Ohó! hanem a békességből semmi sem lesz. Hát mibe került volna… no egy
szót se szólok, semmi közöm velük. Ugy-e? lám, lám, még emlegetett!
Tudom, azt hiszi, engem egy-két szóval bolonddá lehet tenni. Vén vagyok
én arra már, lelkem, meg mindig több eszem is volt. Ugyan mit beszélt
rólam? – tevé hozzá némi szünet után, miközben mosolygott és mereven
maga elé bámult.
– Hogy mondja meg csak, édes angyalom, de szépen mondja ám, már mint én,
hogy tiszteljük, csókoljuk a nagyasszonyt, én is, férjem is, s
elmegyünk, mert tudom én, hogy jó szívvel fogad ő bennünket. Ha
haragszik, megkérjük, megkövetjük, mert én csak úgy tisztelem, mint a
tulajdon édes anyámat. Engem tudom, nem bántott soha egy szóval is,
azért én csak olyan bátorsággal is megyek elébe, mintha a lelkem
boldogult édes anyám elé mennék. Ha baj van közöttünk, azt nem csinálta
sem a férjem, sem ő, hanem csinálták az árulkodó rosz emberek, a kik
örvendenek, ha háborúságot csinálhatnak. Úgy, úgy, édes, galambom, csak
így mondja ám el, mind ezekkel a szavakkal.
– Ne beszélj! – mondogatá jókedvvel s nagy lelki diadallal a vén
Bokrosné, a mint a papleánynak szives üzenetét hirül vette. – Persze,
persze, tudja, hogy ki vagyok, hogy engem nem a szemétből kaptak ki,
hogy az én apámat Bese Lászlónak hívták, hogy az én nagybátyám vármegye
esküdtje volt. Jó, jó, csak jőjjenek, hiszen én, ha alázatosan jő, hát
még a koldust sem verem ki udvaromból. Meglátom, hogy becsülnek meg,
hogy kérnek meg, hogy tudnak kedvemben járni, hiszen ha nincs mit
egyenek, az én kamarám nem üres még (már az volt), hát szóljanak. Ha egy
tehén vagy borjú… no, no csak…
S a vén asszony kevély, daczos szivét szokatlan édes érzés járta át.
Hajlandó lett volna nagy, nagy ajándékokat adni, s ezeket az eszem-iszom
ingyenélő németeket kiverni az udvarából.
A menyecske rég hazament már, s Bokros Mihályné még mind Andrásékkal
küzködött. Leszídta őket, majd kibékült velük; Klárit tanogatta,
oktatta; Andrást kezdte többre tartani, mint eddig. Rég idő óta most
volt egy szép, csendes éjszakája. Az is jól esett szívének, hogy
férjével, azzal a boldogtalan vén emberrel megint összekerül. Nem laknak
külön, világ csúfjára, élhetnek együtt, a mint eddig éltek.
Szinte nem bánta, ha átesett volna már szidáson, perlésen, békességen.
Alig birta várni, hogy teljenek a napok egymásután, s történjék meg
mielőbb az egyezség.
Sütött-főzött, Andrásnak legkedvesebb ételei kerültek elő. «Ha jőnek, –
mondja rá magában, – lássák, hogy nem vagyok szívtelen, olyan, a
milyennek elhireszteltek.» Bár mindent titkon tett, a nagy sürgés-forgás
mégis feltünt az adószedők előtt. A sánta szabóné tudott szolgálni
ezeknek is, így a nagysás asszonyok hamar rájöttek a sürgés-forgás
nyitjára. Tettek róla, hogy minden úgy történjék, a mint kell.
Épen javában pattogott a tűz a hátulsó konyhán, készültek a drága magyar
ételek, midőn egy temetősori asszony nagy alázatosan beköszönt az öreg
Bokrosné ténsasszonyhoz.
– Itt ugyan készülnek ám, ténsasszonyom! – szólt a fogadott hirhordónő
egy kis kerülő beszéd után. – Bizonyosan nagy uri vendégek jönnek, a
Sándor ténsur barátai.
– Ki tudja, hátha épen azok? – válaszolt a nagyasszony dölyfös
rátartással, de egyszersmind jókedvvel.
– A főbiró ur jön nyilván, meg az új mérnök urak.
– Ha azok jönnek, Dombiné asszonyom, hát itt lesznek, de tudok én várni
másokat is.
– Meghiszem! Egy ilyen uri asszonyságnak könnyű vendégeket várni. Hej,
szegény Bokros András, tudom, a te fogad is akkor kopik azokba a drága
ételekbe, mikor az enyém.
– Kiről beszél itt kend? – áll kemény, feddő tekintettel Bokrosné az
asszony elé. – Tudja-e kend, hogy Bokros András az én fiam, a kihez az
ilyenféle asszonyok nyelvének semmi köze. Ha van Dombiné asszonyomnak
valami dolga, csak adja elő iziben, aztán odább egymásután!
– De roszkor jöttem, ténsasszonyom! De úgy van az: szólj igazat, betörik
a fejed. Bizony pedig ha tudná, hogy Andrásék milyen szívvel vannak
ténsasszonyom iránt, nem támadott volna meg értük olyan keményen.
