Aztán akad egy magyar parasztlegény (nem czigány), a kinek hegedüje van.
De bizony olyan szépen el tudta húzni a legkedveltebb csárdásokat; pedig
soha se tanulta senkitől a hegedülést. Ez alatt odavetődött egy juhász
gazda is. Ősz haja volt már, s az göndör fürtökben borult a vállaira; de
fiatal arcza s pompás villogó ép fogsorai, mikor megszólalt.
«Ha megengednétek, édes fiaim, hogy egy szegény juhász is közétek
ülhessen», mondá nagy szerényen.
«Üljön közénk, apám uram», mondának a fiatalok, helyet szorítva a
számára a közös padon, s megadták neki a becsületet, azért mert öreg
ember, daczára annak, hogy juhász.
S a hogy a doktor Deli Mátyás mondá: a mint a boros palaczkot a juhász
elé tették, ez rögtön rákezdte a dalolást; s aztán folyt belőle a dal
vége szakadatlan.
Festő művészeink a borozó társaságot siettek rajzolni, én pedig a juhász
mellé telepedtem poezist tanulni.
Olyan nóták azok, a miknek a verse és dallama együtt születik a pusztán,
s mind a pásztor életet jellemzi. Egy pár szakaszt elfogtam az
emlékezetemmel.
«Két hete már, ha nem három,
Mindig a gazdámat várom:
Ahol jön már szamárháton,
Mi felénk tart, a hogy látom.»
«Jó napot, édes bojtárom!
Van e hiba? van-e károm?
Nincsen hiba; de nem is lesz;
Még ez a nyáj kezemen lesz.»
«Esteledik, alkonyodik,
Gulya, ménes takarodik,
A számadó káromkodik,
Három bojtárja bort iszik.
Egyik iszik a Kadarcsba,
A másik a Hortobágyba,
A harmadik a Megyesbe,
Hej keringős teremtette!»
«Mikor a juhász bort iszik:
Szölke szamár szomorkodik.
Ne szomorkodj szölke szamár:
Majd elmegyünk a nyáj után.»
«Hat jó kutyám farkas nyomán,
Két bojtárom két oldalán,
Magam megyek a derekán,
Szölke szamár a hátulján.»
Ez mind a boldog pásztoréletből; végül aztán a betyáréletből is:
«Vizen sáron az állásom:
Még ott sincsen maradásom.
Ha szaladok, megkergetnek.
Ha megállok, megdöngetnek.»
Utoljára aztán a zene és dal mellett a csikós, a gulyás tánczra
kerekednek, s eljárják azt az igazi pusztában született friss magyart, a
mit hiába utánoznak az urak a fényes parketten: tégláspadló kell ahhoz,
meg csikós legény.
S ez így megy változatosan késő estig. Az iró és művész vendégek
kedveért vasárnap van ma az egész pusztán.
S az egész mulatság alatt egy durva, egy csintalan szót, egy sértő
mondást, egy kötekedést nem hallani. A ki meg akarja ismerni az igazi
«elegáns» magyar embert, az menjen ki a Hortobágyra.
Magam is, meg a művésztársaim mind együtt üldögéltünk a pásztor
gazdákkal a borozó asztal mellett, odajött a doktor Deli Mátyás is s ő
is koczingatott velünk: «Én vagyok ám ezeknek az apjuk valamennyinek, s
elmondhatom, hogy az én fiaim között egy rosz ember sincsen.» A számadó
gulyás rámondá, hogy «igaz! Nem türnénk el magunk között a rosz embert:
elüznénk a pusztáról.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy debreczeni jó barátomtól hallottam, hogy nem régiben két csikós
legény között egész lovagias természetü párbaj folyott le a pusztán.
A kihivás becsületkérdés miatt történt, furkós botra, lóháton: egész
szabályszerüleg, párbajtanuk segédkezése mellett. A furkós bot komoly
fegyver. A vivók egyike bezuzott fejjel hullott le a nyergéből, keményen
helybenhagyva.
A magyar csikós nem ront egymásra orozva; nem késsel; nem rálesve; nem
is a harag első dühében, vagy a bor mámorában: – megvárja, mig a düh és
a mámor elpárolog, s akkor gyürkőzik neki; találkozást ád: «gyepre
bajszos!»
Ez is egyike a faj nemes vonásainak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A mig a mulatság tartott, a festő művészek az érdekes népalakokat
rajzolták, a mit azok büszkén tűrtek. Hatalmasan tudtak pozirozni!
