– Vajjon milyen lehet az uj asszony? Mondá Vukoszava.
– Bizonyosan csuf kövér debella. Véleményezé Sefika.
– Inkább azt hiszem, hogy utálatos sovány törpe. – Ellenzé meg
Vukoszava.
(Csodálatos, hogy egyik sem tudott a másiknak a nyelvén, hanem azért
mikor egy harmadikat meg kellett szólni, akkor megértették egymást. Ez
külömben könnyen is ment. Vukoszava kövér és magas volt, Sefika sovány
és nyápicz termetű; csak egymásra kellett mutatniok.)
«De hátha fertelmes szép az átkozott? Aféle bajrám-ünnepi odalik? No
majd meglátjuk, ha ő rá kerül a sor a lakomaadásban!» Ezt mind a kettő
mondá.
– Én kikaparom a szemét, ha szebb az enyémnél! szólt az egyik.
– Én levágom a haját, ha dusabb, mint az enyém! mondá a másik.
«Azt még se tegyük», mondák ismét mind a ketten, «mert akkor majd nagy
szerepe lesz a rinoczerószkorbácsnak».
– Én «dur»-port keverek a kávéjába, a mitől megdühödik! fenyegetőzék
Vukoszava.
– Én szerecsikát keverek a sorbethjébe, a mitől utóléri a Mohamed áldása
estétől reggelig! böstörködék Sefika.
«Ilyet ne tegyünk még se!» mondának mind a ketten, «mert akkor zsákba
kötnek bennünket, ugy dobnak a Jalába.»
– Hanem azt megteszem, fogadkozék Vukoszava, hogy mikor legelőször
összetalálkozunk s kezet nyujtunk egymásnak, ugy összeszorítom ezzel az
én hatalmas tenyeremmel a pratzliját, hogy a vér kijön a körme alól.
– Én pedig az összecsókolózáskor olyat harapok az orczájába, hogy ott
marad a fogam helye.
Mind a két hölgynek meg voltak az eszközei a fenyegetés végrehajtásához.
Vukoszava asszonynak a Nro 8½ keztyühöz termett öklei, Sefika asszonynak
pedig hosszú fogai, a mik fölött soha sem tudta az ajkait összehuzni,
annyira előre álltak.
Ebben állapodának meg egyelőre. A többi majd jön magától. Hogy két
asszony hogyan folytasson egy boszantásból, vekszálásból, szekirozásból
álló hangversenyt egy harmadikkal: ahhoz nem kell programm. Megy az
próba nélkül.
A hazaérkezés utáni harmadnap estéjén csakugyan elkövetkezett a
bemutatási lakoma, melyre az új asszony hívta meg a saját háremébe a
másik két asszonyságot: még pedig előkelő szokás szerint franczia
meghivó-jegyekkel. A két hodzsa ugyan nem tudott a meghivón eligazodni;
hanem Dániel bég megmagyarázá azt az asszonyoknak. «Avec famille» annyit
jelent, hogy egész családostól.
Így még jobb lesz. A gyermekhad is informálva lett, hogy mentől több
gonosz incselkedést kövessen el az új mamánál. Ha hozzáférnek, csipjenek
egyet rajta.
A látogatáshoz mind a két hölgy az új ruháját vette fel; még pedig
mindegyik a saját meggyőződése szerint: egyik az öltöny hosszú
nyujtványát elől az övébe feltüzve, a másik az egészet dominónak
felöltve. Eként vonulának be, követve a gyerekek Siserahadától, az új
hárembe.
Ajna asszonyság az elfogadó teremben várt a vendégeire.
Azok csakugyan utálatosan szépnek találták! Micsoda mosolygó fehér-piros
arcz! Minő karcsú derék! Milyen csipők! Hát még ezek a vállak! Gyalázat!
No de majd a kézszorítás után lássuk, hogy milyen lesz a mosolygó arcz?
