A regényes látványok, a zajos jelenetek nincsenek ott mindig. A városi
tanács intézkedései folytán lettek a Hortobágy mellé, túl a vizen
felterelve a szabad ménesek, festőnek, irónak, fényképésznek
tanulmányozás végett.
Itt mutatták be a vad mén elfogását pányvával a szabad ménes közül. Két
délczeg csikós legény volt kiszemelve a feladathoz, az egyik a
«Pákozdi,» a másik a «Pecze»; igazi mintaképei a hortobágyi csikósnak,
büszke rátartó fej, nemes arczvonások, naptól barnapirosra zománczolva,
napbanéző szemek, sugár szemöldökök és hozzá délczeg termet kálvinista
nyakkal. Egyszer már láttam a fiatalabbat, a Peczét, a mint a város
czifra méneséből kifogott egy kiszemelt lovat a pányvával, az is festői
jelenet volt, a csikós legény egymagában fogta el a paripát a pányvával,
mozdulatlanul állva a helyében. Karjain duzzadó izmairól alácsúszott a
lobogós ingújj: olyan volt, mint egy antik görög szobor; – csendesen oda
vonta a lovat magához, másnak segítsége nélkül.
Ezuttal azonban az elfogott paripa nem adta meg magát olyan könnyen:
rúgott, szökelt, felhányta magát a levegőbe, csavarta a nyakát, s a
másik csikósnak is be kellett kapaszkodni a pányvába, hogy világgá ne
szaladjon a mén.
Megértettem aztán később a két jelenet közötti külömbséget. Ez az utóbbi
próba a «szilaj ménessel» lett megkisértve, az elébbi pedig a «czifra
ménes» közepett. Amazt, ha megriasztják, Nádudvarig elszalad; emez már
istállót is ismer. Mikor délután a városi nemes fajménest felkerestük,
nem kellett azokat pányvával fogni: odajöttek maguktól hozzánk, oda
álltak a festő háta mögé s a vállán keresztül nézték, hogy mit rajzol.
Egy vad paripa, mely soha kötőféket nem látott, meg hagyta a fejét
simogatni, s olyan udvarias volt, hogy elvette a kináló hölgy kezéből az
ákáczvirág bokrétát és szépen megette.
A nemes fajménes számadó csikósgazdája rakott házban lakik. Fecskerakás
a fal, vert agyag, szalmával keverve; nád a födele. Ha belépünk, a
fejünket le kell hajtani, hogy bele ne üssük a gerendába. Nyáron nem
látja ez a szoba a gazdát, mert annak az ágya (két szál deszka) ott van
a kinyuló eresz alatt; egy bundadarab a fejvánkos, fölötte a polczon a
domború hátu rengeteg nagy kenyerek, meg a fabödön, melyben a heti étele
áll. A hátulsó félszerben elég hely van három kuczorgó süldőnek.
Csikós, gulyás szereti a jó konyhát. Konyhája ugyan nincs; de étele van.
Azt a felesége készíti el, a ki odabenn lakik a városban, s egyszer egy
héten, vasárnap kijön a pusztára s hozza magával tele bödönben az egész
hétre való eleséget.
«Fehér eczetes», – «Kaszás lé», – «Kálvinista menyország», – «Töltött
káposzta», «Espékes», – «Savanyú paszuly». – Ez a változatos
szakácskönyv. Egyik héten az egyik, másikon a másik. – Csupa savanyú
lére készült ételek: ezt az életmód kivánja. A magyarok ismerik
valamennyit; csak az «espékes» kiván magyarázatot. Ez áll friss
disznóhusból, a melyre bőven leszeletelt vereshagyma van tetézve s
eczetes tejfeles lével berántva, egész borssal behintve. – Ha eltalál
fogyni az étel, ha rossz időjárás gátolja az asszonyt a kijövetelben, a
puszták embere maga is kész szakács: ott a tarisznyában a lebbencs, meg
a kása: készít «tésztás kását». Magam is kóstoltam: pompás reggeli volt.
Azt mondtam odafent, hogy nincsen konyhája. Dehogy nincs. Csakhogy azt
itt «vasaló»-nak hiják. Minden karám mellett ott áll a vasaló. Ez egy
ölnyi átmérőjű kerek, kunyhóforma, felül nyitott nádsövény, melynek a
feneke téglával van kirakva: középett a tüzhely, a mellett a forgatható
«szolgafa», a minek a végére a bográcsot ráakasztják, s alatta tüzet
raknak. A tüzelőszer a legfinomabb hortobágyi koksz, a mi ott szárad a
karám végében halomra felrakva; bányája a sik mező: úgy hivják
pásztornyelven, hogy «árva trágya». Ezt összegyüjteni a «taligás»
hivatala; azután a bográcsban megfőzni az ebédet, az is a taligás
hivatala; s végül a kész ebédet bográcsostul tanyáról tanyára elhordani
a bojtárok után, ismét a taligás hivatala. Taligás a czime a
csikós-tanoncznak. Tizenkét éves korában jön ki a fiú (a pásztor fia) a
pusztára s beszegődik a karámba. Odáig iskolába járt, irni, olvasni,
számolni tanult: a nélkül nem lehetne «számadó». Ott aztán addig
szolgál, – fizetés nélkül – mig megnő, s bojtárrá emelkedik s az ő
kötelessége a tüzelő gyüjtés, főzés, takarítás s hajdan az esett barom
lenyuzása is az volt, de ez alól már felmentette az új rend a pusztán.
