Biharban is széthangzott a nóta: «Állj ki magyar, ha van lelked; Váltsd
be régi becsületed. – Áll még Buda, él az Isten: Rácz nem uralkodik
itten! Éljen a haza!»
1848 nyara volt: csunya meleg idő! S a bolondok még fűtöttek is mellé!
Ágyukkal. – Égő falvaknál melegítették a tenyereiket.
No de, ha az ördög nem alszik, az Isten meg mindig ébren van. Ez is
igaz.
Ebben bíztunk mink is. – S csak vártuk, csak vártuk, hogy mikor küldi
már segítségünkre azt az öldöklő angyalát, a ki Senakérib királynak
százötven ezer emberét egy éjszaka megölte: mig utoljára rájöttünk, hogy
de édes magyarom, magadnak kell azt levágni, ha azt akarod, hogy
megszabadulj tőle; igy aztán nem sokára felváltotta az elébbi nótáinkat
ez a másik:
«Kalapomon nemzeti szin rózsa,
Ajakamon kedves babám csókja!
Ne félj babám, nem megyek világba,
Nemzetemnek leszek katonája.»
Ez már aztán ért valamit.
Csak úgy tódult a honvédzászlók alá a fiatalság.
Bozonka helységébe is eljutott a toborzó csapat, egy szál vén
huszár-őrmester, három piros csákós, zöld mundéros, veres nadrágos
huszárral, aztán meg a bandával, mely is állt egy kancsal primásból, egy
sánta brugósból, meg egy dülledt szemű klárinétosból, a ki még csupa
suhancz volt.
De azért összemuzsikálták azok az egész Bozonkából, a mi fegyverfogható
legény volt, mind.
Azok közt is legszebb legény volt ugy szemre a Csapó Márton uram Peti
fia, a ki olyan ügyes legény volt, hogy még a szolgabiró is elvitte
magával valahányszor hajtóvadászaton itt járt; tehát már hozzá volt
szokva a puskához.
Csapó uram nem is sajnálta a fiát, hogy fegyver alá álljon. «Két
esztendő nem a világ! Éljen a magyar szabadság.» Ezt is énekelte a nóta.
Ugyan kikálkulálta, akárki csinálta, hogy csak két esztendeig lesz
szükség a magyar szabadságra.
– Hadd menjen a gyerek! Hadd lásson világot. Nem árt neki, ha egy kis
regulára tanítják. Ott is legény lesz az a talpán, nem csak a bucsúban.
Nem féltem én őtet.
– Volna csak kend az anyja, majd féltené! siránkozott azonban Csapóné
asszonyom, kezeit tördelve nagy keserűségében. – Oh én szeretett
magzatom! Ezért ápoltalak, ezért neveltelek, hogy most lánczos
golyóbissal lövöldözzenek rád azok a kegyetlen ráczok!
A huszár-őrmester megvigasztalta a kesergő anyát.
– Hiszen nem a ráczokra megyünk, hanem a móczokra.
Ezzel meg éppen kétségbeejtette.
– Oh én uram én Istenem! Hisz azok meg épen kétfelé hasítják, a kit
megkaphatnak. Egyszer kis gyerek korában, mikor még csak akkora volt a
Peti, mint most az Erzsikém, egy rosz kakas megvágta a halántékát, hogy
egyszerre ellepte az orczáját a vér. Majd nyavalyás lettem, mikor azt
megláttam. Hát még ha arra gondolok, hogy a mócz levágja a fejét a
kedves fiamnak.
– Vágja biz a tököt! – szólt bele az őrmester; – azt a móczot én a
bajuszomra szurom.
Igaz, hogy olyan pár bajusz fenyegetőzött a vitéz hadfi orra alatt,
keményen kiviaszkolva, hogy azzal veszedelem volt szembeszállni, s
Petinek is volt már bajusza: az is kipödörve.
– Ne búsuljon édes anyám! – szólt Peti, körülczirógatva az anyja
ábrázatját; – majd hozok én kegyelmednek, ha visszajövök az oláhok
országából, egy szép – puliszkavágó kést.
Ezen aztán csak el kellett magát nevetnie még a bánatos szivü anyának
is. Hisz ő is jól tudta, hogy az oláh asszonyok puliszkavágó kése – egy
szál czérna.
– Hát biz ez elég baj lesz nekem, – szólalt meg Csapó Márton uram. Én
iszom meg ennek a háborunak legjobban a levét. Mert a fiúnak csak egy
borjuval lesz dolga, a kit a hátán hord, de nekem a hat ökörrel, a ki
itthon marad. A rekrutának ha meleg lesz a puska, majd eldobja, de én
nem dobhatom el az eke szarvát, akárhogy töri is a tenyerem. Ezentul
kettő helyett kell majd kaszálnom, s elől-hátul kell szememnek lenni, s
éjszaka nyitott szemmel aludnom, mint a nyúlnak, mert nem lesz, a ki
strázsáljon. De ha a haza úgy kivánja: hadd menjenek a fiatalok, és
viaskodjanak: mi, öregek, az alatt dolgozunk.
– Könnyen beszél kegyelmed, – feddé az urát Klára asszony, – mert
kegyelmednek itt marad a kedves rajkója, az Erzsi leánya. A mióta ez a
világra jött, fel sem veszi már a fiát, mind csak a kis leányát hordja
az ölében: az a drágasága.
– Az hát, – mondja a Márton gazda. – Biz ezt a nagy kamaszt csak nem is
hordom a nyakamban, mint a medve a majmát. Ez az ölbe való ni! Ez
czirógat engem, mikor haragos vagyok. Ugy-e, cziczám?
Azzal fel is kapta a karjára a kis szemérmetes Erzsikét, a ki olyan
nagyon szégyenlette magát, hogy a két karjával takargatta el a szemét,
onnan kandikálva elő, s csak vonakodva fogadta el a sóspereczet, a mit a
nagy bajuszu huszár húzott le a számára a pereczes legénynek a rúdjáról.
– Jaj, legalább csak addig várjanak, őrmester uram, a mig egy kis
utravaló pogácsát sütök a fiamnak.
– Dehogy várunk nénémasszony! Hiszen ha minden rekrutának meg akarnók
várni, a mig az anyja bedagaszt, bevet és előhuzza a katakönyökét, épen
itéletnap után hat hétre érkeznénk meg a mulatságba.
– Ugyan miféle mulatságba?
– Biz oda, a hol karddal hegedülnek, puskával furulyálnak. Ne
prézsmitáljunk tovább. Huzd rá czigány, disznót adok: Nem túrja ki a
házadat!
A primás erre az álla alá fogta a száraz fát s elkezdte nyekeregtetni, a
brugós is beledöfött a felhurozott sütőteknőjébe, a rücskös
klárinétosnak is neki dagadt a két pofája, a mint elkezdte a tárogatóját
sivalkodtatni. A verbung haladt odább, fel a piacz felé, a felcsákózott
ujonczlegények, egymás vállára fűzve karjaikat, dalolták a módi nótát; a
Peti meg vissza-vissza fordult, egyre intve a kapuban álló szüleinek.
– Jaj mennyit fog koplalni a táborban szegény Peti fiam, – siránkozott
Klára asszony, sürű könyjeit a kötényével szárítva fel.