A mint azonban Vukoszava asszony izmos tenyerét Ajna szép fehér kezével
érintkezésbe hozta, valami olyan titokzatos ütést kapott az egész
karjába, mint mikor az embernek a könyökén találták el a sajgató ideget.
Az egész teste összerezzent bele. Sietett félreállni.
Ekkor a Sefika járult a fenyegető csókkal üdvözölni az új asszonyhoz; de
a mint annak az arczához ért, úgy megégette a száját, mintha tüzes vasat
csókolt volna meg. A két fiucska meg, a ki meg akarta csipni az új
mamát, a hol csak hozzá ért, mindenütt szikrák pattogtak az újja
hegyére. Nem asszony ez, hanem tündér.
Hej, de elkotródtak mellőle.
Ekkor aztán Ajna asszony a legbájosabb nevetéssel lépett le a villanyos
szigetről s maga járult a megriadt vendégek elé: a legékesebb német
szóval üdvözölte őket s megcsókolta a Vukoszavát is, meg a Sefikát is, a
nélkül, hogy az ajkai égettek volna. Azután a két kamaszt, az Achmedet
meg a Feridunt felkapta az övénél fogva, egyiket a jobb, másikat a bal
kezével; úgy emelte fel magához, megcsókolva az orczáikat; azután
fölemelte őket kinyujtott karral a feje fölé; «gyönyörű két fiucska!»
úgy tette le a földre.
Azok megrőkönyödve oldalogtak odább. Az ördög látott ilyen «kis mamát».
Hanem hát ez csak goromba bűvészet. Értett az új asszony a finomabb
varázslathoz is.
– Hát ti rajtatok hogy áll ez az új öltöny? Hogy vettétek azt fel?
kiálta, nagyot nevetve a feleségkollégák öltözetén.
Azok most látták, hogy csakugyan úgy szép ez az öltözet, a hogy azt a
harmadik viseli.
– Hisz ez így csupa maskara! No jőjjetek velem, majd én újra
öltöztetlek; s azzal karjára öltve a két asszonyt, bevitte az öltöző
szobájába. Ott már készen állt számukra a vállfüző is, meg a ruhaderék
is. Ajna asszony szakértő kézzel hüvelyezé be a teremtés remekeit
helyreigazító kérgekbe, a Vukoszavát elébb, azután a Sefikát. Az által
az előbbi karcsuvá lett, az utóbbi pedig telt idomokat kapott. Mikor
készen voltak, akkor a nagy álló tükör elé vezeté őket. Azok el voltak
ragadtatva. Százszorta szebbnek találta magát mind a kettő, mint eddig
volt. Mit nem tesz a czivilizáczió!
Ettől a pillanattól fogva meg volt nyerve a vetélytársnék szíve a
harmadik nő iránt.
Hisz egy ilyen harmadik asszony valóságos életszükség a háznál!
Az ember egész más embernek érzi magát, mikor a miedert fölvette.
Mikor Dániel bég maga is megérkezett a lakomához, már akkor egymást
ölelve jöttek eléje mind a hárman: a hogy a grácziákat festik.
Dániel bég alig ismert rájuk.
– Hisz ti nagyon szépek vagytok!
Sorba is csókolta mind a hármat.
– Ejh, de karcsú vagy! mondá Vukoszavának. Ejh, de gömbölyű vagy!
magasztalá Sefikát. S azok már megtanulták, hogyan kell hátrafordított
fejjel az utána vonuló czeppre visszanézni s a közben a legyezővel a
corsette csipkefodrait lebegtetni.
– Mindig így kell járnotok ezentúl!
Ez a nap arany betükkel lesz följegyezve a család évkönyveiben.
– Csak az az egy baj van ezzel az izével, hogy nagyon szorítja az
embernek a gyomrát, s ez akadályozni fog bennünket a jóllakásban! mondá
Vukoszava asszony.
– Én szeretném, ha akadályozna már! dörmögé Sefika; de én itt nem látok
semmi előkészületet a lakomához.
