A pusztai élet azt kivánja, hogy korán feküdjünk, mert korán kel a nap.
Pedig a mit meg kell látni, az a napfelkölte a hortobágyi pusztán.
A legelső kakas-szóra, éjfél után két órakor felébresztenek bennünket:
«reggeledik» már.
A hortobágyi pusztán a legelső szürkületet úgy hiják, hogy
«hajnalperczenés.»
A derült ég tele van még csillagokkal: ottan ragyog a «kaszás csillag»,
az «Isten szemével». A csoportos «fiastyúk», a lefelé forduló «gönczöl
szekere» a «bújdosók lámpása», – a «tengerbekacsintó», – a «menyország
ablaka», hanyatlóban már a «kereszt csillag», melyhez hajdanában a
«szegény legény» fel szokott pillantani, mikor lovat lopni indult, s ha
akkor azt sóhajtá «Isten segits!» soha meg nem fogták (a hogy tudós
Lugossynk feljegyzé); a csillagsereg között a fogytán levő hold ezüst
sarlója világit; a keleti láthatáron pedig már világosodik az ég.
A sápadt hold és a sápadt hajnal kettős derüjében minden emberalak
valami tündéries megvilágitást nyer, minden alakot két árnyék követ
keresztben. A sikságot még sötétség lepi. – Nagy távolban csillámlik egy
pásztortűz a mezőn.
A csárdában kész már kora hajnalban a jó meleg reggeli; mire az elköl,
előállnak a fogatok; elől a pusztai biztos könnyű két lovas csézáján,
utána az ötös és négyes fogatokon a művész had, a közkedveltségü és
nagymiveltségü városi tanácsos, Nánássy Ferencz (nekem különösen régi jó
barátom) kalauzolása mellett, a nagy gulya látogatására.
Letérünk az országútról délirányba, s benne vagyunk az igazi pusztában,
a «zámi» határban. A csárda, a mátai dombos liget, a Hortobágy füzfái
lassankint elmaradoznak mögöttünk, s fél órai vágtatás után sik mezőkön
át, siskás tocsogókat keresztül vágva, ott vagyunk hajnali három óra
tájon a puszta közepén. Itt van az igazi puszta.
A végtelen messzeségben, a mennyire szem lát, nincs egy halom, egy élő
fa, egy karám, egy nádkúp, még egy kútgém sincs, mely irányt adhatna:
nincs semmi más, mint a két «kiterjesztett erősség»; fenn a még mindig
csillagos ég, alant a sima bársonyzölddel bevont föld, a mit egy
vakandturás se zavar meg. Az ember úgy érzi magát itt, mint a
szélcsendes tenger közepén. Semmi élő állat, se távol, se közel; se
repülő madár, se dongó bogár, se futó nyúl, se fonó ürge, se békászó
gólya. A teljhatalmu «semmi» uralkodik itten.
De még is van egy hang, mely életet hirdet. Ez a légben járó pacsirták
éneke. Szemmel feltalálhatatlan kisér bennünket a magasban végtül-végig
ez a száz meg száz égi énekes, a kinek zengő kardala a puszta közepén, e
felséges templomban dicséri az Istent. És e pillanatban valami
földöntúli kéjteljes nyugalomérzet fogja el idegeinket. Azt érezzük,
hogy kivül vagyunk a világon, megszabadulva a czivilizált élet minden
szabályaitól, nyomoruságától. A végtelen kerek sikságon nem vezet egy
ösvény, nem egy kocsinyom: a ki itt járatlan, eltévedhet benne, mint egy
őserdőben, köröskörül nem lát semmit, a mi tájékozná, a mi
barangolásának előre vagy hátra irányt adna. Mikor köd van a pusztán,
maguk az ittlakók is elbódulnak benne.
