Hogy én babonás vagyok, az régi dolog.
Nem szeretek pénteken utazni.
Egyszer péntek napon indultam utnak Balaton-Füredről Siófokra. Gyönyörü,
derült reggelünk volt, szeptember elején. A tó sima, mint a tükör. A
«Kisfaludy» jól disponálva. A kapitányunk a legjobb launéban. Az utazás
a legkedvezőbb auspiciumok között vette kezdetét. (Rendesen egy óráig
szokott tartani). Hát mikor a fele uton járunk, jön ránk szembe egy
akkora kis ködfelhő, mint a kalapom. Az elkapja magával a hajónkat s mi
annak a kis felhőnek a vezetése alatt belebódorodunk a Balatonba, járunk
előre hátra, nem találunk száraz földet, mig végre nagy küzdelmek után,
szerencsésen eljutunk a continensre – Számárdinál valahol. A gyorsvonat
persze hogy az orrunk előtt robogott el.
Most megint megtörtént rajtam ez az eset, csakhogy vastagabb kiadásban.
Triesztbe voltunk meghíva, Hegedüs Sándor kedves öcsémmel együtt, az
Assicurazioni Generali évi közgyülésére. A gyülés ideje szombaton 11
órakor volt. E szerint pénteken kell utra kelni. Én már a reggel 7 órai
vonattal akartam elindulni, mely másnap 8-kor ért Triesztbe; de Sándor
tapasztalt utazó; azután neki még az nap délelőtt warranttörvényt
kellett nyélbe sütni, azt mondta, elég lesz az esti 8 órai gyorsvonattal
is pályázni: az is megérkezik reggel 9-re. Még megmosdani és csizmát
tisztittatni is marad idő.
Hogy le ne maradjak a vasutról, már 6 órakor elküldtem Gábor diákot, az
én spiritus familiarisomat, hogy beszéljen rá valami módon egy fiakkert,
hogy vigyen engem át Budára. A derék fiu azonban jó gazda s csak egy
félfiakkert hozott: egylovast. A hidig elmentünk szerencsésen, a nélkül,
hogy valakit elgázoltattunk volna, hanem a mint a lánczhidat meglátta a
ló, azt mondta, hogy semmit sem mondott; hanem elkezdte a bárkát
hátrafelé tolni, neki faroltatva az utána csörtető omnibusnak. Hasztalan
biztatta constábler, jegyszedő, közszolga: a paripa nem állt el a
véleményétől. Ez már valóságos indignatio volt a részéről.
Egy római ilyenkor visszafordult volna az utjából.
Nem maradt hátra más, mint nekem kiszállni a hintóból, a kocsisnak meg
leszállni a bakról, így aztán az egyikünk a lovat huzva, a másikunk a
kocsit tolva, szerencsésen átjutottunk Budára.
Nem is történt azután velünk semmi baj egész Zagorjeig, a mely
tudvalevőleg a Karsthegy tetején levő állomás a Dráva partján. Van-e
hozzá falu? azt nem tudom, mert nem láttam.
A hogy illett, pontosan megérkeztünk az állomásra, reggel hat órára.
Innen azonban semmi áron nem akart a vonat tovább mozdulni. Sándor
hozott magával egy pár statistikai könyvet, a mikben le van irva, hogy
Berlin másfél millió lakóssága közül, hánynak nincs mit enni, nincs hol
hálni? s ezek közül hányat lát el a város ingyen levessel és
lakóhelylyel.
Először Sándor öcsém olvasta el, azután meg én. A vonat még sem mozdult.
Kezdtem a berlini intézményeket nagyrabecsülni.
De hát mért fagyott be a conductoroknak a trombitája? Kiváncsiak voltunk
megkérdezni.
– Mikor indulunk tovább?
– Majd ugy tizenkét óra tájon.
Hát az történt, hogy a reggel hét órakor indult személyvonatot az a
baleset érte, hogy Zagorje és Száva között, a meredek Karszt ormáról egy
óriási sziklatömeg gördült le eléje s a vonatnak a gőzmozdonyát és
szenes kocsiját összetörte: a sinek természetesen fel lettek dulva.
Az állomásfőnök megbiztatott bennünket, hogy rögtön táviratozott
Laibachba, hogy onnan küldjenek egy segélyvonatot, mely a pesti vonatok
utasait felszedje. Hanem az természetesen csak a baleset szinhelyéig
jöhet elénk. Egy darabot gyalog kell megtenni a társaságnak.