A nagy asztal ugyan ott volt az étkező közepén, veres posztó-terítővel
letakarva; de azon semmiféle olyan edény nem látszott, a melyből enni
vagy inni szokás.
A kandalló előtt is ott állt a piláf-főző üst; de amabban még tűz sem
volt.
Ezt a megjegyzését érthető jelekkel közlé is Sefika a háziasszonnyal.
– Nincs itt semmi findzsa?
– Hogy ne volna itten findzsa?
Ajna egyet koppantott a legyezőjével az asztalra s abban a perczben ott
állt a kávés csésze.
– De ez csak egy csésze! Hát nekem? Neked? Meg a Dániel babának?
– Van itt elég csésze! mondá Ajna s azzal elvette az asztalról a csészét
s azt Sefikának adta: a másik csésze már akkor ott állt az első helyén.
És aztán folyvást osztotta a csészét, a míg mindenkinek jutott: még a
gyerekeknek is.
– De hát mit igyunk mi ebből a csészéből?
– A mit parancsoltok.
Azzal ismét koppantott az asztalra, s egyszerre ott termett annak
közepén egy öblös ezüstkancsó.
Azt fölvette Ajna s legelőször Dániel bégnek a csészéjébe töltött
belőle. Pompás illatú mokka volt.
Azután Vukoszava csészéjébe töltött.
– Én tejjel szeretem a kávét! nehézkedett Vukoszava.
– Tessék! Tessék! mondá Ajna s ugyanabból a kancsóból töltött neki a
kávéjába pompás sűrű bivalytejet.
– Én nem szeretem a kávét: nekem csokoládé kell! finnyáskodék Sefika.
– Parancsolj, édesem! nyájaskodék Ajna s töltött neki csokoládét
ugyanabból a kancsóból. Aztán sorba járta vele a gyermekeket, a kik
keresztbevetett lábaikon ültek a kerevet mellett, s azokat is
megtraktálta. Végre visszajött az asztalhoz, a hol a saját csészéje
állt. «Én pedig a theát szeretem.» S akkor illatos pecco csordult ki a
bűvös kancsó csövéből.
– De hát ehhez valami mártogatni való is kellene! sürgetőzék Sefika
asszony.
– Hüh! arról bizony megfeledkeztem! Szereted-e a bécsi kuglófot?
– Szeretném, csak volna.
– No majd mindjárt készítek.
– Miből? Miben? Mivel?
Hát bíz erre mind nehéz volt megfelelni.
Ajna asszony az asztal alatt kotorászott s talált egy pár tojást.
– No ez szépen kezdi! Rántottát akar csinálni.
De hol a serpenyő hozzá?
Ajna asszony zavart szinlelve tekingetett szélylyel. Meglátott valamit.
Az volt Dániel bég czilinderkalapja.
Hohó! Czilinderkalap egy muzulmán bégnél!
«Hübnere» van a dolognak.
Bécsben meghívást kapott Dániel bég a közös miniszter estélyére: erre az
alkalomra vett teljes divatszerű öltözéket. Most abban mutatta be magát
az asszonyainak, a frakk gomblyukában a piros szalagos érdemrend.
Így került Ajna kezébe a köcsögkalap.
A többit aztán tudjuk könyv nélkül. A két tojást feltörték, a
czilinderbe belecsorgatták; akkor a czilindert nehány perczig
meghordozták a petroleumlámpa fölött, akkor lefelé fordították s
kihibbant belőle a legtökéletesebb formájú bécsi kuglóf, azon melegen.
No ez jó volt kóstolónak. De nem csak kuglóffal él az ember!
– Lássuk, hogy tudsz főzni?
– Mindjárt meglátjátok, édeseim. Nálam az gyorsan megy.
Azzal Ajna asszony ismét az asztal alá nyult s előhúzott a fülénél fogva
egy hófehér házi nyulat.
– Hát ezzel mi lesz?
– Ebből lesz a vacsora.
– Mash-Allah! «Egy» házi nyul tizenhat gyomornak!
