Tizenhét éves korában hagyta el a zárdát Arzinoë kisasszony, hogy atyja
palotáiban elfoglalja a helyét.
Az atyjának három palotája volt: egy a Chaussée d’Antinon, másik
Nizzában, a harmadik Biarritzban.
Arzinoë kisasszony tizenhét éves koráig nem látott más férfit, mint az
atyját a ki minden születésnapján meglátogatta a zárdában öt perczre.
Születésnapja épen karácsony szombatjára esett. A keresztneve pedig
sehol sem volt följegyezve a naptárban. – Más uri gyermeknek évenkint
háromszor szokás találkozni az atyjával: a Jézuska születésnapján, a
saját születésnapján, aztán meg a nevenapján. – Az előre bocsátott
körülmények indokolják a helyzetet, hogy ez a három találkozás egyetlen
egyre redukálódott.
Arzinoë kisasszony mindig prémes pelisseben látta az atyját. Egyik évben
tengeri vidra prémje volt, másikban fekete róka. És Arzinoë meg volt
arról győződve, hogy az a prém épen olyan kiegészítő része a férfiúi
nyaknak, mint az oroszlánnak a sörénye, a kondor keselyűnek a tollbodra,
s a pongó majomnak a szőrgallérja, melyeket a természetrajzi
díszmunkákban lefestve láthatott.
Hogy a férfiaknak egy pápaszem is van oda nőve az orrukhoz, az iránt sem
lehetett semmi kétsége.
Mikor aztán a zárdából kikerült, akkor még egy évet otthon kellett
töltenie, gyakorlati utónevelés végett.
Kapott saját udvartartást: hajlottkorú társalkodónőt, britt születésü
misst, schweiczi komornát a legerényesebb cantonból, svéd énekmesternőt;
lovagolni is tanították: madame Ciniselli oktatása szerint. Nagy gond
volt rá, hogy semmi férfi és semmi franczia nő ne közelítsen hozzá, – a
mig a tizennyolczadik évét be nem tölti. Nem azért, mintha a férfiak és
a francziák iránti ellenszenvet akarták volna a szívébe oltani: au
contraire! azért, hogy a mint azután a világba kilép, egyszerre
varázsszerüen tünjék eléje az eddig nem sejtett valódi, igazi magas
társaság. Szinházban is csak a balletot volt neki szabad megnézni.
Regényfélét természetesen nem adtak a kezébe mást, mint a Contes
Bleues-t.
Mikor Arzinoë kisasszony a tizennyolczadik évét betöltötte, monsieur
Cascador megvesztegetett egy kalendárium-csinálót, hogy jan. 5-ére tegye
be «Arzinoë»-t, «Telesphor» helyébe. Ezt a nevet úgy sem viseli senki;
mert ha valakit Telesphornak keresztelnének, minden ember okvetlenül
Telescopnak, meg Telephonnak híná. És így Arzinoë tizennyolczadik évében
hozzájutott, hogy a nevenapját megünnepeljék.
Azon az éjszakán a Chaussée D’Antin makadámján végtül-végig álltak az
urasági fogatok. A mi csak bel- és külföldi celebritás volt Párisban, az
mind hivatalos volt a Cascador-palotába.
Monsieur Cascador neve nagyon jó hangzásu volt. Franczia orthographiával
irva még jobb: «Cascade d’or» (Arany zuhatag!). Miként a zuhatag
kifogyhatatlan, azonképen az ő milliói is.
Monsieur Cascador az amerikai petroleum-királyokat csak nevette, s a
Rothschildeket csak tűrte maga mellett. Egy tollvonása biztosította az
orosz államkölcsön fényes sikerét s egy kézmozdulata lecsillapítá a
börzén a deroutot. Azt mondják, hogy még a politikai mozgalmakra is nagy
befolyása volt.
Arzinoë kisasszony ezen a napon kapott először kivágott ruhát, s a
füleibe boutonokat. A Figaróban két hasáb volt irva ez estélyről, s
abból háromnegyedrész hasábot foglalt el magának a házi kisasszonynak
szentelt eloge. Ha szabad hinni a reportereknek: az új jelenség minden
eddigi szépséget elhalaványított, bájainak orkánszerü hatalmával. Ha
maga Aphrodite istennő jelen lett volna az estélyen, nem tehetett volna
egyebet, mint hogy kiszálljon galambok által vontatott hintójából s azt
mondja az est csillagának: «tessék a helyembe ülni; én megyek
nyugdijba!» Valóságos csillagfutást idézett elő. Értve alatta a minden
országból idesereglett diplomatiai ügynökök és attachék melleiken és
gomblyukaikban levő csillagokat, a kik mind utána futottak. Az
angyaloknak el kellett hagyni a helyeiket a mennyországban hogy erre a
specialis alkalomra mind átköltözzenek Arzinoë kisasszony szemeinek kék
egébe.
Valóban merész gondolat volt, nem is mindenkinek van megengedve: a haját
hosszan leeresztve viselni – (az első estélyen!) De a siker mindent
kiment. Az ilyen hullámzó arany előtt el kell némulni minden törvénynek,
még a divat törvényének is. Hozzágondolva még, hogy ennek a hullámzó
aranynak még folytatása is van: tizenkét millió frank hozományban.
A hódítás hévmérőjeül az estélyre következett hét nap szolgálhatott.
Ezen napok alatt szokták (és kell) megtenni a reconnaissance viziteket.
Mentűl későbbi napon, annál elegánsabb; de az oktáván túl már
menthetetlen etiquette-sértés.
A látogatást tevők (a férfi nemből) rövid üdvözlet és eszmecsere után a
kisasszony elfogadó termében, átmentek a házi úr appartementjába is s
ott hosszabb időt töltöttek. Visszajövet bizonyos emotiót constatált
rajtuk a kabátjaikat felsegítő komornyik. Ha ketten összetalálkoztak az
előszobában, egymást nagyon haragos szemmel nézték végig.
A hetedik nap leteltével monsieur Cascador szinház után értesíté Arzinoë
kisasszonyt, hogy az ő boudoirjában kivánja a theát élvezni; Arzinoë
visszaizent, hogy nagy örömére fog szolgálni.
Cascador úr volt már hetven éves; de hogyha jól összeszedte magát,
fekete frakkban, fehér mellényben, nem látszott többnek hatvannyolcznál.
Finom, sima modora elfeledteté az életkorát, s a hölgyek, a kik vele
beszéltek, valóságos charmeurnek nyiváníták. Arczkifejezését bizonyos
világismerő, kritikus mosolygás tette érdekessé.
Saját leánya irányában is az volt a modora, a mely más hölgyekkel
szemben: gyöngéd, figyelmes, lekötelező.
– Kedves Arzinoë. – Megbocsát ezért a szivarért? – Ha nem tűrheti:
kioltom. – No hát nagyon köszönöm. Hát hogy tetszett önnek a mai
előadáson Mirczvinszky?
– Mirczvinszky? szólt Arzinoë. Hát «az» énekelt?
– Nagyon szeretem, ha ön úgy hallgatta végig az előadást, hogy észre sem
vette, hogy a világhirű lengyel művész énekelt. Önnek a figyelme másfelé
volt lekötve.
Arzinoë kisasszony elpirult: védtelen volt.
