Ha tudná azt a budapesti közönség, hogy minő kincset bír a fővárosa
közelében! Egy valóságos őserdőt, a minővel nem dicsekedhetik se Bécs,
se Páris: talán egyedül München, olyan rengeteg fedi a budai határral
szomszédos hegyeket, a melyben egész nap elbolyonghat még most is az
ember, a nélkül, hogy kerítés, tilalomfa elzárná az útját;
emberhangtalan völgyeket, melyekben még a népvándorlás le nem legelte a
vad virágokat; csalitokat, a melyek még nincsenek teleszórva
ludfertálytakaró papirosokkal. Magam még most is rá tudnék akadni a
rejtett zugokra, a melyekben tavaszszal a gyöngyvirág, nyáron a csattogó
eper terem: ismerősek előttem a sötét félkerek foltok a pagony
pázsitján, melyekben bizonyosra találni minden esős idő után a pompás
csiperke-gombát. Én tudom, hol találni őszszel a fehérgyümölcsű somot;
hol sütkéreznek még a kigyók a kövek között; hol bujdokol az óriási
csirkebéka, melynek olyan hangja van, mint egy rúgott borjunak. Én ez
erdőkben még sasfészket is találtam és borzodut. Dehogy árultam volna el
őket valami vadászembernek. A mókusoknak pedig három fajtájával állok
ismeretségben. Az egyik lángvörös, a másik sötétbarna, a harmadik
szürke, körülbozontos farkú. Azoké a bükkös erdő.
Azután ismerem azt az utat is az erdőkön keresztül, a mit nem jelez más,
mint egy-egy mészszel rajzolt kereszt az ős cserfák derekán. Embernyom
nem taposott ösvényt a puha harasztban. Így hivják a korhatag
falevél-törmeléket a vén erdőkben. Mikor a magányos kóborló ez uton
végig jár, olyan csend fogadja, akár egy templomban: a mit csak a
feketerigó furulyahangja, a szajkó rikoltása s a favágó harkály kopogása
szakít néha félbe. Ezen az ösvényen nem is szokott más járni, csak azok,
a kik amott lent a tulsó völgyben laknak, meg a kik tudnak felőlük s
esztendőben egyszer rászánják magukat, hogy ellátogassanak hozzájuk.
A völgyet úgy hiják, hogy «Makkos Mária völgye», németül «Maria Eichel».
Hajdan egy jámbor szerzetes-rend választotta ki e csendes rejtek-völgyet
ájtatos remetesége helyéül: a Paulinusoké. Ők építették ott a kolostort,
s a nagy terebély almafák ott a lankán még az ő ültetményeik. II. József
nagy gyérítési műveletének áldozatul esett ez a szerzet s a kolostor a
kerttel együtt dobra került: megvette egy becsületes budakeszi sváb. A
családnevet nem igen szokták e tájon emlékezetben tartogatni; az első
vevőn rajta száradt a «Kloster-Michl» név, a fiát azonban már «Krumpirn
Hansl»-nak tisztelték, mivel hogy ő hozta be a budai hegyek közé a
burgonyát; ennek a fia pedig már «Meier Seppl» név alatt volt ismeretes,
a mi azzal volt indokolva, hogy tejgazdaságot tartott. A felesége maga
hordta el a rendes vevőinek a tejet, még szamarat sem tartott hozzá;
mindennap megtevé a hosszú utat a Makkos Mária völgyéből a városba, akár
tél volt, akár nyár. Valamikor szép asszony lehetett: igazi
piros-pozsgás, gömbölyű arczú, kékszemű sváb fizionomia; jó kedvű,
barátságos teremtés, a ki azért fárad és dolgozik, mert ez neki
mulatság, nem mintha rá volna szorulva. A birtokuk megért ötvenezer
forintot.
Mikor nyáron kinnlaktunk a Svábhegyen, nekünk az Anna Midi hordta a
tejet; már reggel hat órakor ott volt. Gyümölcséréskor is a legelső
termését mihozzánk hozta; ha a csattogó eper, a tinórú-gomba ideje volt,
azt sem vitte máshoz. Aztán a tüzelő fát is ő tőlük vettük: nekik szép
nagy erdejük volt, a miből évenkint turnus szerint vágták ki az erdei
ölfát. Olyankor maga jött a szekérrel a Meier Seppi.
Egy szót sem tudott magyarul. Hanem azért kifogástalan derék magyar
ember volt, daczára a simára borotvált arczának. Ő vele történt az, hogy
mikor 48-ban a budakeszi deputatioval (rendeletre) feljött a Budán
regnáló Windischgrätz elé, a hatalmas hadvezérnek arra a kérdésre, hogy
«no hát ti milyen érzelműek vagytok?» azt felelte, hogy «mi csak jó
érzelműek volnánk valamennyien, hanem a papunk»… – «No hát – a pap?» –
«Az egy valóságos megtestesült Schwarzgelb!»
Be is csukták érte két hétre. A mivel nagyra volt az egész atyafiság.
Akkoriban így taksálták az embert: «derék ember, be is volt csukva».
Tőle kaptam a szilvafáimat is, a melyekkel a kertem lankája be van
ültetve. Ő maga segített azokat elrakni.
Minden találkozásnál nagyokat parolázva egymás tenyerébe, megigértette
velem, hogy egyszer meglátogatjuk az egész háznépemmel együtt az ő kis
erdei tanyáját. Egyszer aztán beváltottuk az igéretet s egy szép délután
nekiindultunk a kirándulásnak.
A budakeszi vágásig csak tudtam az utat, hanem ott azután kezdődik a
rengeteg, a melyből csak jelek után lehet kiigazodni. Természetesen
kocsiút is vezet a Makkos Mária völgyébe, de az nagy kerülőt tesz, s
csak parasztszekérrel járható. A Meier Seppi azonban megigérte, hogy
majd a Jancsi fiát fele uton elénk küldi; az ott fog ránk várni a
Norma-fánál.
Pontosan a megállapított órában ott voltunk a Norma-fánál, a honnan a
gyönyörű Fáczán-völgybe nyílik a kilátás.
Úgy látszott, hogy korán érkeztünk; mert a Norma-fa környékén még nem
volt látható más emberi alak, mint egy kis gyermek, a ki ott ült egy
bokor alatt s bodzafából sípot faragott. Ránézve, négy esztendős
fiucskának lehetett becsülni, s az embernek az volt az első gondolatja,
hogy ugyan hogy tudnak ilyen kis porontyot szülői felügyelet nélkül az
erdőre bocsátani?
Addig is letelepedtünk a fűbe.
Erre a kis fiucska abbahagyta a sípfaragást s odajött hozzánk,
emberségtudón köszöntve.