Erre a szóra a kis Erzsike az eddigi félénkségét egyszere levetkőzve,
utána iramodott a tánczolva, dalolva tova lépő toborzó csapatnak, s a
mint odajutott az édes testvérbátyjához, azt az ajándékba kapott
sóspereczet odaakasztá neki lopva a szijáról alácsüggő kaszafenő
tülkére. De csak ugy, hogy senki meg ne lássa.
A kis klárinétos mégis meglátta s el akarta csenni a sós pereczet
magának.
Az Erzsike azonban hirtelen kezű volt; olyat ütött a klárinétosnak az öt
körmére, hogy az, ha szurkos lett volna is, bekapta volna.
– Ne te ne! Majd adok én neked! Nem a te ebfogadra való!
Apja, anyja majd megette azért a szóért.
Még a Terka néni háza előtt is meg kellett állni egy bucsúszóra; az is
nagyon szerette a Petit. Ott kin várta a kis ajtóban, végig is áldotta,
végig is siratta, mikor elvált tőle, s ráerőtetett egy delipiros kendőt,
a minek a csücskéjébe három Szüz Máriás huszas volt bekötve.
– Látod, ezt te neked jegykendőül szántam a farsangon!
Még ki tudja, ki lesz a Peti menyasszonya – hamvazó szerdáig?
Még egy ujdonatuj borjuszájú gyolcsinget is rá akart erőtetni a jó Terka
néni, a minek a két lobogós ujját maga suprikálta ki nagy művészettel;
de azt a huszárőrmester nem engedte elfogadni: «hová a ménkőbe huzná ezt
fel a katona-mundér alá? majd ád neki inget, gatyát az «öreg kóficz.»
(Ez volt az excellentiás titulusa az akkori magyar hadügyminiszternek.)
Hiába szólt a katona-nóta a patyolatingről:
«Ha megvágnak, jó lesz a sebemre.
Ha elesem, eltemetnek benne»,
a borjuszáju ingnek otthon kellett maradni, s várni a Peti
visszatértére.
A Csapó Petit aztán beasszentálták, lóra ültették, elvitték Erdélybe.
Nem volt akkor se ujság, se postajárás, Csapó Mártonék levelet sem
kaptak a fiuktól, a míg a háborunak vége nem lett. Azt is csak hazatérő
fuvarosoktól tudták meg, hogy már be van végezve. Oda a hegyek közé soha
se vetődött se ellenség, se jó barát.
Nem is hitték, hogy vége legyen már mindennek. Kimentek a magyar seregek
Ázsiába; de majd visszajönnek! Akkor aztán velük együtt megjön a Peti
is.
Aztán lassankint egymás után jöttek az új vándormadarak, a kiket ember
soha nem látott még itt. Jött a «zsandár», azután jött a «fináncz» –
azután jött a «földkostoló», utoljára jött a «köszörüs». – Ő ugyan azt
állította magáról, hogy «Beczirker», de hát minden ember ismerte, hogy
Nagy-Váradon ollókat köszörült az utczán.
Csak Peti nem jött meg.
Elmult egy esztendő is, hogy utoljára vetették meg a számára itthon az
ágyat; de nem feküdt bele. Azóta is úgy van az, leheveretlen.
Pedig itthon nagyon érzik a hijját. Az egész gazdaság terhe Csapó Márton
uramra maradt. Jó szerencse, hogy a hat ökréből négyet elhajtottak a
muszkák; kettőt csak el tud látni maga is. Hanem nyáron a takarodásnál
nagy baj, hogy idegen szolgalegényre kell bizni a szüleséget, meg a
keperakást: az ember nem lehet kétfelé.
Annál kedvesebb volt Márton gazdának az eddig is kedves, most már
egyetlen magzatja, a kis Erzsike. Két esztendő alatt nagyot nőtt már:
azt mondják, a leány, ha kosár alá rejtik is, megnő. Lehetett már
hasznát venni, a majorságot rábizni, meg a kertben gyomlálni, füvet
hazatalicskázni, meg az aratóknak ételt kihordani.
Épen aratás ideje volt: az egész falu férfinépe kinn volt a mezőn,
hajnal előtt kezdtek a munkához s késő este fogja őket hazavetni. A
leánynép is a tarlón volt, kettőzni, kévét kötözni. Otthon a házaknál
csak az asszonyok maradtak, az aratók számára ebédet, vacsorát főzni.
Mert a magyar földmíves tud annyit dolgozni, mint két más ember, hanem
aztán enni is szeret annyit, a mennyi egy embert megillet.
– Én bizony megeszem a magam porczióját! mondá Márton gazda, az
izzadságot törűlve a homlokáról, mikor delet harangoztak a faluban.
– Ejnye, bár csak az én porcziómat is megenné kend komám, kiáltá át
hozzá a mesgyén keresztűl a szomszédja.
Magyar ember szeret tréfálkozni. «Porcziónak» hitták ám akkoriban az
«adót».
Csakhogy az a várván várt ebéd nem akart megérkezni.
Pedig elég jókor elkészült azzal a jó Klára asszony: pompás szalonnás
gombócz volt jó hagymás lével; azt feltálalta egy szép mázos fazékba.
Az az edény is kedvencze volt Márton gazdának: szalontai gelencsér
remeke, sárga mázzal, elől egy zöldtollú kakas rajta, piros lábakkal,
piros taréjjal; az ételt befödték két mázos cseréptányérral, azoknak az
egyikére meg egy pár rózsa volt festve, a másikra pedig egy pár szegfű.
A rózsásfenékű volt a Márton gazda tányéra, a másik a béres-legényé.
Mellé két czinkanál is volt téve. Az ételes fazekat Klára asszony
belekötötte egy vászonkendőbe s annak a négy összekötött csücskéjét az
Erzsike karjára akasztá, jól lelkére kötve a kis leánynak, hogy ugyan
gyorsan szedegesse a lábait, hogy jókor odaérjen. Előbb azonban gondosan
bekötötte egy tarka cziczkendővel a leányka fejét, s a másik kezébe
odaadta a pillangós papucsait. Azokat majd csak akkor huzza fel, ha a
tarlóra kiér; addig ne kuspitolja: mert azokat ő cserélte a gyolcsos
tóttól egy zsák zabért.
De soha se látta többé se apja, se anyja a kis Erzsi lányt. Ugy
elveszett az a falutól a szántóföldig való utjában, hogy senki sem tudta
meg, hova lett?
Csak nagy keresés után, mikor már a megrémült szülők mindent tüvé tettek
miatta, találták meg valahol a kökénybokrok között az egyik félczipőjét,
azokkal a fényes pillangókkal, és aztán távolabb, egy kőrakásnál az
erdőszélében az összetört mázos fazekat, a miben az ételt vitte.
Azt beszélték, hogy sátoros czigányok jártak ezen a tájon; de ki látta
őket? Mikor az arató ember dologban van, akkor nem lát mást, mint a
munkát, a mi előtte van. Merre mentek? Azt nem lehetett kitalálni. Utat
vesztettek.
Panaszt tenni? Felmenni a hatósághoz, s a leányrablók üldöztetését
kérni? Ahoz meg senkinek sem volt gusztusa. Félt a magyar paraszt a
Beczirkerhez menni panaszra, mert az nem érti a nyelvét, s még őtet
magát csukatja be; a zsandárnak is más dolga volt, mint elveszett
leányokat keresni. Annak most azzal volt tele a két marka, hogy az
emberek kalapjai mellől a betiltott tollakat beszedje.