– Egészen rendben van. Minden látcső ön felé volt fordulva. Nem csoda,
ha ebben a kereszttűzben nem vette észre, a mi a szinpadon történik.
Látta ön lord Girlsbyt? Ott volt a parquett-páholyban. Hát herczeg
Taskendievicset? Az idegenek páholyában? – Azzal a nagy körszakállal?
Chassepoul barátom (ott ült két hölgy között) egy perczre se tette le a
kezéből a látcsövet: úgy könyökölt ki a támlányra, hogy a két hölgye az
ő hátán keresztül volt kénytelen egymással fecsegni. A kopasz fejéről
észre vehette: úgy világolt, mint a hold. A mi tábornokunk is egyre
pödörgette fölfelé a bajusza hegyét, s insultálta a mellette
elhaladókat, a kik a helyéből fölkeltették s megzavarták az önre
bámulásában. A kis Nerion meg azzal akarta önnek a figyelmét magára
vonni, hogy folyvást fenhangon fecsegett s a közönséggel lepisszegtette
magát. Nem tettek önnél látogatást a páholyban, az alatt, a mig én
felvonás közben az elnöknénél tettem udvarlásomat?
– De igen: mind az öten.
– Egyszerre? Ez alkalmatlan. Nálam külön-külön voltak.
– Mindegyik hozott a számomra egy gyöngyvirágcsokrot.
– Nálam is hagytak hátra valamit; de nem gyöngyvirágot. Mind az öten
házassági ajánlatot tettek.
– Hogyan? Mind az öten engem kértek meg? Az sok.
– No nem úgy, hogy mind az öthöz férjhez menjen; hanem csak egyet
kiválaszszon közülök.
– Hogy is híják őket?
– Nálam jegyzékben vannak: Girlsby Henry lord, Taskendievics Sergius
herczeg, – Chassepoule Alfonz bankár, – Le Rongeur Achille colonel, –
meg a kis Jules Nerion, a jó fiú. Igen jól ismerem valamennyit.
– Nekem is vannak róluk jegyzeteim.
– Már vannak?
– Hogy ne! Háromszor találkoztam már mindegyikkel. Egyszer az
estélyünkön, másodszor a látogatásuk alkalmával, harmadszor a páholyban.
Három találkozás csak elég arra, hogy valakit az ember megismerjen?
– Tökéletesen. No, és mik önnek a jegyzetei mindezekről a versenyző –
urakról? (Majd paripákat mondtam.) Csak azért vagyok erre kiváncsi, hogy
azután magam is kiegészíthessem a kegyed észleleteit a saját adataimmal,
hogy azokat egybevetve, kegyed aztán a legkedvezőbbet választhassa ki
jövendőbeli élettársul. Hát kezdjük a mylordnál: Girlsby Henry.
– Valódi gentleman. Finom előkelő modora mindenki irányában egyformán
lekötelező. Hanem azért az egész társalgásán keresztül érzik valami
irónia, mely soha sem sért, csak figyelmeztet; csak ha saját magáról van
szó, akkor élesedik csipős öngúnynyá. Komolysága imponál. Keveset fecseg
közönséges szólásmódokkal; de ha valami tárgyba belemelegszik, akkor
költői lelkesedés gyujtja fel az arczát és ékesenszólóvá lesz. Szeretném
őt egyszer, mint parlamenti szónokot hallani.
– No azt az egyet nem tanácsolom. Az rendes dolog, hogy a legműveltebb
emberek, ha a parlamentben discurálnak, olyan gorombák lesznek, mint a
rhinoczeros. Higyje el, kedves Arzinoë, hogy a legpsüttebb gentlemaneket
kidobálnák a legutolsó korcsmából, ha úgy viselnék magukat ott, a hogy a
parlamentben szokták. Azonkívül is a mylordnak van egy kis oka nem
találni egészségesnek a parlament-ház levegőjét.
– Ah, van ok rá? Ez még érdekesebbé teszi. Mi az?
– Majd később megismertetem önt vele. Most csak a kegyed följegyzéseit
vegyük számba.
– Én már készen vagyok.
– No hát ehhez még én hozzátehetem, hogy lord Girlsby Henry valóban igen
előkelő aristokrata-sarj, a ki ha egy kissé megterhelte is a vagyonát
játék, lóversenyek s más egyéb nemes szenvedélyek által követelt
tartozásokkal: azokat könnyen rendbe hozhatja. Azt is tudom, hogy adott
szavát – férfiakkal szemben, – fanatikus pontossággal meg szokta
tartani.
– És nőkkel szemben?
– Arról majd beszéljünk később. Most térjünk át a második számra. Mi van
önnél feljegyezve Taskendievics herczegről?
– Az orosz lovagnál különösen megigéz az a bizonyos búskomorság, a méla
tekintet, mely csak koronkint enged meg egyes felvillanásokat a kedély
világának; s ezek is egyszerre félbeszakadnak. És a mellett igen jó
szivének kell lenni. Nem régiben közös jó barátnénk, marquise De Saulne,
elvitt magával «queteuse»-nek. Sorra jártuk adakozás végett az ismerős
világot, úgy hiszem chinai gyermekek megmentése volt a dicséretes czél.
Mikor Taskendievics herczegnél is bekopogtattunk: ő a szokott mélabús
tekintetével olvasá végig a gyűjtő-ivünk felhivó szózatát, s nagyot
sóhajta: «szegény gyermekek!» Aztán fogta aranyfogantyús irónját,
összeadta az eddigi gyűjtésünk számszerinti eredményét, s akkor maga
ugyanakkora összeget írt alá, mint a többi társaság összevéve. Aztán
kezünkbe adta a bankárjának szóló utalványt; s még csak a
hálálkodásunkat sem várta be, úgy elmenekült előlünk.
– Ehhez még hozzátehetem a saját észlelésemet. A herczegnek az egyedüli
fényüzése a jótékonyság. Ő nem kártyázik, nem lóversenyez. Semmi
gyönyört nem szerez meg magának, a mi aránytalan nagy áldozatba kerül.
Csak az a nagy búskomorsága a megdöbbentő.
– Talán titkos nihilista.
– Nem! Nem. Ezt az ábrándot ne fűzze ön a herczeg alakjához. Ő igazi
telivér orosz főnemes, minden rangjával együtt járó előitéletekkel. Azt
láthatja mindenki, hogy a ki a tenyerét azért nyujtja feléje, hogy
valamit akar kapni, üres kézzel nem távozik el tőle, hanem a ki azért
nyujtja neki a kezét, hogy egy parolát kapjon tőle, az ugyan számot
vessen magával, hogy hány őse van a családfán feljegyezve?
– Hát én nekem hány ősöm van a családfámon?
Cascador úr nagyot nevetett e találó észrevételre.
– Kedves Arzinoë: a leány-kérésnél a férfi keze van tenyérrel fölfelé
fordítva.
– De vajjon alamizsnát vár-e, vagy kézszorítást?
– Az elsőt semmi esetre sem. A herczeg olyan dúsgazdag, hogy a
jövedelmeinek felét elengedi lopni. Üldözni látszik őt a szerencse.