– Jó napot. Nem önök azok a vendégek, a kik a Makkos Mária-völgybe
készülnek? – kérdezé tőlem.
– De azok vagyunk, fiacskám. A Meier Seppi fiára várunk, a ki bennünket
odáig fog vezetni.
Erre az apró emberke hátravetette a fejét, szétfeszítette a vállait, a
bodzafasípot kettétörte az öklei között és eldobta s azt mondá:
– «Meier Seppi» csak csúfneve az öregnek: azt Groll Józsefnek hivják. Én
vagyok annak a fia, a Groll János (sic!), a ki önöket Makkos Máriáig
fogom vezetni.
Csupa megenni való volt ez a máknyi-makkemberke, mikor ilyen büszke
önérzettel lépett fel a családja becsülete mellett.
– Isten köszöntsön fel, Groll János, ha te vagy az, a ki minket
kalauzolni fogsz! De hát nincs apádnak nagyobb fia náladnál, hogy téged
küldött?
– Van, de az fél egyedül járni az erdőben.
– Hát te nem félsz?
A parányi embernek nagy szemei voltak. E kérdéstől még nagyobbak lettek.
– Mitől félnék?
Mondhattam volna neki: attól, hogy a mókus elkap; de nem akartam
megsérteni.
– Ha tetszik, menjünk. Az anyám várja önöket.
S azzal megindult előttünk, akkorákat lépve az apró lábaival, hogy a
felnőtt ember lépéseit szinte megközelíté velük.
– Majd elfáradsz, ha olyan nagyokat lépsz.
– Én mindig így szoktam járni.
Nekem eszembe jutott, hogy mikor ilyen kicsiny fiu voltam, az apám
kivitt magával a szigetre, a kertünkbe, s hogy ne érezzem az elfáradást,
két fűzfavesszőt vágott a számomra, az egyik volt a paripa, a másik
ostor; én aztán vígan győztem a hosszú utat. Elmondtam ez emlékemet a
sétáló társaságnak. Ennek a kis fiunak is kellene ilyen vesszőparipát
vágni.
Erre a kis kalauz hátra fordult s azt felelé magyarul:
– Én igazi lovon szoktam nyargalni.
A válasznál még jobban meglepett az, hogy magyarul adta.
– Hát tudsz te magyarul?
– Az természetes.
– Hol tanultad meg? Hisz se apád, se anyád egy magyar szónak sem ura.
– Cserébe küldtek Pomázra magyarokhoz.
– Mikor?
– Oh, már az nagyon régen volt.
Nagyon régen? Talán hát még sem négy esztendős ez az apróság?
Az út lefelé kezdett térni, hegynek alá könnyű a gyalogolás: az én kis
emberem úgy neki lódult, hogy a karaván női tagjai alig birtak vele
lépést tartani. Egy párszor vissza is szólították. Ha nő szólt hozzá,
veres lett az arcza, úgy elpirult, mint valami nagy siheder, és
zsenirozva érezte magát.
Annál közlékenyebb volt irányomban: megismertetett az erdei út
fortélyával, hogyan lehet eligazodni a sűrűben a bemeszelt faderekakról;
megmutatta a határkövet, mely Buda város birtokát a kamarai erdőtől
elválasztja. Útközben figyelmeztetett a mérges gombákra, melyeket
külsejükre nézve könnyű összetéveszteni az ehetőkkel, ha feltöri őket az
ember, kék-zöld szint váltanak egyszerre; a hol kocsinyomot talált az
erdőben, kimondá a véleményét, hogy itt faorzók jártak bizonyosan az
éjjel; s a mint egyszer egy az uton áthajló bükkfához értünk, ott
megállt, előbb szétnézett, hogy messze maradtak-e a hölgyek? nem
fogják-e meghallani? s aztán halk hangon közlé velem, hogy itt erre a
fára akasztotta fel magát most tavaszszal egy magyar földesúrnak a fia,
ott függött azon a kihajló ágon.
– Hát te azt hogy tudod?
– Hiszen én találtam rá.
– Tudom, szaladtál is haza ész nélkül!
– Haza nem; hanem be a krisztinavárosi kapitánysághoz. – Az apám hozta
hirül, hogy falragaszokon hirdetik a fiatal úrfi eltünését, száz forint
a jutalma, a ki rátalál halva. Én bejelentettem, hogy rátaláltam.
– És aztán még vissza is tértél ide a rendőrökkel?
– Vissza hát. Nálam nélkül le se tudták volna venni. A fa dereka vékony,
csak én tudtam rá felmászni, hogy elvágjam a kötelet.
– Akkor te mennykő gyerek vagy.
– Meg is kaptam érte a száz forintot.
– Hát aztán mit csináltál vele?
– Betettem a takarékpénztárba.
Nézze meg az ember! Ennek a babszem jankónak száz forintja van a
takarékpénztárban! Mikor én ekkora voltam, nem ismertem nagyobb pénzt a
susztertallérnál, azt is ajándékba kaptam s aztán örültem, ha annyi
árpaczukrot vehettem rajta, a mennyivel elronthattam a gyomromat. Ez meg
már kapitalizálja a száz forintját. Mikor érem én ezt utol?
Az erdei rejtek-ösvény egy szép kies völgybe vezetett alá, melynek
lankás oldalán tehenek legeltek. Óriási nagy diófák tartották eltakarva
magát a majorházat, mely hajdan barátkolostor volt, a kápolnából lett
konyha, az oltár helyén van a tűzhely…
«és miért ne? Itt és ott élhetünk az Isten kedvére».[1]
A teheneket egy kis szöszke leány őrizte, a ki egyszerre oda futott
elénk, a mint meglátott bennünket.
– No te, Jancsi!
– No te, Lizi!
Ezzel a két szóval üdvözölték egymást s aztán elkezdtek versenyt
futtatni, hogy ki jelenti be hamarább a vendégek megérkeztét a háznál. A
kis ember megelőzte a nagy leányt, s még az a diófáig sem ért, már ő
jött is vissza hozzánk.
– Talán nénéd az a Lizi? – kérdezém tőle.
– «Néném!» – szólt egész nehezteléssel a János. – Hogy volna nekem
néném? Egy árva leány, a kit örökbe tartunk.
– Terringettét! De megharagudtál! Még megérem, hogy szeretőd a Lizi.
– Hát hadd legyen!
A derék Anna Midi már ott várt bennünket az ajtóban. Nem jöhetett
kijebb, mert tésztát dagasztott, buchtlit készített a számunkra. Nagy
volt az öröme a jó asszonynak, hogy meglátogattuk valahára. Alig találta
a helyünket s erősen unszolt, hogy menjünk be a «tiszta» szobájába; de
az én népemnek nagyobb kedve volt odakinn a szabadban telepedni le az
illatos diófák alatt, a czövek-lábú asztal körül.
