(Igaz mese.)
Az ötvenes években volt a nemzeti szinházhoz szerződtetve egy
ballettánczos család, a Koblerék: apa, két leány és egy fiú. Az apa volt
a balletmester, ki maga ritkán produkálta a művészetét, a két leánya
elsőrendű solotánczosnő volt, a fia pedig solotánczos.
A két leány fiatal volt és szép, egymáshoz arczban, termetben meglepően
hasonlítók, sylphidi megjelenések a színpadon; a fiú pedig endymioni
alak, a legclassikusabb szépségű arczczal, valódi eszményképe a férfiui
szépségnek. Én nem igen szeretem a férfi-balletistákat, azt hiszem, más
nemembeli szinházlátogató sem: van valami babaszerű az ugrándozásaikban,
a túlkifejlett lábizmaikban, lárvaszerű, mozdulatlan arczuk inkább
elijesztő, mint megigéző. Hanem a Kobler-fiú kivételt képezett. Annak az
egész megjelenése, minden lebbenése csupa keresetlen báj volt,
mozdulatai classikus szoborminták, mintha a lég vitte volna, olyanok
voltak a merész szökései; néha féloldalt fekve látszott repülni a
levegőben; ilyen lehetett Ariel alakja.
És azért a közönség még sem volt fellelkesűlve a Kobler-család iránt.
A leányokról azt lehetett megjegyezni, hogy táncz közben soha sem
lehetett meglátni a térdeiket, a mit az első Taglioniról is
híresztelnek, a ki azt mondá: «nem csak férfiak előtt tánczolok, hanem
leányok előtt is». S aztán az egész Kobler-család nem volt a szinpadon
kívül megközelíthető.
Együtt laktak egy kis józsefkülvárosi házban, melynek ők voltak az
egyedüli bérlői, ott nem fogadtak el senkit; nem jártak el sem bálba,
sem vendéglőbe, sem semmiféle mulatságba: még a szinésztársaikkal sem
volt semmi ismerkedésük.
Egy napon meghivót kaptunk Kobleréktől «tánczestélyre» a nőm és én, meg
a velünk legbensőbb barátságban levő Szigligetiék.
Vajjon hol lesz a táncz? Ez tett bennünket kiváncsivá. De még jobban az
a talány, a midőn összejöttünk a kis szűk szobában s aztán láttuk, hogy
kettőnk családján kívül senki sincs más hivatalos, én pedig
Szigligetivel együtt nem vagyok valami nagy tánczos: hogy ki fog itt
tánczolni?
A szobának, melyben fogadtak bennünket, alkovenje is volt s az
függönynyel letakarva.
Az öreg Kobler és a fia igen szivélyesen fogadtak bennünket, rövid
perczekre a leányok is megjelentek a hölgyeket üdvözölni, azután
visszavonultak a konyhába az ozsonnát elkészíteni.
Kobleréknek a lakása egész muzeum volt a legértékesebb chinai és japáni
ritkaságokból. Az apa és fiú annyi érdekes élményt tudtak elbeszélni
exotikus országokban tett utazásaikról, hogy az minket jobban
mulattatott minden táncznál.
Azután felhordták a leányok a pompás ozsonnát, különösen meglepve a női
vendégeket olyan soha nem ízlelt csemegékkel és süteményekkel, a miknek
készítési titkát csak a keleti szakácsművészektől lehet eltanulni. Az
italaikban is volt valami rendkívüli íz, zamat, bouquet, a mi az embert
kiváncsivá tette megtudni, hogy mi annak a neve, a mit ivott?
Mikor aztán az ozsonna be lett fejezve, akkor azt mondá az öreg Kobler:
«most kezdődik a tánczelőadás».
Erre a két leány és a fiu eltávozott az alcoven függönye mögé.
Ahán! Gondolám: ők fogják hárman a tánczelőadást tartani.
De nagyon szűk helyük lesz hozzá!
Nemsokára lehetett a függönyön keresztűl látni, hogy lámpásokat
gyújtottak meg odabenn s hangzott az első csengetyűszó.
Az apa Kobler helyet foglalt a függöny előtt s elkezdett hegedülni. A
második csengetyűszóra aztán kétfelé huzódott a kárpit s elénk tűnt a
gazdagon díszített szinpad, melynek közepét elfoglalá egy kötéltánczosi
állvány, kifeszitett sodronykötéllel. A szinpad hátulját második,
kétfelé nyiló függöny takarta.
Az első zenehangok után szétnyilt a függöny s előjött a sötét háttérből
egy csupa aranyhimzéstől és zománczos skofiumtól ragyogó öltözetű indus
bajadér; két kezében a hosszú egyensúlyozó rúddal, annak a végén két
gomb. Az övéről lecsüggő szironyokon apró csergetyűk voltak. Elébb
óvatosan megkisérlé az egyik lábával a kifeszített sodronykötelet, hogy
elég megfeszült-e? s aztán kecses fejbólintással üdvözlé a néző
közönséget s azzal gyorsan egymást váltogató lábakkal előre szaladt
egész az állványig, onnan megint vissza, hátra felé.
