Mister dr. O-Beaty irlandi eredetü orvos volt New-Yorkban.
Hogy melyik egyetemen szerezte a diplomáját? azt a kérdést nem szükség
szellőztetni. Elég azt tudni, hogy volt neki. A legkeresettebb orvosok
egyike volt a Washington-squaretől az Union-square-ig, a hogy azt a
napilapok hirdetményrovatai állandóan bizonyítják.
Csakhogy hát olyan orvos, a ki csodakurákat tud mivelni, van New-Yorkban
egy egész regement s az mind kerüli a titokban rejtőzést. Hypnotizálni,
massirozni, villanyozni, lesoványitani, elszunnyadt életerőket ujra
felserkenteni, vért átszivattyuzni, megifjitani, kihullott hajat, ki nem
nőtt szakállt megnöveszteni, szétdarabolt embert összerakni, halottat
föltámasztani már mai napság minden közönséges doktor tud. Ez mind
elavult tudomány. De uj betegségeket kitalálni, azokat népszerüvé tenni,
a szalonokkal elfogadtatni és azután azoknak speciális doctorává lenni:
ez a tudomány! Ehez értett alaposan mr. O-Beaty.
Azt beszélik róla persze az irigyei, hogy mikor az apja, a ki becsületes
farmer Connecticutban, felhozta a fiát az orvosi fakultáshoz, hogy
tanítsák ki azt a doktorságra: a fakultás dékánja azt kérdé tőle, hogy
hát mire kivánja a fiát kiképeztetni: a belgyógyászatra-e vagy a
sebészetre? Mind a kettőre, mondá az öreg. De különösen melyik
specialitásra fordítsák figyelmét? Talán a sárgalázra? Az nagyon jó
lesz! Vagy a gyermekgyógyászatra? Az még jobb lesz. Vagy a női
betegségekre? Az meg legjobb lesz. Hát aztán a szemészetet, fülészetet,
fogászatot tanítsák-e az ifjunak? Azt mind sorba. Mikor aztán az öreg
lefizette a didactrumot, a mi annyi tudományért ki volt szabva, a dékán
asztalára: hozzá tett még egy tiz dolláros greenbackot ráadásul, ezzel a
szóval: «és aztán még arra kérem az urakat, hogy tanítsák meg a gyereket
egyuttal irni és olvasni is.»
Ha ez az adoma bir valami alappal, akkor csak annak a megvilágitására
szolgál, hogy minő óriási szorgalomnak kellett az ifju O-Beaty
tehetségeit működésbe hozni, hogy a tanfolyam lefolytával mint kitünő
baccalaureus kerüljön ki az illető universitásból, a hol még irni is
megtanítják az orvosokat, a mire a legtöbbnek igazán nagy szüksége
volna.
Mr. dr. O-Beatynak volt egy szolid alapokon álló jó barátja, mr.
Snopkins. Egy nagy üzletkörnek örvendő összeházasító intézet alapító
tulajdonosa. Ők ketten, hivatásuk érdekeiben gyakran találkozának
egymással s egymásnak az üzletét (ha csak különös okuk nem volt rá) el
nem rontották.
Mr. Snopkins gyakran meginterpellálta mr. O-Beatyt, hogy miért nem
házasodik már meg? de mindannyiszor azt a választ nyerte, hogy fiatal
gyakorló orvosra nézve hátrányos körülmény az, ha felesége van. A
házasság rosz reklám.
Egy szép ködös napon aztán igy szólt a doctor a jó barátjához:
– Most már volna okom megházasodni. Nem azt mondta, hogy: volna
«kedvem», hanem: volna «okom».
– Megváltoztak a principiumok?
– Tetemesen.
– Hogy hivják a választottját?
– Miss Cleopatra Smith, a hogy sikerült kipuhatolnom.
Az igazgató azt a megjegyzést tevé, hogy magában New-Yorkban, Brooklynt
nem számítva, hatvanezer Smith kisasszony lakik s azok között
hétszázötven Cleopatra.
– No erre az egyre mégis rá fog ön találni a jellemzés után.
– Kérem: a hajának, a szemeinek a leirásával ne fáraszsza ön magát; mert
annak a szinét a saison szerint változtatják.