Már most hát a kis Erzsike sem volt. Egészen üresen maradt a ház. S ha
siratta egyfelől Klára asszony a Peti fiát, sirathatta másfelől Márton
gazda az aranyos kis leányát, Erzsit: «nem petyeg már a fülembe, nem
keres már a fejembe!»
Estenden aztán, mikor a vacsorához nagy egyedül összeültek: vigasztalák
egymást kölcsönösen.
– Ne félj asszony, majd haza hozza még a jó Isten a Peti fiadat.
– Nem látom én azt már! Hamarább megkerül a te Erzsi lányod.
*
Hát aztán csak megint fordult egyet az idő: a pihent oldalára. Más világ
jött. A «köszörüs» megint elővette a kerekes laptikáját s ment «egy
garas éles, két garas fényes»-t csinálni – tudja kő, hová? A régi urak
visszatértek a régi hivatalaikba. A hajdani szolgabiró, a ki a Petit
annyiszor elvitte magával puskahordozónak, mikor itt járt uradalmi
vadászaton, megint főbiró lett. Nem volt adó. Volt szüz dohány. Jól
szelelt a pipánk!
Hire járt, hogy a külföldre menekült hazafiak mind visszatérnek:
némelyiket már ki is kiáltották itt-amott követnek. A «Vasárnapi
Ujság»-ban, a ki jár a tiszteletes urnak, meglátni az arczképét egy-egy
olyan nevezetes nagy embernek, a kinek a puszta neve kimondásáért is
bekóterezték a szegény embert nem rég. Ennek hát igaznak kell lenni.
Ha azoknak szabad haza jönni, hát akkor a többi szegény honvédfiúknak
mért nem volna szabad, a kik velük együtt mentek ki Ázsiába, Amerikába?
Hát a mi Petink hogyne jöhetne akkor haza?
A mig a gazdák a malom alatt az ország dolgai felett tanakodtak, és azt
döngették, hogy ki legyen az országgyülésre küldendő követ? az alatt a
Klára asszony, meg a Terka néni, délutáni ejtőzésül a kötényükbe szedett
főtt kukoriczát hámozgatva szemenkint, azon ábrándoztak, hogy ha most
egyszerre a mi Petink betoppanna hozzánk.
Egyszer csak az hallik az udvaron, hogy az öreg házőrző kutyát
szólongatja valaki a régi nevén: «Betyár te ne! betyár ne!»
Az ám! a régi nevén, a hogy a magyar világban hitták, mert azután, hogy
az «uj rend» bejött, ennek a névnek nem volt maradása, mivelhogy ha
valaki elkiáltotta a kutya nevét: «Betyár!» a szomszédban lakó zsandár
urak egyszerre eszük nélkül rohantak ki az utczára, puskával,
szuronynyal: «hol a betyár?» úgy, hogy utoljára a Csapóéknak stemplis
papiroson lett kiadva a parancsolat, hogy a kuvaszuknak más, békés
polgárhoz illőbb nevet adjanak. Igy lett belőle «Bundás.»
Vén, fogatlan eb volt biz az már, ugatni is alig tudott: vajjon ki lehet
az a régi ember, a ki még a hajdani nevére emlékezik? – Nagyon
ismerősnek kell lennie a háznál, mert a konyhaajtónak, a minek a
kilincse madzagra jár, egyszerre megtalálta a nyitját, s a szobaajtón is
koczogtatás nélkül jön be.
A két csemegéző asszony elé egy ágról szakadt jövevény állít be.
Termetre nem magas, inkább tagbaszakadt, arczszinére nézve olvasva is
elmehetne a vályogvető czigányok közé; a mi gúnya megakadt rajta, az
mind több rendbeli gazdát kiszolgálhatott már, gomb helyett fapeczek
tartja össze a mándliját, s a lábszárain levő ruha számos hiányosságai
azt engedik sejtetni, hogy a gazdájuk különös hajlandósággal bir a
kerítéseken keresztül sétálni. A kalapja alól göndör, fekete haj
ágaskodik elő, a közéragadt szalmaszálak bizonyítják, hogy a mult
éjszakán valahol egy boglyát választott vendégfogadónak. Az egész
utikészsége egy görcsös czelőke; azt is eldobja a kezéből, a mint a
szobába belép s azzal egyenesen odaborul a jó Klára asszonynak a
nyakába, ezekkel a szókkal:
– Édes anyám! Kedves édes szülő anyám!
S miután annak a két orczáját jobbról-balról összecsókolgatta, fordul a
másik asszonyhoz, azt is nyalábra kapja s telesírja a nyakkendőjét a
viszontlátás édes könnyeivel:
– Kedves drága jó Terka nénémasszony.
Aztán nagyot fohászkodik, szemeit megtörülgetve inge ujjával.
– De csak jó is itthon!
A két jó asszonynak szeme-szája eláll a nagy bámulástól: soha sem látták
ők, akárhová legyenek, ezt a különös gavallért.
– Hát nem ismer kend rám? a Peti fiára? Hát úgy megváltoztam? Boldog
Isten! Még az anyám sem ismer rám! – Hát kend, Terka néni! A ki olyan
sokszor megkergetett a seprővel gyerek koromban, mikor a szilvát
megloptam az aszalódeszkáról.
– No a szilvára emlékezem.
– Hát arra a napra emlékezik kend, mikor épen Szent-Mihály napján
elvittek honvédnek, mikor a kis kapujánál megállt a verbunk;
nénémasszony egy delipiros selyemkendőt dugott a táskámba, annak a
csücskéjébe volt kötve három szűz Máriás huszas.
– Ez, biz Isten, igaz.
– Még egy borjuszáju gyolcsinget is rám akart kötni erővel, de a
huszár-őrmester nem engedte, hogy azt nem lehet a honvéd-dolmány alá
fölvenni.
– Még most is megvan az a borjuszáju ing.
– Szépen ki volt suprikálva az eleje.
– Szakasztott igaz.
– Hát a kis Erzsike hugom, mikor utánam szaladt, s a sóspereczet a
tarsolyomba dugta.
– Né! Még arra is emlékezik. Jaj, azt ellopták a czigányok. Azt ne
emlegesd az «anyád» előtt.
– De hát az anyám még el se fogadott fiának. Hát már nem emlékezik
kegyelmed, lelkem édes szülém, hogyan elsiratott akkor, mikor a háboruba
vittek? Hogy meg volt keseredve, hátha ott levágnak. Nem gondolhatott
rá, hogy a véremet kifolyni lássa. Mind azt emlegette, hogy mikor
egyszer kis gyermek koromban a kakas megvágott a vakszememen, hogy az
orczámat ellepte a vér, akkor is majd kétségbeesett. Hát nem látja a
helyét itt a vakszememen a kakasvágásnak?
– Már erre a szóra Klára asszonynak is elérzékenyedett a szive. Nem
birta könyeit visszafojtani.
– Hát csakugyan te volnál a Peti fiam?