Kivált a fiatal Pecze.
Egyszer azt kérdi az egyik a rajzoló művésztől, hogy mi az a jószág, a
mivel most azt a papirost csiszolja?
– Ez magyarul gumilásztikum: pogány nyelven «ruggyanta».
– Mire jó az?
– Hát ha az ember valamit elhibázott a plajbászszal, ezzel kitörülheti.
– Mi lehet annak az ára?
– Tiz, húsz krajczár: a nagysága szerint.
– Hol lehet azt kapni?
– Minden papirkereskedésben.
– A volna nekünk jó.
A festő azzal felajánlotta nekik, hogy ezt a drága kincset kétfelé
vágva, megosztja közöttük.
Mély hálájukat fejezték ki érte.
Ne tessék rosszat gondolni!
Nem «számokat» kiigazitani való a gumilászti a számadó csikós kezében;
hanem csak neveket. Mert ezeket adja vissza olyan nehezen az engedetlen
plajbász, kivált mióta sok idegen hangzású is keveredett a gazdák közé.
Például a Schweiczer Nepomuk nevét a világért sem tudja másként leirni a
számadó, mint úgy, hogy «Váczi Pamuk» s e miatt ujra kell irnia a
számadó levelét. Most már ezen a bajon segitve lesz a gumilásztival.
Csak a nevet kell kitörülni, ujra irni: a többi megmaradhat.
Igy hatolt be ismét egy darab civilisatio a pusztába.
S tovább folyt a táncz, a nóta:
«Hej húj! Göndör a babám:
Szeret is az engem igazán.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Estére egy kis halászat is lett rendezve a Hortobágy folyamában. Két
példánya a pákászok kiveszőben levő fajának egy hálóvetésre egész tele
kassal húzta ki a széles, nagy pikkelyü kárászt, a miből jóizü
vacsoraszaporitó lett hamarjában. Az alatt mi «festő-kagylókat»
szedegettünk a folyam sárlepte iszapjában. A pusztának még halai és
hüllői is vannak.
Hajdanában még hires madarai is voltak: a sasok és dögkeselyük. Mikor
még az elesett lovat ott hagyták a pusztán – saharai módon – a hol
elhullott, s annak az elfogyasztására más világrészből is eljöttek a
levegőég nagy ragadozói. A népajk emleget egy csikós legényt, a kinek az
volt a furfangja, hogy egy lenyúzott állatbőr alá elbujt, lyukat vágva
annak a hátán, s mikor arra leszállt valami keselyü, hirtelen kinyult a
kezével a nyiláson, s megkapta a nagy madarat a lábánál fogva s lerántva
a lábait, ott tartotta addig, mig a lesben álló társai odarohantak s a
keselyüt agyonverték; de már ennek a nemes mulatságnak vége, a mióta az
elhullott állatoknak eltemetése törvény szerint meg van parancsolva.
Az állathulláknak körül korlátozott temetője van a legterméketlenebb
szikes pusztán: valamennyit odaviszik, ott fejtik le, s aztán mély
gödrökbe elhantolják.
Nem igen étvágyingerlő tárgy biz ez; de jellemző adat a hortobágyi
életről, hogy az elhullott állatokat még nem rég is felhasználták. A
pásztor ember nem hiszi azt, hogy a magától meghalt állat husa nem olyan
használatos, mint a leölté. Mikor a mi csikósunkat magasztaltuk, hogy
milyen derék egy legény, közbeszólt a hortobágyi korcsmáros. «Az bizony,
mert ez még döghuson növekedett fel! De a mióta a kaormány betiltotta az
esett marhát, azóta a fiatalság mind elaljasodik.»
Az volt ugyanis a szokás, hogy ha tulok esett el, azt nem hagyták a
keselyüknek; hanem a husát felapritották, bográcsra hányták, megabálták,
s azután gyékényre kiteritették, a napon megszikkasztották. Ezt a
«szikkasztott hust» aztán, zsákra rakva, aként használta fel a gazda,
hogy mikor bocskoros levest (eczetes hagymás lé rántással) főztek, annyi
marokkal dobott bele, a hány vendég számára készült a vacsora.
Tiltva van már! Nem engedi a miniszter!
Mondják is zúgolódva, hogy mi baja a miniszternek azzal, hogy mi fő a
szegény pásztor bográcsában?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –