Leónak hitták azt a fiatal boltsegédet, a ki másnap a Grand Hotelbe
elvitte a megrendelt «arany dongó» jelmezt Kassári Dániel urnak.
Ha hölgy lett volna a megrendelő, akkor kisasszony által küldték volna
meg a czikket; de miután férfi volt, urat kellett ezzel megbizni.
Természetesen – egy házi szolga vitte utána a dobozt.
Leó úr a legszelidebb és legudvariasabb fajtájához tartozott az
oroszlánoknak, melyek Budapest sivatagain őzeket kergetnek.
A vendéglő portásától megkérdezte, hogy idehaza van-e ő nagyméltósága
Kassári Alibegovich Dániel úr?
– Oda fenn van… mondá a kapus igen furcsa hanglejtéssel. Első emelet
28–29.
Leó úr fellibegett az első emeletre. Ott találkozott a szobapinczérrel a
folyosón.
– Itthon van Kassári Alibegovich úr ő exczellencziája?
– Ott az ajtaja.
– Nem kegyeskednék bejelenteni nála? Itt a névjegyem.
– Nem lehet. Sietek.
Azzal felszaladt a pinczér a második emeletre, három lépcsőt ugorva
egyszerre. Meg volt az ijedve: de mitől?
– Akkor hát kénytelen vagyok ajtóstól berohanni! mondá Leó úr, s azzal
kivéve a bolti szolga kezéből a dobozt, azt utasítá, hogy üljön le addig
a váró-padra, mig ő visszatér: lehet, hogy a dobozt vissza kell vinni,
ha a jelmezen valami igazítani való lesz.
Azzal benyitott az ajtón. Az előszoba-ajtón nem szokás kopogtatni.
Az előszoba tele volt mindenféle alaku bőröndökkel, dobozokkal,
faládákkal és tehercsomagokkal, a miket a főúr összevásárolt. Volt ott
még hintaló is kettő. A legtöbb ládára fel volt irva, hogy «nicht
umstürzen». Három feldöntött piramid alaku fakaliczkában pedig
ugyanannyi papagáj dolgozott erősen, vastag kampós csőreivel feszegetve
a kijárást elzáró sodronyokat.
Leó úr a czilinderét a hóna alá szorítva, a dobozt pedig a baltenyerén
balançiroztatva, a jobb keze középujjának bütykével illem szerint
bekoczogott a szárnyajtón s miután e jelzésre válaszadó hang nem
érkezett, csendesen felnyitá az ajtót.
Abban a perczben egy éles női sikoltás hangzott a szobában. Leó úr egy
hölgyet látott átfutni a benyiló szobába. A hölgy mind a két kezével az
arczát takarta el. Leó úr előtt pedig egy marczona férfialak állt,
könyökig felgyürt ingujjakban, véres kezekkel; az egyik kezében egy
hegyes, éles kés: az is csupa vér.
Ő maga volt ez: Kassári Dániel bég. – De hogy forogtak a szemei!
Leó úr ijedtében elejté a dobozt is, a czilindert is. A czilinder
kigurult az előszobába, a doboz begurult a lakóterembe s egész a tulsó
ajtóig futott.
A bég pedig haragosan rivallt a látogatóra, – az egyik keze úgy állt,
hogy most mindjárt torkon ragadja, a másikban meg úgy fogta azt a hegyes
kést, mintha le akarná mészárolni.
– Megláttad az arczát?
– Nem én, kérem alássan! Semmit sem láttam! Esküszöm a prófétára, hogy
közellátó vagyok.
– Az a szerencséd! No hát mit hoztál?
– Azt a «mouche d’or»-jelmezt, kérem alássan.
– No hát gyere beljebb. No ne félj semmit, nem eszlek meg. Látod: az
ebédet készítem. S abban segített a feleségem, mikor ránk nyitottad az
ajtót. Miért nem jelentkeztél elébb?
– Hiszen kopogtattam kérem alássan.
