(Egy hajdani karnagy elbeszélése után.)
Nem rég halt meg a derék Müller: – valahol Braziliában.
Sokan fognak még a budapestiek közül emlékezni az alakjára, a kik a
hetvenes években a «Blumenstöckl»-ben vacsoráltak. Hatalmas kövér
Falstaffi termete volt, gömbölyű, simára borotvált orczája háromszoros
tokában végződött, a mit a természeti adományon kívül tartós gyakorlat
hozhatott létre: neki volt a legnagyobb kaliberű torka, mindkét
tekintetben, mind arra nézve, a mi rajta lemegy, mind arra, a mi rajta
kijön. Ő volt a kerek világ legelső és leghirhedettebb basszistája.
A negyvenes években a bécsi karinthi kapui operaház közönsége
gyönyörködött páratlanul tiszta zöngésű mély hangjában. Azt regélik
róla, hogy egyszer a schönbrunni állatkert hímoroszlánját legdühösebb
ordítása közepett elnémítá egy hangfutamával. De a miért különösen
kegyében állott a bécsi közönségnek, az a gyönyörűséges lerchenfeldi
dialektusa volt, a mit egész hamisítatlan mivoltában érvényesített
minden szerepében. Akár Sarastro, akár Bartolo, akár Oroveso, akár Don
Sylva került a keze alá, annak mind szépen fiakkeresen kellett a
recitativoját elmondani.
Kár, hogy a szónoki tehetségével visszaélt. Ezt énekesnek soha sem
kellene tennie. Az énekes daloljon; de ne deklamáljon.
A negyvennyolczas mozgalmak alatt Müller felcsapott népszónoknak.
Lehetett látni azon napokban az arczképét a külvárosi boltablakokba
kitéve, a mint a barrikád tetején állt, fején strucztollas kalabriai
kalap, jobbjában hosszú, kosármarkolatú schläger, baljában háromszínű
zászló. Akkor bajuszt és szakállt is eresztett.
Ezt a vendégszereplését természetesen rossz néven vette az intendatura,
s mikor Windischgrätz visszakerült, a hős Müllert ugyancsak kerestették
mindenfelé. Müller azonban sejtette, hogy a torkáról van szó. S mint
afféle énekes, a ki félti a hangját, melegebb klima után látott.
Szerencsére Németországban van operaház elég. Egy kisebb teriméjű
reichsunmittelbar fejedelemség rezidencziájának udvari színházánál
föllépett mint vendég. A hangja és az éneke nagyon tetszett, hanem a
kiejtésén folyvást nevetett a közönség.
Az előadás után az uralkodó fejedelem odaküldte a szárnysegédjét a
vendégművészhez, legmagasabb megelégedésének tolmácsolása végett. Igen
szép volt mind a játék, mind az ének; csupán azt az egyet óhajtaná a
Durchlaucht, ha a művész úr a tájszólás dolgában valamivel közelebb
jönne az igazi némethez.
Az Achilles-sarkát pedig senki sem engedi sértegetni.
Az önérzetes művész valódi basszista-flegmával válaszolta a körmönfont
izenetet:
«Wensz eám máj lerchenfeldrs ned schneidi gnua isz, szo kann er szi den
Kraxeldorn von májn Puckel holn; werd i mi vor so an Firstn schenirn,
ter szi von an Milimari a Rosz auszlájgn thuad, wenn er af a Wachtparad
will.»[2]
A flügeladjutant nagyot nézett: – egy szót sem értett abból, a mit
mondtak neki. «Nem fogom elmulasztani serenissimének uraságod
legalázatosabb válaszát általadni.»
A fejedelem azonban szerződtette Müllert a szinházhoz, kitörülte a
szerepeiből saját legáthagymázottabb[3] kezeivel a recitativokat s ez
által élvezhetővé tette az előadását nyelvkényes fülek számára is.
Azonban Müllert nem sokáig hagyták a duodez uralkodói udvarnál; a
berlini intendatura hirét vette és elszerződteté. Kifizették érte a
bánatpénzt. Mikor búcsút vett, azt mondta neki a potentátja: «no majd
aztán Müller, ha elcsapják Berlinből, én megint visszafogadom.»