A karámon és a vasalón kivül még ott látjuk a hármas szárnyú szélfogót:
a mi a juhászoknál nádból készült cserény; a birkának az is jó védelem;
de a gulyának, ménesnek erős deszka palánkból készült az, mely a pusztán
végig seprő zivatartól megóvja az odaterelt állatcsoportot.
Kiegészíti a képet a nagy csordakút. Egy három öl hosszú, két öl széles
mély medencze, melybe négy oldalról buzog fel a földfuróval előcsalt
friss viz. Az egész nagy architecturai remekeléssel kifalazva,
keresztkötéssel kiczövekelve vastag tölgyfa gerendákkal, s összekötve a
roppant hosszú tölgyfa itató vályuval. Két-három kankalikos kútgém jár
fel s alá déltájt, estenden a kútba, s az sem gyerek munka: öt, hatszáz,
sőt ezer darab állat számára vizet meríteni. – Egyszer már a tanács
hozatott külföldről egy merítő gépet, mely két ló erejével könnyen
elvégezé a munkát; de nagyhamar túl kellett rajta adni; mert a
pásztorember inkább maga fáradt a vizmerítéssel, mint hogy a kedves jó
hátas lovát kinozza meg a göppöly keringetésével.
A juhász karámja megint másforma: annak már belül van a tüzhelye, s a
belsejében vetett ágy van és tulipántos láda, a falakon főzőeszközök,
czintálak, a gerendákról gomolyás zacskók lógnak alá. Ennek már kinn
lakik a felesége a pusztán, télen nyáron. Apró gyerekek játszanak a
szalma között, kis csibe, kis kácsa szaladgál a ház körül. Olyan juhász
karám is látható, mely szigetmódra körül van árkolva; az árok vizzel
tele s a vizen át hid vezet a kunyhó udvarára, mint egy kulcsos várba.
De kertet nem látni sehol. Csak a csalán, meg a papsajt, az emberi
lakásnak ez két hű kisérője, veszi körül buján a karámot.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az idő kitisztul, a felhők eloszolnak, semmi szél nem leng már; s ekkor
egyszerre elkezdi a délibáb a maga tündérjátékait. A láthatáron tenger
terül szélyel, mely sebesen futó hullámokat látszik hányni s a futó hab
tetejéből sötétzöld erdők, szigetek emelkednek elő. Az elhagyott karám,
melyet az imént meglátogattunk, egyszerre emeletes palotává magasodik
fel, s az ujvárosi templom felkap az égbe s bazilikává nő meg. Majd egy
szép hosszu várost látunk, fehér házak soraival: nem város ez, hanem
legelésző ökrök. A tenger lassankint elnyeli a távolt; úgy hogy az ökrök
a láthatáron látszanak állani, s a láttani csalódás mammuthokká nagyítja
az alakjaikat. Az optikának minden szabálya fel van forgatva. A távol
álló tárgy lesz nagyobb, a közelebb álló kisebb. Elénk támad egy emberi
óriás a láthatáron, a ki úgy látszik, hogy apró sertéseket hajt maga
előtt: mikor közelebb érnek, akkor látjuk, hogy az óriás egy simpla
gulyásbojtár, az apró állatsereg pedig kétszáz fiatal bika egy
csoportban. Majd megint egy gályákból álló flotta látszik a tengeren át
felénk vitorlázni: rájövünk, hogy azok legelésző lovak. Mikor közelebb
megyünk hozzájuk, hogy kijönnek a délibábból, egyszerre úgy eltörpülnek,
hogy alig látjuk őket. Néha a délibáb felkapja a láthatár alatt mélyen
fekvő helységek ábráit a szemünk elé s olyan közel hozza, hogy az
utczákon szaladgáló ebeket ki lehet venni; a Hortobágy egyszerre tele
lesz városokkal. Ezt különösen reggelenkint látni. Az sem tart sokáig.