– Nem egy nyul ez; hanem kettő! mondá Ajna, s azzal megfogta a házi nyul
két fülét, hirtelen kétfelé repeszté azt, s azzal mind a két kezében
ficzkándozott egy házi nyul.
– De ha kettő, sem kell nekem! tiltakozék Vukoszava; mert én a nyulat
meg nem eszem.
– Majd meglátod, ha elkészül!
Azzal Ajna odavitte a réz főzőkatlanhoz a két házi nyulat, fölemelte a
katlan födelét: a nyulakat beledobta, azután három kártyából tüzet
rakott a katlan alatti üstbe; mire a papirtűz ellobogott, egy kissé
körülkopogtatta a rézkatlant.
– Készen van már.
Azzal levette a katlan födelét s kiemelt belőle egy bográcsot,
telides-tele szinültig berbécshusos piláffal, a minőről csak muzulmán
gyomor álmodhatik.
Mindenkinek el kellett ismernie, hogy annál tökéletesebb piláf még
konyhaművész kezéből ki nem került.
Sefika nagyon is sokat talált belőle enni. A mider is szorította.
Nyafogott, hogy ő megbetegszik, ha most fagylaltot nem kaphat.
– Fagylaltot! kiáltott fel Dániel bég. Télen lehet azt csinálni, a mikor
jég van. Ki ácsingózna nyáron fagylaltra?
– Mindjárt lesz! mondá készséggel Ajna. Szereted a czitromfagylaltot?
Azzal kettévágott egy czitromot: odafutott vele a katlanhoz,
belefacsarta, tüzet rakott alá és két percz mulva előjött egy nagy
tálban a dinnye-alakú fagylalt, a melynek a hány gerezdje, annyiféle
gyümölcsből volt készitve.
A két asszony oda volt a bámulattól. Ehhez hasonlót ők nem tudnak.
Maga Dániel bég is azt mondá: hogy ez nem megy tündérek segítsége
nélkül.
Hja! A ki jó nevelést kapott!
Még molnárostya is kerűlt elő. A katlan mindent kiád.
Utóljára gyümölcs, czukorsütemény; csak úgy szórta, hogy a gyerekek
kapkodhassák.
És végre egy csinosan font kosár: abból meg egyre-másra hullott a
virágbokréta.
S a meglepetések netovábbjául egyszer csak ott termett Dániel bég
frakkjának a baloldalán egy tenyérnyi nagy érdemrendcsillag; olyan, a
milyent Bécsben az exczellencziás urak viselnek. Dániel baba tudta, hogy
ez is csak szemfényvesztő varázslat; de azért hagyta ott ragyogni a
csillagot. Hisz előbb-utóbb meg lesz az érdemelve. Lehet még egy tizedik
bársonyszék is a magyar képviselőházban!
Dániel bég nagyon meg volt elégedve a lakomával, s a jóllakás után azt
mondá:
– Hátha innánk?
Tudva van, hogy a törökök evés közben nem isznak, hanem csak jóllakás
után. Ezt nem Schweningertől tanulták; hanem Mohamed prófétától. Akkor
is pedig nem bort isznak; hanem csak vizet. A szeszes italoktól eltiltja
őket az alkorán.
A vizet azonban szabad keverni nádmézzel, gyümölcsízzel, narancslével,
mandulafejettel, rózsavízzel, ámbrával, a mit aztán úgy hínak, hogy
«sorbet».
Ismét előkerült a csodakancsó. Ajna sorba töltögette mindenkinek a
talpatlan poharába, a mit kiki megkivánt, s a mit mindjárt ki kell inni,
mert ha leteszik, felfordul.
«Pompás sorbet! Nagyon jó sorbet!» dicsérték a vendégasszonyságok.
– Hejh! Csak én olyan sorbetet ihatnám, a milyent Bécsben a miniszter
úrnál töltögettek! mondá Dániel bég. Az úgy habzott, maga is igyekezett
ki a pohár szélén, mintha siettetné az embert, hogy «igyál már!»