Nagybátyjai halnak meg, a kik rengeteg birtokaikat ráhagyják; a kormány
vasutakat visz keresztül az erdőjein, a mik eddig semmit sem
jövedelmeztek s egyszerre kincses tárházzá válnak. Német bérlők
czukorgyárakat építenek a pusztáira, s legközelebb egy petroleum-forrást
nyitottak meg a Fekete-tenger melletti birtokán, mely azóta az amerikai
petroleumnak csinál diadalmas versenyt. És minden jövedelme oly biztos a
herczegnek, hogy arra se politikai rázkódások, se mostoha időjárás, se
pénzügyi válság, krach s más efféle befolyással nem bir.
– És mégis olyan mélabús.
– Az ám. Majd megmondom az okát később. Most térjünk a harmadik
versenyzőre. Mit szól az én kedves barátomhoz, Chassepoule bankárhoz?
Hogy kopasz a feje teteje, az nem titok. Ha maszkolni akarná, parókát
viselhetne. De a kopaszság bizonyos nyilt jellemet árul el. Én is kopasz
vagyok. Ez azt mutatja, hogy tud az ember élni. A sátoros czigánynak nem
hull ki a haja soha. Egyébiránt milyen embernek találja ön az én
barátomat?
– Már aztán az én kedves barátom Chassepoule egészen másforma ficzkó.
Annak nem igen szántottak barázdát az arczára a bajok és gondok.
– Az igaz, hogy mikor beszél, olyan életvidám, hogy az ember egészen
elfelejti…
– Hogy a homloka kilátszik a kalapja alól hátul.
– Úgy röppentyűzik az élczekkel, mint egy tüzijátékos.
– Hát még ha értené ön azokat az élczeket?
– Többféle értelme is van az élcznek?
– Van bizony. Ez a «szellem».
– Hát én azt mikor értem meg?
– Majd ha egyszer asszony lesz.
– De annyit még is megértek belőlük, hogy Chassepoule úr nagy
hódításokhoz szokott a hölgyeknél.
– Egész fel Fortuna istenasszonyig.
– És a mellett jó szive van. Szereti segélyezni az inségeseket.
– És felruházni a rosszul öltözötteket. Hozzá teszem, hogy elég gazdag
is hozzá, hogy ezt a nemes szenvedélyét kielégítse. Vannak neki még jobb
élczei is, mint a minőket a salonokban elosztogat: hanem azokat nagyon
drágán fizetteti meg a börzén.
– Ezt meg már épen nem értem.
– Bár én se érteném.
– Azt csodálom, hogy eddig meg nem nősült.
– Én sokszor biztattam, hogy tegye meg. Azt mondta, hogy akkor nősül
meg, a mikor az én leányom férjhez menő lesz.
– Ah! Tehát itt is «spekulált»? Hát azok a hölgyek, a kik ott voltak
vele a páholyban, talán rokonai. Én azt gondoltam, hogy az egyik
felesége.
– No csak olyan «mostoha» felesége.
– Hát az megint micsoda?
– Hogyan magyarázzam ezt meg önnek, kis leány? Hát ezek olyan válfajai a
hölgyeknek, a kik a megfordított hűtelenséget képviselik.
– Megfordított hűtelenség? Hogyan érthető ez?
– Ejh! Kis feledékeny! Hát nem tanították önnek a nevelő-intézetben a
thesiseket, synthesiseket és antithesiseket?
– De igen.
– No hát a thesis: «mi a hűtelenség?»
– Hűtelenség az, ha valaki nem szereti azt, a kinek tartozik vele.
– Tehát az antithesis: a megfordított hűtelenség…?
– Ha valaki szereti azt, a kinek nem tartozik vele.
– Helyes a megoldás.
– Én azonban még így sem értem.
– Lesz alkalma empyrice megérteni, ha a barátomhoz talál nőül menni. No
de még többen is vannak. Mit szól ön a tábornokhoz?
– Az már aztán az igazi férfi! Egész megjelenése imponál. Csupa
erőnyilatkozat minden szava.
– S annak megfelelnek a tettei is. Hirt, nevet szerzett magának
Tonkingban, mikor a «fekete zászlósok» ellen harczolt. Akkor kikiáltotta
a közvélemény a jövő hadjárat praesumtiv fővezérének. Nem gazdag ember:
a fizetése nem több tizenhatezer franknál; de el tud belőle költeni
nyolczvanezret.
– Hogyan? Csak nem kártyás talán?
– Azt mondják, hogy valami politikai párt poussirozza. Nagy jövendő vár
reá. Ha bizonyos párt kerül a kormányra, hadügyminiszter lesz; s mikor
az ágyuk mennydörögnek, akkor aranyeső esik. Nem megvetendő kilátás: egy
historiai nevü férfiu hitvesévé lenni.
– Én még is valamennyi között legkedvesebb alaknak találom a kis
Neriont.
– No lássa! Egészen egy véleményen vagyunk. Ez a legszelidebb fiatal
ember a világon. Csupa kedélyesség. Mindenkinek megengedi, hogy a
rovására tréfáljon, s semmiért meg nem haragszik. Ez igazán az a férfi,
a kire az asszonyok azt mondják, hogy az ujja körül csavarhatja az
ember.
– Azt szeretem benne, hogy egészen ideálista. Meg, hogy mindenben egy
nézeten van velem. A míg mások tánczolnak, mulatnak, ő leül mellém és
beszél művészetről, irodalomról, utazásairól.
– Egész éjfélig.
– Igen. Akkor bucsút vesz és eltünik. Megmondja őszintén, hogy ő éjfél
után már nem társaságba való. Igen rendes életet él.
– Valóban nagyon rendes életü ifju. Szabad öntől még egy csésze theát
kérnem?
A míg Arzinoë e kivánságának eleget tett: Cascador úr a zenélő
burnótszelenczéjét muzsikáltatá az asztalon, melyből egy rugó
megnyomására egy pompás kis kolibri ugrott elő, s az csicseregte el,
tollászkodva, berzenkedve az egész bordalt «Borgia Lucrecia»-ból.
Arzinoë nagyon gyönyörködött a kis bohókás madárban: Droz testvérek
remekművében.
– Ha tetszik, önnek adom. Mondá Cascador úr.
– Minek? Hisz a mi az öné, az az enyém is.
– Helyesen van mondva. No hát térjünk a felvetett thémánkra. Talált ön
valami választást a versenyző kérői között?
– Igazán nehéz az elhatározás.
– Hát én majd segítek önnek azt megkönnyíteni. Lássuk az éremnek a sasos
oldalát. Tudva van, hogy a férfi medaillonjának az egyik felén ott van a
kép, a másik felén meg a sas.
Ilyen sasunk mindnyájunknak van. Némelyiknek egy fejü, másiknak kétfejü;
de mindenesetre ragadozó madár. Tehát vegyük őket sorba.
– A kis Nerionra vagyok a legkiváncsibb: ugyan miféle sas lehet annak a
hátán?
– De csak tartsunk rendet: a hogy startolnak az úrlovasok. Első a sorban
Girlsby lord. Ennek a paripájára, mint többször nyertes telivérre,
legtöbb teher rakható. Tavaly nyáron ennek a gentlemannak a neve nagyon
sűrűn volt a hirlapokban olvasható.
– Az akkor lehetett, mikor a nevelőzárda fejedelemnője a hirlapokból
(pedig oda igen kegyes lapok járnak) ollóval rendesen kivágott valamit,
mielőtt a kezünkbe adta.
