1853 márczius 24-én.
Az afrikai Roscius, az egyetlen Othello, mikép Aldridge-t Európaszerte
nevezik, pár nap mulva körünkben lesz s kétszer fog föllépni a nemzeti
szinpadon. Helyén látjuk rövid vázlatban közölni életrajzát és szólani
valamit művészi jelleméről s azon hatásról, melyet Európa fővárosaiban
tőn. A szempontok, melyekből magasztalói és ócsárlói kiindulnak,
æsthetikai tekintetben nem egészen eldöntött kérdések, de a magyar
közönségnek biztos vezérfonalul szolgálhatnak, hogy elfogulatlanul
élvezhessen s itélhessen meg egy művészt, ki nem csak azért nevezetes,
mert egy elnyomott és magasabb szellemi emelkedésre képtelennek tartott
népfaj képviselője, hanem egyszersmind azon nagy szinészek közé
tartozik, a kik Shakespeare műveinek adnak életet s vele mintegy
rokonságban tehetségök tragikumot és komikumot egyesit.
Aldridge fejedelmi sarj, épen mint Othello. Ősei a Fulah-törzsnek voltak
fönökei Sanegal partjain, Afrika nyugati részén. Egy amerikai
missionarius utat talált oda. – Hősünk nagyatyját igyekezett megnyerni a
keresztyén vallásnak. Ez hajlott rá és szokásba akarta hozni a
keresztyén foglyok kicserélését, a helyett, hogy rabszolgákként
eladassanak. A törzs ezen fölháborodott s lázadás ütött ki. A
missionárius még a lázadás kiütése előtt harmadnappal visszatért
Amerikába, magával vive egyik fiut, Aldridge atyját és gondoskodott,
hogy keresztyén nevelésben részesüljön. Ezalatt az egész fejedelmi
család kiirtatott s a lázadás vezére vette át az uralkodást. Az egyetlen
életben maradt fiu lelkészi pályára szánta magát, de titkon azt az
óhajtást táplálá, hogy hazájába visszatérvén kivivja örökösödési jogát s
néptörzsét a keresztyén hitre téritse. Meg is jelent hivei között, de
czélja nem sikerült. Ujra kiütöttek a régi viszályok s a nép két pártra
szakadt. A trónkövetelő, a kiütött polgárháboruban megveretvén, csak
futással menthette meg életét. Kilencz évig élt elrejtőzve hivei
egyikénél, nejével, egy négernővel, kit még Amerikában vett el.
Lehetetlen volt szabadulnia. A vidéket kémek vették körül, kik reá
vadásztak.
Itt született Ira, ki még most is emlékszik, hogy mint nyolcz éves
gyermek, a kunyhó előtt játszván, hol szülői rejtőztek, mint fogatott el
egy fegyveres kémtől, a ki arczán atyja vonásaira ismert, s mikép
szabaditá meg egy öreg nő, ki őt fiának hazudá. Végre nagy bajjal
Amerikába menekültek, hol atyja szines társainak lelkésze lőn. – Szülői
őt is lelkészi pályára szánván s nagy gondot forditottak neveltetésére.
Azonban egy szini előadás, melyen történetesen jelen volt, életpályáját
máskép döntötte el. Ugy hitte, hogy szinésznek született. Ő maga beszéli
el, mennyire el volt ragadtatva, bűvölve és sejtelmeit mint mulá felül
mindaz, mit látott, hallott, érzett. Az előitélet, mely népfaján
nehezül, az akadályok, melyek minden lépten eléje gördültek, nem
rettenték vissza. Egy ifju művész lelkesülését, ki tárgyán
szenvedélylyel csügg, semmi sem olthatja ki. Szerepeket kezdett tanulni
s először egy magán szinpadon lépett föl; társai néger műkedvelők
voltak, kiket ő maga tanított be. Az előadás sikerült, a fehérek gunyos
élczei természetesen nem maradtak el.
Első kisérletei e korszakából egy mulatságos adomát beszél el róla
Mathews, hires angol szinész, ki épen akkor tőn tanulmányutat az az
Egyesült Államokban s egyik előadásán jelen volt. Hamletet játszta.