– Hát persze, hogy én vagyok! Csakhogy ebben a sasoktépte gúnyában még a
Betyár kutyánk is megugat. De ha még a tükörben meglátom magamat, magam
is azt kérdem: ki ez a toprongyos? De vegyem csak fel egyszer a hajdani
piros pruszlikomat s három sor gombos dolmányomat, meg a pitykés
rajthuzlit, aztán nyomhassam a fejembe a darutollas túri süvegemet:
tudom, hogy egyszerre minden ember kiszalad az utczára: «itt a Csapó
Peti.»
– Ni, hogy emlékezik rá a lelkem, hogy miféle ünneplő ruhát hagyott
idehaza!
Most már egészen elhitte a két jámbor asszony, hogy az igazi Csapó Peti
áll előttök testestül-lelkestül.
– Hajh! édes lelkem szülő anyám. Tiz esztendő nem tréfa ám. Kivált az
oly keserves tiz esztendő, mint az enyim. Az dupla kapituláczióba megy.
Az sem volna csuda, ha megőszülve kerültem volna haza.
– No csakhogy itthon vagy hát: édes fiam! De legelébb is öltözz át
ezekből a rongyokból. Tudod, hol áll az ünneplő ruhád?
– Hogy ne tudnám? A tulipános ládában?
– Az apád oda van a szalontai vásáron; mire hazajön, fel légy öltözve,
hogy ő is rád ismerjen. Éhes is vagy, ugy-e?
– De még a fiastyúkot is megenném az égről, ha hozzá juthatnék.
– Szaladj, édes Terka hugom, frissen a mészárszékbe, hozz egy pár font
szegyét, gulyáshúsnak valót. Ettél-e azóta gulyáshúst, édes fiam, a
mióta innen elszakadtál?
– Ettem bizony: krokodilus-húsból.
Terka néne rögtön szaladt a mészárszékbe; útközben elbeszélte sebten
öt-hat asszonyfélének, hogy a Csapóék Petije hazaérkezett az
óperencziákról; úgy hogy mire visszakerült a két font szegyével, a mihez
czubáknak a mészáros még egy darab tölgyét is adott (azzal lesz
tökéletes a gulyáshus): hát már akkor az egész faluban el volt terjedve
a hire. S nosza megindult a proczesszió a Csapóék háza felé, meglátni
ezt a csudát; udvar, pitvar tele lett fehérnéppel, meg gyermekkel;
minden ablakon bekukucskáltak, a kik nem türtőztethették a
kiváncsiságukat.
Klára asszony maga segített a hazajöttnek, hogy illendő parádéba
csaphassa magát. Legtöbb felakadása volt neki a legény bozontos hajával.
Az ő Petijének nem ilyen mangaliczaszőr forma göndör haja volt. Annak a
haja szépen, simán leomlott a vállára.
– Jajh, kedves édes anyám. Mikor az ember öt esztendeig Afrikában lakik,
ott olyan kemény a nap, hogy minden embernek összegöndörödik minden
hajszála tőle.
Egy kis olvasztott hájjal megkenve, az a göndör haj is engedelmesebb
lett s fésü segítségével (a minek három foga beletörött) engedte magát
kétfelé választani.
Mikor aztán még a darutollas süveget is feltették a fejére, akkor – ki
merje azt mondani, hogy ez nem a Csapóék Petije?
A közben a Terka néni is hazakerült a húsos kosárral; a tűzet előre is
megrakta már Klára asszony; a veres hagymát megaprította, a burgonyát
koczkára vagdalta. Addig is pedig, mig a gulyáshús elkészült,
felterítette a sávolyos abroszt a kihuzó asztalra. Kitette a megszelt
fehér czipót, paprikás hasaszalonnát, meg a czilindert a jó
törkölypálinkával, étvágycsillapítóúl.
A Terka néne után nyomban érkezett meg a rektram.
Maksa uram még a régi jó idők maradványa volt, a kinek a meggyőződésein
Thun miniszter löblicher Schulrathjai semmit sem változtattak. Ő is a
Peti csodájára jött ide. A rossz szemeit okolá, hogy mindgyárt első
tekintetre nem ismert rá.
– A termetét csekélylem; az ábrázatát diffikultálom, hanem a ruhái
tökéletesen azok. De hát az én szemeim rosszak, hiába! Régen szolgálnak
már. Én is úgy vagyok már, mint az egyszeri palócz.
S azzal feltálalá a régi adomát, a miben a palócz azt mondja: «úgy
elnéztem azt a kulacsot, az gondoltam, hogy sonka, hát pedig sajt.»
– Tessék egy pohárral ebbül a papramorgóbul! serénykedék Klára asszony a
kinálkozással.
– Köszönöm, nem iszom, – felelt Maksa uram. S ismét fölfrissített egy
nyugalmazott anekdotát: – mivelhogy nem veszi be a pálinkát a
természetem, – a doktor is megtiltotta; – aztán meg már ma nagyon sokat
ittam belőle; – hanem azért ezzel az egy pohárral a Peti gyerek
szerencsés hazaérkeztére. – De hát csakugyan te vagy a Csapó Peti?
– Hogyne volnék? Hát nem emlékszik rá rektram, mikor egyszer karácsonkor
Bethlehemes gyerekek voltunk; s én azalatt, mig a pásztorok odabenn
virgináltak, a kéményből elloptam a füstölt kolbászt?
– No már erről rád ismerek, te trifurczifer! – De szörnyűképen való
módon megkissebbedtél te azóta, hogy innen elvivének. Akkor felnéztem
rád, most meg a kását is megehetném a fejedről.
– Jajh! Édes rektram! Mikor a muszkák elfogtak, elvittek Szibériába. Ott
mentem így össze. Hiszen rektram maga tanította, hogy a hideg összehuzza
a testeket. De jó hogy ennyi is megmaradt belőlem.
– De nagyon megbarnult a fizimiskád; nem voltál te az előtt ilyen
vasfazék színü.
– Hja! Édes rektram, mikor Szerecsenországban voltam, ott barnultam így
meg, a hol még éjjel is süt a nap. De jó, hogy olyan fekete nem lettem,
mint egy kéményseprő.
Rektramnak volt otthon az iskolában egy falra festett mappája, a mire a
legyek nagyon sok nem létező falu helyét csinálták oda; tudta, hogy
Szibéria meg Szerecsenország egymással mennyire nincs határvillongásban.
– Hát aztán édes Peti öcsém, hogyan kerültél te le Szibériából
Szerecsenországba?
– Hát hogyan? A föld alatt.
– A föld alatt? te! Hisz ez tiszta hazugság.
– Hazugság? Hát ezzel csak azt árulja el rektram, hogy soha sem szokott
egyebet olvasni, mint a Hübner-históriát. Hát nem akadt a kezébe ez a
nevezetes könyv, ni? a kiben leirja maga az a tudós, a kivel megtörtént,
hogyan utazott ő a föld alatt száz napon keresztül. – Én is vele jártam.
Azzal előkereste a levetett rongyos tarisznyájából azt a sok kéz
szennyétől megbarnult füzetet, a melyben a tudós Verne Gyula
gyönyörüségesen leirja ama földalatti utazás történetét. Képek is vannak
hozzá nagy számmal, a melyek a történet igaz voltát még jobban
bebizonyítják.
A füzet elébb az asszonyok kezén járt keresztül.
– E bizony valósággal így van! monda Terka néne.