A kis Lizi nagyon frissen fölterített, s hozta poharakban, köcsögökben
az édes tejet, aludt tejet, addig is, míg a buchtli kisül.
– Mindjárt megérkezik a gazda is, – biztatott bennünket az Anna Midi;
oda lenn van a luczernásban a Tóni fiával; gyűjtenek, petrenczét raknak;
tüstént itthon lesznek.
S mint a parancsolat, jöttek is már épen a kerten keresztül. Szép
gyümölcsös kert volt; az új ültetés közül még kimagaslott néhány
százados körtefa, almafa, a mi a barátoktól maradt; a cseresznye épen
érni kezdett; egy fának a tetejében feketéllett az a szép
ökörszem-cseresznye, a mit csak grátiából osztottak beteggyógyítónak,
hatalmas kereplő volt rákötve a rigók elriasztására.
E fák közül kanyargott elő az ösvény, a melyen láttuk fölfelé jönni az
apát és fiát.
Az apa czepelt a hátán egy egész kalangya luczernát, még tetejébe a
kasza is bele volt vágva a szénába, a fiu pedig hozta a villát, a
gereblyét, meg a vizes korsót. Nagy, hosszú siheder volt, de látszott
rajta, hogy terhére van ez a nagyság; úgy szeretné vagy a kezét, vagy a
lábát valahol elhagyni; de legörömestebb a fejét. Az volt nagyon az
útjában.
Mikor megérkeztek a ház elé, az Anna Midi ráförmedt a fiura.
– Te nagy kamasz! Engeded az apádnak, hogy ő czepelje a luczernát a
hátán.
– Ejh, asszony! – csitítá a gazda. – Nem bírja ez még azt.
– Legalább a kaszát hozhattad volna, te Tóni.
– Hát van nekem három kezem? – mordult vissza a fiu.
– Eredj, te goromba! Legalább hát előre siethettél volna, ha semmit se
kellett hoznod. Hogy szedtél volna nekem érett cseresznyét a buchtlihoz.
Mind csak arra várok még. No szaporán!
A Tóni felnézett nagy renyhén a cseresznyefára, félreszegett nyakkal.
– Letörik az én alattam! – S azzal levetette magát a luczernára, a mit
az apja hozott.
– Eredj! – rivallt rá az öreg, – ne hidald le a luczernát, a mit én a
teheneknek hoztam.
Akkor aztán eléugrott a kis Jankó, felkapta a füles kosarat.
– No majd felmászok én a fára mindjárt.
S azzal gyorsan, mint az evetke, felfutott a fa tetejébe, a legmagasabb
ágakig, a hol a legérettebb cseresznyék voltak. Ő alatta nem tört az le.
Én az alatt beszédbe akartam elegyedni a hosszú fiuval.
– Hát tudsz-e magyarul?
Nagyott rázott a fején és vigyorgott.
– Noá.
– Nem jársz tán iskolába?
Ezen meg épen nagyot nevetett.
– O ná.
Az apja gyámolítására jött a fiának.
– Nem olyan nagy legény ám ez, mint a milyennek látszik. Ez még csak
csigával tud játszani. Mit gondol az úr, hány esztendős? Most lesz
kukoriczatöréskor tíz esztendős.
– No én tizenhatra taksáltam volna.
– Az ám. Óriás lesz ebből. Pénzért fogom mutogatni a vásáron.
– Azért is olyan tohonya, mert nagy növésben van, tevé hozzá a jó Anna
Midi.
A fiu aztán ott hagyott bennünket, s a míg mi ő róla beszéltünk, odabenn
a konyhában megette a kuglófhoz előkészített lekvárt. A kis Jankó
azonban már tele is szedte a kosarát cseresznyével s hozta az anyjának.
A becsületes Groll József oda vonta magához a kis Jankót s megczirógatta
a fejét; s aztán valami olyan furcsa mosolygással, a miben több volt a
szégyenkedés, mint a dicsekedés, azt mondá:
– Hanem ez a kis vakarcs már tud magyarul: iskolába is jár. Ugy-e bár,
Jánoskám, már szavalni is tudsz? No hát vágd ki a becsületünket.
Azzal félkézzel feltette a kis fiut az asztal közepére.
Az nem is nagyon kérette magát, csupán azt kivánta, hogy az anyja hozza
ki az iskolai könyvét s nézzen utána, hogy ha bele talál sülni, aztán
segítse ki.
Az Anna Midi egy szót sem értett magyarul: de a Jancsika ráerőszakolta,
hogy legalább azt az egy verset, a mit ő tud szavalni, tanulja meg
olvasni.
Vörösmarty «Petiké»-je volt a szavalmány.
De olyan becsületesen elszavalta azt a Jancsika, hogy csupa csuda volt.
A feleségem azt mondta rá, hogy nincs az a szinész, a ki ennél
ügyesebben tudjon előadni humoros költeményt. S olyan jól állt az ennek
a kis arasznyi embernek, a ki alig érte fel a szájával a nagy vizes
korsót.
– Hát ezt a gyereket mennyi idősnek tartja az úr? kérdezé az apa tőlem.
Sokat akartam mondani.
– Lehet öt esztendős.
– Az ám tizenöt. «Bátyja» ez ennek a nagy kamasznak: nem öcscse.
– No akkor ezek a testvérek ugyan roszszul vannak megosztozva, mondám én
az öreg Grollnak.
– Az még hagyján szólt az öreg, hogy igy csontban, húsban az egyiknek
nagyon is sok, a másiknak nagyon is kevés jutott: de azután a fej
dolgában még rosszabbúl vannak megosztozva. Ez a hosszú égmeszelő, a ki
nem tudom, hogy hová akar felnőni, már a harmadik esztendeje, hogy az
iskolába jár, s még most se tudja a nevét becsületesen leirni: ez a kis
vakarcs meg már minden mesét könyv nélkül tud, a mi csak az
iskolakönyvekben van; egyszer elviszem magammal a szinházba s itthon
elmondja az anyjának az egész darabot szóról-szóra. Ezt a nagyot meg ha
a szomszédba elküldöm, hogy hozza haza a kölcsönkért szénavonyogót, hát
rittig elhozza helyette a szomszédasszonynak a talkedli-sütőjét: már
odáig elfelejti, hogy miért küldték.
Erre az Anna Midi is beleszólt a beszédbe.
– Hiszen csak ne maradt volna ilyen kicsi. Nem volna nekem ennél
kedvesebb fiam: mert ez úgy tudja még a gondolatomat is. De hát
szégyenszemre ilyen maradt. Nem tudom én, ki babonázta meg? Talán
átlépték, mikor kicsiny volt. Próbáltam én ezzel már mindenfélét.
