Mi az a Hortobágyi puszta?
Egy ismeretlen sziget a szárazföldön.
«Sziget», mert körül van véve a czivilizált világ tengere által: partjai
népes városok, tanyákkal megrakott, jól mivelt gabonaosztó földek,
dohánytelepek, ültetett erdők, kertek; maga pedig egy őspuszta, a mit
ekevas föl nem hasogatott soha. «Ismeretlennek» is méltán nevezhetem;
mert a kik a hire végett ide jönnek mulatni, mind ott telepesznek meg a
hortobágyi vendéglőben, onnan visszatérnek, az évenkinti két nagy
marhavásárt is ott tartják meg a Hortobágyparti nagy hid előtti
síkságon; de bele a puszta végtelen labyrintjába ritkán vetődik el
valaki: jártas kalauz nélkül meg se is próbálja; – azon a kétszáz hatvan
pásztoron, a három állatorvoson, a pusztai biztoson és az ő mező-biráin
kivül alig járja be valaki magát az igazi hortobágyi pusztát.
Ennyiből áll a lelkes lakossága egy ötvenkétezer holdnyi területnek:
kétszázhatvan ember. Hanem aztán a lábas jószág, a mely ezeknek a
felügyeletére van bizva, megy ötvenezerre.
Az egész terület nem való másnak, mint legelőnek: tavaszszal sok a viz,
nyáron kevés, a hol nem «totyogós», ott szikkadt: amannak a növényzete
buja, emezé kúszó porcsfüvön és székifüvön kivül semmi.
A régi leirásokban nádasokat, tavakat találunk: azoknak most már hire
sincsen; elvitte a Tiszaszabályozás. Nagy áradáskor csónakkal járták e
pusztát: a Hortobágyon két kerekü malom volt, mely a város számára
őrölt. Kuthy Lajos leirásában még vadkanok jelennek meg. Régente hires
volt a vidéken a kócsag vadászat: most már csodának ha látni egyet.
Ezelőtt negyven esztendővel mikor a muszkák elől menekültem, a
fegyverlerakás után, a Hortobágyon át egy csikós bojtár vezette a
szekerünket félnapi járó nádason keresztül, tengelyig érő vizben; a
nádas közepén volt egy tó, annak a partját körülszegélyezték a gémek,
kócsagok. Ma már se nádas, se tó nincs. Legelő az egész terület három
óra járásnyira széltében, hosszában.
És ebben a látszatos egyhanguságban mennyi csodaváltozatosság van! A
betyárromantika is kipusztult végkép; de azért mennyi ősköltészet maradt
még itt a természetben, úgy, mint a népéletben!
Tavaszszal legérdekesebb a Hortobágyot megtekinteni, a mikor még minden
üdezöld, s még nem vették át az uralkodást a legyek, bögölyök, szunyogok
és musliczák billiói.
A debreczeni városi tanács vendégszeretete fejedelmi kényelemben
részesíti a szivesen látott népisme buvárt, utazót, festőt, kül- és
belföldi nevezetességet. Minden jóravaló ember, a ki a hortobágyi
pusztát be akarja járni, szives vendégszeretetre talál, s ugyan még egy
pálczát se hozzon magával védelmi szerül, csupán a pihenési igényeit
szállítsa le a legkevesebbre.
A mint a város pompás ötös fogatán, (a mely maga is festőnek való
tanulmány, eredeti magyar arczu kocsisával s a «Lajos» hajduval a bakon)
az ötven méter széles országuton a két oldalt elterülő tanyákat
elhagyjuk, melyeknek legutolsóján épen akkor ültetik nagy gonddal és
fáradsággal a dohány-rászákat, mig a buzaföldek mentén egész hosszú sor
asszony-cseléd virit, piros ruháival, a kik a konkolyt irtják a vetés
közül: átvágunk az emlékezetes «Vérvölgyön», kihagyjuk a lovaknak
magukat fujtatni a Kadarcsi csárdánál; azután következik a «Kö-út». Ez
már a kezdete a Hortobágynak. Itt vannak a birkanyirók. A juhnyájakat,
melyeket előtte való nap a Hortobágy vizébe épített mesterséges usztatón
megmostak, ide terelik fel, s aztán az asszonyok roppant nagy pajtákban
szabadítják meg hegyes ollóikkal gazdag bundáiktól. Az egyik pajta körül
a nemes merino birkákat látjuk, a másik mellett az ős-eredeti magyar
juhot, mely hosszú fürtös fehér, vagy fekete gyapjával, vadkecske
fejével, kacskaringósan megtekert felálló szarvaival valóságos
vadállatot mutat.
Ha akad a látogatók között naiv kedély, a ki kiváncsi rá, hogyan
támadhat a birkáknak, (kosnak, nősténynek egyaránt) ilyen csodálatos
csavarforma szarva? annak a juhász megmagyarázza szépen, hogy annak a
szarvára mindennap egy forró czipót húznak s annál fogva csavargatják
meg ilyen czifrára; s azt olyan komoly ábrázattal mondja, hogy sértés
volna benne kételkedni.
