– Ki akarod rabolni az apámat? S ezt nekem elmondod?
– El ám, mert épen a te segítségeddel akarom kirabolni, aztán téged is
magammal viszlek.
– Bizonyos vagy róla?
– Tudom én azt jól, hogy velem jösz, ha hílak. A ki egyszer megszokta a
czigány-életet, nem lesz abból paraszt soha. Itt látod, hogy minden
legény csak mókázik veled, czigányleánynak csúfolnak, a legszebb
enyelgésük az, ha az ostorral a viganódra húzhatnak a szekérről. Még a
béres is kicsúfol. Csak én vagyok neked való. Aztán, ha egyszer sok
pénzünk lesz, kimegyünk Oláhországba, ott senki azt sem kérdi tőlünk,
hogy «ungye mere?» Úgy élünk, mint a hal a vízben.
Az Erzsi leány ráhagyta, hogy jó lesz. Biz ő is megunta már az itthoni
keserves életet.
Akkor aztán szépen kifőzték együtt a gonosz tervet, hogy a birónál levő
adópénztárt hogy kerítsék kezükre.
Mikor az Erzsi megtudja, hogy Csapó Márton sok pénzt hozott haza (azt a
szeglet-almáriumba szokta jól elzárni), majd értesíti róla az ál-Petit,
hogy itt van az ideje. Éjjel a Peti bekopogtat majd az ajtón, a kis
szobába, a hol a biró alszik, azzal az ijjedtséggel, hogy az egyik ökör
fel van puffadva, jőjjön ki segíteni rajta.
Mikor aztán az öreg kitötyög az istállóba, s a szalmán fekvő ökörhöz
lehajol, hogy annak a száját szétnyissa, s a végett egy kötelet vessen
annak a szájába, akkor az apját kisérő Erzsi a kezébe adott kötelet
hirtelen a gazda nyakába veti, s akkor aztán a fuldokló öreg embert
ketten együtt könnyen megkötözik. Azért nem fogják megölni, csak épen
megnémítják. Akkor aztán az adópénzt elemelik, a két lovat befogják a
szekérbe, s reggel hetedhét országon túl lesznek, ismerős előttük már a
tolvajok útja jobban, mint a pandurok előtt. Erre kezet is adtak
egymásnak.
A terv kiviteléhez a Peti komolyan is hozzá fogott, a mennyiben a
kivitelre szánt nap estéjén úgy megtraktálta az egyik szarvasmarhát jó
friss luczernával, hogy az valósággal dobkórt kapott éjszakára; igaz
lélekkel lármázhatta fel Csapó Márton uramat a veszély hirül adásával.
Az öreg a hivásra kijött a déczbundájával a nyakában, mire az Erzsi is
előjött a konyhából a lámpással s eléje világított az istállóig.
Az öreg természetesen nagy dühbe jött, mikor meglátta a veszedelmes
bajba jutott állatját, s az első dolga az volt, hogy a hanyagságban
bűnös Petit egy hatalmas nyaklevessel üdvözölje.
Erre számított is a Peti. Volt oka rá, hogy az öreggel birokra keljen s
dulakodni kezdjen.
Csapó Márton uram azonban, hajlott kora daczára is, izmos férfi volt s
az ál-Peti nem birta őt a falhoz szorítani.
E tülekedés közben odakiálta hát az Erzsinek:
– Kapd fel azt a kötelet, s vesd a nyakába az öregnek!
Csapó Márton erre megrettent.
– Fiam! Te meg akarsz engem ölni?
– Én nem vagyok kendnek igazi fia! – dörmögé a ficzkó fogcsikorgatva. –
Gyorsan Erzsi!
– De én az igazi leánya vagyok! – kiálta az Erzsi s abban a pillanatban
a kötél-hurok az ál-Peti nyakára lett szorítva, a másik perczben aztán
már ő volt az alomszalmára leteperve, s a két keze hátra kötve.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap reggel haza érkezett az igazi Csapó Peti.
*
Ez pedig igaz történet. S ennek is van története.
Püspökszentelésre mentünk Kassára. Együtt jöttek a bucsuzó bihari urak
is, köztünk az erélyességéről és jó humoráról országszerte ismert
alispán, az 1861-iki szolgabiró. More patrio leültünk tarokkozni, hogy
ne veszszen hiába a drága idő: more consveto engem jól elvertek.
De tarokkozás közben az én alispánom ezt a történetet historizálta el
kedélyes humorával.
A játék végén aztán szokás eldicsekedni vele, hogy ki mennyit nyert a
nehéz küzdelemben. Végül maradtam én.
«Én nyertem a legtöbbet: egy kész novellát, a mit csak le kell irni, s
nem állok jót róla, hogy még népszinmű is nem lesz-e belőle?»