– Kopogtattál! A «kmét»-nek az ajtaján szoktak kopogtatni. Máskor ha egy
bég ajtaján akarsz bejelentkezni: elébb lehuzod a papucsodat, ennek a
két talpát összevered, aztán elénekeled a bebocsátási «szúrá»-t s vársz,
a mig azt nem mondják odabenn, hogy «ins-Allah!» Könnyen halálba
rohanhattál volna, fiacskám, ha megláttad volna a feleségemnek az
arczát. Ennek a dija halál. Kénytelen lettem volna vele, hogy
megöljelek.
Leó úr nem hagyta magát intimidálni: a két sarkára állt.
– Kérem: azt a mi törvényeink tiltják.
– Pipálok én a ti törvényeitekre! No hát szedd fel iziben azt a dobozt.
Mi van benne?
Leó úr rettegve lépkedett a szomszéd szoba ajtajáig, a meddig a doboz
elgurult; az az ajtó üveges: hátha madame épen ki talál rajta nézni?
Allah kérim!
Sietett is mentül hamarább hátat fordítani az üveges ajtónak s
visszatérni a felnyitott dobozzal.
Ekkor aztán szétnézhetett a szobában.
Dániel bég csakugyan szakácsművészettel foglalkozott. Egy asztalon volt
a nagy húsvágó fatábla: azon tráncsirozta ő méltósága sajátkezüleg a
tulajdon maga által leölt bárány konczait, apró darabokra nyiszálva,
szakértő figyelemmel. Az asztal mellett volt egyfelől egy nagy kosár
mindenféle főzelékkel; a kályha előtt pedig állt egy remekművü
keletindiai bronzkatlan, mely alá faszénnel fűtöttek; a füst, hajlítható
csövön a kályhába lett átvezetve; a katlan üstjében rotyogott valami
folyadék: valószinüleg rizskását főztek benne. Dániel bég, mint igazhitü
müzülmán, a más főztét meg nem izleli, hanem magával hordja a konyháját
s a Grand Hotelben maga főz ebédet.
– No hát mutasd a portékádat, fiacskám! nyájaskodék Dániel bég, a
mellett folytatva komoly munkáját.
Leó úr egyenkint kiszedegette a dobozból a holmit, először a gyönyörüen
paszomántozott ruhaderekat.
– Nincs benne halcsont?
– Világért sincs.
– Hát mi az, a mi összetartja?
– Kaucsuklemez.
– Hát az miből van?
– Az a kaucsukfának a mézgájából készül.
– Mézgából? Te ifju! Meg ne fertőztesd ajkaidat hazugsággal.
– Esküszöm Mohamed prófétára.
– Csak esküdjél te a magad prófétájára. Az enyém neked hátat fordít. Hát
még mi van?
– Ez pedig a selyem-tricot. Ez itten meg annak a tetejébe jön.
Az egy bordeaux-vörös rövidke culotte volt.
– Helyes.
– Ezek pedig a topánkák.
– Szeretem, hogy arany czafrangot is tettetek rá.
– Ez pedig itten az árjegyzék.
– No csak ne siess.
– Látom, hogy exczellencziád most el van foglalva a folyó ügyekkel. Majd
várok odakünn az előszobában, a mig toilettejével el méltóztatik
készülni.
– De csak maradj itt. Azt gondolod, hogy én olyan hülye vagyok, hogy
zsákban veszek macskát. Ne azt nézd, hogy mint vágom én most koczkára a
fodorhájat; hanem láss a mesterséged után. Előbb fel kell próbálni azt a
ruhát, hogy ráillik-e?
Azzal háromszor a tenyerébe tapsolt.
Erre a benyiló ajtaja megnyilt s kilépett rajta az imént elfutott
úrhölgy.
Egész európai divat szerint volt öltözve, hosszu, felhasított ujju
fodros pongyolában, mely gyönyörü karjait egész vállig engedé láttatni.
