Vigjáték 5 fölvonásban. Irta Ponsard, francziából forditotta Országh
Antal. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1853 május 25-én.
E mű méltán tesz oly nagy hatást Párisban. Ponsard a classicismus hive,
ki eddig csak tragédiákat irt s mindig a multból vette tárgyait,
közelebb lép az élethez, hogy korának Aristophanese legyen. Érdekes
jelenet. Ott, a hol nem rég egy magas állásu egyén nyilatkozott igy:
többre becsülöm az utolsó dobost, mint a legnagyobb irót – egy az
ó-világ tanulmányozásába merült költő emelkedik föl s ajkán csendes
mosolylyal, homlokán magas gondolatokkal mély értelmü gunyt hallatt az
uj világ phraseologiája s becsületgőgje fölött, mely sehol sem oly
otthonos, mint Francziaországban.
Sárba tapodni eszmét és férfiakat, a kik tegnap még bálványok voltak; a
körülmények szerint cserélni meggyőződést; a corruptiót ezer alakban
gyakorolni; a könnyelmüség és gyalázatnak az elvek szentségét
kölcsönözni s mindezt az ékesszólás csillogásaival aranyozni meg: oly
dolgok, melyeknek gyakrabban volt tanuja a franczia közélet, se hogy
társadalmi állapotára is mélyen ne hassanak s ne idézzenek elő a családi
életben is éles ellentéteket az ugy nevezett világi becsület és valódi
erkölcs közt. A becsület keresztje a sziv fölött, s a kereszt becsülete
a szivben nem élcz, melyet a fájdalom humora pattantott ki, de tény,
melyet Teste és Praslin herczeg esetén kezdve annyi sok más igazolt.
E tragikus ellentétek komikai oldalát állitja elő Ponsard vigjátékában s
azon eszmét viszi keresztül rajta, hogy becsületes embernek lenni
kedvező körülmények közt olcsó erény, balsorsban pedig majdnem
lehetetlenséggel határos, de nem lehetetlen. Már az első fölvonásban
megtudjuk, mit akar a költő s miután egy egyszerü mese bonyolodásán és
kifejlésén nevettünk, megindultunk, s a háttérben mintegy korunk tükrébe
pillantánk, ugyanazon eszme zendül meg lelkünkben utóhangkép.
A mű hőse egy gazdag fiatal ember, George (Feleki), ki magasztos
eszmékkel lép az életbe. Előtte a becsület bálvány. Mély megvetéssel
szól azokról, kik áruba bocsátják meggyőződéseiket, vagy bárminő
viszonyok közt haszonért föláldozzák a becsületet. Követeli, hogy a
becsületes ember a legnagyobb nyomorban se ingadozzék s később, midőn ő
maga is nyomorba jut, szigoru elveit feledvén, satyrája kezd lenni
önmagának. S e körülmények közé a becsület taszitja. Atyja tetemes
adósságot hagyott hátra. Az ő egész vagyona pusztán anyai örök, melyet
el kell vesztenie, ha atyja adósságait kifizeti. Erre ugyan nem
kényszeriti törvény, azonban tisztelvén atyja emlékét, sajnálván
hitelezőit, enged a becsület szavának. Szegény lesz, ki csak ecsetére
támaszkodhatik. S itt megnyilik az élet iskolája. Szereti Mercier
(Szentpéteri) gazdag bankár leányát Laure-t (Komlóssi Ida) s viszont
szerettetik. Az atya, a becsületrend vitéze, nem ellenzi a viszonyt a
örvend, hogy leányát ily derék férfiu fogja birni, kit bárminő
körülmények közt örömest választana vejéül. Az ifju szaván fogja őt,
egyszersmind értesitvén körülményei változásáról. Az öreg szép phrasisok
fedezete alatt «becsületesen» kezd visszavonulni s megtagadja leányát.