Kenyértésztába beledagasztottam, úgy tettem a kemenczébe: azt mondták,
ettől megváltozik a törpesége, de bizony csak nem nőtt ez meg a
kenyérélesztőtől sem.
– Nem baj az, asszony, vigasztalá az öreg. Legalább kevesebb posztó kell
neki a mándlihoz. Azért legény ez a talpán! Úgy elhajtja a lovat, akár
egy kocsis. Nem is ijed ez meg az árnyékától. Nincs az a nagy kutya, a
kitől megrettenjen, ha rátámad; úgy meghajígálja kővel, hogy elszalad
esze nélkül. Kérem! Télen a nagy kamasz fél magában az iskolába járni;
ennek a kicsinek kell kisérni, s megint érte menni. Ez meg csak úgy
fütyöl, meg dalol, mikor egyedül jár az erdőben.
– Mit használ ez mind? Sohajtozék a jó Anna Midi. Azért mégsem lesz lesz
belőle embernek való ember. Hiszen mikor négy éves volt, hát épen akkor
halt meg a szegény Száli, a komámasszony; maradt neki egy kis leánya:
két esztendős. Azt én magamhoz vettem, azzal a gondolattal, hogy majd ha
megnő a két gyerek, s arravaló lesz, hát összeházasitom őket; ők veszik
le rólunk öregekről a háztartás terhét. Szerette is egymást a két
poronty. De már négy esztendő mulva a leány egy fejjel nagyobb volt a
fiunál. Ma meg már úgy néz ki, mikor egymás mellett mennek, mintha
dajkája volna valami kis ölbeli babának, a kit járni tanít. Pedig azért
most is nagyon szeretik ám egymást. De hát hogy lehessen arra még
gondolni is? Uram bocsáss! Hogy lehetne ennek valaki felesége?
Ez alatt a két testvér összekoczódott.
A hórihorgas cseresznyét lopott a kosárból, a mit a törpe teleszedett.
– Te! Ne pákoszkodj! inté a törpe, mert pofonváglak!
– Te-e? monda emez málé-szájjal. Te vágsz engem pofon? Leszálljak
hozzád, hogy pofon üthess?
– De majd fölmegyek én hozzád! S azzal olyan gyorsan, mint a hörcsög,
felugrott a nagy kamasznak a vállára, s olyan pofont adott neki, hogy
csak úgy csattant. Mire az az öklét fölemelte, már akkor távol volt
tőle.
Erre a lusta fiú a lábával rugott nagyot a törpe felé. De ez sem volt
rest: hirtelen megkapta a nagy gyereknek a kirugott lába fejét, s olyat
rántott rajta, hogy egyszerre az ülő testrészére zuhant.
Akkor aztán ez is haragba jött: felszedte a tagjait a földről s elkezdte
üldözni a testvérét hosszú lépésekkel. Az futott előle az apró
lábacskáival, szaporán mint az egér; de a nagy kamasz mégis csak
utolérte, ha egyszer nekivetemedett: mikor aztán azt látta a törpe, hogy
a másik nekiszorítja a sárgarépa-ágynak (atyjuk, anyjuk kiabált rájuk:
«rá ne gázoljatok a répára!»), akkor egyszerre lekuporodott a földre, s
a belebotló gyerek keresztül bukott rajta hasra. A másik perczben már a
törpe a nyakán ült az elhasalt fiúnak, s két marokkal megragadva annak
az üstökét, beleverte neki az orrát a sárgarépába.
A hosszú gyerek nem szégyelt bömbölni. Káromkodni már tudott, szidta az
apja-anyja lelkét a törpének s fenyegette, hogy megöli.
Ez meg gyorsan felmászott előle egy fiatal diófára, oda a hosszú nem
tudott felmászni; csak úgy rázta a fát derekánál fogva dühösen: de nem
birta róla lerázni.
Utoljára az árvaleány járult közbe, csititgatva a nagy fiút, s egy darab
vajas kenyérrel kiengesztelve a haragját.
De a kamasz még akkor is, mikor a szája tele volt, egyre fenyegetőzött:
«Megállj, törpe! Nőjek csak meg! Legyek csak nagy legény! Majd eszedbe
juttatom ezt.»
Ezalatt elkészült az uzsonna: mind hozzá ültünk. Az asszony és a
fogadott lány felszolgáltak, a gazda a tehenek, ökrök után látott; a
hosszu gyereket leültették a diófa alá, hogy tanulja a leczkét, s
lehetett hallani a keserves bifflázását a hármas kis tükörből:
«ne-fir-kálj-házak-fa-lá-ra-sem-ke-rí-tés-ol-da-lá-ra»: bizonyosan nem
értett belőle semmit.
A kis törpe meg azzal mulattatott bennünket, hogy elprodukálta, a mit
eltanult a minap látott szindarabból. Schiller «Haramiái» volt a szinmű.
De én soha életemben remekebbül nem láttam Moor Károlyt és Moor
Ferenczet egy és ugyanazon szinésztől eljátszani, mint a hogy ez a kis
máknyi makk ember adta.
Hisz ebben egy nagy szinész veszett el! De hátha nem is veszett el?
Valami hét esztendő mult el e látogatás óta. Egy szép reggel Budapest
legélénkebb utczáján találkoztam az öreg Grollal. Nem magában volt, egy
legény is volt mellette: mind a ketten az ismeretes budakeszi svábmagyar
parasztöltözetben voltak, vasárnapiasan kicsipve.
– Hát magát, Groll szomszéd, mi hordja itt a szép Váczi-utczában?
Az öregnek ragyogott a két piros orczája az örömtől.
– Hát ezt a kis gyerekcsét hoztam be magammal. Ön már nem is ismer rá,
úgy-e bár?
Az a kis gyerekcse olyan szál legény volt, hogy nekem is úgy kellett rá
felnéznem: öles ficzkó, széles vállakkal, domboru mellkassal, olyan
egyenes, mint a fenyőszál, piros-barna arczszinü.
– Ez a kis Tonele, mondá az apja.
– Ejnye de megnőtt! mondám én, kezet szorítva az öreggel.
– Pedig még nőni fog, tevé hozzá az öreg.
– Gratulálok hozzá! s azzal a fiúval is kezet fogtam.
Az volt a legelső észrevételem, hogy az apának milyen kérges a tenyere,
a fiúé pedig milyen sima és lágy: pedig akkora, hogy az én markomban
alig fér el.
– Hát miben járnak itten a városban? kérdezém az öregtől.
– Az asszentáló komissziótól jövünk.
– Ah! No még egyszer gratulálok. Ugyan derék granátos lesz a Tóniból.
– Nem abból, mondá az öreg, hamisan hunyorítva, «untauglich»-nak
találták a fiacskámat.
– Micsoda? Untauglichnak? Ezt a Sámsont? Ugyan mije hibázik?