– Ez itt a mi fiunk ni! mutogatá a képeken Klára asszony. Végre Maksa
uramnak is kézbesíték a hiteles okiratot, a ki nem tudván annak
megczáfolásába bocsátkozni, csak annyit mondott rá, nagy fejcsóválva,
hogy:
– Mégis hamis a német!
– Hiszen anglus volt!
– Akkor is hamis a német, ha anglus.
Ekkor aztán még a Petinek állt feljebb:
– Így van ám az, rektram, mikor az ember elmaradt a világtól. Rektram
még most is azt hiszi, hogy odalenn a föld alatt a pokol van. Nem
parancsol ott már az ördög: kivették azt az anglusok árendába.
– Hát aztán mi történt veled, meg az utitársaiddal, mikor a föld alul
kibukkantatok Szerecsenországban?
– Biz a czimboráimat mind megették a vad emberek, mert azoknál ez a
szokás; de én nagyon megtetszhettem a szerecsenkirály leányának: azt
hozzám adták feleségül.
– No né! Álmélkodék Klára asszony, – a mi fiunknak királyleány lett a
felesége!
– Az ám, – folytatá a Peti, a harmadik darab szalonnát gyűrve a
pofájába. – Huszonkét gyermekünk lett a boldog házasságból. Tizenhárom
princz, és kilencz princzesz.
– Huszonkét gyerek? te Peti! Kilencz esztendő alatt! Számítá utána a
rektor.
– Hja! hosszabbak ám ott az esztendők, mint itt. Tetszik tudni: a meleg
mindent kitágít.
– Az tudva vagyon.
Ismét Terka néne kezdett a kikérdezéshez.
– Hát aztán jó dolgod volt-e ott Szerecsenországban?
– Akárcsak a paradicsomban. Gyalog soha sem jártam; csak mindig
struczmadáron lovagoltam.
– Hát aztán mért hagytad el ezt a jó helyedet mégis?
– Nagyon meguntam a sok kolibri-májat, a mivel traktáltak. Aztán meg ott
az a szokás, hogy mikor az embernek egy fia születik, annak a nevét
feltätoválják az apának a bőrére, hogy el ne felejtse.
Ezt mondva, felgyűrte a legény mind a két karjával a lobogós ingújját,
kimutatva a meztelen karjait. Azokon csakugyan voltak mindenféle
ákombákok kék és veres pontokkal tätoválva.
A két asszony a kezeit csapta össze bámulatában. No már ilyesmire
csakugyan nem lehet másutt szert tenni, mint Szerecsenországban.
– Utoljára aztán elkáromítottam magamat: de biz én nem hagyok a bőrömbül
kalendáriumot csinálni! Megszököm! – Tettem volna én azt már hamarább
is: csakhogy Szerecsenországban soha sincs éjszaka. Ott mindig süt a
nap. Hanem egyszer jött egy napfogyatkozás. Akkor olyan sötét lett, hogy
a szerecsenek mind megvakultak. Én is hirtelen felhasználtam a jó
alkalmat, felkaptam a struczmadár csődörömre, s egy vágtatással
áthajtottam Európába.
De már ez vastag tréfa volt Maksa uramnak.
– Hát a földközi tenger mit vétett édes öcsém?
Ezzel is csak a Petinek adott újabban szarvakat.
– Így van ám az, rektram, mikor az ember teljes világ-életben ki nem
megy Bozonkárul. Hát nem hallotta hirét, hogy a legujabb időkben a híres
Lesseps a szuezi csatorna által összekötötte a két világrészt egymással?
Hát azon jöttem keresztül.
Maksa uram csakugyan hallott már valamit a szuezi csatornáról; de ilyen
alaposan még meg nem magyarázták neki, hogy tulajdonképen nem a
szárazföldet, hanem a tengert metszi keresztül.
– Hát aztán hová kerültél?
– A legközelebb eső országba, Francziaországba. De ott nem volt
maradásom; mert ott már olyan sok az ember, hogy felének nappal aludni
kell, s csak éjszaka jöhetnek elő, mert különben nem lehetne járni az
utczákon. Innen hát nagy hamar átvándoroltam Anglusországba.
«No megállj! Itt megcsiplek!» mondá magában Maksa uram. S aztán
fennhangon az kérdé:
– Miféle alkalmatossággal mentél át Frankhonból Angolhonba, Peti öcsém?
– Hát mifélével? A magam két fakójával.
– Micsoda? Gyalog? te! A calais-i csatornán keresztül. Nem vagy te szent
Kristóf, a ki gyalog gázolta át a Verestengert.
– Ejnye de jó, hogy ezt is megtakarítottam! mondá Peti. – Külömben még
én maradnék benne a hazugságban. Hát nem tudja rektram, hogy a franczia
nagy csatorna alatt már alagut van építve?
S azzal előhuzta a tárczájából azt a valamelyik képes ujságból kivágott
képes leirását a La-Manche csatornát átszelni készülő merész tervnek,
mely szerint egy Calaistól Doverig nyuló tunnel a kontinenst a
szigetországgal gyalog sorban összekötné.
Maksa uram minden ujabb támadásnál nagyobb-nagyobb kudarczokat vallott.
Végre, hogy tökéletes legyen a számadás: Petinek még Amerikába is át
kellett utazni.
– No de ide már csak gőzhajón utaztál?
– Nem! Mert én oda a tengeri kigyón utaztam.
– Tengeri kigyón! kiálta fel Maksa uram, végig ütve a
törökmegyfa-pipaszárával az asztalon. De már azt csakugyan megeszem!
– Hát itt van. Egye meg rektram!
S e szóval a harmadik igazolványt is előkotorászta valahonnan a
szalonnarakások közül a világlátott fiu, a melyen a tengeri óriáskígyó a
maga rémséges valóságában volt leábrázolva, kisérve a vele találkozott
hajóskapitányok hiteles bizonyítványaitól.
– S mikor szokott a tengeri kigyó közlekedni?
– Minden esztendőben, a mikor a kovászos uborka érik.
Félbeszakítá az examinálást az udvarra becsörömpölő szekérnek zörgése.
Csapó Márton uram szava volt odakinn hallható: az érkezett haza a
szalontai vásárból.
A felesége eléje sietett; azonban a gazda már nyitotta az ajtót s
visszafelé tolta az asszonyt, mintha nem akarná, hogy kimenjen a
pitvarba.
– Megjött a Peti fiunk! sikongatá örömmel az érkező fülébe a jó Klára
asszony.
– Megjött? (Márton gazdának erre a szóra egy kicsit édeskés lett az
arcza, azután egy kicsit savanykás, végtére egy kicsit keserkés.)
Édeskés lett, mikor a felesége nagy örömét meglátta, de savanyu lett,
mikor a neki bemutatott ficzkót eléje prezentálták.
– Micsoda? Hát ez akar az én Peti fiam lenni? Ez a ragyabunkó!
A Peti csak úgy félcsipőre állva dült a pohárszékhez.
– So’se voltam apám uramnak nagyon inyére.
– «Ez is trafál», – jegyzé meg rektram. – Mindig ungorkodtak!
