Eredeti néprege 3 fölvonásban, népdalokkal, zenével és tánczokkal. Irta
Szigligeti Ede. Zenéjét szerezte Doppler Károly. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1853 április 16-án.
Mit és mit ne irjunk e műről? Legtanácsosabb volna könnyedén véve a
dolgot elmondanunk: szombaton este meglehetős számu közönség gyült föl,
vasárnap még számosabb; sokan gyönyörködtek a diszitményeken: az
aranyalmát termő fán, a délibábban, a manók, virágok, lepkék és tündérek
tánczán, megtapsolták a népdalokat, Füredi urat és Alkári kisasszonyt;
nem kevesen borzasztóan unatkoztak, kivált ha történetesen nem volt szép
szomszédnőjök; a drámairók méltatlankodva emlegették, hogy a drámabiráló
választmány épen oly szigoru, mint engedékeny; a kritikusok csóválták
fejöket és élczekre készültek, aztán mindenki hazament, lefeküdt,
elaludt s reggelre mindent elfeledett – kivéve talán a gyermekeket, kik
még sokáig fognak Tündér Ilonával álmodni; a drámairókat, kiknek Árgyil
fegyverül fog szolgálni visszautasitott drámáik védelmében; a
kritikusokat, kik eddig már gyilkolják – a halottat.
Sajnáljuk, hogy nem lehet épen ily könnyedén vennünk a dolgot. Egy
eredeti mű, melynek érdekét már a ritkaság is kezdi emelni, több
figyelmet érdemel. Irnunk kell róla. Kötelességünk, épen mint a
szinészeknek végig – játszani.
Azonban eljárásunkon az előadás sokat könnyit. Föl vagyunk mentve, hogy
a mű tartalmát elmondjuk, s részletes birálatba bocsátkozzunk. A manók
(Hegedűs, Tóth, Turcsányi) oly zajt ütöttek, melyből bajos volt kivenni
emberi artikulált hangot; a vén székelynek (Réthi) csak tizedik szavát
lehetett érteni; aztán magának a műnek meséje is sokkal ziláltabb s a
cselekvény szálai lazábban kapcsolódnak, hogysem a zene, táncz és
diszitmények közt megosztott figyelem azt egyszerre fölfoghassa. Csak a
mű alapeszméjéről és a cselekvény főbb vonalairól lehet szólanunk.
Szigligeti e művét, ugy látszik, nem irta szinműi igénynyel. Népregének
nevezi, mi az elbeszélő költészethez tartozik. Tehát akarattal dob el
magától minden drámai alapot. Szabad-e ezt szinköltőnek tenni? Nem
vitatjuk, elég az hozzá, hogy bárminő szempontból tekintsük e művet,
egykép elhibázott.
Tündér Ilona meséje, mely Olaszországból átszivárogva századok óta forog
népünk ajkán, tisztán keresztyén alapu. Az eszményitett szerelem, az
ábránd és a mély sentimentalismus, melyet a királyfi és a szép
tündérleány képvisel, csak a keresztyén világban található föl, miből
természetesen foly, hogy az egész mese, ha időhöz és helyhez köttetik,
már alapeszméjénél fogva csak azon tündérvilágba férhet be, melyet a
keresztyén phantasia a keresztes háboruk utáni időkben alkotott a
szaraczénoktól kölcsönzött jó és rossz nemtőkből. Szigligeti visszamegy
az avarok korába, oly korba, mely e mese szellemével homlokegyenest
ellenkezésben van. Történeti alapot keres és hősöket, kik beszélhessenek
hazáról, nemzetről. Itt egy közbeszőtt megjegyzést nem hallgathatunk el.
Ideje volna, ha drámairóink békét hagynának már az avaroknak s általában
az inkább époszi, mint drámai kornak, melyből számunkra csak fényes
magyar ruhát, kardcsörömpölést halásznak ki, s felsujtásozzák a mai kor
eszméivel rhetorikai-lyra kisérete mellett.