Az öreg egyre mosolygott.
– Hát a jobb kezének mutató-újja úgy be van görbülve, hogy nem képes a
puska ravaszát elrántani vele. Kipróbálták az urak a komissziónál: nem
egyenesedett ki.
Csakugyan láttam a ficzkónak a mutató-ujját, hogy be van görbülve.
Az öregnek teljes bizodalma volt hozzám. Tudta, hogy én nem vagyok
benfentes a katonáknál, a szája elé téve a tenyerét, súgott oda a
fülembe:
– Ötszáz forintomba került, hogy azt a görbe ujjat ki ne tudja senki
egyenesíteni az ujoncz-vizsgáló bizottságban.
– No az nagy hiba volt, szomszéd. Nem árt a legénynek egy kis
katona-regulát tanulni.
– Hát mit tegyen az ember? Mikor az anyja úgy bolondul érte? Aztán az
idén meg akarjuk a Tónit házasítani.
– Az meg nagyon korán van még.
– Hát mi nálunk ez úgy szokás. Mentül hamarább házasodik a legény, annál
elébb megjön az esze: ennek pedig nagy szüksége van rá. Aztán a Lizi is
arravaló már, hogy férjhez menjen. Ha tovább tartogatjuk, vén leány
lesz, s rajtunk marad.
– Hát a kis Lizit veszi el a Tóni?
– Jaj, de az is megnőtt ám azóta! Félfejjel nagyobb, mint a nevelő
anyja. Majd meglátja ön! Csak eljön a fiam lakodalmára?
– Ha szivesen látnak, s ha a dolgom vissza nem tart.
– No hogy szivesen látjuk, az bizonyos, a tensasszonynyal együtt. Szüret
után lesz a lakzi: akkor önök is odakinn vannak még a Svábhegyen, s
aztán ott tartjuk a lakodalmat a «Parizer»-nél. Az ott van az önök
szomszédjában.
– Hogyan? A Pariser kocsmájában?
– Hát a mulatság kedvéért. Egyszer történik az életben: akkor hadd
mulassa ki magát a legény. Elég sok ideje lesz még majd megbánni. Ott
lesz a budakeszi banda.
No ez nagyon kecsegtető volt rám nézve. Budakeszi sváb paraszt művészek,
csupa trombita, kis dob, meg öreg dob. Sátoros ünnepeken elég élvezetet
szoktak szerezni nekem, mikor a szomszédomban jobb ügyhöz méltó
kitartással negyvennyolcz óráig harsogtatják a Vagabundenpolkát, meg a
Luiza-csárdást. Megigértem, hogy elmegyek.
– S megtánczoltatja a menyasszonyt?
– Az is kitelik tőlem. De hát a Jóska mit szól ehhez? Hisz ő volt
szerelmes a Lizibe?
– Hja! a Jóskából nagy ember lett! mondá az öreg büszkén.
Én azt értettem a «nagy ember» alatt, hogy megnőtt s ahoz is
gratuláltam:
– Hát hol van most a Jóska? kérdezém tőle.
– Nem tetszik tudni? szólt az öreg neheztelésbe menő bámulattal. Hát nem
tetszett látni? Nem is olvasta! Ah! Akkor kérem tessék velünk együtt a
szögletig jönni, ott majd megmutatom.
Vajjon mit mutat nekem az öreg az utczaszögleten?
Elmentem velük együtt egész a piaczig, a hol a leégett német szinház
kormos előcsarnokának az oszlopai biztonság okáért deszkázattal valának
elzárva. Ott pompázott egy ajtó nagyságu hirdetmény, melyen három törpe
alak volt látható fantasztikus jelmezekben; alatta óriás betükkel
veresben, zöldben nyomatva: «Die Liliputaner! Princzesz Lilli, Jean
Piccolo, und Kiss Josi: Brillante Vorstellung!»
Az öreg odamutatott a mogyorófapálczája végével a huszáros alakra a
három között s büszkén mondá: «Az ott az én fiam!»
– Ah önnek a fia a hires Kiss Józsi?
– No hát tetszett róla már olvasni?
– Óh igen! Hisz az már világhirü művész. No ma este elmegyünk a
szinházba feleségestől, megnézzük a kis pályatársat.
– No annak nagyon fog örülni! Aztán a Tóni lakodalmáról meg ne
feledkezzenek.
Hát biz’ én csak nem tartottam meg a szavamat. Német szinházba menni!
Magyar irónak! Az ötvenes években! Az lett volna a «bableves.»
Meg más egyéb dolog is volt.
Én bizony soha sem szerettem a természet csodáit a művészi világban.
Miattam itt járhatott Tom Pouce: a törpe admiralis; Donato, a féllábu
tánczművész; miss Pastrána, a szőrös ábrázatu primadonna: én egyikre sem
voltam kiváncsi.
Hanem a helyett meglátogatott engem maga Kiss Józsi.
A parányi művész igen komoly férfiu volt. Mikor felültettem az
iróasztalomra, (hogy szemtől-szembe értekezhessünk egymással: különben
nekem kellett volna a földre leülnöm) engedelmet kért, hogy szivarra
gyujthasson. A havanna úgy illett a szájába, mintha én a bambusz
pálczámat venném a fogaim közé.
A szokásos gratulácziók után, a mikkel régi ismerősök szokták egymást
üdvözölni, én a legközelebb szőnyegen levő tárgyra tereltem át a
beszélgetést.
– Hát ön itt lesz-e az «öcscsének» a lakodalmán?
A mire a parányi ember szomoru mosolylyal felelt:
– Az rám nézve nagyon kinos jelenet volna. Hisz ön nagyon jól tudja,
hogy egykor minő gyöngéd érzelmek kötöttek engemet a Lizihez.
– Sejtettem legalább.
– Mi egymásnak voltunk szánva. És valóban találkoztak is mind a
jellemeink, mind a hajlamaink egymással. Ő épen oly érzékeny, jószivü,
mint én: én épen olyan gyöngéd, mint ő; hanem hát a végzet máskép
rendelkezett fölöttünk. Ön látja, hogy én belőlem mi lett.
Tulajdonképen, hogy mi «nem» lett? Maradtam öt esztendős fiunak. Pedig
bajuszom, szakállam volna, ha nem borotválnám. A szivem most is hevesen
dobog. De hát mit használ? Törpe vagyok. Játékbáb vagyok. Nincs helyem
ezen az egész planétán. Nekem talán valami most felfedezett asteroidba
kellene átköltöznöm, a hol hozzám hasonló emberek laknak. Itt pénzért
mutogatnak.
Rá kellett hagynom, hogy ez bizony különös sorscsapás.