Órahosszant, vágtató futamban eltart e felséges kép: az égre már feljött
a nap kengyelfutója, a hajnalcsillag, a harmatos füben együtt fut velünk
valami messze nyuló szivárványos dicsfény a sik földön, s csak ekkor
tünik fel előttünk a látó határon valami sötét folt: az első ültetett
erdő a zámi pusztán, melynek akáczfái között rejtőzik a csikós karám, s
ezzel egyidejüleg kezdenek kiemelkedni a föld hátáról egyes púpok: egy
magasabb domb, három alacsonyabb: tatárhalmok a nép nyelvén, irtó csaták
emlékei; a hol megbontják a domb zöld pázsitját, mindenütt csontok
jönnek a napfényre. Egész helység volt itt hajdan. Most úgy híják, hogy
a «zámi puszta». A csonthalmokon kivül egy templom kőmaradványai
beszélnek a rég elmult életről. Egy sárfalból készült karám, egy nádból
épült vasaló, egy deszka szélfogó, és egy csordakút a hajdani piacz
egész ékessége. A három kútgém, keresztbe álló gerendáival úgy tünik fel
a távolból, mint a valóságos Golgotha.
A mi a puszta nevezetességét képezi, az a «nagy gulya». Ezerötszáz
tehén, idei borjuval, nagy számú bikákkal egy tömegben.
Mikor megérkezünk, még alszik az egész tábor; nem a zöld mezőn hevernek:
szeretik a kényelmet, van egy feketére lehevert nagy szérü, a hová
éjszakázni járnak. Még valamennyi fekszik; az ezernyi czimeres nagy
szarvak erdőként magasra emelve, csak a legvénebb bika, egy elefántnyi
állat, fekete kormos fejével, pupotvető nyakával áll magasan a csorda
között. Meg sem mozdul egy is, mikor kocsijainkkal körül hajtatunk az
alvó helyük mellett. És ezek teljesen szilaj állatok, a mik télen-nyáron
kinn vannak a pusztán, a szabad ég alatt. A teheneket nem fejik,
tejgazdaság nincsen: azok csak borjútenyésztésért vannak. Eladni csak
falkánként lehet belőlük, s elégszer megesik, hogy mikor az eladott
falkát már beterelték a Tiszaparton a hidasba, akkor egyszerre előveszi
őket a puszta utáni vágy: keresztül ugrálnak a komp szélén, kiúsznak a
Tiszából s visszavágtatnak a zámi karámhoz: az eladó visszafizetheti a
pénzt a vevőnek.
Ezt a tréfát a lovak is megteszik. Sok hortobágyi mén visszaszökik a
«két viz» közül az uj gazdájától a régi szabadságba, s magával hoz
hámot, kötőféket. A mult télen a város méneséből hatvan darab beszélt
össze s tél utóján kitörtek a debreczeni istállóból s meg sem álltak a
négy óra járásnyi mátai pusztáig: ott pihentek meg a jól ismert
szénakazlaknál.
Napfelkölte előtt megtekintjük még a karámot, melynek belsejében szép
sorban vannak felakasztva a bojtárok összegöngyölt bundái, aztán meg a
«magyar wertheimcassa». Ez egy fiatal borjúnak a bőre, melynek mind a
négy lába meg van hagyva körmöstűl; a nyakán a nyilás, a mi lakatra jár:
ebben tartja a bojtár a maga kincseit, pipáját, dohányát,
só-paprikatartóját, meg az igazságát. Pénz, az nincsen benne. Mire való
volna a pénz itt a pusztán?
Ez alatt a talyigás, egy értelmes okos beszédü legényke, kék ingben,
gatyában, az ing pirossal kihimezve tarkán, megfőzi bográcsban a
reggelire való «tésztás kását», legelőbb minket kinál meg vele: jó izü
eledel; többet ér a kávénál meg a pálinkánál; aztán a bojtárok ülik
körül a bográcsot, hozzálátva hosszunyelű gömbölyü czinkanalaikkal.
Lassan esznek, látva, hogy két piktor rajzolja a csoportjukat vázlatos
könyvébe.
«Most kél a nap!»
A naptár szerint ugyan öt perczczel későbbre tette az astronomus a nap
keltét; de hiszen azt minden ember tudja, a ki nem az iskola mellé járt,
hogy a mit most látunk, az nem a naptest maga, hanem csak annak a
csalképe, a melyet a légkör a láthatár alul kiemel, mielőtt a nap
valósággal feljött volna.