– Azt nagyon helyesen is tette. Tanult kegyed obabenn görög mythologiát?
– A mennyi épen a nevelési rendszerrel összefér.
– Ismeri talán a «minotaurus» regéjét?
– Azt igen jól. A minotaurus egy ökörfejü szörnyeteg volt, a kit Minos
király bezáratott a Daedalus által épített labyrinthba, s a kinek az
athenaeiek tributumképen évenként tizenkét szűzet tartoztak áldozatul
küldeni; míglen Theseus, Ariadne fonálgombolyagának segélyével a
szörnyeteget a labyrinthban felkereste és megölte.
– No hát erről a minotaurusról volt szó a lapok kiollózott hasábjain.
– A ki a krétai labyrinthban lakott?
– Nem. Ez a londoni labyrinthban üzte kegyetlenkedéseit; de még nagyobb
mérvekben, mint a krétai: mert ez minden héten követelt egy új
áldozatot; tehát évenként ötvenkét szűzet.
– De csak nem ette meg őket?
– Au contraire! Inkább megtraktálta őket pezsgővel és
lúdmáj-pástétommal.
– Hát hisz az nem is olyan nagy bün.
– Hiszen semmi sem bün addig, a míg valami ujságiró meg nem tudja. De
hát egy ilyen modern Theseus utána járt e titkos gonosztetteknek s
azután irtóztató lármát csapott a londoni szűzáldozatok miatt az új
minotaurus ellen, a ki senki sem más, mint a mi szeretetreméltó lordunk.
Az ügy utóljára a parlament elé került, ott is nagy port vert föl;
utóljára is a parlament kénytelen volt egy új billt hozni, melyben
kimondatik, hogy a londoni leányokat elcsábítani tizennyolcz éves
korukon alól nem szabad.
– Hát tizennyolcz éven túl szabad?
– Akkor sem szabad, csakhogy a tény nem kerül a bünügyi codex, hanem
csak a polgári codex itélete alá.
– Ezért kellett a lordnak Angliát elhagyni?
– Ezért is.
– Hát bizony elég nagy hiba, ha egy férfinak a hajlandósága minden héten
megváltozik.
– De annál még nagyobb hiba is van.
– Én ezt tartom a legnagyobbnak. Ha valaki képtelen állhatatosnak lenni.
– És még annál is van nagyobb hiba. Ha valaki nagyon is állhatatos olyan
szerelemben, a mely minden isteni és emberi törvény szerint meg van
tiltva. Ezen népiesen hirhedetté lett kicsapongásain kívül van még a mi
ifjú lordunknak egy sokkal vétkesebb szenvedélye, a melyről csak az
előkelő körökben suttognak. Évek óta él tilos viszonyban az ángyával: a
bátyjának a feleségével. A bátyja ellen-tengernagy. Ezért lett a
királynő által minden britt területről kitiltva.
– Akkor legyen egygyel több britt terület rá nézve a mi házunk is.
– Most következik hát az orosz herczeg. Taskendievics özvegy. A mit tud
felőle a világ, mind ajánlatos az egész jellemére nézve. Csupán csak egy
kis fekete pont van az életében. Ez a feleségének a meghalálozási módja.
Együtt utaztak a Schweiczba. Naponkint tettek gyalog kirándulásokat a
havasokra: egyedül, kisérő nélkül. Egy este a herczeg egyedül magában
tért haza. Azt mondta, hogy a felesége, a mint egy nemesgyopár-virágot
le akart szakítani a szikláról, hirtelen elszédült s lebukott az ezer
lábnyi mélységbe. Az összezúzott nőt feltalálták a hegyszakadékban. A
hullát bebalzsamozottan ólomkoporsóba zárva küldte haza Oroszországba
Taskendievics: ott nagy pompával temetteté el a családi sirboltban.
Azonban ezen balesetnek véletlen tanui is voltak: egy kecskepásztor, ki
a hegyoldalban heverészett és egy német tourista, ki egy távoli
hegytetőről távcsővel kisérte a sétáló párt. A herczegről azt beszélik,
hogy ő maga taszította le a feleségét a meredélyről.
– Hisz akkor az egy daemoni jellem.
– Tanúk vannak ellene, a kik hallották, hogy heves czivakodása volt az
asszonyával a megelőző napokon. A baleset napján a megszokott havasi
vezetőt hamis ürügyek alatt távolította el magától. Legsúlyosabb rá
nézve a két szemtanu vallomása. Az orosz hatóságok vizsgálatot
indítottak ellene. És most csak az a kérdés, hogy a herczeg pénze
nyomja-e le a serpenyőt, vagy az igazság? Ha nem sikerül a
kecskepásztorra kisütni, hogy idiota, s a német touristát a vallomása
visszavonására rábirni, a mi szép herczegünk aligha el nem sétál a
Koliván tóhoz, ólmot bányászni.
– Hát ez az ő búskomorságának az alapja? No, a kit ilyen öntudat terhel,
annak nem szeretnék a második felesége lenni.
– Chassepoule bankár barátunkról már nem mondhatnám, hogy az álmát
nagyon zavarnák az áldozatainak kisértő szellemei.
– Vannak ilyen áldozatai?
– Maga sem tudja a számát. Az ő mestersége az ilyesmit megengedi. Egy
börzei deroute, a mit az ő genialis feje hozott szinre, rendesen
tragikus következményekkel jár. Hanem az emberélettel ő olyan könnyen
bánik, mint egy drámaíró. E tekintetben ő nagyobb Shakespearenél. Aztán
az eszközökben sem igen válogatós. Gyémántvidéket, petroleumtájat
«megsózni» épen olyan könnyen megy nála, mint a «tatárkacsákkal» – hamis
táviratokkal – felforgatni az üzletvilágot, vagy mesterséges
«Ring»-ekkel egy egész világrész szegényeinek a szájából kiszedni a
betevő falatot; államhivatalnokokat megvesztegetni, államtitkokat
ellopatni, az ő különös erényei közé tartozik.
– Hisz akkor ez egy gazember!
– Hogy volna gazember? Hiszen mindig nyer.
– Hát csak az a gazember, a ki veszt?
– A játékban mindig. Aztán ugyanazokat az eszközöket másnak is szabad
használni. Ha neki szabad csalafintáskodni, másnak is keze ügyében van
ugyanaz a tréfa. Ő is folyvást az életével játszik. Húsz milliója van;
de az mindennap koczkára van téve. Vagy hatot, vagy vakot! Ha egyszer
vakot talál mutatni a koczka, akkor neki sincs más teendője, mint a
zsebébe nyulni, nem abba, a melyikben a tárczája van: abba majd
belenyulnak mások; hanem abba, a hol a cyankali van. Azt mindig magával
hordja, készen áll minden eshetőségre. Egyszer egy jó barátja a
tönkrejutás szélén állt, odament hozzá könyörögni, hogy segitsen rajta,
külömben kénytelen lesz öngyilkossá lenni.
«– – – Barátom, mondá Chassepoule; pénzt nem adhatok; hanem itt van a
zsebemben a cyankali: ezt megoszthatom veled.»
– Csaknem hihetetlen! Hisz a bankár minden jótékonysági intézménynél ott
szerepel, mint jóltevő.