A két asszony azonban két oldalt fogta Márton gazdát, az egyik a jobb
fülét, a másik a bal fülét vette ostrom alá, utoljára ugy agyba-főbe
beszélték, mint a kétfenekü dobot, hogy ez a valóságos Peti gyerek: itt
járt, ott járt; erre emlékezik, arra emlékezik; még a vakszemén ejtett
kakasvágás is megvan rajta, hogy utoljára Csapó Márton uramnak az
édesből savanyúra vált arcza keserüvé áporodott, s azt mondta hogy:
– No hát, üsse part! Ha ti ráismertek ebben a nyeletlen furkóban a mi
Peti fiunkra: «legyen lúd, ha kövér». Én nem bánom. Nem hiszem, de
elhiszem. Legyen itthon a «magagyütt János». Nekem úgy is szükségem van
egy szolgalegényre. Két új ökröt vettem. Lesz, a ki ezután az istállóra
vigyáz, s az állatokra almoz. Legyen ő hát az én Peti fiam. Üssön meg a
kuruti ménkü!
A két asszonyember magánkívül lett örömében, hogy a gazdát ilyen
engedelmes kedvében találta. El sem tudták gondolni, hogy mi lehet a
motoszkája ennek a nagy kegyességnek. Különben ő kegyelme nagyon is
házsártos szokott lenni. Míg egyszer aztán csak ő maga rukkolt ki vele.
– No ha te, anyókám megtaláltad az elveszett pulyádat: – én meg
visszaszereztem az eltévedt leánykámat.
Erre aztán a jó Klára asszonynak az ábrázatja lett egyszerre keserü is,
meg savanyu is.
– Micsoda? Az Erzsi leányt?
– Az ám. Az Erzsi leányzót.
– Hogy jutott kegyelmed hozzá?
– Bizony nem valami nagyon dobra ütnivaló módon. Hát a szalontai vásáron
meglát a főszolgabiró úr. Tudod: az «uj.» Az a «régi». Rám ismert. Azt
mondja: «No Csapó Márton, hát megkerült-e már a Peti fia?» Igaz jó
lélekkel felelhettem neki, hogy biz az még maig is oda van. Nem tudtam,
hogy már ti megfogtátok. «No hát mondok én kelmednek valamit Csapó
Márton. Én aligha rá nem találtam a lányára. Most fogtam össze egy banda
kóborló czigányt: azok között van egy fiatal leány, a kinek a képe
sokkal fehérebb, s a haja szőkébb, mint hogy czigányfajta lehetne.
Vallatóra fogtam: annyit meg tudott mondani, hogy valamikor itten kapták
el kóbor sátoros czigányok; de már se az apja, se a saját maga nevére
nem emlékezett. Jöjjön fel a vármegye házára: nézze meg, nem ismer-e rá?
Megköszöntem a grácziát s felmentem hozzá a vármegyeházába. Odahozatta
elejbém a leányt. Hát bizony tíz esztendő nagy idő. Az elém állott leány
sehogy se talált bele abba a formába, a mibe én a mi Erzsikénket
utoljára láttam. A mozdulatjai, meg a beszédje is egészen czigányra
vallottak. Ő sem igen akart rám ismerni. De aztán a szolgabiró úr
előfogta, kikérdezte: addig-addig, míg kisütötte, hogy őtet bizony
kis-leány korában elrabolták a czigányok: azóta kitanították holmi
kötélen tánczolásra, meg más affélére. Végtére kivallá, hogy van ő neki
egy ereklyéje: egy kis pillangós papucs, a minek a párját elvesztette
akkor, midőn elrabolták. Minthogy félpapucs volt, hát megmaradt. Ez is
előkerült az ereklyetartóból. Most tudtam meg csak, a szolgabiró úr
mondta, hogy vannak a czigányoknak ősi ereklyéik: drága billikomok,
aranyból, ezüstből, vertmunkáju ezüst tálak, a miket kóborlásaik alatt
hátrahagynak a székvárosban egy ismerős ötvösnél, s csak a lakadalmaikon
vesznek elő, akkor aztán isznak aranypoharakból, de mezitláb. Ezek
között megtalálták az Erzsike félpapucsát is.
Ezzel elővette a táskájából Márton gazda a bizonyságtevő pillangós
czipőcskét, Klára asszony kikereste a tulipántos ládából annak az itthon
talált párját, s nagy lett az asszonyemberek bámulása, hogy az a két
czipő bizony tökéletesen egy pár. Nem lehet a felől semmi kétség!
– Elhozta kegyelmed a leányt? kérdé Klára asszony.
– Itt van. Bezártam addig a fáskamrába, hogy meg ne szökjön.
– Hozza kegyelmed ide.
De nem kellett azt hozni, mert már nyitotta az ajtót, s bedugva rajta a
fejét, csak úgy köszöntött be:
– Egy kis mesterségem van, behozhatom?
– Hát te hogy jöttél ki a zárt ajtón keresztül? Förmedt rá Márton gazda
hüledezve.
– Hát csak ráolvastam s kinyilt. Bibast dádé! Hát te azt hiszed, hogy be
lehet zárni fáskamarába a czigányt?
– No hát kerülj belül egészen.
Erre aztán a leány egészen kinyitá az ajtót s besompolygott rajta.
Tökéletes sátoros czigány volt. Barna is, piros is, arcza naptól
megaranyozott zománczú; hamis fekete rigó szemekkel: nevetésre,
hizelkedésre, csufolódásra álló szájjal; csakhogy a haja egészen
szőkesárga volt: olyan mint a selyembogárnak a motringba legombolyított
selyme. A mellett azonban boglyas volt: látszott rajta, hogy az utolsó
lakodalomkor fonták be legközelebb, itt-amott egy száraz búzavirág, egy
szalmaszál kalásza ragadt közéje, hanem azért a farkinczája végén
pántlika volt belefonva.
A viseletén meglátszott, hogy ő lehetett a vajda kedvencz leánya, mert
minden drágaság fel volt rá rakva; a nyakában gránát, kláris, sárga
borostyánkő (mind hamis), kék üveggyöngyökkel, hat sorban, bő ujju, sok
ránczu patyolat-ing a derekán, a mi olyan barna volt már az állhatatos
viseléstől, mint a dicső Yzabella királynéé, a ki felfogadta, hogy addig
nem vált inget, míg a Jeruzsálemig indult férje vissza nem érkezik.
Ezenfölül volt egy szerviánka, a mi gránátszínű lehetett valaha;
gimbes-gombos, paszomántos, csakhogy a két könyöke kinézett belőle, ott
az ingujj is ki lévén kopva. A karcsu derekát gombos tüsző szorította
körül, az tartotta rajta a lelógó skárlátpiros szoknyát, mely csak
térdig ért, minthogy kapocs és kötő hiányában nagyon fel kellett húzni
az öve alá, hogy le ne essék. Annálfogva a valamikor fehér alsó szoknya
himzett szegélyével, messze kilógott alóla előlhátul, s csajkosan tapadt
a lábszáraihoz. Egyébiránt harisnyája is volt, a jobb lábán kék, a
ballábán rózsaszínü.
S mind ezekhez piros bársony topánkái oldalt pengős sarkantyúkkal.
– No hát nem tudod, hogy hogyan kell köszönni, mikor egy tisztességes
házba belép az ember? Inté meg a leányt Márton gazda. Azt sem mondod,
hogy «ökör mász be keetekhő!»