Az itt látott csudálatos optikai képet, melyet még eddig semmi
természettudós művében leirva nem találtam, csak is az itteni légrétegek
különössége szerint lehet kimagyarázni. Ugyanazok a külömböző sürüségü,
egymás fölött fekvő légrétegek, melyek a délibáb csalképeit előidézik,
működnek a nap feljövetelénél a zámi pusztán. – Meleg reggel van, a lég
ózonnal tele. – A nap képe, mint egy csoda nagy tűzhalom tolakodik elő
az égtől élesen elvált földhatár mögül. Fél első percz mulva a
domborulat kicsúcsosodik s a napkép gúla alakot vesz föl; – másik fél
perczben a nap ötszögletüvé lesz; – azután elhagyja a látóhatárt s
félperczig olyan lesz, mint egy oldalt fekvő tojás. Akkor el kezd alul
összeszűkülni, felül domborulni, mig egy tökéletes gomba alakját veszi
föl. Az ember kaczagni szeretne rajta, ha olyan fenséges tünemény nem
volna. A gomba nyele lassankint összecsücsörödik, úgy hogy a napábra
alul czitromot mimel, – majd elmulik az alsó csücske; de helyette a
napábra felső részén támad összeszükülés, úgy hogy az egy római urna
alakot vesz föl. S az alatt nincs semmi fénye, puszta szemmel lehet bele
nézni: mintha valami istenrokon tündér csinálna játékot a felséges
tűzgolyóval a halandók gyönyörködtetésére. A «hajnal délibábjának»
lehetne ezt nevezni.
A debreczeni urak azt mondák, hogy ez rendes látvány itt a zámi pusztán.
De ez a tünemény maga megérdemelné, hogy a világ minden természettudósai
ide vándoroljanak és ennek a titkát találgassák.
Egyszerre aztán véget vet az isteni játéknak az igazi nap, szerteszét
lövellő fény-mindenségével.
Eddig csak a pacsirták éneke zengett; de a mint a fényes napsugár
szétlövell a pusztán, egyszerre felzendül a barmok zenéje. Egy tömegben
feláll a tábornyi, szarvemelő sokaság s a maga hangjával üdvözli a
hajnalt s indul a zöld mezőnek a kolompos vezetése mellett.
Ez aztán a kardal! Ezer bömbölő mély hang szakadatlan egymásba kapó
zenéje, melynek disharmoniája maga a leghatalmasabb symphonia.
Valamennyi tehén mind bőgve hivogatja a fiát s igy vonul végig előttünk,
folyvást riadozó, bömbölő chorusban az impozans tömeg, mely, hogy ha
felbőszül, nincs az a fegyveres hadsor, a mit keresztül ne törjön.
Jaj volna annak az idegen embernek, a ki csak egy borjut is megpróbálna
ebből a gulyából elvinni! Hanem az ismerős bojtárok biztosan járnak
keresztül-kasul az állattömegen s igazságot szolgáltatnak közte. Arra
nagy szükség van. Mivelhogy vannak a négylábuak között is olyan
lelketlen anyák, a kik a kisdedeikről nem akarnak gondoskodni. Ezeknek
kötelet kötnek a szarvára, odavonszolják a karámhoz: annak erős korlátja
van tölgyfából. Az engedetlen tehén fejét hozzá kötik egy duczhoz, s
aztán odaviszik alája a szegény kis sovány, pálczalábu bornyucskát s
bracchialis hatalommal megszoptatják. Ha pedig a borju már tinónyi
nagyságra megnőtt s még mindig szopni akar, fatáblát kötnek az orrára, a
melytől legelhet, de nem szophat többé.
Kiegésziti a puszták rendőrségét a három hatalmas, fehér bundás
komondor. Kutyákat csak a gulyás és a juhász tart; a kondás és a csikós
soha. A sertések széttépnék, a lovak agyon rugdalnák a kutyát.
A pásztorok viselete ma is az, a mi régen volt. Pörge kalap, lobogós bő
ingujj, derékban oly kurta, hogy a meztelen has télen-nyáron kilátszik
alóla munka közben, azon felűl pitykés pruszlik, félvállra vetve csattos
szíjon a tulipános szür, bevarrott ujjakkal, a derékra kötött szíjba
dugva a sallangos kostök, aczélostul, meg a tarka kendő; bő gatya,
ránczos torku csizma, a melyikre «egy» sarkantyu van ütve, csak az egyik
lábra, vagy ha kettő, akkor pengős. Kiegésziti a viseletet a felül
keresztül vetett karikás ostor, a mit minden pásztor maga fon magának
nagy művészettel, s a nyelét kiveri réz és ezüst sodronynyal, vagy
beönti ólom czifrázattal.
