Dráma 5 fölvonásban Irta Corneille Péter, forditotta Hegedűs Lajos.
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1853 április 18-án.
Ez már harmadik forditása a nagy franczia szinköltő egyik legjelesb
művének, melylyel a franczia dráma fénykora kezdődik.
Az elsőt ezelőtt nyolczvan évvel vettük gr. Teleki Ádám kezeiből s a
nyelv akkori fejlettségéhez képest csaknem genialitással dolgozva. Ő a
Bessenyei által hozzánk átültetett alexandrinekben adá, néhol áradozón
és sok szabadsággal ugyan, de egészben véve hűn a styl méltóságos
páthoszához.
A második a Gregussé, mely 1847-ben jelent meg Szarvason. Greguss az
ötös jámbust választá, melyet már rég drámai nyelvvé szentesitének
költőink. Ennek mindenesetre elsősége is van nálunk trochæusi lejtésü
alexandrin fölött, mely sem szavalatra nem oly alkalmas, se a komoly
dráma méltóságához nem illik egészen. De kérdés: a franczia klasszikai
iskola drámait lehet-e elég jellemzően visszaadni ötös jámbusainkon? Nem
jobb szolgálatot tennének-e a rimelt alexandrinek jambusi lejtéssel,
mint a hogy a francziában van, s mikép az már nálunk is megkisértetett,
nem ugyan szinmű, hanem épen egy franczia tanköltemény forditásában. Ez
mintegy külsőkép is jellemezné azt a szellemi különbséget, mi a
shakespeare-i és franczia classikai szinművek közt van s hűn
visszatükrözné a Corneille és Racine-féle művek kellemes feszességét,
finom ragyogását, rhythmusos páthoszát s korlátolt szenvedélyeit. Ez
azonban csak egy sejtelmes ötlet, minek igazolása a kisérlettől függ. A
mi magát a forditást illeti, arról már elmondá véleményét a kritika.
Megjelentekor a _Szépirodalmi Szemle_ igen derék és részletes birálatát
közölte. Elmondta, hogy a forditó egészben hathatósan megközelitette
föladatát, ha egyes helyeken kivánni valót hagyva is, hogy eredetiét
értelme minden redőiben fölfogta s s azzal meg is tud víni, midőn nem
sajnálja a fáradságot; párhuzamos sorokban összehasonlitja azon
helyeket, melyekben az eredetitől messze elmaradt, kimutatja a nem
eléggé szabatos jambusokat, a rhythmus hiányát s nyelvtani tévedéseket.
Mi még bátrak vagyunk hozzátenni, hogy Greguss nem birta elég költőileg
kezelni a nyelvet s a legtöbbször még akkor is hiányzik nála a báj,
midőn a legfinomabb árnyalatokat vissza tudja adni; aztán kitételei, sőt
egyes szavai is sokkal bölcsészetiebbek, hogy sem költőiek lehetnének s
nyelvtani különczségei majd mindig zavarják a stil méltóságát.
Fölülmulta-e Hegedűs elődeit, tökéletesebbet nyujtott-e vagy nem?