A kiváncsiság hamar más irányt adott a kevély, indulatos Bokros Mihályné
szívének. Egy darabig úgy tett, mintha mitsem hallott volna, csak
járt-kelt hol le, hol fel, huzogatta selyemruháját, igazgatta finom
fodros fekete főkötőjét: ránczolta homlokát, vonogatta vékony, szintelen
ajkait. Egyben fiára gondolt, s annak kisebbítő, becsmérlő szavaira.
Előre indulatba jött, s szeretett volna minden fazekat, serpenyőt az
udvarra hajigálni.
– Hát milyen szívvel vannak? – tört ki végre az indulatos vén asszony.
A hirhordónő úgy tett, mintha nem akarna szólni, vonogatta magát s
távozni készült.
– No, szóljon kend, – rivalt reá Bokrosné, – ne féltse a tarisznyáját.
Mi kell? zsír? fogja; liszt? tartsa.
S a kevély vén asszony reszketett mérgében.
– Hát megmondom a dolgot, ténsasszonyom, úgy, a hogy van.
– Nekem ne is hazudjék kend.
– Nem hazudok, ha hazudok, álljon meg a nyelvem! András azt mondta
feleségestől: mondja meg kend, Dombiné, anyámnak, hogy ne féljen, mert
ebben az életben a mi lábunk nem lépi át az ő küszöbét.
– Ugyan ugy-e? Üm, üm, – dadogá a vén kevély asszony, – ajh, ajh, te
mondtad azt, András te…
Többet nem tudott szólni: lerogyott, s a könyek patak módjára csorgottak
végig arczán.
XII.
Tekintetes Vörös Gábor ur, kit most már csakugyan mindenki így czimezett
akár gúnyból, akár illedelemből, nem volt rest ember, de bőkezű sem ok
nélkül. Többször átment Szegvárra megnézni a csikókat s beköszöntgetni a
főnök úr szobájába, s ment mindaddig, míg a jólelkű főnök D… városában
egy nyolcz-gyermekes apát ki nem taszított hivatalából, s az így
megürült szobákba be nem ültette Widlicsek Venczel urékat.
Oh! e szép hirre mekkora öröm fogta el az öreg Bokrosné ténsasszony
szivét.
– El, fiam, elmegyünk ebből a sárfészekből! – mondogatá a vén asszony
fölemelt kézzel és diadalmas arczczal. – Meghaltam volna, ha csak egy
hétig is itt kellett volna laknom azokkal az istentelenekkel (az
Andrásékkal) egy helységben! Megálljatok, mert eljöttök ti énhozzám még
csuszva-mászva is, de csak jőjjetek, akkor tudjátok meg csak, hogy ki
vagyok!
Hirtelen ment minden, mint a hogy jó dolog szokott.
Vörös Gábor ur maga volt a megtestesült jó szív; pénzzel, tanácscsal
segítette Sándort.
– Légy haszonbérlő, minek volna neked hivatal, mikor a magad ura
lehetsz; ezeket az ittlevő földjeiteket eladjátok, megveszszük jó
pénzen, én is, mások is, te pedig vásárolsz vagy árendálsz rajtuk egész
uri birtokot. Baranyában olcsó a föld, ott majd hogy ingyen adják.
Legyen eszed, édes öcsém, adj-végy, a hogy jön; ha akarsz, olyan ur
lehetsz, hogy négylovas hintón látogathatsz be Mihályiba. Hozzám
szálljatok mindig (ide tegyétek csak a lábaitokat!), jó barátok
maradunk. Hiszen, ha a leányomnak más volt a kivánsága, ha az eb lelke
fölebb kacsintgatott, ugy-e, mi? Sándor öcsém, azért nem haragszunk. Még
jobb így, te is ur lettél az uri familiával, leányomra is más szerencse
vár. Aztán anyádat megbecsüld, ha az a paraszt (értette Andrást)
kiszakadt a familiátokból, ha nem köszönte meg, hogy anyád im annak is
asztalfőre akarta huzni a fejét, most dughatja a bolond a pad alá. Én
mindig jó emberetek voltam, ezután tudjátok csak meg még jobban. Nem,
engem ne mondjon senki soha fösvénynek, még azt is utáltam, a ki
fösvény; majd megtudod, mit tettem a méltóságos főnök urnál a
kedvetekért, de jól van no, nem szólok, maradjon annyiban, nos, tehát ha
pénz kell, öcsém, – mert úgy is hogy ne kellene? s nagyot kaczagott a
ravasz ember, – adok én, a mennyi kell. A pénz ne tartóztasson vissza
utadból. Hallom, ti kaptok valami jó hivatalt, addig pedig szeretnél
apósod mellett valami alkalmas földeket árendálni. Helyesen, nagyon
bölcsen van, öcsém! Látom, a szeg fejére ütöttem.
Így, így ment a beszélgetés dicsérve, dicsekedve tovább-tovább, hogy még
a vén Bokrosné is tisztelettel kezdett nézni a jószívű Vörös Gáborra.