– Ha az én uram úgy kivánja… mondá Ajna, s aztán töltött neki a
kancsóból olyan sorbetet, a mely pezseg.
– Ez az! Ilyen volt az! mondá a nyelvével csettentve Dániel bég. Ebből
ti is ihattok, asszonyok. Ezt nem tiltja az alkorán. Ez nem bor: ez csak
sorbet.
Azok is kaptak belőle.
Általános volt az elismerés, hogy ez tökéletesített faja a sorbetnek.
Nem sokára olyan jó kedve lett a két hajdani asszonyságnak, hogy el
kezdtek dalolni.
A gyermekeket hazaküldték aludni. A ki akaratoskodott annál rögtön
megjelent az ördög a falon s ráijesztett.
A Vukoszava bosnyák balladákat énekelt, a Sefika pedig arab stanczákat.
Ajna tapsolt mind a kettőnek. Dániel bég pedig sorba ölelgette mind a
hármat s ivott az egészségükre.
– Hejh! De csak az volt ám az igazi sorbet, a mit én a magyarok
fővárosában ittam, a Dzsigerdilenben: herczeg Prugmájernál, az orfeumi
helytartó basánál. Az forró volt, csak úgy lobogott: mikor itta az
ember, az orrán jött ki a lángja, mint a sárkánynak. Hát még az a húri,
a ki töltögette!
– Ha az én uram úgy kivánja, mondá Ajna, kezeit keresztbetéve a keblén s
alázatosan meghajolva: s azzal eltünt a mellékszobába.
A mint eltávozott, rögtön odatelepedék Vukoszava és Sefika Dániel bég
mellé két felől, s elkezdték őt a legyezőikkel hüselni, a mit ő azzal a
gyöngédséggel viszonzott, hogy a csibukjából a füstöt az arczaikba
fujta. Majdan előhozták a szolgálók a nargiléket, s akkor aztán a két
asszonyság versenyt pipázott az urával.
Egyszer aztán előttük termett a harmadik.
A hogy a tündérek szoktak megjelenni: pókhálóból szőtt öltözetben,
hosszan leeresztett hajjal, mely térdhajlásáig takarta; fején világító
csillaggal; karja körül egy eleven kígyó tekergőzött, fején taréjjal,
két szemén pápaszemmel. A másik karját fölemelve tartá, egy vállára
emelt kancsót a fogantyújánál markolva.
A két asszonyságnak szeme-szája tátva maradt a nagy bámulattól.
– Ez egy «péri!»
– Nem. Ez egy «abelére!»
– Vagy maga az «iblisz!»
A tündéralak leemelte a válláról a karcsúnyakú rézkancsót, s sorba
töltögetett a poharakba az illatos párolgó punchból. Ez sem bor: ezt sem
tiltja a próféta.
A pákosztos kígyó mindegyik pohárba belekóstolt a kiöltött kettős
nyelvével.
– Ez aztán az ital! Ilyet isznak a paradicsomban, a Túbafa alatt,
magasztalá a punchot Dániel bég, s összekoczczintá a poharát mind a
három hölgygyel. Csak a fertelmes kígyó ne kóstolgatna bele!
– Kígyó? szólt csodálkozva Ajna. Hiszen nem kígyó az, hanem pálcza.
S azzal megfogva a cobra fejét, az egyszerre megmerevült, egyenes lett,
mint a Mózes botja.
– Fogd a kezedbe! mondá Dániel bégnek.
A bég azonban, a mint a pálczának a fejét a kezébe vette, egyszerre
sajgató ütést érzett a tenyerében, s a mellett a marka úgy összeszorult,
hogy nem tudta a boszorkányos jószágot eldobni.
– Jekdür Allah! Jobb szeretném, ha kígyó volna. Vedd el a kezemből ezt a
verekedő pálczát.
Ajna aztán elvette a varázsbotot a bég kezéből s ledobta a földre; a
mire az ismét megelevenült, kígyóvá lett, összetekergőzött.