Midőn a hires «lenni és nem lenni,» monologot szavalja s mindjárt elején
e helyre ér: «and by opposing end them» a közönségnek egy ezzel
hangzásra nézve csaknem egyező néger dal kezdete jut eszébe: Oppossum up
a gum tree (a zacskós-állat gummifára mász) s nagy zajjal kényszeriti
Hamletet, hogy ezt énekelje el. «Jól van, uraim és asszonyaim, úgy
látszik, önök inkább kedvelik a zacskós-állatot a gummifán, mint
Hamletet.» És elénekelte a dalt, azután tovább szavalá a hires
monologot. Ez az ő humora, mi vendégszerepléseinél most is megujul; mert
ugyan nem e jelenet ismétlése-e az, midőn Othello és Macbeth után
ugyanazon este _Mungó_-ban lép föl, s mint ostoba szerecsen rabszolga
kaczagtatja meg közönségét, melyet elébb sirásra birt, megrázott?
Ira tanulni akart s tovább képezni magát. Jeles szinészeket akart látni
s mindent elkövetett, hogy a Chatam-szinház előadásaira bejuthasson. Egy
tanulótársa segité rá, ki Wallack szinész jelmezeit hordá föl esténként
a szinházba. Barátja halálával ő foglalta el helyét s mint a legelső
szinész inasának bő alkalma lőn a szinészet titkaiba bepillanthatni.
Itt, a szinfalak közt képezte ő magát, örömmel szenvedve bántalmat,
lealáztatást, csak hogy czéljához juthasson.
Atyja most sem mondott le azon szándékáról, hogy belőle lelkészt
neveljen. A Shenectady College-be adá, majd 1828-ban Európába is
átküldé, hol a glasgowi egyetemen másfél évet töltött. Se az atyai
szigor, se hittani tanulmányai nem gyöngiték régi hajlamát. Szenvedélye
a szinészethez szellemi fejlődésevel növekedett. Azon elhatározással
indult Londonba, hogy szerencsét próbál. Senkitől nem ismerve, egyedül
hajdani gazdájától, Wallacktól ajánlva, számtalan akadályokkal kellett
megküzdenie, mig egyik külvárosi szinházban fölléphetett. Othellót
játszá s nagy tetszést nyert. Ez fölbátoritá. A Coburg-szinházhoz
szegődött, noha ez sem tartozik az első ranguak közé. Itt Oronoko,
Gambia, Zarambo s más szerepekben a közönség kegyenczévé lőn.
Othello szerepét nem csak a szinpadon játszsza, hanem az életben is.
Azonban még mind eddig boldog Othello. A történet im ez. Midön egykor a
_Rabszolgák_ czimű szinműben Gambiát játszá, egyik barátjától játék után
egy páholyba kéretett. Berks grófságból egy kőztiszteletben álló férfiu
és parlamenti tag családja akart megismerkedni vele, mely művészete
iránt nagy tisztelettel viseltetett. E rövid találkozás elég volt arra,
hogy a parlamenti tag leánya Desdemona szerepét játszsza és Aldridge hat
hét mulva elmondhassa a bámuló rokonoknak:
Hogy a leány velem jött, az való,
Az is való, hogy összeesküvénk.
Nem vádolták be, hogy bájitalt, bűvös mesterséget használ. De atyja épen
ugy gondolkozott, mint Brabantio, a mi különben nem akadályozá
boldogságukat.
Neje hiven kisérte a vidékre, hova visszavonult hogy nagyobbszerű
föllépésre készüljön a főváros valamelyik első rangu szinpadán. Nyolcz
évet töltött vidéki szinpadokon folytonos gyakorlat és tanulmány közt.
Most először Dublinban akart föllépni. Az igazgató eleinte nem akart
vele egyezkedni. Valami izetlennek találta, hogy Britannia egyik
legjelesebb szinpadán néger játszszék. Végre engedett. Aldridge
Othellóban akart föllépni. Az igazgató figyelmeztette, hogy Kean, kit
épen vendégül vár, mindig haragudni szokott, ha szerepeit előtte
játszszák, aztán vakmerőség is tőle, _Othelló_-ban lépni föl, mert a
közönség hasonlítást fog tenni közte és Kean közt. Aldridge megmaradt
szándéka mellett és – győzött. Maga a megérkezett Kean is a tapsolók
közé vegyült s ajánló levelekkel látta el. Szerepei szaporodtak. Végre
1833-ban föllépett Covent-Garden szinházban, hol megalapitá művészi
hirét, mely azóta mindig növekedik. Ármányok utóbb a Surrey-szinházba
szoriták. Oda hagyta Londont, de a kitüntetések követték. A többek közt
1838-ban a saint-domingói parlament egy üdvözlőirattal tisztelte meg s
az akkori elnök számfeletti segédének nevezte ki, mit a londoni consul
hivatalosan juttatott értésére. Később ujra visszatért Londonba s még
nagyobb sikerrel játszott. A londoni lapok telvék magasztalásával. A
_Punch_ természetesen humorral ir róla: «Ira furor brevis est. Jól
választotta csodálatos keresztnevét, s talán azért csinál mindenütt
furorét.»