– Csak a lényeges jellegekre fogok szoritkozni. Tehát legelőször is,
mikor ezt a hölgyet megláttam: az volt a metropolitan-house termében a
Patti-előadás alatt, földszinti páholyban ült, a fején gyémántos
diadémmal; de senki sem a gyémántos fejéket bámulta rajta, hanem a
derekán átvont övet. Az, barátom, nem volt más, mint egy eleven
csörgőkigyó. Azt hiszem, a méregfogai ki lehettek törve. Elől a feje,
meg a csörgős farka a kigyónak egy gyémántos fibulával volt
összeszorítva, a miből az nem volt képes kicsuszni. A csodaszép hölgy
napmadár farkából készült legyezővel hüsité a keblét, melyhez a derekára
övezett szörnyeteg fel-fel emelé a kinyujtott fejét, szikrázó rubin
szemeivel s fulánkozó kettős nyelvével. Elhiheti ön, hogy senki sem mert
ennek a hölgynek udvarolni.
– Meg vagyok felőle győződve.
– Azt mondják, hogy éjjel a vánkosa alatt alszik a szörnyeteg s
reggelinél a miss a saját csészéjéből ad neki meleg tejet.
– Ez nagyon jellemző miss Cleopatrára nézve.
– Másodizben pedig a jégpályán láttam e csodahölgyet, orosz tündérekre
emlékeztető prémes öltözetben. Kisérője volt egy embernagyságu förtelmes
pávián. Eleintén azt hittem, hogy valami borotválkozatlan gentleman; de
aztán, mikor láttam, hogy a lábain is keztyüket visel, meggyőződtem
róla, hogy valóságos Darwin-féle ősapámat van szerencsém benne
tisztelhetni. Ez a vicsorgó fenevad csatolta fel a deli hölgy talpára a
halifaxokat, aztán maga is a két hátulsó markába szorítva egy pár
korcsolyát, versenyt iszánkodott az urhölgygyel a jégen; néha kezeiket
nyujták egymásnak s olyankor a szörnyeteg olyan kecsesen vigyorgott,
hogy mind a két fogsorát meg lehetett látni. Ennek nem szeretnék
fogorvosa lenni!
– Ezuttal sem udvarolt senki az urhölgynek.
– Nem bizony: mert az a négykezü kutya harap. Azt mondják, hogy az
asztalnál is az a majom szokott a missnek felszolgálni s per tu vannak
egymással.
– Kezdem tájékozni magamat.
– Harmadszor és legközelebb pedig a Centralparkban találkoztam a missel.
Onnan vettem észre a közeledtét, hogy a merre járt, mindenünnen riadva
szaladt szét a sokaság előle s a nagy tóparton egyszerre tele lett
minden csónak, minden sandolin emberekkel, a kik teljes evezőcsapásokkal
igyekeztek a szigetre menekülni. Képzelje ön: ezuttal a csodaszép
tündérnő egy öt láb hosszu krokodilust vezetett ezüst lánczon; a hogy
szokás bulldogot vezetni. A pikkelyes óriás gyik kedélyesen csapkodott a
farkával maga körül, s kattogtatta a százfogú állkapczáját. A miss
megállt egy pástétomos butik előtt s két dollár áru delikateszt vásárolt
össze, a miket egyenkint a kajmán torkába hajigált. A jóllakott szörny
aztán elfeküdt a parton a homokba, a hasát az ég felé fordítva, siestát
tartott, a hölgy pedig ezalatt leült egy zsombikra s a zsebéből elővett
egy könyvet és olvasott. Ahogy kitünő szinházi távcsövemmel kivehettem:
Juvenal satyrái voltak.
– Már most tudom, hogy ki az a hölgy.
– Ismeri őt?
– Hogy ne? A kajmános hölgyet! Első osztályu helyen van nálam beirva. –
S ön ezt nőül akarja venni?
– Minden bizonynyal.
– A csörgő kigyójával, a páviánjával, meg a kajmánjával együtt?
– Sőt még a Juvenáljával is.
– De hát minek ez a hölgy kegyednek? Épen a kajmános hölgy?