Laure, ki különben szereti George-ot, atyjának engedelmeskedni akar s
ellenére testvére Lucile (Bulyovszkyné) gunyainak egy szép phrasisban
lemond róla s férjhez megy egy köztiszteletben álló bankárhoz, kit nem
szeret. Georgenak semmije sincs s valami vállalathoz akar fogni. Atyja
hitelezőihez fordul, kiket utolsó fillérig kielégitettet s kik
hálájokban szolgálatukat ajánlák vala föl. Ezek is szép phrasisokban és
jó tanácsok mellett megtagadják tőle a kölcsönt. Meghasonlásba jő
magával nem tudja türni a nyomort, nélkülözést: hivatalok után
kérdezősködik, melyekről azelőtt megvetéssel szólott s el akar venni egy
gazdag agg leányt (Miskolczi J.). Az örvény széléről barátja Rodolphe
(Szigeti), s Lucile, kibe belé szeret és szerelme fordulópontot idéz elé
kedélyében, vonják vissza egy estélyen, melyet ügyvivője ad. A
becsületes ügyvivő aztán kölcsönt szerez számára. Vállalathoz fog, mely
szerencsésen sikerül. Ezalatt Laure férje, ki pazar jellemtelen ember,
megbukik s magával rántja apósát is. Mercier épen a legkomikusabb
dühében tör ki veje ellen, ki oly józan oly practicus, a költészetről
annyira nem tart semmit és még is megbukott, midőn George megjelen s
nőül veszi Lucile-t.
Ime röviden a mese, mely mikép Ponsardnál mindig, egyszerü s nem
gyönyörködtet szinpadi csinyekkel s mesterségesen szőtt bonyodalmakkal.
Ponsard a franczia szinköltészetben reactiót jelent az elfajult
romantikai iskola ellenében. Ő elvetette a cselekvény megriadt folyamát,
mely eseményt eseményre halmoz, erőszakosan vagy véletlen old és
személyeit bészélni se hagyja, hanem űzi őket, hogy minél sebesebb
gőzerővel vonják a cselekvényt – csattanásra. Ő jellemeket, szenvedélyt
akar festeni, biztos fejlesztő mozgásban, a kor erkölcseit föltüntetni
embereiben, eszmét lehelni a mű belső életeül s nyelv és dictio bájával
is kiemelni minden mozzanatot.
E művében is megtaláljuk mindezt. Mily finom komikum a jellemek- és
helyzetekben, minő lélektani mozzanatok, mennyi könnyüség és erő a
kidolgozásban, és kellem s elmésség a párbeszédekben, s minő gazdag
szellem, költői kedély s derült humor ömlik el az egészen! A genius
nyomát érezzük mindenütt.
Azonban önkéntelen kérdenünk kell:
Vajon jellemekben nyujt-e e mű élesen kijelölt egyéneket, a minőket mi
drámai müvészet remekeinek hiszünk?
Vajon midőn korunk erkölcsi phraseologiáját gunyolja ki, nem lesz épen
akkor ő maga is mint drámairó egy kissé phraseolog, mert többet ad a
dictiora, mint szükség, s kelletén tul töm meg majd minden jelenetet
maximák- s irányczikkekkel.
Vajon az eszme, mely az egész műven átvonul, nem uralkodik-e
korlátlanul, egészen a görög tragédiák fatumához hasonlón a személyek
fölött és sorsukat nem ez határozza-e el inkább, mint drámailag szabad
akaratjok. S épen ezért nem úgy látszik-e, mintha a cselekvény az
eszméből merülne föl s nem ellenkezőleg s ez által a drámai erő és
illusio egy része veszendőben volna?
Kérdések, melyeket nem mernénk a műre nézve kedvező szempontokból
vitatni. Nem is szükség. Ponsardot rég ismerjük iskolája hibái- és
szépségeivel. A classikus költő nem szokott egyént adni, csak typikus
alakot, dictiókkal szeret jellemezni; személyeiben inkább a kort tükrözi
vissza s az eszméket testesiti meg. Im itt egymással szembetéve a két
franczia rendszer. Nem áll-e felettök Shakespeare elérhetlen magasban?
A mű nálunk is nagy hatást tőn, mit elősegitett az előadás. Uj darabot
rég nem játszanak a szinészeink ily szorgalommal s összevágón. A
szerepek is jól valának kiosztva. Sajnáljuk, hogy hely szüke miatt az
előadásról nem szólhatunk bővebben. Legyen elég Szentpéterit, Szigetit,
Bulyovszkynét, Komlóssi Idát kiemelnünk. Feleki is megállta a helyét.
Közönség nem nagy számmal. Néhány jelenet és sok mondat lelkesülten
megtapsoltattak.
1855