Máskor meg azt látjuk, hogy két ménes legel egymás fölött, az egyik a
földön, a másik a levegőben. A házaknak, tornyoknak visszképe úgy
látszik meg a délibábban, mintha csendes tó tükréből verődnék vissza, de
azt is megteszi a délibáb, mikor jó kedve van, hogy a házat és a
visszképét a tetejével, a tornyot a hegyével megfordítva ragasztja
össze.
S ez a tündéri játék így folyik napestig: mentül égetőbb a napsütés,
annál tüneményesebben.
Azt hiszem, hogy ha ide a Hortobágyra egy várost építenének, ott senki
sem dolgoznék soha: minden ember az ablakában ülne, s a délibábot nézné
egész nap, mint a hogy nézi most a puszták pásztor népe.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Harangszó nem hangzik a pusztán: csak a nap állása tudatja velünk, hogy
ebéd ideje van.
A hortobágyi csárdában vár bennünket a jó magyaros ebéd.
A behivott csikósok számára is fel van hordva a lakoma a nagy ivó
szobában.
Azonban a nap egyik hősét, a Pákozdit hasztalan hivogatják: nem akar
bemenni, nem akar a lakomához ülni. Tanácsbeli urak, vendégek, festők,
magam is eleget invitáljuk: de csak nem jön: nem kell neki se étel, se
ital, s az okát sem mondja meg, miért nem?… Hát csak nem!
Végre aztán kivallja, hogy van a csárdásnak egy szép leánya, a kit ő nem
akar többé látni. Két éve már, hogy felfogadta: s állja ma is a
fogadását. – A régi pusztai regény. – Szép volna leirva: de az egész
történet a csikós titka, s mikor azt nekünk elbeszélte, a becsületünkre
bizta, hogy nem adjuk tovább.
Mit lehetett tenni. Ha a csikós nem akart az ivóasztalhoz bejönni, ki
kellett vinni az ivóasztalt a szabadba; ott azután hozzá ült a csikós, s
az ő kedvéért a többi pásztorok is odatelepedtek. A nagy ivószobában nem
maradt más, mint a sorozásra gyülekező legények Balmaz-Ujvárosból.
– Hát ilyen a csikós adott szava: bizonyítá doktor Deli Mátyás, a ki jól
ismerte a csikós történetét. Van itt egy öreg csikós, a kivel meg az
történt, hogy ezelőtt husz esztendővel, egy vásár alkalmával, mikor a
konvencziós lovát eladta, erősen betalált venni az áldomásból, s széles
jó kedvében egyszer csak berontott az úri étkező szobába. Én épen ott
ültem az asztalnál, s mellettem egy számadó juhász, csendesen
poharazgatva. «Ejnye te szemtelen juhász! rivalt fel a csikós; még te a
tekintetes úr mellé mersz ülni! Te juhász!» s azzal úgy csapta pofon a
jámbort, hogy az asztal alá fordult szegény. Én lehordtam a
garázdálkodót, hogy mer ide betörni? «Hát csak tánczolni akarok,
tánczosnét keresek.» – «Eredj a pokolba! nincs itten neked való
tánczosné!» – «Dehogy nincs, deb’zon van!» s azzal nyalábra kapta ezt a
nagy öntött vas kemenczét s ezzel kezdte járni a kuferczest, s addig
járta, mig össze nem rogyott. Kétszázötven forint volt a
bugyillárisában, azt reggelre ellopták a vásári tolvajok. – Helybeli nem
tette. – Másnap aztán odajött hozzám nagy töredelmesen: «éj be nagyon
bánom, a mit tegnap tettem! Hogy a kétszázötven forintomat elvesztettem,
azon nem búsulok; de hogy a tekintetes urat megbántottam, azt átallom
nagyon. Már most büntetésül felfogadom, hogy husz álló esztendeig nem
iszom se bort, se pálinkát.» – S megállta, hogy húsz esztendeig nem
ivott mást, csak vizet. Ilyen a csikós adott szava, hát még a gulyásé?
Fülöp János uram igazi diszpéldánya az alföldi gulyásoknak. Lóháton a
nyeregben ülve is athletai alak, szép szabályos, értelmes arcz; s ha
leugrik a lóról, megreng a föld alatta. Öles a termete. Ez tartott
hozzám felköszöntőt a többi pásztorok nevében: rövid talpraesett
mondásokban. A pusztai gulyásnak harmincz kötetből álló könyvtára van a
vályog falu karámjában s ismeri azokat a magyar költőket, a kik a magyar
nép számára irtak, jobban, mint – majd megmondtam, hogy kicsodák?
Becsüli is valamennyi pásztor ember.
Később a másik Fülöp is oda jött, az öregebb, öcscsénél alacsonyabb. De
valóságos érzelmes, nemes vonású magyar arcz: ez is számadó gazda; mind
a ketten világot láttak már s tekintélylyel birnak az urak előtt is.