– Hát én a Lizit nem hibáztatom, hogy a Tónihoz megy férjhez. Az jobban
hozzá illik: csak megbecsülje. De tartok tőle, hogy nem lesz vele
boldog. A Tóni durva ficzkó. Nem arra való, hogy egy érző szívet
kielégítsen. De hát az apám, anyám így akarja. Legyen meg. Én
beleegyezem. A Lizi kelengyéjét én szereztem be a művészi keresetemből.
De a lakodalmára nem megyek el. Az nagyon furcsa lenne. Kitelnék a
Tónitól, hogy részeg kompaniába felhozatna egy tráncsértálat s azt
mondaná, hogy én azon tánczoljak a menyasszonynyal. Én megyek egy
várossal odább.
Mindezt olyan komoly arczczal mondta el, mint egy igazi férfikorban levő
ember.
Én kellemesebb tárgyra igyekeztem átvinni a beszélgetést.
– De hisz önnek most már hozzáillő társai akadtak: Miss Lilli és Jean
Piccolo.
– A bizony! Most már hárman vagyunk: apró holdbeli emberek. De az még
tetézi a boldogtalanságomat. Látta ön a miss Lillit?
– Csak arczképben.
– Kár, hogy nem látta. Az a tökéletes mintaképe egy leánynak, negyvenöt
centiméternyi nagyságban. Soha én tökéletesebb idomokat kifaragva nem
láttam, se Thorwaldsentől, se Pradiertől s más modern és antik
szobrászoktól. A feje sem olyan idomtalan nagy a testéhez képest, mint
más törpéknél szokott lenni. Szája, szemei, orra mind arányban vannak
tartva a termetéhez. És a mellett egy tökéletes kifejlett mylady. Eszes
és kedélyes, olvasott, szellemdús. Ötletei csipősek. Valódi előkelő
dáma, költői hajlamokkal.
– Ön úgy látszik, hogy belé szeretett.
– Természetes. A kerek földön ez az egyetlen lény volt, a ki hozzám
illett. Az óriási nők után én épen úgy nem epedezhetek, mint Gulliver a
királyleány után, a ki őt a mutató ujján lovagoltatta. És ő is látszott
velem rokonszenvezni. Már tervben volt a végrehajtandó menyegzőnk.
Párisban kellett volna annak végbemenni. Maga Eugenia császárné lett
volna az örömanya, a ki bennünket kiházasit. A Saint Germain L’Auxerroi
templomban lett volna a szertartásunk. Már be volt szerezve a parányi
hintó, a két kis kutyányi lovacskával, mely bennünket a menyegzőre
szállít, a mikor a fátum odahoz egy harmadikat, egy új törpét, a ki
nálamnál még két centiméterrel kisebb.
– Ez a Jean Piccolo.
– Ez az, az átkozott! A ki még kisebb törpe, mint én! Könnyü a nagy
embereknek, ha maguknál nagyobb emberre találnak, azzal biztathatják
magukat, hogy utolérhetik, túl nőhetnek rajta, de hogy nőjjek én lefelé?
Hogy hagyjam el visszafelé kisebbedve a versenytársamat.
– És így még a szerelemben is legyőzte a kisebb törpe a nagyobbat.
– Mindenben, uram! A művészetben is. A míg csak én magam vagyok a
szinpadon, addig tapsol a közönség, de a mint ez a másik megjelen,
ezentul övé minden tetszés. Kiadhatom én már a lelkemet is! Lehetek
akármilyen hős! Ha legyőzöm is ellenfelemet, azt mondják: «Könnyü neki:
hisz ez a kisebb.» Ha az embernek az ellenfele egy óriás: azzal
szembeszállni, megbirkózni dicsőség: de hogy győzzön le egy törpe egy
magánál kisebb törpét? Lefelé csak nem nőhetek. Meglássa ön, hogy ez még
kényszeríteni fog, hogy a művészi pályáról lelépjek. Ámbár szép
fizetésem van. Én azt nem költöm el. Mire is költeném? Ha nekem egy
verebet sütnek meg, az nekem annyi, mint másnak egy kappan. S ha egy
tele pohár bort tesznek elém, azt mondom, nem akarok én megfürödni,
hozzák ezt nekem gyüszüben! Asszony miatt sem ruinálhatom magamat. Az az
egy módom lett volna, ha még Lizit nőül veszem. De hát azt már elütötték
a kezemről.
– Nyugodjék meg a sorsában, művész barátom, vigasztalám. Hát nem
jegyezte fel magának, a mi a házuk falára belül van felírva, azt a régi
írást, a hajdani refectoriumban?
– De láttam sokszor; azt mondják: barát-regula; de senki sem tudta
megmagyarázni, mi az?
– Hát majd én feljegyzem önnek és megmagyarázom.
«Qui ca(pit/ret) uxor(em/e) lit(em/e) ca(pit/ret) atque dolo(rem/re).»
Hát ezt kétféleképen lehet olvasni: a szerint, a hogy az alsó, vagy a
felső szótagot szúrja közbe az ember. Megmagyarítva pedig annyit tesz,
hogy: «Ki feleséget vesz, perpatvart és bajokat vesz» az első szórakás
szerint; a második szerint pedig: «Ki feleség nélkül él, nincs baja, sem
galibája».
– Ejnye de jó volna, ha valaki ezt a mi házunk falára írt mondást még
meg is svábosítaná, hogy a Tonele is megérthesse, mert annak ugyan úgy
nem való a feleség, mint a medve kezébe a harmónika.
– Ilyen véleménnyel van ön a bátyja felől?
– Nem bátyám az nekem, hanem öcsém, azért, hogy akkora óriássá megnőtt.
Azért még sem vált be katonának. Lettem volna csak én az ő helyén! Engem
most is úgy hínak, hogy: a kis huszárkapitány. S mikor én a hozzámvaló
kis paripámra felülök, nem félek a tűzes tatártól sem. Ez meg a
hórihorgas nagy figurájával elbujik az anyámasszony köténye mögé.
Guzsaly kellene az ilyen gyáva ficzkónak, nem feleség.
– Az apja akarta, mondám, mentve a dolgot, hogy otthon maradjon a
gazdaságnál.
– No iszen szépen fog az gazdálkodni! A kocsmában! Ugyan kár volt az
öregnek azt a sok pénzt kidobálni, hogy kivágja a katonáskodás alól.
Előbb-utóbb koldusbotra fogja juttatni a szülőimet. Nem tanult az
egyebet, mint inni, meg kártyázni. De bizony kuglizni is tud.
– E szerint ön nem fog elmenni a Tóni lakodalmára.
– Nem biz én. Azt meg épen nem tudnám elnézni, hogy teszi
szerencsétlenné az én szegény jó Lizikémet ez a mihaszna ficzkó.