Ekkor azután az Ajna felkapta a rézkancsót s elkezdett annak az oldalán
az öt ujjával dobolni, valami bajadértánczot járva hozzá s egy
varázsdalt énekelve; közbe-közbe teletölté a bég és a két úrnő poharát a
tündéri itallal.
A cobra a dobolásra, meg az énekhangra felemelte a fejét rétesalakjából,
egyre jobban felegyenesedett, s elkezdett maga körül forogni, míg az
utolsó gyürűjén állt meg, a mit a farka alakított.
A rézkancsó egyre jobban kiűrült, a dobolás annál hangosabb lett rajta.
A bajadértáncznak a sebese járta. A tánczdüh nem csak a kígyóra ragadt
el, hanem a két asszonyra is. Egymás után felugráltak a bőrpárnáikról, s
igyekeztek, tőlük telhetőleg utána csinálni Ajnának a tánczot. A
Vukoszava felkapta a piláffőző rézkondért, azon produkálta a tamburint;
a Sefika pedig a palacsintasütőt püfölte a nagy keringelésben, míg a
többféle jótékony italok hatása miatt mind a két úrnő, ki erre, ki
amarra, eldőlt s nem tudott e világon létéről többet. Azokat a szolgálók
szépen a vállaikra emelték s hazavitték a saját háremeikbe.
Az egyedül maradt tündér még folytatta lassudó tempóban a csábtánczot: a
kígyó azonban azt is abba hagyatta vele, a lábai körül tekergőzve s
azokat egymáshoz szoritva: egyre mindig feljebb csavargózott, míg
utóljára átszorítá a derekát, s ott a fejét átöltve, maga magán csomót
kötött. A bajadér epedő mosolylyal tekinte a gyönyör-ittas Dániel bégre.
– Alláh ekber! Nagyon szép vagy. Mohamed ugyse! Gyönyörű vagy. Csak az a
fertelmes kígyó ne volna a derekadon.
– Kígyó? szólt Ajna, gyönyörű igazgyöngy fogsorát megmutatva nevető
ajkai között. Hiszen nem kígyó az; hanem selyemöv. Próbáld meg leoldani.
*
Így írta le ezt a jelenetet Achmed effendi, Leó úrhoz küldött negyedik
levelében. Ő maga az egészet a két mamájától hallá, a kiknek mindezt a
legközelebbi látogatás alkalmával Vukoszava és Sefika asszonyságok
elbeszélték; az utólját a saját képzeletéből adta hozzá.
Mind a két nő el volt varázsolva a harmadik asszony estélyén élvezett
gyönyörűségektől.
S ez a varázs a másik két asszonyságot is bűvkörébe ragadta.
Jelacsa mama, meg Habiba mama rajta estek Ibrahim papán.
– Nekünk is hozz ilyen harmadik asszonyt! Te is szerezz ilyen tündérnőt
a házhoz, a milyent Dániel bég hozott a Vukoszavának, meg a Sefikának.
– Mit? Mit? varázslónőt? mondá Ibrahim baba. Az kell nektek? Ha csak az
a bajotok: én bizony hozok. Kell guvernánt az Achmed gyereknek? Dehogy
nem hozok.
Aztán felment a «csarziába»: ott kikeresett egy fekete pofáju ötvenéves
czigányasszonyt; azt hazavitte.
«Itt van a varázslónő».
«Jaj! Nem ilyen kell nekünk. Ezt add vissza, a hol vetted. Szép, fiatal
varázslónő kell nekünk, a milyent a Dániel bég hozott. Megengedi azt a
próféta.
Ibrahim baba pedig igen praktikus eszü kalmár volt.
«Jajh, kedveseim, arra, hogy egy olyan bűbájos tündérnőt szerezzen az
ember a házhoz, a minő «állítólag» a Dániel bégé, nem elég egy próféta:
ahhoz Mohameden kivül még Krisztus is kell: nagyon sok Krisztus».
Tudniillik, hogy a gyaurok így hívják egymás között a «pénzt». Persze:
ők azt is imádják.