könnyedén nem merjük elhatározni. Egyszeri hallás után, csak ugy
emlékezetből, bajos igazságos összehasonlitást tennünk. Annyi bizonyos,
hogy Hegedűs jambusai igen is szabad jambusok, inkább próza, s
műforditói igényre, a szó valódi értelmében, nem tarthat számot. De egy
classikai mű forditása kivált olyané, melyben a dictióra van legtöbb
suly helyezve, nem könnyü föladat s nehézségekkel küzdeni is érdem. Mi
méltánylattal zárnók be futó észrevételeinket, s megköszönnök Hegedűsnek
azt a buzgalmát, melyet e jeles mü szinrehozatala körül kifejtett, ha
toldozásainak barbarismusa nem hatna reánk oly kedvetlenül. Hegedűs
szabadságot vett Corneille gondolataihoz toldani egyet s mást a
magáéiból. A _Pesti Napló_ ezt, mint megérdemlé, megrótta, izlési bűnnek
nyilatkoztatván. S ime a _Hölgyfutár_, ki az irodalmi bünök védelmében
oly _con amore_ szokott lándzsát törni s jó példával maga megy elől,
felszólal mondván: hogy Shakespeare bizonyos tekintetben elavult drámáin
egész jeleneteket változtatnak, igazitják jobbra-balra s ezekről még
senki sem mondá, hogy «bepiszkoló toldók». Nem vitatva, hogy mennyiben
változtathatni s mennyiben nem valamely drámán a szinrehozatal
körülményeihez képest, csak azt kérdjük: szabad-e ugy változtatni, hogy
a mű szellemén s a jellemeken erőszakot tegyünk? Shakespeare szinre
alkalmazói, kiknek különben mi nem nagy barátai lehetünk, legalább
vonakodnak bántani a költő szellemét s inkább a kihagyásokban tünnek ki.
Hegedűs toldásai rontanak, kirínak a műből és semmi körülmény által nem
igazolhatok. A harmadik fölvonást Diego szavai a legszebben végzik,
midőn igy szól: «menj, kövesd nyomom, harczolj, hadd lássa meg a király,
hogy a mit Gormazben vesztett, benned föltalálja;» mit ezután mint
Rodrigo mond a galamb-, oroszlán- és hazáról a mellett, hogy fölösleges,
Rodrigo nem is mondhatja, mert ő lovag és hős, ki nem szokott
hetvenkedni s épen e pillanatban inkább sötét elbusulás, mint kitörő
lelkesülés árad el kedélyén. Miket Chimène szerepébe toldott, azt
Corneille bizonyosan még szebben megtette volna, ha szükségét látja. –
Hanem ő alkalmasint ugy volt meggyőződve, hogy nem szükség az érzés és
helyzet minden árnyalatát szavakkal kisérni s bizni kell valamit a
szinésznőre is.
Ennyit a forditásról.
A mi az előadást illeti, azt nem sorozhatjuk a jobbak közé. E mű fő
ereje a szavalatban fekszik, s ez szinészeink közűl kevésnek erős
oldala. Egyedül Jókainé szavalt szépen, a műhöz méltón. Többször
megtapsoltatott. Azonban ő sem volt az a Chimène, a kit Corneille
gondolt s minő szerepének mélyebb fölfogása s tanulmánya után lehetett
volna, a büszke és lángoló szerelmü Chimène, a déli égalj
szenvedélyével. Mind a mellett nem értünk egyet azon szini referenssel,
ki e szerepet Bulyovszkynénak (Donna Uraque) szerette volna adatni.
Bulyovszkiné az ily szerepekben legkevésbbé van helyén; ő még nem birja
a tragikumot s a szenvedélyek erősebb nyilatkozatait.
Szigeti Rodrigó helyett, ki a lovagiasság eszménye, egy közönséges
szerelmest játszott. Szavalata csak két hangból állott: siró sóhaj- s
neki eresztett fölkiáltásból. Azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy
Hegedűs toldásait különös előszeretettel emelte ki, kivált a harmadik
fölvonás végén csaknem a sugólyukra lépett s ugy dörgötte el az
oroszlány, galamb és haza tirádáját. Itt jól eltalálta a hangot.
Fáncsi (Don Diegue) különös gonddal játszott, s hűn személyesité a
tehetetlenné vált aggot, de nem egyszersmind a hajdani hőst. A romok nem
mutatták eléggé, hogy mi nagyszerü volt az épület.
A többi szereplőkről nincs mit szólanunk, elég ha megemlitjük, hogy
Hegedűs (Don Fernando) betölté helyét, s Tóth (Don Gomez) szavalata
sokat rontott. A csekély számu, de válogatott közönség nagy tetszéssel
fogadta a művet. A forditó kihivatott.
Örvendetes jelenség.