Szigligeti nem elégszik meg azzal, hogy a mese szellemén ily erőszakot
tesz. Tovább megy s minél több époszi elemet vegyit művébe, mi aztán
puszta allegoriává fajul. Ez természetes következménye volt a mese hibás
fölfogásának. Föllépnek Hadur és Ármány, az Idő, Mult, Jelen, Jövő s
átveszik a drámai személyzet sorsának elintézését. A kedves kis
gyermeteg népregéből, mely keresetlensége s egyszerüsége által oly vonzó
és költői, allegoriai mű kerül ki, hol minden symbolikussá válik és az
egész szellemvilág szabad, könnyü mozgását elveszti azért, hogy illő
következeteséggel képviselhessen valami indulatot, valami fogalmat,
valami tulajdont. A tündérekről lehullott az idom, az ideg, a csont, a
bőr, az emberi, az egyéni, hogy emblemává, eszmévé válhassanak. Ily
kezelése a hitregéknek a legköltőietlenebb valami.
Aztán az egész nem azon gyermeteg, átengedő képzelőerővel van
kidolgozva, mely a jól sikerült tündérmesékre szükséges, mert a mese
utoljára is egy álom, melyet Ilona kristály koporsójában álmodik. A
költő őrizkedett, hogy meg ne szólják babonásságáért. Mikor a
szellemvilágot játszatja, mintegy igyekszik megmutatni, hogy megírta
ugyan a tréfát, de nem hiszi. Ő rationalista, avarai is azok, s
óhajtaná, hogy a közönség is az legyen. Az egész darabon át, midőn a
tündér- és manóvilágot megjelenteti, mindig azon fentartással él, hogy
ezt bizony csak Árgyil látja, a többi nem. Szóval, csak a királyfi
monomaniája a léleklátás, miért aztán az egész szinpadi személyzet le
egészen a kertészlegényig sült bolondnak tartja is. Még a boszorkányt is
álomjáróvá teszi a csodálatos indokolása végett, csakhogy megmenthesse
művét – nem a költészetnek, hanem a valóságnak. Való és ábránd, rege és
történet van összevegyitve benne, mindegyikből a legprózaibb rész,
összhang és éltető szellem nélkül.
Mindez a népregét illeti. Mint szinműről nem lehet szólani róla. Még
szerkezetét is alig emelhetjük ki, a mi különben Szigligetinek erős
oldala. Mi nem is óhajtjuk, hogy tündéres szinműveknek bővében legyünk.
Ki merjük mondani, hogy a tündérvilágból lehetetlen valódi szinművet
irni; legfölebb csak komikai alapon lehet, mikor aztán a jelen életbe
kell átjátszania. Goethe _Faust_-ja sem az, bár legfönségesebb
költészet; Shakespeare _Nyáréji álma_ is minden szépsége mellett sem bir
drámai érdekkel. A magyarnak épen nincs érzéke az ilyszerü művekhez,
minek egyik oka, hogy népköltészete mesékben igen szegény lévén, a
szinpadon mindig csak a költő csinálmányaival találkoznék, nem azon
kedves alakokkal, melyek bölcsőjét körüllebegték.
Azonban Árgyil és Tündér Ilona talán még egy darabig fönn fogja magát
tartani szinpadunkon. A kiállitás igen fényes volt, a népdalok
tetszettek, a diszitmények sikerültek, kivéve a forgószelet, mely sehogy
sem akart forogni.
A czimszerepet Bulyovszkyné és Feleki adták, elég igyekezettel.
Legjobb lenne ballettá alakitani az egészet, ez hosszabb életet
biztositana számára.
Több lap keményen megrója a szigoru drámabiráló választmányt, mely oly
engedékeny. Semmi szavunk nem lehet rá. Egy körülményt azonban nem
mellőzhetünk hallgatással. A választmány épen ugy pálczát tört a mű
fölött, mint az összes journalistika s csak mint olyant ajánlá, melyben
a diszitmények, táncz, Attila árnya, avarok, csillogó ruhák és phrasisok
az eddigi szokás szerint talán sokáig kamatozni fognak a pénztárnak. A
közönség nem nyilvánitott tetszést s igy a választmány szigora
hatalmazta föl, melynek ellenében épen a közönségre szokás hivatkozni.
Legjobb az egyenes ut az izlés dolgában is.