Meglássa ön, hogy utóbb is nekem kell visszatérnem a művészi pályámról,
hogy rendbehozzam az öregeim gazdaságát. Ezekkel az én parányi
kezeimmel.
Maga is nevetett ezen a nagy mondáson.
Igazán nevetni való is volt! Mikor a markával félig sem érte át egy
becsületes szénahányó villának a nyelét.
Eszembe jutott a hüvelycsik Palkó népmeséje, a miben a kis fiú az
ökörnek a fülébe ül bele, s onnan pattogtatja a hosszú ostort.
A szüret után csakugyan meglett a «Makkos Máriai» párnak a lakodalma.
Egész nap és éjjel szólt a dob és a trombita a Parisernél. Mi
természetesen nem vettünk benne részt. Volt egy kis friss verekedés is.
A nélkül nem is volna igazi lakodalom. Annak csak kell lenni, mikor a
«Stockhohe Toni» tartja a lakziját.
Ez volt a népies neve: «emeletes Tóni».
Másnap már kidült a sváb zenekar a mulatságból, akkor czigányokat
hozattak, azokkal folytatták. Este felé aztán a czigányokkal is
összeverekedtek; utóljára a csendőröknek kellett a násznépet
kiakolbólítani a kocsmából.
Láttam, a mint az «emeletes Tónit» támogatta az utczán a menyasszonya.
Véres volt a félpofája, s az egyik szeme kéken, zölden körüldagadva.
Rettentőn fenyegetőzött, az öklét emelgetve egy pajtása felé, a kinek
szintén csupa vér volt a képe; de ez mindig visszariasztotta azzal a
szóval, hogy «megállj! feladlak, hogy nem görbe az ujjad!
Beasszentáltatlak!»
Hanem azért még mindig tartotta a lakodalmát. Innen kikergetve, bevonult
a násznép a zugligetbe a «Fáczán»-hoz. Nem kaptak már se czigányt, se
klarinétost, egy sváblegény muzsikált nekik húzóharmonikával, a kinek
egy másik kontrázott két papiros közé szorított fésüvel.
Mikor ötödnap bementem a városba, már akkor odalenn a Tabánban találtam
Tóniékat a három hollónál; egy kintornás muzsikált nekik. Még ekkor is
tartották a lakodalmat.
Ez már csak elég a boldogságra!
Több év mult el. Azokkal együtt az én kóborlási kedvem is elmult. A
nyarat nem is töltöttük többé a Svábhegyen, hanem Balaton-Füreden, csak
szüretre kerültünk haza.
Ilyenkor első gond volt tüzelő fát szerezni, a mit még mindig Grolléknál
rendeltem meg, a kiknek szép nagy erdejük volt. Rendesen maga hozta az
öreg a fiát.
Olyankor aztán, egy pohár bor mellett, megkérdeztem tőle, hogy vannak az
otthonvalói? «Hát csak csendesen», szokta volt mondani. Egy szüreti
napon megint hozta a szekér a felvágott «pirtli»-ket. Mikor a kocsi
bedöczögött a hársfa-sétányunk alatt, azt hittem, hogy nini! a lovak
magukban jönnek!» Aztán mikor odaért a kocsi a ház elé, akkor láttam,
hogy «hohó! ember hajtja azokat.»
De micsoda ember!
A «Kis Jóska». A hirhedett törpe. Az apró művész, a ki Európa minden
fővárosát bejárta, terjesztve a magyarok dicsőségét babszemnyi
kiadásban. Úgy ült ott a bakon, mint a «hüvelycsik Palkó».
Mikor aztán az első üdvözléseket kicseréltük, én nem állhattam meg, hogy
a fölötti csodálkozásomat ki ne fejezzem, hogyan lehet az, hogy ez a kis
jószág szállítja ezúttal a szekér fát.
– Hát most a gazdaságnál vagyok, felelt röviden a csepp ember.
S aztán felszökve a farakás tetejére, elkezdte a guzszsal összekötött
hasogatott facsomókat a szekérről lehajigálni. A faköteg nagyobb volt,
mint az ember. De ennek, úgy látszik, a termetéhez képest olyan izmai
voltak, mint a hangyának, mely magánál négyszerte nagyobb terhet
elczipel. Azokkal az apró kezeivel csak úgy dobálta le egymás után a
nehéz hasábokat is. Még csak ki sem fáradt bele. S a mint elvégezte a
munkát, egy ugrással lenn termett a szekérről, mint a macska.
– Talán beteg az öreg, hogy nem maga jött a szekérrel? kérdezém tőle, a
mint a fa árát átadtam neki.
– Igen. Fekszik, felelt a törpe.
– Csak nem veszélyes beteg?
– Csak a feje van betörve.
– Mi? Ki törte be?
– Hát ki törte volna be más, mint a fia: a Tóni? Nem új dolog ez már.
– Hát olyan ember volna a Tóni?
– Olyan biz az. Egész nap a kocsmában ül, iszik, kártyázik, kuglizik.
Csak akkor jön haza, a mikor már a pénzéből kifogyott. Akkor aztán végig
veri az egész háznépet, apám sem bir vele, mert nagyon erős.
– Hát a felesége, a Lizi?
– Hát arra már nem ösmerne ön rá. Az kész öreg asszonynyá lett a sok
lelki nyomorgatástól, a mit el kell neki szenvedni. Megesik az embernek
a szíve rajta. Azért is hagytam oda a művészi pályát, hogy a családunkon
segítsek. Az a nagy kamasz tönkre tette az apámat. Nekem kellett őt a
nagy bajaiból kisegítenem. A mi kis pénzt szereztem a művészetemmel, azt
mind az ő adósságainak a törlesztésére adtam oda.
– Az öreg Groll adósságaira? Hisz önnek az atyja abban a hírben állt,
hogy mindig van a ládájában egy ezer forint készpénz.
– Úgy is volt az. Az öreg még csak takarékpénztárba sem tette a pénzét,
mikor summásan kapott a boraiért, vagy a buzájáért. A Tóni ugyan
mindenfelé csinálta a sok adósságot. Legtöbb volt neki a «Kék kakas»
kocsmárosnál. Az öreg hallani sem akart a fia adósságairól. Azt mondta,
vegyék meg rajta. Hát egyszer azt a furfangot találta ki a Tóni az apám
rászedésére, hogy összebeszélt egy országháborítóval. Valami kicsapott
nótárius van ott a faluban, a ki a parasztok egymás közötti
perlekedéseiből élősködik. Ez oda ment a «Kék kakas» kocsmárossal együtt
az apámhoz, s rábeszélte, hogy adja ki kölcsön a heverő pénzét a
kocsmárosnak. Elmondták neki, hogy a ládába zárt pénz olyan tehén, mely
se nem tejel, se nem ellik. Ellenben ha váltóra kiadja az ezer
forintját, abból három hónap mulva ezerszáz forint lesz. Akkor
visszafizeti a kocsmáros. Az öreg elhagyta magát tántorítani. Ki hagyta
muzsikáltatni a ládájából az élire vert tallérjait. Adtak neki róla
váltót. A kocsmáros aláírta, a nótárius is. Az egyik elől, a másik
hátul. Az öreg soha életében nem látott még váltót. Csak annyit tudott
paraszt észszel, hogy a kapott pénzről szóló írást az adósnak alá kell
írni. Az megtörtént. Akkor aztán azt kérdezte a nótárius az apámtól,
hogy «no hát kegyelemed Groll uram elfogadja-e a a váltót?» «El bizon!