– Hja: az neki reklám.
– Nem gondolok rá többet. Hát a tábornok?
– Ennek csak az az egy hibája van, hogy nagyon szeret verekedni.
– Hát hisz az egy katonánál erény.
– Az ám. Csakhogy nem a poroszokkal szeret verekedni; hanem fiatal petit
crevéekkel, a kikre féltékeny.
– Hát féltékeny?
– Borzasztó módon! Othello hozzá képest valóságos methodista prédikátor.
Ha az ő imádottja egy oldalpillantást mer vetni valami csinos dandyre:
az a gavallér másnap holt ember. A tábornok úgy szurkálja fel a kard
hegyére a vetélytársait, mint a lepkegyüjtő diák a pillangókat a
gombostűre. Egész gyűjteménye lehetne belőle. Azonban megeshetik, hogy
egyszer majd ő is emberére talál, a ki őt spékeli fel.
– No én miattam ne öljön meg senkit; maga se haljon meg. És így
szerencsésen eljutottunk az utolsóhoz: az én kedvenczemhez, a kis
Nerionhoz. Ennek a jó, szelid, rendes fiúnak csak nincs semmi bűne.
– Igazán nincsen. Ez nem vét senkinek: saját magát kivéve. Mint
tapasztalhatá ön: éjfélkor rendesen eltünik a társaságból. És akkor
rendesen haza megy. Egyedűl marad, bezárkózik a szobájába. És akkor
elkezd egymagában inni. Minden reggel úgy feszítik fel az ajtaját az
inasai s előkeresik ágy alól, asztal alól holt részegen. Az orvosok
lemondtak róla. Rövid időn delirium tremenst fog kapni.
– Mi az a delirium tremens?
– Szószerint «reszkető hagymáz», különben «iszákos düh». Az őrjöngő
mindig szomjas, mindig kábítóbb italokra vágyik: bor után cognacot,
absynthot, siberiai galóczapálinkát kiván inni, utoljára csak az aether
elégíti ki a vágyait. Ha nem ihatik, rossz kedvü, szeszélyes, a fejét
nem birja, minden tagja reszket, üldözési mániában szenved, aludni nem
tud; mihelyt lefekszik, egereket, patkányokat lát maga körül futkosni,
azok után kapkod dühösen; ha aztán megint hozzájutott a szomjazott
méregitalhoz, akkor tréfás lesz, felvidul, bohóságokat beszél és
cselekszik; utoljára lefekszik, mint egy darab fa s néz ragyogó
szemekkel a magasba, és beszél viziókról; a mik majd rémületesek, majd
érzékhevítők s ez nála az álom. Mikor egyszer-egyszer abbahagy minden
ivást, akkor igen kedves ember; de nagyhamar visszaesik megint.
– S ezek az én kérőim?
– De vannak még többen is: ezek csak a kiválogatottak. A többieket be
sem mutattam önnek: azoknak csak hibáik vannak, kárpótló előnyök nélkül.
Most már választhat ön e közül az öt közül, a melyik legjobban tetszik.
Annyit biztosan mondhatok önnek, hogy ilyen az egész társadalom, a mit
én ismerek.
Arzinoë fölkelt a kerevetről s odalépve Cascador úr elé, azt kérdezé
tőle:
– Ugyan mondja ön meg: miért világosított fel engem ezekről a
körülményekről? Hiszen ha ilyen az egész társadalom; ha a házasulandó
férfiak között az az öt, a kit ön a bandából kiválasztott, még a
diszpéldányok közé tartozik, akkor lehetetlen volna, hogy egyetlen egy
házasság létrejőjjön a czivilizált világban. Én azt hiszem, hogy a
férjhez menendő leányok bekötött szemmel nyujtják a kezeiket. A
vőlegényeik jellemének árnyoldalairól nem beszél nekik senki: talán nem
is ismerik meg azokat soha; maradnak boldog tudatlanságban. Vagy ha
megtudják is a hibákat, mint asszonyok, akkor már kötelességük azokat
eltűrni: talán feladatuk azokat megjavítani. Szokása talán más szülőknek
is a férjhezmenendő leányukkal ilyen modorban ismertetni meg a kérőket?
– Nem szokása az senkinek. Legalább én nem tudok rá analog esetet.
– Hát akkor miért kellett épen én nekem abban a kivételes szerencsében
részesülnöm, hogy azokat, a kik a kezemért versenyeznek, a legsötétebb
árnyoldalaikról ismerjem meg? Azt akarta ön, hogy egyikhez se menjek
nőül?
– Azt.
– Megengedi ön, hogy találgassam ennek az ön különös gondoskodásának az
okát?
– Szabadságában áll.
– Ön úgy látszik, hogy gyülöli a magasabb körök társaságát?
– Nem jobban, mint a többit.
– Talán arra a világra akar ön figyelmessé tenni, a hol az emberek
munkával töltik el az életüket?
– Bizonyosan mondhatom önnek, hogy még eddigelé minden úgynevezett
szorgalmatos ember, a ki egyszerre valami gazdag házasság által nagy
uraságra tett szert, még több bűnt és bolondságot tudott elkövetni, mint
a kik abba beleszülettek.
– Hát a megfordított eszmejárásra nincs eset, hogy a gazdag leány
osztotta meg a szegénységet azzal, a kit megszeretett?
– Oh igen sok eset van rá. Százat tudnék önnek elmondani.
Herczegkisasszonyok, myladyk, bankárok leányai, az előkelő világ
«star»-jai szereztek ilyen meglepetéseket a családjaiknak; az egyik
elutazott az apjának a lovászával, a másik egy czirkuszbeli clownnal
kötötte össze az életét; tudok olyat, a ki egy czigánynak a sátorát
választá otthonának, sőt olyan is akadt, a ki egy versfaragóhoz ment
nőül (sátor nélküli czigány!) De mindannyinak siralmas vége lett. A
nyomor nem jó társalkodó. Száz eset közül kilenczvenkilenczben a himes
pillangó visszaváltozik csunya hernyóvá: a férj halálra kínozta a miatta
magasból leszállt nőt.
– És a századikban?
– Az asszony ölte meg a férjet. Az esküdtszék fölmentette.
– E szerint tehát nekem nincs más választásom, mint visszamenni a
zárdába s felvenni a fátyolt.
– Még van önnek egy kérője, a ki méltó arra, hogy kezét és szívét neki
adja.
– Egy kérőm, a kit nem ismerek?
– Nagyon jól ismeri őt.
Arzinoë nagyot bámult e szóra. Sok férfit látott már, a mióta a világba
bevezették: egy-kettőnek az arczát meg is jegyzé emlékében; de
ismeretségnek az nem nevezhető. Hasztalan keresgélt, nem talált semmit.
– Osztályunkhoz tartozik? Kérdezé Cascador úrtól.
– A legismertebb név az országban és a külföldön; a legion d’honneur, és
számos külföldi rendjel tulajdonosa; tagja a senátusnak.
– És vagyonos?
– Olyan vagyonos, hogy önnek mindazt a pompát és kényelmet
megszerezheti, a mihez itthon hozzászokott. A kinek nem kell az ön
hozománya: egyedül ön maga.
– Annyira szeret?