Hanem az arcza, török szokás szerint, el volt burkolva: valami lengeteg
arany fátyol volt a fejére vetve s az álla alatt körülcsavarva, mely
csak a két szemének hagyott nyilást. Orgyilkos szemek voltak! Lesből
lövöldöző banditaszemek!
– No hát, segíts neki felpróbálni «ezt» az öltözetet! mondá Dániel bég
Leó úrnak.
Leó úrnak nyitva maradt ijedtében szeme-szája.
– Én segítsek… ő kegyelmességének… felpróbálni… ezt… a kosztümöt?
– No hát ki más? Én csak nem segíthetek neki a faggyus kezemmel. Nem is
az én tudományom, hanem a tied, ha szabólegény vagy. Láss hozzá!
S ezzel a nagy hegyes kést letéve a kezéből, két kisebb kést fogott mind
a két kezébe; de nem azért, hogy azokat az ártatlan ifju oldalbordái
közé furja, hanem hogy a birkamájat, tüdőt, vesét apróra összedarabolja
vele.
De a paradicsom minden örömének a kilátásba helyezéseért sem hajtotta
volna végre ezt a megbizást Leó úr. Azon gondolkozott, hogy merre
lehetne most elillanni.
A deli úrnő aztán megszánta. Kivette a reszkető lovag kezéből az egész
dobozt a benne levőkkel együtt s egy spanyol fal mögé eltünt velük.
Leó úr előtt tánczolni kezdett a világ.
Ha ez most ezt a kosztümöt fölveszi és előjön benne? Akkor jaj ő neki!
Ha már az arczának a meglátásáért is meg akarta ölni a kérlelhetlen nagy
uraság!
Pedig hát előjött.
Hüh, milyen elmeháborító tünemény volt! Abban az áruló jelmezben! Minő
idomok! Képfaragó nem álmodhat szebb mintát Diána szobrához. Csak az
arcza volt fátyollal letakarva.
Leó úr azt sem tudta, hova nézzen? Az eléje libbenő tüneményt nyelje-e
el a szemeivel: vagy az asztal mellett husvagdaló bégre tekintgessen
félre.
Az ugyan háttal volt feléjük fordulva; de szemben volt vele a nagy fali
tükör, abból mindent megláthatott.
– No hát, mit bámulsz, mint egy sült hal? kiálta az ifjura. Nem tudsz
neki segíteni? Nem látod, hogy a topánkát nem tudja maga begombolni?
Az igaz.
Leó úrnak le kellett térdelni a tündérnő elé. Ez azonban, tündérek
szokása szerint, szánalommal viseltetett a halandókhoz s hogy
megkönnyítse a munkáját: fölemelte a lábát Leó úr térdeig, úgy hogy az
kényelmesen gombolhatta végig a topánkát. Tizenegy gomb volt azon. De
Leó úrnak úgy tetszett, hogy a Jákob lajtorjáján halad végig, a míg azt
elvégezte.
Dániel bég most zöld petrezselymet aprított a fatálon. Azért odanézett.
– No legénykém! Hát elaludtál vagy mi? Nem látod, hogy az asszonyság
maga nem tudja a ruha derekát összekapcsolni hátul?
Hát még ezt is neki kellett elintézni? Kapocsról-kapocsra
összeszorongatni a ropogó selyemderekat s a közben ég és pokol között
lebegni egy czérnaszálon.
Dániel bég egy nagy fakanállal mindent összekevert a rézüstben.
– No hát jól illik-e minden? kérdezé Leó úrtól.
– Nagyon jól.
Dániel bég megkóstolta a piláfot egy főzőkanállal: még nem volt benne
elég bors.
– Nem szorít sehol? Csipőben? Derékban? És egyébütt?
– Egészen ráillik.
– Jól van! De most már hadd látom: kiállja-e a próbát?
– A próbát?
– No igen! Hogy becsületesen van-e minden elkészítve? Nem valami
férczmunka-e?
Ezzel valamit mondott idegen nyelven a bég a hölgynek.