Hogyne fogadnám el?»
– «No, hát akkor írja rá rézsut a váltóra, hogy: elfogadom Groll József.
Az öreg nagy bölcsen azt is megtette. Örült aztán nagyon, hogy az ezer
forintja helyett ezerszáz forintos váltója van a ládájában. A kicsalt
ezer forinton aztán megosztozott a Tóni a másik két czimborával. Mikor
aztán eljött a fizetés napja, a «Kék kakas» csak nem jelentkezett. Az
öreg megunta a várást, rajta hajtott, követelte a pénzét. A «Kék kakas»
szóba sem állt vele: azt mondta, ha baja van, menjen perelni. Még akkor
is az öregem nem hogy valami becsületes ügyvédhez ment volna a
váltójával, a ki felvilágosította volna felőle, hogy a pénzére keresztet
vethet, hanem odaadta a váltót annak az országkerülő kicsapott
notárusnak, hogy az hajtsa be: hisz ő van rá írva tanunak. Az meg aztán
szaladt vele rögtön a törvényszékhez: az apámat a tulajdon váltójával
beperelték, a melyen ő volt felírva «elfogadónak», három nap alatt el is
itélték, meg is exequálták, még ő fizetett az adósának ezerszáz
forintot. A Tóni azt is megosztotta a két czinkostársával. Azóta
istentagadóvá lett, szidja az országot, a kormányt, a biróságot, az
egész világot; pedig tulajképen csak a saját tudatlanságát szidhatná. A
ki paraszt, az ne értesse a tintás ujját a váltóhoz; mert az harap!
Nagyon szomorú vége lett ennek a történetnek.
Egy reggel, átdőzsölt éj után, mámorosan tért haza a faluból a Tóni.
Minden pénzét elvesztette a «Sipi» játékon. Aztán azt hitte, mint minden
szenvedélyes játékos, hogy ha ő neki most pénze volna, hogy folytathatná
a játékot, hát minden veszteségét helyreütné.
Az atyját épen az udvaron találta, munkában.
– Adj pénzt öreg! kiálta rá rekedt hangon.
– Hiszen csak tegnapelőtt adtam oda a tinónak az árát.
– Azt már elvitte az ördög.
– Hát keresd az ördögön, a ki elvitte.
– Keresem. Neked kell ide adnod. Vagy felgyujtom az asztagodat.
– Nekem már nincs se égen, se padláson egy árva forintom sem.
– Van a törpének.
– Az a törpéé. Azt az kereste.
– Világcsalással kereste! Komédiás volt! Az szégyenpénz.
– Ne szóld meg! Ha ő nem segített volna rajtunk, most házról-házra
járhatnánk koldulni.
– Te vén salabakter, mehetsz koldulni, de én nem megyek.
– Hát talán zsákot fogsz hordani a Dunaparton, mi?
– Nem hordok én. Hanem agyonütök egy zsidót s mindjárt lesz pénzem.
– Hát még zsivány is telik ki belőled? Te istentelen.
Erre a szóra elkezdett czifrán káromkodni a Tóni. (Azt az egyet
megtanulta a magyarból.)
– Engem zsiványnak mertél nevezni! Ezért kitaposom a lelkedet! Hol az a
vasvilla?
A szegény apa, látva, hogy a fia egészen meg van dühödve, beszaladt a
házba s magára zárta az ajtót.
Az pedig oly dühbe jött, hogy se Istent, se embert nem ismert többé.
Felkapta a vasvillát, s rohant az ajtónak, esküdözve, hogy ma véget vet
a göthös öreg nyomorult életének.
Az anyja meg a felesége oda rohantak hozzá, hogy kiengeszteljék: attól
még dühösebb lett. Az anyját úgy meglökte, hogy az elterült a földön, a
feleségének pedig megfogta a haját, annálfogva hurczolta az ajtóig, s
annak a fejével kezdte az ajtót döngetni.
Ekkor odaugrott hozzá a kis törpe s megkapta a kezét, melylyel a Lizi
hajfonadékait tépászta a Tóni.
– Bocsásd el ezt a szegény asszonyt, Tóni!
– Te is itt vagy? Te lidércz! Te milling! Azt akarod, hogy a holdba
rugjalak fel?
A törpe birokra nem kelhetett az óriással; hanem arra képes volt, a mit
egy vadállat meg tud tenni, hogy a Tóni kezét úgy megharapta, hogy az
fájdalmában felordított s eleresztette a felesége haját.
Ekkor aztán az egész haragja a törpe ellen fordult; hirtelen torkon
ragadta azt s felkapta a levegőbe.
– Hát megharaptál? Te macska! Te denevér! Most az egyszer nem szabadulsz
ki élve a kezem közül! Ide szegezlek az ajtóhoz, mint a bőregeret!
S felemelte a jobb kezével a vasvillát, hogy fenyegetését végrehajtsa.
Abban a perczben felnyilt az ajtó, s kilépett rajta az öreg Groll.
Pisztoly volt a kezében.
– Bocsásd el rögtön a bátyádat, vagy agyonlőlek! kiáltá a fiára.
– Majd csak előbb felnyársalom erre a vasvillára, mint a békát.
A törpének az arcza már szederjes volt a fojtogatástól, kezei, lábai
vonaglottak.
A lövés eldördült. A nagy erős fiú szíven találva esett arczra az apja
lábához.
E szörny-tett után egyenesen hozzám jött az öreg Groll, ezzel a szóval:
«Megöltem a fiamat! Már most engem is felakasztanak!»
Elmondta, hogyan történt.
Én aztán leírtam ezt az egész történetet s elküldtem azt a törvényszék
elnökének.
A törvényszék a fiúgyilkos apát «egy évi» fogságra itélte: a legmagasabb
kegyelem azt is elengedte neki.
… Egy tavaszi napon a svábhegyi kertemben egy szép spanyol meggyfát
találtam hirem nélkül elültetve. Az öreg Groll hozta azt oda maga a
villán, s ültette el – emlékül a megölt fiára. Azóta nagyot nőtt ez a
fa; de gyümölcsöt nem hozott soha.