– Dehogy nem tudom, monda a leány, s azzal két csipőjére téve a kezeit,
rákezdé a nótát:
«Czigányasszony sátora,
Kigyulladt a hátulja;
Beleégett a vajdája,
A vajdának a leánya
Ihajja hajja!»
S a mellett eljárta a maga bokázó tánczát, hogy csakúgy csörgöttek bele
a sarkantyúi. Ezt a beköszöntést elvégezvén, felkapott egy tányért az
asztalról, s neki indult tányérozni.
Hát ő így tanulta a tisztességes házhoz való beköszöntést.
– Hagyd el, hagyd el! Nem így kell azt! Csitítá őt Klára asszony. Jaj,
de rosszul szoktatták azok az Istentől elrugaszkodott czigányok! Azt
kell mondani, hogy «adjon Isten jó napot kegyelmeteknek mind
közönségesen» s aztán kezet csókolni apádnak, anyádnak, nénédasszonynak,
rektram előtt pukedlit csinálni s akkor a kályha mellé állni, a kezedet
összetenni.
– Hát éhes vagy-e?
Erre azt felelte a leány, hogy:
– Csak én ahhoz a füstölt szalonnához odafenn a kéményben hozzá
férhetnék.
– No hát van annál jobb is, mondá Klára asszony, s azzal előkereste a
délről eltett maradékot, a töltött káposztás tálat s kitette az
asztalra.
A leány mindjárt neki esett az öt körmével a tálnak.
– No no, csak nem fogsz a körmöddel kiszedni a tálból, mint a macska?
– Hát ha nincs bicsakom? Elvették a pandurok.
– Kanállal szokás abból kivenni szépen tányérra. Oktatá Klára asszony
jószívüleg. S azzal maga szedett ki neki egy rózsás tányérba tölteléket,
dagadót, szalonnát, meg jó füstölt kolbászt.
– Istenem, istenem! Milyen okos kis leány volt ez hét esztendős korában!
Azzal markába nyomta a kanalat.
– No hát ülj le és egyél.
A leány úgy fogta fel a leüléssel való kinálást, hogy egyenesen a földre
kutyorodott le, a lábát maga elé szedve.
Egy «kerülök-fordulok» alatt tiszta volt a tányér. Hanem már akkor
megint nem volt semmi kanál a kezében.
– Hát az ujjaiddal kell kitörülni a tányért? riasztott rá Klára asszony.
Hol a kanál?
– Kanál? Kanál? Hát hol a kanál? szólt, felugorva a földről a leány.
– Te dugtad el valahová!
– Keressék meg nálam.
A két asszony közrefogta a leányt, megmotozták, össze-vissza tapogatták,
szoknyát, ingujjat megvizsgáltak: a kanál csak nem jött elő.
– Tolvaj van ennél a háznál! erősködék a leány. Adjanak csak nekem
rostát, majd kivetem én, hogy ki lopta el a kanalat?
Nem is várta, hogy adják, hirtelen előkészítette a rostát, ollóhegyre
állitotta, kilencz bab szemet vetett belé; azzal körül pörgette, s mikor
a tánczoló babszemek megállapodtak a rostában, akkor kisütötte az
igazságot.
(A Peti ugyancsak szepegett ez alatt.)
– Az ott a tolvaj ni! szólt, a rektorra mutatva az ujjával.
– Micsoda? förmedt fel Maksa uram a méltatlan gyanusításra. Hogy én
loptam el a kanalat?
– Keressék csak a csizmája szára mellett.
Rittig! Ott volt az eltünt kanál a rektor úr csizmája szárába dugva.
– De ez már boszorkányság! szörnyüködék Maksa uram. Alig voltam hozzá
közel egy pillanatra. Sokat tud ez!
Ezt azonban mindenki csak nevetésre fogta.
– Hát jövendőt tudsz-e mondani? unszolá a leányt Maksa uram.
– Neked is mondok, ha akarod.
Azzal letérdelt a földre: előkereste a tüszőjéből a szurtos, körül
kopott jövendőmondó kártyát s kirakta maga elé a földre, aztán elkezdte
magyarázni ünnepélyes hangon:
– Te neked még ebben az órában ellopják azt a kincsedet, a mi neked
legkedvesebb az életben.
– Mi lehet az?
– Nézz csak fel oda a mestergerendára, az alatt mondj el magadban egy
hiszekegyet, aztán nézz vissza megint az én szemembe, akkor mingyárt
megtudod.
Maksa uram ráállt a tréfára, felnézett a magasba, de a helyett, hogy a
hiszekegyet koptatta volna ily hiábavaló czélra, inkább azon
gondolkozott, hogy mije lehet neki olyan kedves, a mit ellophatnak a
tolvajok? A méhes? Azt nehéz ellopni. A «Vasárnapi Ujság» bekötött
példánya? Azt nem szokás ellopni. Vagy tán a felesége? Azt meg ki az
ördög lopná el?
Ez alatt a leány szépen kihúzta Maksa uramnak a zsebéből a
tajtékpipáját, a dohány zacskóját, tűz-szerszámát, kicsiholt,
rágyujtott, mire Maksa uram ujra lejött a magasból s alátekint a
leányra, már akkor annak a szájában látta füstölögni a tajtékpipáját.
– Utczu mákos-rétes adta! káromítá el magát a rektor. Hisz ez az én
pipám? Hol vetted te gonosz?
– Ott kinn találtam az utczán, azt gondoltam: vadpipa.
– No már édes leányom, ezt a mesterséget itthon nem folytatod! veté
közbe Klára asszony. Itt nem tánczolunk kalamajkát, nem sánzsirozunk
kanalakat, hanem dolgozni kell.
– Dolgozni? Mit?
– Hát példának okáért varrni.
– Varrni? Hisz azt a békák teszik, azok mondják:
«Mit varsz? mit varsz?
Papucsot, papucsot.
Kinek? kinek?
Uraknak-nak-nak-nak, uraknak-nak-nak-nak.»
– No te majd megtanulod azt szépen. Látod-e mi ez?
– Ez-e? Kis nyárs. De nagyon kis nyárs ez! Hisz ezen még egy dongót se
lehet megsütni.
– Nem nyárs az, hanem varrótű. Ezzel fogsz magadnak, a mostani maskarád
helyett egy tisztességes öltözetet varrni.
– Mi a? Hát a ruhát varrni szokás? Én azt gondoltam, hogy azt szövik,
aztán úgy szögezik össze kalapácscsal.
*
Hej, de megbánta Csapó Márton uram félesztendő mulva azt a szerencsét,
hogy a fia hazakerült az operencziákról. Nem mult el vasárnap, hogy vagy
a Peti ne verte volna be valakinek a fejét a korcsmában, vagy őt magát
ne hozták volna lepedőben a korcsmából. Hétfőn aztán nem lehetett bele
lelket verni a makutyi voltától. Otthon is goromba volt apjával,
anyjával, az öregnek nem egyszer kellett őt ököllel rendreutasítani, a
mikor a fiú rendesen birokra kelt az apjával, úgy hogy alig tudták őket
az asszonynépek szélyel választani.
Az előljáróság irányában is szörnyű rakonczátlan volt a megkerült fiú.
Azzal védte magát, hogy Amerikában ezt így szokták.
Az ökröket rendesen a tilalmasba verte, s semmi tiszteletet nem ismert a
mások tulajdona iránt. Azt mondta, hogy Amerikában ezt így szokták.