Az megértve a parancsszót, elébb azt a próbát tette, hogy jobb térdét
meghajtva, a bal lábát mindig messzebbre nyujtá el magától s ez alatt a
derekát hátrahajtva, a két karját a feje fölé emelve, a sarkát érte a
leomló hajával.
Jaj neked Leó! Ha most valami czérna elszakad, a te életfonaladat vágta
keresztül a Párka ollója.
De hát nem szakadt semmi. A hölgy kecsesen talpraállt s azután a nagy
álló tükör előtt foglalva állást, kecsteljes mozdulattal, fél lábát
fölemelve, talppal az ég felé s a másikon körülfordulva, remekelt egy
szabályszerü pirouetteben.
Ezt nevezik kosztüm-próbának.
– Meg vagyok elégedve! dörmögé Dániel bég.
– De még én is! sóhajtá magában Leó úr, s felhasználva a kedvező
pillanatot, a midőn a szakácskodó főúr szenet rak a katlan tüzére,
szépen az ajtó felé somfordált.
– Hohó! Legénykém! Hová szaladnál olyan sebtiben? kiáltá rá a bég. S egy
ugrással utólérte és visszahozta a gallérjánál fogva. Hát nincs neked
helyén az eszed?
– Nincs! rebegé az ártatlan, fogvaczogva.
– Hát a topánkákat kigombolni meg a ruhaderekat kikapcsolni, kinek a
kötelessége?
Világos, hogy annak a kötelessége, a ki begombolta, bekapcsolta.
Még ennek is meg kellett történni.
Dániel bég ez alatt még egy pár zöld paprikát szeletelt karikákra s azt
is a főzemény közé keverte.
Leó úr meg volt győződve, hogy egy ilyen megrablásáért a paradicsomnak
mulhatlanul halál a vezeklés.
Elfutni nem lehet; kiabálni hasztalan; nobel ember megadja magát az
elfordíthatlan veszedelem előtt.
Mikor az úrhölgy ismét eltünt a spanyol fal mögé, azt mondá egész
rezignáczióval Dániel bégnek:
– Uram, tegyen velem, a mit akar. Csak arra kérem, hogy ne kinozzon
soká. Vágja el egyszerre a torkomat.
Dániel bég nagyot nézett rá.
– Én? a te torkodat? Hát mi bajom nekem te veled?
– Az imént azzal tetszett fenyegetni, hogy ha megláttam volna ő
nagyságának az arczát, hát akkor halál fia lettem volna.
– Hát az természetes. Az asszonyembernek csak a feje ember: azt nem
szabad meglátni, csak a férjnek.
Leó úr ujjászületve érzé magát e vigasztaló felfedezésre.
– Szabad tehát bucsut vennem?
– Elébb vedd át a pénzt az árjegyzékedért.
Dániel bég fizetett s a kontón felül egy huszfrankost nyomott Leó úr
markába. A mit az büszkén utasított vissza.
– Uram! Én nem vagyok szolga. Nekem nem szokás ajándékokat adni.
– Ugy? Hát ebben az országban vannak emberek, a kiknek nem szokás
ajándékot adni? Furcsa ország! No hát akkor ajánlok neked valami mást.
Nekem van Szerajevóban egy üzlettársam. Nagykereskedő. Régi ház. Még a
Kapetánovicsok idejéből való. A neve Hajdukovics Lója. Te derék, okos
fiunak látszol. Én beajánlhatlak a barátomhoz üzletvezetőnek. Neki
szüksége van egy tanult emberre. Ott egy ilyen ügyes ficzkó, mint te,
még sok szerencsét csinálhat.
– Köszönöm, uram. Előbb beszélni fogok a főnökömmel, hogy mit tanácsol?
S ha ő helyeselni fogja, akkor reflektálni fogok önnek a szives
ajánlatára.
Azzal fölkereste az elgurult kalapját az uti dobozok közül és
elzónázott.
Hanem ez a mai találkozás tüneménye nem ment ki a fejéből.