«Kellene bánatpénz megint, úgye?»
Berlinből azonban nemcsak, hogy el nem csapták, sőt nagyon is
megmarasztották. Kedvencze lett az udvarnak és a közönségnek.
Szeszélyei, rigolyái olyan nagy mértékben voltak, akár egy
primadonnának. De azokat az igazgatóság tűrte kifogyhatatlan
nagylelkűséggel. Utóljára, hogy a többi énekesekkel ne legyen kénytelen
a szinpadon kivül összejönni, külön bejáratot csináltattak neki az
öltözőszobájához, a mihez csak neki volt kulcsa: másnak nem volt szabad
a küszöbén átlépni.
Egy titka volt, a mit nem engedett lámpafény elé hozatni. S ez az volt,
hogy hány pohár sört iszik meg egy előadás alatt?
Mikor pohárról van szó, érteni kell alatta azt a torony alakú pintes
edényt, a minek sarkas czink födele van; mint egy valóságos
toronykupola. Ennek a tartalmát egy hajtókára leöblíteni nem utolsó
virtus.
Müllernek extra mondvacsinált serlege volt, abból merítette a
szerepeihez szükséges lelkesedést.
Egyszer Makbethet adták. Müller játszotta Banquot. Meg volt már ölve
rendén; csak a lelkének kellett még feljárni a földre. Utasításához
képest a harmadik felvonás elején már be kell ülni a léleknek a
karszékbe, a szinpad alatti sülyesztőben s várni, mig az ügyelő jelt ád
a csengetyűvel a gépmesternek, hogy no most iszik áldomást Macbeth a
távollevő Banquora. Akkor aztán egyszerre feltolják őt székestül együtt.
– Iszik-e már az a Macheth? – kérdezé türelmetlenül a földalatti lélek.
– Dehogy iszik! Még egy ária van közben.
– No ha az nem iszik, hát iszom én. Szaladj a poharamért az öltözőmbe.
A gépész gyors lábbal futotta meg a pályát; s jött vissza tele
billikommal.
Az elkárhozott léleknek jól esett ez a vigasztalás.
Azt azonban tudhatják sokan tapasztalatból, hogy a meghalt embernek nagy
hajlandósága van elaludni, kivált ha a pokolban egy nagy pohár sört
kaphat a markába.
A gépmester a masinájához sietett. Banquo a közben elszunnyadt, az
ügyelő csengetyűje jelt adott: Macbeth toasztja hangzik.
Képzelhetni Macbeth király extra-rémülését, mikor egyszerre csak a pokol
torkából kiemelkedik eléje meggyilkolt áldozatának rémalakja, egy nagy
bolond sörös kancsóval a két ölelő karja között.
Müller csak akkor ébredt fel, mikor már a szinpadon volt.
Azonban egy cseppet sem jött zavarba; szép csendesen bedugta a sörös
kancsót a trónusa alá. Szokták ezt az elkárhozott lelkek tenni.
Még ezt is javára irták fel.
Egyszer azonban az történt, hogy az orosz trónörökös (később II. Sándor
czár) a berlini királyi udvart örvendezteté meg legmagasabb
látogatásával. Tiszteletére az operaházban diszelőadást rendeztek:
«Hugonották» volt kitüzve.
Müllernek egyik bravour szerepe volt Marcel.
Mikor reggel meglátja a szinlapot, odaizen az igazgatóhoz.
– Ma nem énekelek.
Az igazgató kétségbeesetten fut hozzá:
– Mi baja van, Müller?
– Semmi bajom sincs.
– Hát miért nem akar énekelni?
– Mert nem tudok.
– Nem tud?
– Igen is: a muszkának nem tudok énekelni.
Az igazgató elővette minden ékesszólását, biztatott, fenyegetőzött: mind
sikertelen fáradság volt. Müller állt rendületlenül a mellett, hagy a
muszkának nem énekel.
Az igazgató nagy zavarban volt: a darab hirdetve van, az előadás
megváltoztatása nagy botrány lesz; utoljára ahoz a kisegítő eszközhöz
folyamodott, hogy hirtelen előrántja a második basszistát s azt lépteti
föl Marcel szerepében. Ötven tallér extra játékdíj igérete mellett az
ifjú énekes vállalkozott a feladatra, s a «Hugonották» szerencsésen
mehetett a diszelőadáson.