A csikós lószerszáma külömbözik a gulyásétól. Mind a kettő huszáros
nyerget tart: de a csikós nyergének nincsen terhelője. Csak úgy van az a
ló hátán, szabadon oda dobva. Megbámulni való ügyesség, a hogy a Pákozdi
ebbe a le nem kötött nyeregbe fel tud szökni, jobb kezével odaszoritva
azt a ló hátához. Urlovar, de még katona is, a legelső vágtatásnál
lefordulna nyergestől együtt. Szőrén könnyebb megülni a lovat. Azt
mondják, hogy így terhelő nélkül nem fárad ki olyan hamar a paripa. A
szerszámon kivül oda van vetve a mén nyakába a huszonnégy méternyi
pányvakötél, tekercsben. – Mikor lefekszik aludni a csikós, ennek a
pányvának a végét odaköti a keze csuklójára: ugy ereszti a lovát
legelni. Az okos állat jól vigyáz, hogy meg ne rántsa az alvó gazdáját,
de ha gyanus alakot lát közeledni, hangos nyeritéssel költi fel az
alvót.
A gulyásnak ellenben diszes, sallangos szerszám van a lován: magas
tatárnyergét széles heveder szoritja a ló derekához, melynek drága
rézcsattjai remekbe készültek. Hajdan e csattokat ezüstből is csinálták.
A nyeregkápán pedig van egy szíjkarika a rézfokos számára. Ez a
csikósnak és gulyásnak egyetlen fegyvere. Lőfegyvere nincsen.
A juhászt déczbunda takarja, nyáron kiforditva. A kondás bocskort visel
és fekete gubát.
Kifogyhatatlan a hortobágyi puszta költészete, de érdekes annak a
prózája is.
Az ingó vagyon, a mely a pusztán gyarapszik, közel öt millió forintot
képvisel, s felülmulja a földterület értékét Ha barázdákra hasogatnák,
gabonával bevetnék az egész Hortobágyot, nem hozna oly jövedelmet, mint
a baromtenyésztés által. Az is bizonytalan jövedelem volna: a «sziket»
meg nem hóditja semmi tudomány. Igy is azt mondja a hortobágyi gazda,
hogy «két uristen kék ide: az egyik a ki öntözze a pusztát, a másik, a
ki felszáritsa.»
S ennek a sajátszerü, helyi viszonyokhoz kötött gazdálkodásnak meg van a
maga értelmi apparatusa, mely a tapasztalat százados hagyományaiból
kifejlődve, az új kor észszerü javitásaival párosult.
Az ohati pusztát kivéve, mely egy ötezer holdból álló terület, s mely
két bécsi vállalkozónak van bérbe adva, a kik ott már közel ezer embert
telepitettek meg, s azok gyermekei számára iskolát állitottak fel,
melyet száznegyven gyermek látogat, a többi egész Hortobágyon maga a
városi tanács gazdálkodik.
A jószágigazgatást egy városi tanácsos viszi, a közbecsülésben álló,
széles ismeretü, derék Rab László; ki maga ott tartja a főhadiszállását
a hortobágyi csárdában; az egész gazdaságra felügyel. A gazdaság egész
statistikáját, a puszták történetét a kis ujjában hordja, s a vendégek,
a pusztalátogatók számára még házi patikát is tart.
A nagy csárdától óranegyednyi távolban, túl a hidon, a folyam mentében
látjuk emelkedni a mátai puszta halmát. Egy termékeny fensík, melynek
televényes talaján már szántott dülőket is találunk s egy gazdag
kaszálót, mely a nemes fajménesek és gulyák ellátására szolgál.
E rendesen mívelt fensíkon találjuk a tiszti lakok csoportját. Biztosi
lak, orvosok háza, állatgyógyintézet, mind szilárd téglaépületek;
körülöttük ültetett park, gyümölcsös kert, rózsaliget, konyhakert,
minden ház számára külön jégpincze; mivelt emberek igényeinek megfelelő
kényelem mindenütt.