– És nagyon régen. Biztosan mondhatom, hogy senkit mást önön kívül nem
szeret. Hű rabszolgája fog önnek lenni, a ki türni fogja a szeszélyeit:
a mik okvetlenül lesznek, mihelyt férjhez megy.
– S mi hibája van?
– Egyetlen egy hibája van: az, hogy már nem fiatal. Hanem azért beválik
férjnek, jobban, mint sok huszonnégy éves ifjoncz, a ki nagyon sietett
élni, s a milyenekből áll a mi «arany fiatalságunk». Özvegy ember, a kit
az első felesége is, mint a férjek mintaképét, hiresztelt el az
ismerőseinek, s a kihez repülve sietne Páris bármelyik hirhedett
szépsége, ha a kezét nyújtaná neki; de a ki a felesége halála óta
senkivel sem kezdett liaisont, azért, mert önt tartotta szem előtt.
– Ki lehet ez a ritka derék ember? Beszéltem én ezzel valaha?
– … Most is vele beszél ön…
– Kegyed? Cascador úr? Hisz kegyed az atyám.
– Én nem vagyok kegyednek az atyja, s a megholt feleségem nem volt
kegyednek az anyja. A feleségem szerencsétlen volt legmagasabb női
hivatásának elkövetkeztekor: gyermeke holtan jött a világra. Az orvos
nagyon sok chloroformot talált vele felszívatni. A míg aztán az
accoucheur azzal volt elfoglalva, hogy a tetszhalott anyát életre hozza:
én összebeszéltem a sage femmeal – ugyanabban az órában jött egy
fölösleges gyermek a világra, a kinek az anyja pinczérnő volt egy café
chantantban. Az eladta az anyai jogát ezer frankért. Mire a nőm életre
tért, már akkor egy szép kis eleven leánygyermek sírt mellette az
elefántcsont bölcsőben, valenciai csipkékbe pólálva. Ő soha sem tudta
meg a kegyes csalást. Abban a hitben élt és halt meg, hogy az a szép
gyermek, a ki az ő gondjai alatt felnevekedik, az ő szülötte. Én azonban
évről-évre láttam azt fejlődni, s megerősödött bennem az elhatározás,
hogy a midőn abba a korba fog ön jutni, a melyben a férjhezmenetelre
kell gondolni, fel fogom önnek fedezni születésének a titkát s saját
kezébe teszem le sorsának elintézését.
Arzinoë azt hitte, hogy álmodik.
Cascador úr minden intézkedést megtett, hogy őt ébrenlétéről meggyőzze.
– Itt vannak, kedvesem, az ön dolgára vonatkozó mindenféle
bizonyítványok. Először is az orvosi jelentés arról, hogy nőmnek holt
gyermeke született: ez a Nr. 1. Azután a Nr. 2. a szülésznőnek a
bizonyitványa, miszerint mademoiselle Sally Japonnak újszülött leánya az
én házamhoz lett becsempészve. A 3. alatt megtalálja ön az igazi
anyjának, Sally Japon kisasszonynak az elismervényét, mely szerint az
újszülött leányát ezer frankért nekem átengedi s szülői jogairól lemond.
Még egy negyedik irat is van. Ez pedig a Salpêtriere gondnokának a
hivatalos schédája, szabályszerűen rovancsolva: azon tartalommal, hogy
ezelőtt két évvel az ott gyógykezelés alá került Sally Japon
diphteritisben meghalt. A schéda hátlapjára fel van jegyezve, hogy a
montmartrei temetőnek hányadik táblája, sora és száma alatt lett
elhantolva. Mindezekből meggyőződhetik kegyed, hogy én kegyedre nézve
egy tökéletesen idegen férfi vagyok. Jogom van ugyanazzal a kérdéssel
közelíteni kegyedhez, a mivel a többinek: «akar-e hitvestársam lenni?»
Ha akar, akkor az öné a millióim, a palotáim, az uradalmaim, egész a
muzsikáló szelenczémig, minden. Ez előmutatott iratokat nyilvánosságra
hozzuk. Az anyakönyvi adatokat kiigazíttatjuk s semmi akadály nem áll
közöttünk. Én semmi erőszakolást nem használok ön elhatározására. Kezébe
adtam a bizonyítványait: ha tetszik önnek, a tűzbe dobhatja. Akkor én
nem fogom bebizonyíthatni, hogy ön nem az én leányom. Láthatja ön, hogy
nem fenyegetem azzal, hogy tagadó válasz esetére kiteszem önt az
utczára. Ön elhatározhatja magát tetszése szerint, akár arra, hogy az öt
kérőjének a neveit egy kalapba dobja, s a melyiket kihúzza, annak adja a
kezét, akár arra, hogy itt marad a házamnál s együtt lakik velem, azt
tudva, hogy ön itt senki más, mint Sally Japonnak a szép hajadon leánya.
Ön senki mással, mint saját magával, nem fog vitába kerülni, erről az
egyről biztosítom.
Ezzel Cascador úr magára hagyta Arzinoët.
A leány sorra vette, átolvasta újra meg újra a kezében hagyott iratokat.
Meggyőződhetett belőlük, hogy a mit Cascador úr mondott, való.
Azután végig gondolt mind azon, a mit az öt kérője felől hallott a
hatodiktól – és arra a vég meggyőződésre jutott, hogy ez a hatodik a
legfélelmesebb: a ki túltesz a többieken.
A «Hôtel de Ville»-el szemközti palotának a kapuja fölé van kitüzve egy
háromszínű zászló, melynek fehér sávján ez a felirat olvasható: «Bureau
du Paradis».
«A paradicsom irodája!» Ez már csak eléggé érdekes czím arra, hogy a
kinek a szemébe ötlött, megálljon a kapu két oldalán óriási betükkel
nyomtatott prospectus előtt, és olvassa, hogy mit árulnak a
paradicsomban, és mi áron?
«A köztársaság oltalma alatt!»
Ez a sor czinoberveressel van nyomtatva.
«A hadügyminiszterium pártfogása mellett.»
Ez meg ultramarinkékkel.
Következik fehér betükkel fekete alapon.
«Menyasszonyok kiházasítása!»
Aztán mind a négy szélén a placardnak arany betükkel:
«500 frank kelengye!»
Az apróbb betükkel nyomtatott sorok aztán elmondják a feltételeket.
A kamara felhatalmazta a hadügyminisztert, hogy az új-caledoniai
franczia telep férfi tagjai számára határozatlan számú, férjhezmenésre
alkalmas, hölgyeket toborzzon össze s azokat államköltségen
rendeltetésük helyére elszállítsa.
Következik a természetrajzi indokolása annak, hogy miért legyen
Új-Caledonia a paradicsom?
Terem kókuszt, tengerit és dohányt. Sport tengeri kutyákra. Pénzérték:
egy kókusz = tíz tengerikutya-fog; – tíz tengerikutya-fog = egy rúd
dohány; tíz rúd dohány = egy «isa» (eszményi pénz) tíz isa = egy
minőségű asszonyszemély; – árak fokozatosan a minőség szerint fölfelé,
egész száz isáig. E szerint átlagos árt véve, lehet mondani, hogy egy
férjhez menendő hölgynek az értéke az új paradicsomban: = 50 isa; = 500
rúd dohány; = 5000 tengerikutya-fog = 50,000 kókuszdió: a mi nem
megvetendő egyenérték.