Estenden azonban a jó Müller megtalálta a jobbik eszét s meggondolva,
hogy az mégis furcsa komédia lesz, ha az orosz trónörökös megtudja, hogy
Müller megszakította a diplomácziai összeköttetést Oroszországgal,
rászánta magát, hogy áldozatot hoz az elveiből az európai béke
fentartása érdekében – ez egyszer. Senkinek sem szólt: szépen felment a
kellő órában a szinházhoz; a külön bejáratán át beosont az öltözőjébe;
feljelmezezte magát s aztán várta a jelenését az ismeretes áriák során.
Egyszer aztán jön a Marcel jelenése s arra a két szemközti szinfal közül
betoppan két Marcel a szinpadra, s mind a kettő elkezdi énekelni az
ismeretes áriát – duoban.
A t. cz. publikum, a legmagasabb uraságok csak nézik, csak hallgatják,
hogy mi lesz már ebből? Utoljára a fiatal basszista átlátta, hogy az
okosabbnak kell engedni, kivált ha gyöngébb a hangja; – s elpárolgott a
szinpadról. Müller aztán végig énekelte nagy bravourral a Hugonottákat.
Hanem ezt a tréfát már csakugyan megsokalta a burkus. Müllernek kiadták
az úti levelét.
Ekkor aztán megharagudott, elcsapta magától az egész korhadt ó-világot,
s átvitorlázott Amerikába.
Mikor visszakerült, csodadolgokat tudott az újvilági művész-pártolásról
itthoni ismerőseinek elmondani. Például egy a leghihetőbbek közül.
– Chicagoban voltam, hat előadásra szerződtetve. Óriási szinház.
Rengeteg közönség. Roppant bevétel. Pénzt nem számlálják, hanem mázsával
mérik. «Varázsfuvolát» adtuk. Mikor kilépek a szinpadra s rákezdem «In
diesen heiligen Hallen»… egyszer csak egy lövés hangzik s egy golyó
fütyül el a fülem mellett; arra egy másik lövés durranik el a tulsó
oldalon, s a golyó a sugólyuk kalapjáról ricochettoz a szinpadra; aztán
két, három lövés egyszerre innen is onnan is! – No de én sem jöttem
zavarba. Kirántom a zsebemből a revolveremet s «piff-paff» visszalövök
egy párt a közönség közé, s azzal folytatom az áriámat… Kennt man die
Rache nicht! – De azt az applausust hallották volna! – Szerencsére a
chicagoi revolverekben a golyók papir-machéeból vannak.
Úgy látszik azonban, hogy a derék Müller még is csak megunta a
dollárözönt s partra kivánkozott ugyanazon németországi apró
birodalomhoz, amely már egyszer szigetet képezett művész-oczeánján.
A fejedelem még mindig ugyanazon műpártoló maecenás volt; csakhogy most
már parókát viselt s a páholyát megcserélte. Hajdan az első emeleten
volt az udvari páholy; évek sorának leteltével a fejedelem a szinpad
közvetlen közelébe établirozta magát, olyan formán, hogy akkurát a
szinpadra könyökölhetett ki, a mi igen előnyös helyzet, kivált
ballet-előadások alatt.
Itt aztán nagyon megbecsülték a ritka művészt: a sör is rendkivül jó
volt. Mindenképen meglehetett elégedve.
Egy este a budapesti Blumenstöckliben kedélyesen mulatott egy
művész-társaság: köztük egy hajdani karnagy, a ki sok külföldi szinpadot
ismert. Ebben a vendéglőben népénekesek szokták magákat produkálni. –
Vacsora közepén a törzsvendégek között élénk mozgás támad: «Ő jön!» – S
azzal betoporzékolt az ajtón egy sylenusi alak, a hátán óriási nagy
bőgővel. – Azon kezdi, hogy milyen átkozott meleg van! a szegény
brugósnak majd kiszakad a lelke, a mig ennyi garádicson felmászik! Egy
pinczér rögtön szolgál neki egy pohár sörrel. A pohár kétitczés. A
brugós fogja a kancsót a fülénél s egy húzomban kiissza lélekzetvétel
nélkül. A publikum «da capot» rivall: arra a pinczér második kancsót
hoz. A virtuoz azt is üresen adja vissza.