A főbiztos, két «mezőbiró»-jával képezi a közigazgatást, a rendfentartás
közegét. Fegyveres csendőröknek itten tanyájuk nincs. – És öt év óta nem
volt egyetlen egy tolvajlási eset sem a hortobágyi pusztán, a hol
ötvenezer darab állat legel.
Ellenben számtalan eset, hogy másunnan futnak ide bitang állatok. Azokat
rögtön elfogják, összekeveredni nem engedik; hanem elkülönítik egy
körülkerített legelőn, míg a gazdájuk értük jön. Vérengzés, gyilkosság
hiréből sem ismerős itten.
Az állategészségügyről három veterinarius orvos gondoskodik. Kettő
folyton a pusztát járja, a főorvos az állatgyógyintézetet kezeli. Az is
egy szabályszerüleg alkotott épület, külön kórházakkal a külsőleg
megsérült és a belbajban, meg a bőrbajokban sinylő állatok számára. Most
is tele vannak a kórházak. Ott láttam, a mit eddig kivihetetlennek
hittem, egy meggyógyult csikót, melynek lába ketté törött s szerencsésen
összeforrasztották.
A főorvos kezelése alatt van az állatgyógyászati patika is, teljesen
felszerelve s ugyan ő kezeli az elővigyázati intézkedéseket.
Az a rengeteg nagy számu állat, a mely kora tavaszszal a Hortobágyra
kijön, mind egyenként ő általa vizsgáltatik meg s csak az ő általa
kiadott bizonyítvány mellett lesz befogadva a legelőre. Beteg állatot
rögtön fel kell hajtani a kórházba; elhullottat azonnal feljelenteni s
csak a kiküldött orvos bonczlelete után szabad eltemetni a
marhatemetőbe. Ezzel lehetetlenné van téve, hogy valamelyik pásztor a
gazdájának az állat bőrével számoljon be, a minek a husát maga használta
fel, a hogy hajdan divott, a mikor megtörtént, hogy az egész Hortobágyon
sehol sem volt marhadög, csak a Markovics görögnek a marhái hullottak
egyre-másra. Ez most lehetetlen.
A mátai pusztán van végül Debreczen városnak két legnagyobb kincse: a
törzsgulyája és a törzsménese. Amannak a tehenei igazán akkorák, mint
egy bölény; emez most legujabban gazdagítva lett két pompás «Nonius»
csődörrel a kisbéri állami méntelepből. Ezek tartják fel és nemesítik az
országos hirben álló debreczeni ló- és marha-állományt. A gulyát is, a
ménest is télire behajtják a városi istállókba; de itt is el vannak
látva tágas, szilárd szárnyékokkal.
A hortobágyi pusztán, mondhatom, olyan rend és ügyelet van, hogy
tanulhatna belőle egynémely vármegye.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A mi nagyrabecsült gazdáink, Nánássy Ferencz és Rab László tanácsosok,
meg a derék főbiztosunk olyan jól beosztották, a számukra röviden kimért
napok minden óráit, hogy mindent megismerhettünk, a mi csak a Hortobágy
különlegessége.
Csak egy volt még hátra, egy forgószeles zivatar a pusztán. Ez a
kivánságunk is be lett töltve.
Megmondta azt már a zámi pusztán a számadó gulyás, mikor a napfelkeltét
néztük, hogy «a mikor a fölkelő nap így változtatja az orczáját, az nap
délután mindig zivatart várhatni; a gulyát nem szabad a szélfogótól
messze ereszteni». – És csakugyan megjött. A pásztorok időjóslata nem
csal.
Ebéd után, három óra tájon, a mint a nagy hidról néztük a fenséges
tájképet, egyszerre csak összepakolta a sátorát a délibáb s ügyes
szinigazgató módjára, bucsuelőadás nélkül eltünt. Nádudvar felől
bakacsin-sötét kárpit vonult fel az égre; – nem sokára valami fehér
oszlop kezdte a fejét felemelni e sötétkék felhő alatt, mely egyre
magasabbra tolakodott fel, lába alatt csak úgy porzott a talaj, mintha
lángolt volna. Ott jön a szél menyasszonya! Nap süt és eső esik. «Az
ördög most veri a feleségét!»