Jó szerencsére ott van a kalauzoló urak között a Hortobágy legkedveltebb
alakja, doktor Deli Mátyás, a ki valamikor barát volt, de ott hagyta a
reverendát, és most kitünő derék állatorvos: tréfás alak azoknak, a kik
a tréfát értik; de a kik a tréfa mögött megtalálják a komoly értelmet,
azokra nézve megbecsülhetetlen utbaigazító. Valamenyi pusztákfiának ő a
keresztapja, násznagya, birája, papja, tanitója, és orákuluma: nem is
hivják másként, csak «apánknak».
Doktor Deli Mátyás mingyárt jó eleve megismertet bennünket az itteni
társadalmi állapotokkal. – Még a pásztornép között sincsen egyenlőség:
itt is rangosztályok vannak. Legfelül áll a gulyás: ezek a Hortobágy
grófjai; azután jön a csikós: ez a köznemesség, a pusztai gentry. Gulyás
és csikós barátkozik egymással; de már a másik kettővel nem örömest
keveredik, a kik között rangban előbb áll a «kondás» (a mi jellemző a
sertéstenyésztésére büszke Debreczenben), legutoljára jön a juhász. És
még ezek között is elébb való a magyar juhok pásztora, legvégül marad a
nemesített birkák őre. A debreczeni régi civis gazda ma is jobb szereti
a magyar birkát, mint a merino juhot; amazt igy hija: «ezek az ártatlan
jószágok»; emennek a neve nála: «ez a csunya féreg».
Oka a haragnak az, hogy a magyar juh egyenesen előre legel, az utána
jövő nyájnak is hagy valamit, de a merino juh jobbra balra legel, egész
kopaszra nyirja a legelőt.
«A juhász soha sem mond igazat; a kondás megmondja az igazat, de goromba
és rútul káromkodik; a csikós makacs és nem engedi magát kikérdeztetni;
a gulyás becsülettudó, kevés beszédű, de a mit mond, az helyén van.»
«Mikor a juhász a csárdába letelepedik, a mint a boros palaczkot eléje
teszik, azonnal elkezd dalolni. S abban nem hagyja, a mig a borban tart;
a kondás szitkozódik, káromkodik ivás közben; ha aztán jön a csikós,
elkezd legénykedni, hetykén beszél és kötekedő; mikor pedig a gulyás
kerül az ivóasztalhoz, az respectust tart a többi fölött, nagyot
hallgat, lassan beszél, s csak a vége felé áll elő, hogy «no hát én is
tudok egy új nótát!» akkor aztán mulat.»
Mind a négy fajtával nagy hamar módunk lett megismerkedni, s igaza volt
a doktornak!
Még egy csárdát érünk útközben, a hortobágyi pusztán végig vágtatva a
gyors öt lóval, miközben a láthatáron folyvást kisér bennünket az
ujvárosi templom tornya. Két nagy tehén csorda marad el mellettünk,
mindegyik ezeren feljül álló gyönyörü czimeres szarvú állatok!
Birkanyájak, sertéskondák, de még semmi ménes. Azok túl vannak nagyobb
részt a Hortobágy folyón.
Azt mondja a csikós: «Az Ur Isten is azért teremtette a Hortobágy vizét,
hogy elválaszsza a derék állatot a birkától!» Túl a Hortobágy vizén már
nem szabad birkának, juhásznak a pofáját mutatni, disznóról pedig szó se
lehet! Az csak a karám mellett huzhatja meg magát, mint halálra itélt
gonosztevő.
Egyszer aztán csak elmarad nyugatnak az ujvárosi torony s csak hébehóba
bukkanik fel megint, mikor a délibáb felkapja a levegőbe. Előttünk áll a
hirhedett hortobágyi csárda. Derék kőépület, künn az országuton, soha
keritéssel körül nem volt véve. Mellette egy rengeteg kocsiszin. Jó
bora, jó konyhája, kényelmes vendégszobái, uraknak való étterme s a
pásztorok, kocsisok számára tágas ivószobája. Valamikor nevezetes
szállás, mikor ezen az úton jártak a kalmárok Budapestre s talán megint
az lesz, ha a debreczen-füzes-Abonyi vasut megvalósul, s gőzmozdony
fújtat végig a Hortobágyon. Most csak hivott vendégek által népesült
meg.
A vendéglőnek most már kertje is van, annak a tövében folydogál nagy
lassusággal a Hortobágy folyó, szélességre olyan, mint a Garam rendes
időben. A vidék nevezetessége a rajta átvezető roppant nagy kőhid,
kilencz boltozatos oszlopzaton nyugvó. Az a monda róla, hogy építésekor
a hozzá való meszet tejjel ójtották meg, azért olyan tartós.
E hid képezi a pusztán a legnagyobb magaslatot. Innen látjuk közeledni a
több oldalról előterelt méneseket.