Ah, azt el is felejtettem megmondani, hogy a szép bajadér – egy lábnyi
magas volt.
Majd merész szökésekkel veté magát a kötélre, hogy az csak úgy pattogott
fel alatta, néha féloldalt, ülő helyzetben került a kötélre, majd meg
hanyatt vetve himbálta rajta magát, utoljára eldobta a kezéből a
súlyegyenző rudat, de az sem esett le azért a kötélről, ott maradt és
billegett, imbolygott tovább, míg a bajadér hátrafelé ugrálva, a kötél
pattintásai által kényszeríté az eldobott rudat maga után szökellni, míg
végre a közönségnek mind a két kezével csókot vetve, eltünt a hátsó
függönyök mögött rudastól együtt.
Nagy volt a tapsolás! El kellett ismernünk, hogy automattal emberi
mozdulatokat ily bámulatos híven utánoztatni már valódi művészet.
De az még semmi sem volt az utána következőhöz. Az öreg Kobler hegedűje
most egy andalgó symphoniára zendült meg s erre a függöny mögül
előlebbent egy eszményi szép sylphid, festői lenge öltözetben; ennek már
a súlyegyentartó rud sem volt a kezében; egész szabadon tánczolt. És
aztán a balletművészet minden mesterfogásait végigtánczolta azon az egy
szál sodronyon, utoljára az egyik lábának az ujjhegyén állva, szökellt
biztos merészséggel végig rajta.
– Nem tudom kivenni a fonalakat, a mik azt az alakot mozgatják, mondám
Koblernek.
– Nem rángatja ezt semmi fonál, mondá az öreg. Nézze ön.
S azzal a nyirettyűjét félkörben körülforgatta a sylphid feje fölött és
az egész alakja mellett; az tánczolt tovább.
– Akkor hát a lábai és a sodrony között kell valami villanydelejes
összeköttetésnek lenni, a mi a benne elrejtett gépezetet mozgatja.
Az öreg nem felelt semmit, hanem odatartá a nyirettyűjét a sylphid elé s
arra a tánczoló tündér átugrott a sodronykötélről a hegedűvonóra s azon
szaladt végig egész a mæstro kezéig, mely a nyirettyűt tartá; akkor
aztán Kobler megkapta a tündér derekát a bal keze két ujjával s oda
tette azt a tenyerembe.
– Tessék megnézni, hol van benne a gép?
Nem volt abban semmi gép; közönséges játékbáb volt, a minővel a
gyermekek mulatnak. Kézről-kézre adtuk, mindenki össze-vissza tapogatta;
nem volt azon egyéb, mint gyapottal kitömött szattyán; nyaklott előre
is, hátra is, a hogy az ilyen babák szoktak.
Akkor aztán visszaadtuk a babát az öreg Koblernek, ő pedig odadobta azt
a sodronykötélre s arra az egyszerre megint talpra ugrott és tánczolt
tovább. Az öltözete az indiscrét fürkészés alatt kissé zavarba jött; azt
a tündér nagy decentiával helyreigazította.
– Hisz ez valóságos boszorkányság!
Harmadszor meg egy capriccióra két pojácza ugrott ki egyszerre a
kötélre; azok meg már aztán a leglehetetlenebb testgyakorlatokat
követték el együtt. A vereshajú felugrott a feketehajúnak a fejére s
tótágast állt annak a vállain, utoljára egy saltomortaléval keresztül
ugrott a szinpad lámpáin, egyenesen az én térdemre s ott kitörte a
nyakát.
Oda voltunk a sajnálkozástól valamennyien. De kár a szép bajazzóért.
– Sebaj! mondá az öreg Kobler. Úgy is jó az. S azzal visszadobta a
kötélre a kicsavart nyaku bajazzót s az tovább tánczolt hátrafelé
fordult fejjel.
Soha életemben nem láttam ehhez fogható csodát!
Ezzel vége volt az előadásnak; a két Kobler kisasszony és a bátyjuk
előjöttek a függöny mögül. Ők csinálták ezt az egész bűvészetet.
De hogyan? Ez a fejtörés.
Elővettük az öreg Koblert, hogy mi ennek a boszorkányságnak a titka? Ő
csak mosolygott rá.
– Olyan egyszerű dolog ez, hogy ha megmondanám, mindenki nevetne rajta.
Bemutattam én ezeket a bábokat a hollandi királynak is, az is követelte
rajtam a titkot, de minden hódolatom mellett sem szolgálhattam vele.
Híres impresariók ostromoltak érte, hogy engedjem át nekik, rengeteg
nagy pénzt kinálva; de én pénzért sem nem mutogatom a találmányomat, sem
el nem adom a titkát.
S maig is titok előttem, hogy mi volt az, a mit a Koblerék kis
szinpadján láttam.
Vajjon, mikor magukra maradtak ezek a művészi bábok, előadás után, úgy
egy gyűszünyi sert iszogatva, egy kolibri-fertály mellett, mit
beszélhettek egymás közt? Mert, hogy beszélni is tudtak, azt kétségbe
sem vonom.