Hát a gyalogolás nem baj; de hol lehet itt reggelizni?
Mutatták, hogy amoda van egy parasztház, annak az asszonya tud kávét
főzni. Olyan szép, karcsu házikó, a melyiknek az ajtaján fejlehajtva
kell bebujni. Az már akkor tele volt szénhordással foglalkozó
polgártársakkal, kik készségesen engedtek helyet az uri pasasiroknak.
– Lehet-e itt kávét kapni?
– Hogy ne lehetne? Csak itt lehet kávét kapni az egész Zagorián.
Mikor megláttam azt a kávét, azt mondám Sándornak:
– Hallod-e? legyünk udvariasak. Itt asszonyságok is vannak. Engedjük át
nekik ezt a kávét.
Így megszabadultunk tőle.
– Hát mást nem kaphatni?
– De igen: tojást.
Egy alacsony, füstös padmalyu oduban főzte a menyecske (egy foga sem
volt már) a tojásokat s osztogatta csak úgy a markával az uraságoknak.
– Sándor, ez jó neked! de ha én tojást eszem reggelire, még rossz
hiremet költik.
Ekkor jutott eszembe, hogy hiszen pakolt nekem az én leányom egy nagy
darab borjuczombot az utitáskámba, meg egy palaczk visontait is hozzá:
mit küzdök én itt a hajótöröttekkel az utolsó zvibackért. Azzal
visszamentem a kupéba, elővettem a táskámat, s unalmamban megettem fél
kiló borjusültet. Ha otthon tenném ezt, mindjárt elővenne a prüszkölés.
A derék állomásfőnök aztán megbiztatott bennünket, hogy ő táviratozott
Laibachba az állomási vendéglősnek, hogy kész ebéddel várja az egész
kéjutazó társaságot.
Így aztán hol kocsin, hol gyalog eljutottunk a szerencsétlenség
színhelyéig, mely épen egy veszedelmes kanyarodónál van, a hol a vasut
szorosan a Dráva partján fut körül: alig két lábnyi kőmellvéd választja
el tőle. A kocsik el voltak már hordva, új síntalpakra új sinek
felrakva, hanem a nehéz szenes kocsi ott feküdt a pályatesten. Annak egy
kereke sem látszott, mellette felhalmozva a gőzmozdony finom aczél- és
messing-géprészei, összetörve, a nagy colossalis gép maga pedig
féloldalt hevert a sinek között: egész sereg munkás igyekezett
emelő-gépekkel, vasrudakkal új kerekekre állítani. Ezer szerencse, hogy
a helyről legördülő szikla a gépnek és a szenes szekérnek ment neki,
azokat csak össze tudta törni, de ha a kocsikra zuhan, azokat mind
letaszítja a mély Száva-mederbe.
Milyen erő van még a holt természetben is!
Innen aztán a segítségünkre érkezett laibachi vonatra felkapaszkodva,
valahogy mégis kiszabadultunk.
Délre megérkeztünk a laibachi állomásra s az étteremben letelepedtünk a
ránk váró ebédhez. Azaz, hogy csak az asztalhoz. Először jött a
kiszolgáló pinczér, elmondta könyv nélkül az egész étlapot. «Hozzon, a
mi legjobb». Azután jött a főpinczér, elmondta az egész étlapot hosszú
sorban. «Akármit, de gyorsan», azután eljött maga a vendéglős, az is
elmondta az egész étlapot. «Adasson, a mi van». Akkor aztán eljött a
portás a csengetyűvel. «Második csengetés, tessék beszállni Trieszt
felé», akkor aztán szaladt minden ember, be nem teljesült reményeit
porba dőlni látva.
De hát mit lamentálok én, mikor nekem még van egy nagy darab
borjusültem. Gyere elő czubák.
S aztán szépen elfogyasztottam az utolsó befaló falásig a borjuczombot.
Mire Triesztbe megérkeztünk, három óra volt délután. Az évi közgyülésnek
régen vége volt.
Este nyolcz órakor aztán megint felülhettem a gyorsvonatra s jöhettem
hazafelé.
És így megtettem egy két napig tartó utat, jártam gyalog a Karszton
keresztül, nem aludtam két éjszaka, csak azért, hogy egy fél
borjuczombot elfogyasszak, a mit otthon süttetett a leányom s a mit
szépen schlafrokkba bújva is elfogyaszthattam volna otthon. Még salátát
is kaptam volna hozzá.
Aztán ne legyen az ember péntekes!