– Erről a vonásról ismerek önre! hisz ön a derék Müller.
– Hát persze, hogy én vagyok! Miért ne volnék, ha ki nem cseréltek.
– Az x-hauseni nagyherczegi kamara-énekes?
– Csak volt az! Tempi passati! Elcsaptak.
– Mi okból?
– Hát azért, mert az orrára köptem a nagyherczegnek.
– Ne mondja már.
– A biz úgy van: – ön tudja, hogy nekünk énekeseknek szokásunk, mikor
valami nagy áriánk közeledik, elébb a torkunkat kiköszörülni, s ha
valami reszeli a gégénket, hátra fordulunk és kiköpjük. Hát én a nagy
buzgóságomban elfelejtettem, hogy a nagyherczegnek a páholya a szinpadra
nyilik, s ő herczegsége odakönyököl. Jön az áriám, érzem, hogy valami
«fetzli» van a torkomon. Egyet krákogok, hátrafordulok, «pfthű» s
megtörtént a szerencsétlenség. Másnap kiebrudaltak.
– És most itt helyezte ön el magát.
– Higyje el, hogy soha sem volt olyan jó dolgom, mint most. Enni inni
kapok, a mennyi kell, s hozzá tiz forintot egy estére. Soha se volt
annyi fölösleges pénzem, a mióta élek.
S azzal elkezdett énekelni mindenféle tréfás kupletteket, azzal a
fenomenális harangzöngésű mély hangjával, a mihez hasonlóra sokáig lehet
várni, maga kisérte a dalait a brugóval.
De azért, hogy olyan sok fölösleges pénze volt, soha sem vitte annyira a
derék Müller, hogy több kabátja legyen annál a mi a testén van.
Egy este nagy szomorúságban találta leghűségesebb patronusát, a
Blumenstöckl vendéglősét. Kérdi tőle, hogy mi baja?
– Meghalt a szegény jó feleségem.
– Áldott jó asszony volt: Isten nyugtassa meg. Ki csinál nekem már
ezután olyan jó sonkás omelettet!
– Lássa ön, ön is eljöhetne holnap a temetésére.
– Szivesen megtenném: nagy élvezet volna rám nézve. De lássa ön, nincsen
ilyen gyászesethez való fekete kabátom.
– Van én nekem kettő, az egyiket oda adom kölcsön.
– Mar úgy jó lesz. Holnap lesz szerencsém.
– Enyim a szerencse.
A vendéglős épen olyan bőven megáldott termettel birt, mint a művész; a
fekete kabátot mintha csak rászabták volna Müllerre.
Hanem a temetés után nem jött vissza Müller a kabáttal.
Sőt énekelni sem jött el többet, hanem elszegődött valamelyik orpheumba.
Az emberséges vendéglősnek több heti várakozás után végre elfogyott a
türelme s egy este utána ment az énekesnek, s megkapta azt a kedvencz
kocsmájában, a mint épen a tarokkozásnál ült.
– Jó estét, Müller úr!
– Csitt! Egy szót se, ha az élete kedves! Tiz tarokk tous les trois,
pagat ultimo.
S csak azután, hogy az utolsó ökölcsapás elhangzott a kártyaasztalon,
fordult hozzá.
– Most deklamáljon már! Mi a Schlagwortja?
– Hát a kabátom! A fekete kabátom, a mit három hete van már, hogy az
úrnak kölcsön adtam gyászruhának, s még sem hozta vissza.
– Mert ismerem a magasabb etiquettet. Az udvari gyász hat hétig tart.
Még nem telt le, csak három.
S azzal békében osztott tovább.
Aztán megint csak visszakivánkozott a szép Amerikába. Keresztül énekelte
magát az oczeánon. – De már vissza nem tudta énekelni.
Soha életében nem volt olyan kemény sorscsapás, a mi megrendítette
volna; hanem a mint egyszer legjobb játék közben a bőgőjéről az öreg húr
lepattant, abban a perczben megütötte a guta. Ezt nem birta elviselni.