A nagy hidtól a vendéglőig alig több kétszáz lépésnél, de mire
bejutottunk, már ott volt a fergeteg. Olyan gyorsan tud az végig
tánczolni ezen a sima parketten. A felkavart szikpor fellege egymás után
takarta el a karámokat s szűkebbre vonta a látkört.
És ekkor, a hidon keresztül jött sebesen ügetve egy csikós. Meg sem állt
a csárda előtt, pedig látta a közelgő fergeteget; szemére nyomta a
kalapját, két vállára vetette a tulipános szürét s neki vágtatott a
mennydörgő zivatarnak. Gyönyörű látvány volt, a mint ezt a viharral
daczoló lovast eltakarta a szembejövő porfelleg és zápor kárpitja.
Az volt a szélvész! A debreczeni uton sorszámra tördelte ki az
akáczfákat. De nem tartott tovább félóránál. A mint kitombolta magát,
megint csendes idő lett, kisütött a nap, millió esőcsepp ragyogott
faleveleken, fűszálakon.
Kerestük a lovast, kit a zivatar eltakart. Az már akkor hetedhét
országon túl járt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az alatt, mig a vihar tartott, a bennünket szivesen fogadott városi
urakkal, ősi szokás szerint adomázgattunk.
Két adomát, a mit itt hallottam, feljegyzék magamnak.
A hortobágyi pusztát sok hirhedett férfiu meglátogatta már. Járt itt
József főherczeg, a zámi pusztán is volt; az ifju Bismarck; – Wagner
Sándor, a hires hazai festő; – és De Gubernatis gróf, a nagytudományu
olasz iró.
Ezzel történt az, hogy mikor a Hortobágyon lakomát adtak tiszteletére:
legelőször is egy debreczeni lakos felköszöntötte olasz nyelven, azután
egy másik debreczeni úr francziául; egy harmadik áldomást mondott rá
angol nyelven, egy negyedik német üdvözlettel emelt rá poharat, végre
egy ötödik debreczeni hazafi tartott neki egy ékes dictiót, classicus
latin nyelven.
De Gubernatis gróf csak hüledezett. S engedelmet instált, hogy ő
ennyiféle nyelven nem tud megfelelni. Csodálkozását fejezé ki a fölött,
hogy itt, a puszták városában, az ősmagyarok igaz törzse között,
ennyiféle nyelvet értenek correctül!
«Hja! Minálunk a ki «akar» előre menni, az mehet előre.»
Ez az első anekdota.
Ez meg a második:
Volt Debreczenben egy hivatalánál fogva nagy tiszteletü alak, a kire,
bár a nevét nem mondom meg, mégis mindenki rá fog ismerni. Ez egyszer
elment a diákok examenére, mikor épen a német grammatikából nyakgatták
őket. Egy diákról azt mondta a tanár: «ez a korhely egy szót sem tud
németül.» – «Dehogy nem tud», – mondá a nagyérdemű vizitátor: «gyere ide
csak fiam, majd én examinállak meg.»
Maga a főtisztelendő úr tudott németül; t. i. hogy két szót tudott: az
egyik az volt, hogy «Pferd», a másik meg az, hogy «Mensch.»
«Hát mondd csak fiam, mit tesz az magyarul, hogy «Pferd»? A diák bátran
felelé: «Lú!» – Nagyon jól van! Hát azt megtudnád-e mondani, hogyan
mondja a nímet, hogy «ember»? – A diák tudta: «Mensch!» – Nagyon jól van
fiam, Szekeres! tudsz te jól nímetül! Eminentiát kell neki adni.»
«Hja! Minálunk a ki pedig «hátra» akar menni, az pedig mehet hátra.»
Alá is ut, fel is ut! Ebben nekünk senki nem parancsol.
Az az Isten, a ki a szabadságot adta az embernek, észt is adott hozzá,
hogy tudjon vele élni s jutott ebből a magyarnak is bőven. – S a kinek
nem jutott, arra azt mondja a magyar, hogy «annál jobb, mert nem
vesződik vele».