Hogy Mohamed próféta az asszonyoknak nem adott lelket; hogy nem nyitotta
meg számukra a paradicsom ajtaját: az még csak elviselhető sérelem; de
sokkal nagyobb figyelmetlenség volt a prófétától az az intézkedés, hogy
az asszonyok kezébe nem adott pénzt, s ezzel bezárt előttük minden
boltajtót. A kasszakulcs a férjnél áll: az vásárol be mindent. A mit az
asszony megkiván, azt a férj megveszi a számára: elhalmozza ékszerekkel,
selyemruhákkal; de pénzt nem ád a kezébe: az nem való asszonynak.
Kassári Dániel bég házánál ennek az előitéletnek is meg kellett szünni.
Ajna asszonyság ezermesternő volt. Mikor neki tetszett, tallérokat,
aranyakat szedett ki a Vukoszava asszony turbánja alól, a Sefika haja
közül s rakta a markába jobbra-balra mindenkinek. (Igaz, hogy mikor
kinyitották a markukat, akkor látták, hogy semmi sincs benne; de ott
volt!)
Dániel bég nagyon szeretett volna játszani. Sakkozni szabad a
muzulmánnak is; de kártyát nem vehet a kezébe: mert az az ördög
bibliája, azon emberi alakok vannak festve, az alkorán tilalma ellenére.
Mikor a tuzlai kávéházba beült, elnézte, hogy játszanak whisztet,
kalábert, faramuczit a rácz notabilitások, a kik a carreaut
«buntevicz»-nek, a coeurt «paprikicz»-nek mondják. Tetszett neki az a
játék nagyon. De csak mint «kibicz» vett részt benne.
Egyszer aztán rá hagyta magát beszéltetni Ajnától, hogy odahaza, zárt
ajtók mögött, mikor nem látják a hodzsák, leüljön a három asszonyával
whisztezni. Oh be hamar megtanulták! Mire nem jó még a három feleség!
Kész whisztpartie kitelik belőle.
Eleinte csak babra játszottak. Később aztán krajczárokban. Ajna egy
zacskó ujdonatuj veretü rézkrajczárt osztott ki az asszonyok között;
később pedig fényes uj piczulákat. Ezeket ő még Bécsből hozta; signore
Spirifanti ajándékából: kellettek azok a bűvészi előadásokhoz. Hetenként
egyszer, pénteken, tallérok kerültek a játékasztalra, szintén Ajna
requisitumaiból.
Dániel béget rendkívül mulattatá a kártya. Rájött, hogy ő nagyon jól tud
whisztezni s meseszerencsével játszik. A hétnek hat napján minden
aprópénzüket elnyeri az asszonyainak, csak a hetediken fordul ellene a
szerencse. Hanem az az egy volt a különös, hogy azok a napok, a melyeken
diadalmas nyereségeket sepert be az erszényébe: rendesen a krajczáros és
piczulás napok voltak, a melyeken pedig vereséggel vonult vissza, azok a
talléros napok valának: úgy, hogy a mely mértékben duzzadtak a réz- és
nikkel-tartalmú zacskói, ugyanabban fogyatkozott a talléros táskája.
No de hát «prætor non curat minima!» Dániel bég más asztaloknál
kincseket tudott nyerni: engedte magát gavallérosan kifosztatni az
asszonyai által.
S ez az eretnekség gyorsan terjedt. A bégek és agák a környékben és
fővárosban egyszer csak azt vették észre, hogy megtanultak whisztezni. A
kinek pedig csak egy felesége volt: az pikétbe keveredett.
Volt tehát már költőpénz az asszonyok kezében. Egy paradicsom ajtaja
megnyilt előttük: a boltajtó.
Mit vásárolhatna egy paradicsomba jutott hölgy egyebet, mint piperét:
szép ruhákat.
Achmed effendi tudósítá barátját, Leó urat: «jöhetsz már a kimustrált
czifraságaiddal.»
Leó úr egyelőre csak mint «repülő kalmár» csinálta meg az első
felfedezési kirándulást az ismeretlen világrészbe. Ideiglenes boltot
nyitott a szerajevói bazárban. Mind, a legutolsó fichuig elkelt, a mit
magával hozott.
