Irta Schiller, forditotta Szenvei József. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1853 április 10-én.
Kitünő előadás, gyér közönség. Nem igen tapasztalhatni utóhatását azon
lelkesülésnek, mely a drámai művészet iránt Ira Aldridge itt létekor
közönségünkben oly örvendetes jelenségként tünt föl. Pedig a mai est
telt házat érdemelt volna. A szerepek legjobb kezekben, az előadás
szabatos és összevágó, – oly dolgok, mikkel fölötte ritkán találkozunk,
de talán többször lehetne bennök részünk, ha irántok élénkebb részvétet
tanusitanánk. Nálunk divat a drámákat inkább csak az első előadáskor
nézni meg, mintha csak a szinmű ujdonságának volna érdeke. Ennek
kellemetlenül kell hatni szinészeinkre, mert mintegy lenézése
művészetöknek. Másutt a jeles szinészt kitünő szerepeiben mindig örömmel
nézik, sőt épen mert egy szerepet számtalanszor kell játszania, módjában
van azt oly tökélyre vinni, a mi nálunk csaknem lehetetlen.
Ne vegye senki rossz néven tőlünk, hogy a szinészek helyett a közönséget
kritizáljuk. A sikerült előadás teljesen jogot ad reá. Lendvay
(Ferdinand), Jókainé (Lady Milford), Szentpéteri (Müller), Fáncsi
(Wurm), László (Kalb) művészetök teljes erejében jelentek meg. Tóth
(elnök), minden igyekezete mellett is, szerepének finomabb árnyalatait
nem tudta ugyan kiemelni, de nem rontott. Bulyovszkyné iránt, ki Luiza
szerepét tudtunkra most először játszotta, méltó elismeréssel kell
lennünk. Ő fokonkénti haladást tanusit. Szavalata tiszta, hangsulyozott,
s játékán gondos tanulmány vonul át, ha nem is mindig mély felfogás. E
szerepével is szerencsésen küzdött meg. Kivált az utolsó felvonásban,
midőn Ferdinand illetlen szóval gyalázza meg, fölkiáltása valami megható
volt. A fájdalom és szemrehányás önkénytelen hangja vala az a legmélyebb
szerelemben fölolvadva.