Vőlegény van elég. Jön még több is. Új-Caledonia Francziaországnak a
fegyenczkoloniája. Oda szállítják azokat a válogatott gonosztevőket, a
kik élethossziglan való deportáltatásra szereztek érdemeket: ide
számítva a gyujtogatásért elitélt communard urakat is.
Minthogy azonban Új-Caledoniában ilyen exorbitans nagy ára van a szép
nem képviselőinek: a franczia kormány kész az itthon constatált
fölösleget az új világrésznek átengedni. Vállalkozók ingyen elszállítást
és ellátást nyernek, s partra szálláskor ötszáz frank kiházasítási
összeget kapnak.
Nagyobb biztatás okáért előlhátul ujjmutató jegyekkel odaszegezve,
olvasható e megnyugtató záradék:
[1.png] Hölgyeknek, a kiknek valami multjuk van: a szerződés
aláirásakor, teljes amnestia biztosíttatik. [2.png]
Nappal nagy csoportokban szokták olvasni ezeket a fényes hirdetményeket;
s kiki aztán megtéve rájuk a maga tréfás észrevételét, megy odább: a
bureau ajtaján senki be nem lép. Este hét órakor meggyujtják a
villanylámpásokat, melyek verőfényükkel megvilágítják a két nagy
placardot: egész éjfélig. Akkor még többen olvassák, még nagyobbakat
nevetnek rajtuk; de a bureau ajtaját még akkor sem nyikorgatja senki.
Éjfél után eloltják a villanyt; a kapu alja sötét lesz; akkor aztán
kinyilik a bureau du paradis ajtaja; s nem hiányzanak az alakok, a kik
besuhannak rajta: némelyiknek selyemruhája van. A ki bement, vissza nem
jön: még sötéttel szállítják zárt kocsiban Toulonba, a hajóhoz.
A bureau főnöke egy derék, becsületes kiszolgált tengerész, a ki több
ízben megtette az útat Új-Caledoniáig, míg a szemei meg nem romlottak, s
a kormánypadot a bureaupaddal nem lett kénytelen fölváltani. Egyenes
lelkű jámbor ember, a ki nem árul zsákban macskát. Elmondja egész
őszintén a vállalkozónak, hogy miféle körülmények várnak rá a
paradicsomban, s minthogy a szemei rosszak, tökéletesen közönyös eset rá
nézve, hogy a berovancsolt hölgyecske szép-e, vagy kevésbé szép? s hogy
az életkora csakugyan nem haladta e meg a 29 esztendőt; a mennyit be
szokás vallani hivatalosan.
– Szabad önnek a nevét kérdezni, madame?
(A vállalkozókat kivétel nélkül «madame»-nak szokás titulálni.)
– Nevem Arsinoë Japon.
– Ar–si–noë? Bizonyos ön felőle, hogy csakugyan ez a keresztneve?
– Itt van a keresztlevelem.
– Nagyon különös. De egészen rendben van. A keresztlevele szerint épen
18 éves. Első qualitás. Ötezer tengerikutya-fog értékű. Szőke ön, vagy
barna? Nem igen jól látok.
– A hajam veresbe játszó aranyszőke.
– Veresbe játszó aranyszőke! S ön nem talált Párisban foglalkozást? Jól
van. Nem az én feladatom. Van önnek valami multja?
– Van.
– Példának okáért.
– A gyámatyámnak elloptam egy burnótszelenczéjét, egy zenélő kolibrivel
a tetején s azt zálogba vágtam 500 frankért.
– Ellopta. Zálogba vágta. Éjjel?
– Az alatt, a míg aludt.
– Házi tolvajlás. Büntetése másfél esztendő. Mikor történt ez?
– Ma.
– És a pénz, a mi e vállalkozásból származott?
– Már nincs meg.
– Már nincs meg? Hová tette ön azt?
– Egy sírkövet rendeltem meg az anyám számára. Az anyám neve Sally
Japon. Meghalt két év előtt a Salpetrierben; el van temetve a
Montmartreban.
– S nincs önnek senkije, a ki a sorsa felett rendelkezik?
– Atyám nincs. Azt nem ismertem soha. Gyámatyát a törvényes hatóság nem
nevezett ki a számomra. Fogadott atyám, a kinek a nevét nem mondom meg,
ma felfedezte előttem, hogy ő nem igazi atyám, s mint kérőm lépett fel
hatodiknak öt más kérő sorában, a kik közül az egyik egy kéjencz, a
másik egy tolvaj, a harmadik egy nőgyilkos, a negyedik egy spadassin, az
ötödik egy részeges; én a hirlapok hirdetményei között olvastam, hogy a
franczia kormány az elitélt gonosztevők számára toborz menyasszonyokat,
ezeknek adom az elsőbbséget: megyek Új-Caledoniába.
– Madame. Én önnek igazat adok. Az új-caledoniai vőlegények igen honett
ficzkók az itthoniakhoz képest. Legyen ön megnyugtatva az amnestia
iránt. Az ellopott arany kolibri, meg a szelencze, – megy a többiek
után. A gyámatya tubákoljon más pixisből.
– Egyébiránt, a mint Új-Caledoniába megérkezem, azonnal el fogom küldeni
a nekem járó ötszáz frankot a Mont de Pietébe, hogy az ellopott
szelenczét adják vissza a gyámatyámnak.
– Az igen dicséretes szándék.
– Nem vállalná el monsieur ezt a megbizást a részemről?
– Igen szívesen; hanem akkor mégis meg kell önnek mondania a meglopott
úrnak a nevét.
– Talán hallott ön már Cascador bankárról?
– Oh, hogy Cascador bankárról hallottam-e? Azt még Új-Caledoniában is
ismerik. Van ott nagyszámú ficzkó, a kik neki köszönhetik, hogy a
paradicsomba jutottak. Tetszik tudni: holmi lázadó bányamunkások, kik a
vízműveket szétrombolták. Olvasta ön a prospectusunkat?
– Nagy figyelemmel tanulmányoztam.
– És így egészen a helyzet magaslatán áll kegyed? Tudja jól, hogy az új
paradicsomban versenyző vőlegények egytől-egyig az akasztófától
megmenekült félkézkalmárok?
– Tudom.
– Azt is sejti kegyed, hogy a hol a kókuszdió terem, meg a hol
tengerikutyákra vadásznak, ott a paloták sövényből vannak készítve, s
pálmalevelekkel betetőzve?
– De vannak ott kukoriczaszárból készült kioszkok is, fókabőrrel
behúzva.
– Ah, ez már a renaissance korból való építkezés. Aztán ért kegyed
valami házimunkához? Teszem föl a főzéshez?
– Tanultam valamit a zárdában.
– A zárdában? No ez rendkivüli.
– Volt ott egy oláh kisasszony nevelőben, az megtanított pattogatott
kukoriczát készíteni.
– Nem értem. Mi lehet az?
– Egyszerű mesterség; csak lobogó tűz kell hozzá meg egy rosta, s öt
percz alatt a málészemekből ízletes csemege válik, a mit az ember
tarisznyában elvihet magával, és meg nem romlik soha.