A szép ruha azonban azt kivánja, hogy lássák; a pipere dicsekedni
szeret.
Hogy lehessen ennek a követelménynek eleget tenni, a mohamedán törvények
mellett? Utczán a török hölgy tetőtől talpig fátyolba és bő köpenyegbe
burkolva jelenhet csak meg s annak mindegy, hogy csipke és selyem van-e
alatta?
A tuzlai tündér ennek a hitvallásnak is ki tudta találni a schismáját.
A hölgyek, ha természetben nem is, de képmásban mutogathatják magukat.
Ennek ismét egy másik «canon» állja útját. Mohamed-hitü emberalakot nem
szabad embernek lefesteni vagy kifaragni.
De a napnak szabad! S a fényképet nem ember rajzolja, hanem a napsugár.
Tiltott-e meg valamit Mohamed próféta a napnak? Nem is tilthatott meg.
Tehát fényképezni szabad.
Ajna asszony fényképező készletet is hozott magával Bécsből: pillanatnyi
fölvételre alkalmazottat.
Dániel bég dörgött-morgott, a mikor a legelső fényképét megmutatták.
Boszorkányság ez! Hisz ő nem ült senkinek. Észre sem vette, a mikor
lekapták, épen csibukozó poseban. Hanem aztán kiengesztelődött, mikor a
Vukoszava meg a Sefika képmásait is megmutatta neki Ajna, aztán meg a
kisebb-nagyobb porontyokét. Némelyik épen abban az állapotban volt
levéve, a mikor ordít s a két kezével a megbünhödött testrészét
tapogatja. Dániel bég engedte magát kapaczitáltatni: a mit a nap készít,
az nem lehet Allah ellenére.
És így be lett fogadva a fényképészet. A trójai fa ló.
A hölgyek legujabb ruháikban, legszebb piperéikkel fényképeztették le
magukat, fátyol nélkül, a fényképező is nő volt: s küldözték egymásnak
ajándékba az arczképeiket.
Leó úr táviratozott a budapesti chefnek, hogy küldjön le egy nőnemen
levő photographot, több rendbeli retoucheurökkel Szerajevóba. Igen jó
vállalatnak igérkezik.
Meglett. Az európai czivilizáczió ujból egy étappe-ot foglalt.
Ez azonban ismét annyi, mint vért szagoltatni az oroszlánnal.
Mi haszna az európai divat, ha nincs nyilvános hely, a hol azt mutogatni
lehessen?
Leó úr nagy diplomata volt. Igazán konzulnak született. Egy napon azt
irta a budapesti chefjének:
«Szerezzen ön a számunkra valami vándor operette-társaságot: kitünő
vállalatnak kinálkozik.»
Semmi sem könnyebb. Az impreszárió meg lett találva. A többi magától
jön.
Az impreszárió megkapta az engedélyt a főpolgármestertől a szinház
építésére. Az olyan gyorsan föl lett állítva, mint egy kártyavár. Csak
játszó társaság kellett még bele.
Ámde görbe szemmel nézett erre Mohamed. Nem Mohamed a próféta, hanem
Mohamed Czikalovics, a Bend-basi kávéház tulajdonosa. Mivelhogy az ő
kertje is szini előadásokra van berendezve, s annálfogva nagy
látogatottságnak örvend. A szerajevói előkelő világ ott szokott mulatni
éjfél után egy óráig: a mikor ágyuszó jelenti, hogy a korcsmák
bezáratnak. Ott is van szinpad, s azon mindenféle tánczot produkálnak:
csakhogy azok a bajadérek nem leányok, hanem leányruhába öltözött fiúk.