– Barátom! Ez lesz a leghatalmasabb reklám! Egy doktor, a kinek a
felesége kajmánnal jár sétálni! A ki csak meglátja a szép asszonyt a
szárazon vezetett krokodilussal, az mind a férj után fog tudakozódni. Én
megtakaritom a hirlapi hirdetményeket. Egész Newyork beteg lesz:
csakhogy én velem gyógyittathassa magát.
Mr. Snopkins csak egyre csóválta a fejét.
– Kedves doktorom! Tudja, hogy én önnek jó barátja vagyok. Kötelességem
önt gyöngéden figyelmeztetni. Nem jó lesz önnek ezt a kajmános hölgyet
feleségül venni.
– Talán az erkölcsi reputácziója szenved fogyatkozást?
– Óh nem! Az erénye minden kifogáson fölül áll! Mit gondol? A ki csörgő
kigyót visel öv gyanánt!
– Hát talán a vagyoni helyzete homályos?
– Az meg épen fényes. Mr. Smith Nabukodonozor a leggazdagabb vállalkozók
egyike. Palotája ott van a Madison-squaren. A leányával tűpénzül
ötszázezer dollárt fog adni. Évi jövedelme egy petroleumkirályéval
fölér.
– No hát akkor mi a baj?
Mr. Snopkins csak vonogatta a vállát, végre kirukkolt vele.
– Tudja, tisztelt barátom, nekem családi titkokat elárulnom nem szabad.
De annyit mégis meg kell mondanom őszintén, mint régi jó barátomnak,
hogy mr. Smith jövedelmének a proveniencziája olyan természetű, hogy az
ellen önnek méltó skrupulusai lehetnek.
– Uram! Ha nem tisztességes eredetü mr. Smith Nabukodonozornak a
jövedelme, akkor ünnepélyesen tiltakozom az ellen, hogy ön ezt előttem
felfedezze! Ahoz semmi közük a vőknek, hogy az ipáik milyen uton
szerezték a vagyont? Uzsoráskodtak? Tengeri rablók voltak? Hamis bukást
csináltak háromszor egymás után? Vagy rabszolgákkal kereskedtek? A
pénzmegszerzés módozatának szégyene csak az első izre nézve bir
hatálylyal: a másodizre már nem száll át. Én szemet tudok hunyni, ha mr.
Smith Nabukodonozor mindjárt pokolgépkészitő gyár tulajdonosa is.
– No hát mindezekből semmi sincs. A kajmános hölgy atyja igen derék,
becsületes ember, a ki olyan áruczikkel kereskedik, a melynek használata
minden emberre nézve kötelező, mely alól senki ki nem vonhatja magát, s
a melynek keresete meg nem szünik, a mig csak emberek laknak a földön.
Arról is bizonyossá tehetem önt, hogy soha senki azok közül, a kik mr.
Smith Nabukodonozor áruczikkeit használták, azok ellen panaszt nem
emeltek, azokból egy darabot vissza nem hoztak s a számlákat sohasem
kifogásolták. Mr. Smith Nabukodonozor az egyetlen egy nagyiparos, a
kinek a készitményeiben a fogyasztói teljes megnyugvást találnak.
(… Tudniillik, hogy mr. Smith Nabukodonozor egyik legtevékenyebb
new-yorki «entreprise des pompes funèbres»-nek a főtulajdonosa. Az ő
kuntsaftjai persze, hogy nem panaszkodnak a kapott portékáik ellen,
azokat nem is hozzák vissza, s azokban teljes megnyugvást találnak).
Csakhogy már ezt nem magyarázta meg mr. Snopkins az ő kedves barátjának,
mister O-Beatynak, hanem a mint dr. O-Beaty elébb nyilvánított szándékát
miss Cleopatrával összekelése tárgyában ujból és határozottan ismétlé,
azt mondta neki: «legyen hát meg, én összeboronálom a házasságot: a
hozományból kapok tíz perczentet, ez az én provizióm; hanem annyit a
lelkem megnyugtatására kimondok, hogy ez a házasság minden egyébre jó
lesz: csak reklámnak nem lesz jó egy gyakorló orvos számára.»