A mult évben kezdé meg szárazföldi vendégszerepléseit. Németországban
lépett föl s legnevezetesebb fővárosaiban tetszést aratott. A porosz
király bemutattatá magának s a tudomány és művészet arany érempénzével
jutalmazta. A mult hóban látogatta meg Bécset. Jelenleg Pestre utaztában
Pozsonyban vendégszerepel. – Aldridge külseje megnyerő és deli. Valódi
hősi alak. Közép nagyságu, jól megtermett erős férfiu, egy kissé hizásra
hajlott, a mi azonban még nem ártott növése szabályosságának. Barna
arcza kifejezéssel teljes a nélkül, hogy némely szinész bágyadt
szenvelgésével birna, s épen ugy hatalmában van, mint termete. Egyedül
egy kissé nem szép orr zavarja a különben szép fej összhangját. Szemei
hasonlóképen kifejezésteljesek és beszélők. Organuma hatalmas, teli,
mély érczü. Játékának stilje főbb vonásokban a legjobb angol szinészek
iskolájából való, melyre saját eredetisége bélyegét nyomta. A nyugodt
helyeken könnyen társalog, mintegy oda vetve, a csak kissé
szenvedélyeseken is a szavalatig emelkedik, a mi drámai éneklés a szó
művészi értelmében, az ugynevezett nagy stil. Mozdulatai mindig nemesek,
méltóságosak. Néger eredetének köszöni azon természeti hangokat,
melyeket ugyszólva ő hozott szinpadra. Hosszan nyujtott «Oh» fölkiáltása
megható, oroszlánias mormolása, mely a szenvedély viharát megelőzi,
legmegrázóbb, mig sirása, mint a gyermeké, meginditja az embert. Ily
pillanatokban szemében valami csodálatos fájdalom nyilatkozik. Midőn
égre tekint, szemgolyójának sötéten kékesfehére fölfordul s arczának a
legmélyebb szenvedés kifejezését adja.
Legkedvenczebb szerepei Othello, Macbeth, Mungo. Othellóban a
legeredetibb. A féltékenységet, e legféktelenebb szenvedélyt, még senki
sem ábrázolta ily igazán, mit nagyon elősegit néger származása. A
valóság és művészet egyesül e két szerepben. Othello csak ilyen lehet,
mikép Shakespeare teremté. A komikumban is épen oly jeles, mint a
tragikumban. E sokoldaluságát még azok is elismerik, kik szemére
hányják, hogy egész repertoireja csak egy-két szerep, melyeket nem nehéz
egy egész életen át betanulni. Berlin- és Bécsben ugyan a közönség
osztatlan tetszésében részesült, de a műbirák két pártra oszoltak.
Ócsárlói egész művészetét csak modornak nevezik, melyből egyedül a
féktelenség övé, a többi utánzása Kean- és Macreadynek, nem épen
mindennapi tehetséggel és tanulmánynyal. Az izlés nevében tiltakoznak a
barbárság betörései ellen. Hatását ritkán nevezik æsthetikainak s nem
akarják elismerni, hogy különb a német Othellóknál, bár gunyosan
megengedik, hogy egyetlen. Művészietlen természetiesnek tartják a
szenvedély vulkáni kitöréseiért, természetietlen művésznek a nagy
stilért, az ellentétek igen szem- és fülbántó kitüntéseért, mit angol és
franczia iskolának neveznek. Azonban ne feledjük el, hogy a német
kritikusok Rachel irányában sem voltak elég méltányosak és rögeszméjök,
hogy Shakespeare műveit a német szinészek játszák legjobban. Arra is
gondoljunk, hogy Shakespeare drámáiban az egyéni a fő minden
következményeivel, s a szenvedélyek legigazabb ábrázolása.
Mi igaz és mi nem azon magasztalás- és ócsárlásokból, miket e rövid
czikkben futólag érinténk, a jövő héten tanui lehetünk.