– Sapristi! Hisz ez egy nevezetes találmány. Ezzel kegyed még egy új
korszakot fog inaugurálni Új-Caledoniában! Az ottani lakosoknak épen az
a bajuk, hogy nem tudnak mit csinálni a kukoriczájukkal. Ha megőrölik,
keserű lesz; ha dohot kap, kiütéseket kapnak tőle a bőrükön. Kegyed ott
egy ország jóltevőjévé fog lenni. Hogyan mondják? «Pattogatott
kukoricza!» Elég! Nem kell több. Úgy fogom önt előjegyezni, mint
praeferentissimét. Legelsőnek fog kiszállíttatni a hajóból. Fel tudja
fogni ennek az értelmét?
– Nem én.
– Az a menyasszony, a ki legelsőnek szállíttatik ki, kapja a legderekabb
vőlegényt. Fogadok rá, hogy egy hétszeres gyilkost fog ön kapni!
– Az nekem nagyon fog tetszeni.
– Elhiszem! A ki legtöbb embert megölt, az ott a legnagyobb tekintély.
Az a dictator! Ott van az igazi világ! Köztársaság parlament nélkül. «A
ki birja, az marja!» Ez az egész «Code Napoleon». A szigeten laknak
tigrisek is. Aztán meg vad emberek. Ezek mind hússal élnek; s különösen
elsőbbséget adnak az emberhúsnak. Az ilyen környezetben vajmi sokat ér
egy olyan férfiú, a kinek a keze gyorsabb, mint az ellenfeléé.
– Meg fogom tudni becsülni, a kit a sors számomra rendel.
– Még egyet. Tud kegyed úszni?
– A mult évben tanultam. Trouvilleben általános bámulatot vívott ki az
ügyességem.
– Az nagyon jó. Mert még azt is kötelességem kegyeddel tudatni, hogy az
új paradicsom menyasszonyainak az eljegyzése némi formalitásokkal jár, a
minők a mi világrészünk ethnographiájában nem ismeretesek.
– Tán a hullámok között történik meg az eljegyzés?
– Bámulatos találékonyság! Azt tetszik tudni, hogy az új-caledoniai
kikötők mind el vannak zárva korallzátonyokkal, melyek hosszú
vonalakban, néha félkörökben akadékoskodnak az öblök előtt. E miatt a
hajók kénytelenek a nyilt tengeren horgonyt vetni. Sőt maguk a dereglyék
is csak a zátonyokig képesek elhatolni s ott laviroznak addig, míg a
telepítvényesek a zátonyszorosokon át begázolnak a tengerbe a
dereglyékig, a fejükön hozva a csomagokat, melyek az általuk termelt
dohányt s a zsákmányolt kutyafogakat tartalmazzák, s melyekért viszont
cserébe olyan küldeményeket vesznek át, mikre nekik van szükségük. No
hát, ha ezt tudja kegyed, akkor igen természetesnek fogja találni, hogy
az élő szállítmánynyal, teszem föl a menyasszonyokkal, ezt a
hosszadalmas eljárást nem foganatosítjuk: azokat egyszerűen beledobáljuk
a hajóból a tengerbe. Az illetékes vőlegények ott állnak sorban a
korallzátonyon: azok beúsznak értük s kifogják őket. Ki melyiket
kihalászta, az az övé. Nem fulladhatnak a vízbe, mert a derekukra kapnak
egy mentőövet. A ki azonban úszni is tud közülök, abban az előnyben
részesül, hogy szabadon választhat: azon férfiú felé úszva, a ki által
hihalásztatni kiván. Tetszik kegyednek ez az eljegyzési methodus?
– Jobban minden eddig ismert házasságszerzési szokásnál.
– Akkor aláirhatjuk a szerződést.
Hat hét mulva megérkezett a «Formidable» hadigőzös a Szent-Vincze kikötő
elé. Az új paradicsom kissé messzecske esik Páristól. Az ottani emberek
a talpukkal állnak felénk. Szerencse, hogy a föld nincsen üvegből.
A nagy hadihajó megérkeztét az egész franczia telep népessége várta a
parton.
A szigeten van optikai telegráf és observatorium. A hajó távirati
készüléke előre tudatta, hogy minő édes terhet hoz magával.
Menyasszonyokat az áldott Európából! A házasulandó ifjúság mind a
zátonyok szélén állt, úszáshoz való jelmezben: az öve mellé dugva – nem
a vőlegényi bokréta, hanem egy méternyi hosszú kemény faczövek, mind a
két végén szigonyos hegygyel ellátva; a szájában pedig, a fogai közé
szorítva, tartott mindegyik egy öreg kést.
Mikor a legelső menyasszonyt a hajópárkányról a tengerbe ledobták, a
korallsziklán álló férfisereg közül egy hatalmas athletai alak útat tört
magának az ökleivel s fejtetőre beleugrott a tengerbe.
Azonban nem csak a caledoniai vőlegények vártak nagy epedve a
menyasszonyokra; hanem a tengeri angyalok is: a hogy hosszú
úszószárnyaik miatt a czápákat nevezik.
Egy díszpéldánya ez emberevő szörnyeknek szintén a menyasszony felé
tartott.
Az úszó hölgy láthatta mind a két kérőjét a mély kék víz alatt maga felé
tartani. Szép állat volt mind a kettő. Rettenetes szép. Mind a kettőnek
nagy merev karikaszemei voltak.
Mikor a czápa el akarja kapni a prédáját, akkor egyszerre hanyatt
fordul; minthogy a nagy, három fogsorral ellátott szája alól van a hasa
fölött. Abban a veszélyes pillanatban, a midőn a tengeri szörny alteste
megvillant, a férfi oda lökte magát hozzá a víz alatt, s a baljába
kapott szigonyos czöveket a torkába dugta. Az összecsukódó rettenetes
állkapczák fennakadtak a kéthegyű botban, s a szigonyba verődve, többet
szét sem tudtak nyilni. A férfi pedig, baljával az erősen tartott karón
csüggve, jobbjába kapta a nagy éles kést, s azt a czápa hasába taszítva,
végig hasítá annak az altestét egész a szájáig. A halálra sebzett,
tehetetlenné tett szörnyeteg ficzánkolva úszott tova, véresre festve
maga körül a hullámokat, a férfi pedig felbukott a felszinre, megrázta a
fejét és nevetett. Csak egy karhosszára volt már a menyasszonyától. Nem
is sokat udvarolt neki; megkapta az övénél fogva, s magasra kiemelve a
vízből, úgy vitte magával, hogy a koralléleken meg ne sértse a lábait.
Úgy érkezett meg vele, társainak üdvrivallása mellett. Akkor aztán
kivette a fogai közül az öreg kést.
– Hát tetszem-e neked, babám?
– Nagyon.
– Te is nekem! Becsületemre! Hogy hínak?
– «Arsinoë».
– Hosszú név. Az enyém csak «Tom». Menjünk a mairehez: írja be a
neveinket. Teringettét! Ma egy kängurut lőttem; pompás lakodalmat
csapunk.
Az a névbeírás pedig abból áll, hogy tűszurásokkal beletetovirozzák a
vőlegény és menyasszony neveit mind a kettőnek a balkarjába. Onnan aztán
nem veszhet el.
Hogy milyen boldog életet éltek? azt megtudjuk talán még időjártával.