Ha már most a Bend-basi-kerttel átellenben egy másik komédiás üti fel a
bódéját, a kinek a szinpadján igazi leányok tánczolnak és dalolnak:
akkor a közönség mind otthagyja a Bend-basi kávéskertet s az új komédiás
bódéjába tódul, melynek még páholyai is lesznek, a mikben török
asszonyságok is megjelenhetnek. Erkölcsiség szempontjából is veszedelmes
lesz ez új vállalat: mert abban németül fognak dalolni. Ha elgondolja az
ember, hogy a Bend-basi énekesei, a kik bosnyák nyelven dalolnak, a
melyet mindenki megért, mindamellett is mennyi szemtelenséget
összegajdolnak: hát még azok a németek, a kiket senki sem ért, ebbeli
biztokban micsoda fertelmes dolgokat fognak kalatyolni? Még ennél is
nagyobb dolog a nemzetiségi veszedelem. A bosnyák asszonyok kiváncsiak.
A német nótáknak a dallama fülökbe mászik: akkor meg fogják tanulni a
szövegét is és így rövid idő alatt egész Szerajevó germanizálva lesz s
maga után fogja rántani egész Bosnyákországot.
Nem lehetett kifogásolni az ellenvetések alaposságát.
Aztán a mohamedán népességnek érzületét is figyelembe kellett venni. A
kávésnak sikerült egy tekintélyes csőcseléket megnyerni az igaz ügy
számára: lehetett tartani a zendüléstől. A polgármester féltette a
bezesztán lámpásait. Gondolkozott rajta, hogy betiltsa a gyaur szini
előadásokat.
Ekkor nem várt oldalról jött segítség Thalia számára. Muszkaországból!
Ugyan ki hitte volna, hogy a német szinigazgatót az orosz czár rántja ki
a bajából?
Pedig valóban úgy történt.
Az orthodox keresztyének, mindjárt a párisi kongresszus után nagyszerü
kathedrálét építettek Szerajevóban. Volt pénzük hozzá. A mohamedánok
zúgolódva nézték, hogy a keresztes torony túlemelkedik a legmagasabb
török minarén is: az aranyos kupoláju czarevna dzsámián; de csak
türtőztették a haragjukat, mert muszáj volt. Azért az ő muezzinjeik
mégis csak szépen énekelték meg a nap időszakait, míg a gyauroknak csak
egy fatáblát volt szabad ütni két kalapácscsal, mikor egymást a
templomba hivogatták.
Ekkor az orosz czár kebléből túlömlött a nagylelküség s az idegen
alattvalók boldogítása iránti hajlam: kapta magát, három nagy harangot
ajándékozott a szerajevói rácz templomnak. Azokat a hivek fel is
huzatták nagy ünnepélyességgel a maguk tornyába. De már ezt nem türhette
el a mohamedán lakósság. Hogy abból a magas toronyból még a bimbám-zúgás
is háborgassa az ő «Lá illah, il Allah!» kiáltásukat. Nagy lett a
zendülés. Az utczák megteltek bucsujáró néppel: a főmufti, az imámokkal
és a hodzsák seregével, teljes ornátusban vonult fel a főpolgármesteri
palota elé. A kaszárnyákban a katonaság consignáltatott.
– No már most mit csináljak? mondá a polgármester. A főmufti azt mondja,
hogy a nép fellázadt, mert nem akarja engedni, hogy a kathedrále
tornyában meghuzzák a harangokat; a Mohamed Czikalovics meg azt állítja,
hogy a nép azért lázadt fel, mert nem akarja megengedni, hogy az uj
komédiaházban meghuzzák a hegedüket. Vagy az egyik igaz, vagy a másik.
Ha megtiltom a harangozást, akkor meg kell engednem a hegedülést; ha
megtiltom a hegedülést, akkor meg kell engednem a harangozást.
Végezzétek el a dolgot elébb egymás között: úgy jőjjetek vissza.
Az lett belőle, hogy «sok lúd disznót győz.» Az imámok s a hodzsák
lekiabálták a kávést s a főpolgármester betiltotta a harangozást és
megengedte a hegedülést.
Így segítette ki egyik európai nagyhatalom a másik nagyhatalmat a
hinárból. (Mert hogy az «operette» nagyhatalom, azt úgy hiszem, senki
sem vonja kétségbe.)
S így lett a harmadik étappeja a czivilizácziónak meghódítva az új
hazában.