Márton gazda pedig választott birája volt Bozonka falujának. Tehát a
fiának is ő lett volna a legelső birája. Biztatták is az előljárók, hogy
fenyítse meg ezt a gézengúzt, teljhatalma minden eszközével.
De hát az öreg bölcs férfi volt. Azt mondá:
– Mit csináljak neki? Ha bedugatom a kóterbe, ő jár jól, én rosszúl.
Neki enni hord az anyja a börtönbe, s ott nyujtózhatik a pricscsen egész
nap, én meg végezhetem a dolgot helyette kinn a mezőn, meg otthon a
marhák körül. Ha pedig lehuzatom a deresre, s én is megmutatom neki,
hogy hogyan szokták Törökországban, akkor attól félek, hogy felgyújt, de
még az hagyján, a házam biztosítva van, de kiirnak az ujságban, hogy
ázsiai módra botoztatok, az országgyűlésen lepocskondiáznak, a viczispán
úr felfüggeszt és méltán, mert az a része a deliquensnek, a melyet
mogyoróhájjal megkennek, csakugyan ártatlan. Hát csak inkább eltusolom a
galibát.
De a milyen goromba volt a Peti minden teremtett lélek iránt, épen olyan
nyájas volt az Erzsikéhez. Annak tudott szépeket mondani, azt egyre
ölelgette, szorongatta, még meg is csipkedte, ha szerét tehette, a
tűzhely mellett. A miért aztán kapott is nagyokat az öt körmére a főző
kanállal. Egyszer le is forrázták a nyakát egy merőkanál mosogató
vízzel, mikor nagyon tettlegesen fejezte ki a barátságot az Erzsike
iránt.
– Elment neked a sütnivalód, te Peti, hogy engemet csipkedsz? Az édes
hugádat?
– Hm! Mordult fel erre a legény. Tudnék én te neked erre az édes
testvérségre valamit mondani. De majd másik másszor!
Nem hiába tartja a magyar közmondás, hogy «nem szokta a czigány a
szántást.» A Peti legényből is akkor tört ki a czigánytermészet, mikor
az őszi szántás ideje bekövetkezett. Sehogy sem akart a tenyere
kibékülni az ekeszarvával. Ő volt mindig a legutolsó, a ki a
szántóföldre kihajtott, hanem aztán a hazatérésben megint ő volt a
legelső.
Az Erzsi leánynak is nehezen ment az új élet, korán reggel kelni, meg is
fésülködni, tehenet megfejteni, kihajtani, hizókat megetetni, kiseperni,
fát hasogatni, tüzet rakni, ebédet megfőzni, elmosogatni, aztán kendert
tilolni, gerebenyezni, kovászt tenni, bedagasztani, sütő kemenczét
befűtni, kenyeret bevetni, utoljára a guzsalyhoz ülni, s pödörgetni
orsószámra a véghetetlen sok fonalat, a mig a szemei le-leragadnak az
álomtól. Ezt mind nem szokta ő meg a vándorlásai alatt. De kiváltképen
keservesen esett a nagy szapulás napja. Hej nem fordul elő ez a
megfordított ünnep a czigánysátorban. Teknő mellett állni, két kezét
véresre kidörgölni a szappanozásban, aztán kifacsarni a ruhát, dézsában
a fején lehordani a patakra, ott térdig a hideg vízben állva, a
mosólapáttal paskolni a szapult vásznat: nincs ebben semmi mulatság!
Mégis csak jobb odakinn a szellős sátor alatt, ha van is didergés, ha
van is koplalás, de nincs tenyérfeltörés!
Vasárnap délután, a mikor általános pihenés van a keresztyén világban,
összeült a Peti az Erzsivel kipanaszkodni magukat egymásnak az uj élet
fölött. Hiszen nem szerencse ez, hanem veszedelem.
A Petinek az a baja is volt, hogy Csapó uram birói és atyai hatalmánál
fogva megtiltotta minden falubeli korcsmárosnak, hogy a rakonczátlan
legénynek csak egy ital bort is kimérjenek, úgy hogy annak
vasárnaponkint otthon kellett duzzogni.
– Te csak könnyen beszélsz, mondá neki Erzsi, mert te megházasodhatol, s
akkor a magad gazdája lehetsz.
– De én nem veszek ám el mást soha, mint tégedet. Felelt neki Peti, a
leány dereka körül keresgélve.
– Eredj, ne bomolj. Ne járjon a szád! Már hogy vennél el engem: a
hugádat?
– Annyira sem vagy te nekem hugám, mint a kálvinista torony, felelt erre
Peti. Nem vagyok én a te bátyád, mert én a Mitugrálsz klarinétos vagyok.
– Hát akkor hogy tudhatsz te mindent, a mi ennél a háznál történt
ezelőtt annyi sok esztendővel?
– Hát én voltam itt az egyik muzsikás, mikor itt járt a verbunk, a kinek
az igazi Csapó Peti felcsapott. Nem jut már eszedbe, mikor a sóspereczet
a Peti kaszatokmányára akasztottad? Én le akartam venni, te a kezemre
ütöttél, «nem ebfogra való!»
– Te voltál az? Hát aztán hogy merted magad az igazi Csapó Petinek
kiadni?
– Tudom én azt jól, hogy könnyű megcsalni a parasztot. Egyszer végig
hallgattam, mikor a követválasztásnál a jelölt urak óraszámra
«lódítottak» a piacz közepén. Mind elhitték, hogy ő a népnek az atyja,
mért ne hihetnék el nekem, hogy én vagyok a népnek a fia?
– Czigány okoskodás; de jó!
– Aztán tudom ám én jól, hogy hol van a te bátyád: az igazi.
– Hát hol van?
– A tömlöczben.
– Micsoda bűneért kerűlt oda?
– Nem a maga bűneért, hanem az enyimért. Véletlenül jöttem össze vele
odafenn a «görbe országban», a Szilágyságban. Őtet Szibériából
eresztették haza, a hová a muszkák hurczolták el a forradalomkor. Engem
meg az udvarhelyi dulló üldözött, verje meg a devla! Valami kis ártatlan
csemege miatt. A delizsánczot találtuk az árokba belefordítani, aztán
mikor kisegítettük, hogy könnyebb legyen, a pénzes zacskók a kezünkben
maradtak. Egy csárdában összetalálkoztunk a közös szalmán a Peti meg én
is. Ő nagyon rongyos volt, én megszántam, nekem jó ruhám volt, azt
mondtam neki, hogy cserélek vele. Ráállt a bolond, elhitte, hogy vannak
nagylelkű hazafiak, a kik a hazatérő menekültet a saját köntösükkel
felruházzák. Én aztán az ő rongyaiban, mint szibériai száműzött szépen
átrándultam két országon, őtet pedig az én szép zsinóros mentémben
nyakon csipték, most ott ül Szamosujváron.
– De hisz az a csalfaság elébb-utóbb ki fog sülni. S akkor az én bátyám
haza kerül s összetöri a csontodat.
– Tudom én azt. Nem is ettem én bolond gombát, hogy soká itt ragadjak,
hanem csak arra várok, a mikor a biró uram beszedi az adórestáncziát,
egyszerre sok pénz lesz a ládájában.