva van. A leányok bemutattatnak. A kérők
közöl kettő, Ősváry és Lentei, csakhamar szerelmes lesz Róza
(Bulyovszkiné) és Lilába (Komlossi I.). A más kettő kiknél a pénz a
fődolog, azon törik fe öket, hogy kitalálják: melyik a valódi. Sehogy
sem sikerül s midőn az utolsó felvonásban Kádas Gerő háromféle szinü
ruhában öltöztetett leányait választás végett kiállitja, visszalépnek
azon jó hiszemben, melyet Debora erősitett meg bennök, hogy az egyetlen
örökös, a gazdag Kádas-lány, nincs a választandók közt. Ősváry és Lentei
megmaradnak választottaik mellett, kik Menyhért leányai. A valódi
házikisasszony Tini (Latkócziné) hajadon marad.
E vázlatból is látszik, mennyire nem tudott a különben mulatságos
helyzetekkel kinálkozó meséből drámai cselekvény alakulni, Egyetlen
személy sincs, ki szinműi értelemben cselekvőleg hatna a fejlődésre. A
bonyolódást egészen a korcsmáros és Kádos készitik elő s gyakorolnak rá
egész végig legnagyobb befolyást, mig a vigjáték hősei szenvedőlegesen
viselik magokat A harmadik fölvonásban tökéletesen be lehetne fejezni a
művet; tehát épen ott, hol a bonyolódásnak a legmagasb pontot kellene
elérni s egyszersmind előkésziteni a kifejlést. A cselekvény a harmadik
fölvonásban megáll s csak a mű végén ad némi életjelt. E megállapodást
szerző Debora tréfáival igyekszik feledtetni, s valóban a nők közt
Debora a főszemély, sőt benne és körüle látszik összpontositva a mű
komikuma, holott ennek a mese szelleme szerint a kérők és leányok közti
viszonyból kellene kifejlődni. Azonban ez egészen mellőzve van s innen a
cselekvény szálai természetes szövődésökben megakadályozvák, s a három
lány a cselekvény elébb vitelére annyira szükségtelenül előállitva, hogy
akár az utolsó fölvonás végéig ne is lássuk őket s a vigjáték nem
szenved csorbát, sőt talán annyiban nyer, mennyiben megkiméli a nézőket
legekvésbé sikerült alakjaitól s azon nem igen nőies társalgástól minő
például: «Fölmelegithetném ugyan udvarlómat – mond egyik leány – de nem
szeretem a fölmelegitett ételt.»
Jellemekről nem lehet szó, legalább mi szinműben cselekvény nélkül nem
képzelhetünk jellemet. Ismert stereotyp alakok a szerző beszélyeiből,
hol ő azokat sokkal érdekesebben is tudja fölhasználni. Szinészeink
szorgalma mind a masquirozás-, mind a játszásban igen sokat tőn, hogy
rajtok egy-két jól talált vonást fölismerhessünk.
S már kérdeni fogják olvasóink: mi az tehát, mit e vigjátékban
élvezhetni? Mindaz, mi csupán magában nem szinmüi érdekü, például:
élczek, találó észrevételek, s ügyes czélzatok, s egy-két különben
mulatságos jelenet, melyek a műnek, mint egésznek, hátrányára vannak.
Ugy hiszszük, igazoltuk paradoxonnak tetsző állitásunkat. Mert
megdicsérhetni-e vigjátékot azzal, hogy sikerült élczei vannak, mig
komikai jellem- és helyzetekben szegény? Ez épen annyit tenne, mint
kiemelni a drámában a szép lyrai helyeket, a nem drámai dictiot?
Vigjátékban a komikum nem az élczekben áll. Az csak másodrendü dolog, s
ugy alkalmazva, mint e jelen műben van, még ártalmas is. Itt a személyek
csupán azért látszanak élni, hogy elméskedjenek. Mindegyik egy-egy
Saphir, ki fölolvasást tart – s nem annyira rajtok nevetünk, mint
elmésségökön. S ez igen nagy baj; nem ugyan az életben, hanem
vigjátékban.
Az előadás a legjobbak közé tartozott. Különösen Szigetit kell
kiemelnünk, ki Ösváryt egész végig igen eredetileg adá, s belőle érdekes
alakot teremtett. A többi szerepek mind a legjobb kezekben. Az egész
személyzet kitapsoltatott s a darab szerencséje az elmésségeken kivül
leginkább a sikerült előadásnak tulajdonitható.