Widlicsekék igen meg voltak elégedve és lepetve a váratlanul jött szép
emelkedés által. Megindultak vásárolni jobbra-balra, hitelre, kontóra,
meg adomra mindenfelé. Készült a sok mindenféle szükséges,
nélkülözhetetlen ruha, bútor gyorsan, rohamosan. Az utazás napja meg
volt határozva, azon innen nem lehetett maradni. Az ifjú nagysás asszony
többször tartott bizalmas összejöveteleket Weidinger urral, sőt a főbiró
urral is, de nem mutatott semmi kedvetlenséget az elutazás miatt.
Gondolta: nagy a világ, s jó emberek mindenütt vannak, vagy a jó isten
tudja, mit gondolt, ki látna egy szép, fiatal, mulatni vágyó asszonyka
szívébe? Sok minden szebbnél-szebb érzés, kivánság, reménység megfordul
ott.
Elég az, az öreg Bokrosné ténsasszony kezdett igazán arany napokat élni.
Örömest adta el földjét, házát, javait, mint ősi örökségét, melybe
senkinek semmi szólója.
András nem is hagyta, hogy valaki ez intézkedésekbe beleszóljon, azt
mondhatnám inkább: az András felesége nem engedte. Az adás-vevés könnyen
ment tehát.
Egy alkonyaton belépett András anyja szobájába. A vén Bokrosné
megrezzent, megállott egy perczre, majd összeszedve magát, kevélyen
feltolta pápaszemét, s nézett és várta a szót. Ő maga nem tudott
szólani, most az egyszer mintha lekötötte volna valaki a nyelvét.
– Édes anyám, – szólalt meg András halkan, szeliden, úgy hallom,
elmennek innen lakni.
– El! – hörgött a vén asszony, erőt gyűjtögetve szemei villongása által.
– Nem azért jöttem, hogy lebeszéljem szándékáról, mert én rám úgy se
hallgatott soha, azért se, hogy kibéküljünk, mert tudom, mit üzent
hozzánk…
– Ugy, még a koporsómban sem bocsátok meg! – tördelé rekedten a vén
asszony.
– Én tisztelem, szeretem édes anyámat, én nem haragszom, nem is kérek
semmit; tudom, hogy minden édes anyámé, elélheti, vagy hagyja arra, a
kire akarja, csak annyit mondok, azt is azért, mert a feleségem sírva
kért, hogy mondjam meg, hogy ha édes anyám valamikor megunná az idegen
földet, hát… akkor…
– Inkább a kutyához, mint hozzátok, mint ahhoz a… – tört ki az anya –
Most pedig eltakarodjál előlem! Ha nem kellettem eddig, ne kelljek
ezután se.
– Énnekem, anyám, minekünk nem kellett?
– Egy szót sem akarok!
– Hiszen ki üzente, hogy be ne tegyük a lábunkat a küszöbén?
– Kihez fordultál, mikor megházasodtál? kit csufoltál meg vele?
– Az én feleségemmel, anyám? – kérdé András, közelebb lépvén anyjához.
– Azzal a rongygyal!
– No, ha édes anyámnak rongy, nekem nem rongy. Istennek ajánlom! – s
kilépett a fiú a szobából. Odakünn a konyhában megfogta egy zokogó
fiatal asszony kezét, a felesége kezét, s mentek vissza a temetősori
zsellérházba.
– Ugy-e, galambom, mégis csak jó volna egy bolond édes anya? – hangzott
a nagyasszony örömtelt beszéde. – Elhiszem!
S kaczagott.
– Felejtsek el mindent, így volt, úgy volt, ez volt a hibás, én nem, én
sem. Nem, lelkem, nem tesztek engem bolonddá! Még azt a boldogtalan vén
embert is elcsalták tőlem; azt hitték, az majd mind hozzájuk viszi a
Bokros-just.
Újra nevetett, de mintha a nevetés mégis nem adott volna szívének kellő
örömet. Járt fel s alá, teljes mértékben élvezni akarta a diadalt,
melyet felfogása szerint azokon a meghunyászkodott koldusokon nyert, s
tervezgette a jövendőt. Bár az utóbbi időkben kezdett egy kissé terhére
válni a sok eszem-iszom dölyfös német hivatalnok, s úgy – a nélkül, hogy
talán magának is be merte volna vallani – vágyott az egyszerűbb életmód
után! most egészen nekiadta magát a fényes plánumoknak, a nagyszerű
megtiszteltetéseknek, melyek őt Sándor fia, a gazdag haszonbérlő mellett
bizonyosan érendik. Úgy czímezteti magát, a hogy menyét, az ifjú
nagyságos asszonyt titulálják, s a hogy Sándorkát is titulálni fogják
okvetlenül. Miért ne? menjen az egész egy végből. Ha nagysás, hát akkor
legyen nagysás mind; ha urak, hát akkor legyenek igazi urak. Mire való
az a himezés-hámozás? Hát vagy nem tudna ő olyan uri asszonyság lenni,
mint az a sok éhes német cseh dáma, a kiknek alig van betevő falatjuk?
Ki ő, mi ő? nem Bese-vér? nem a Bese László nemzetisége? De az bizony!
E tudat bátorságot adott kevély szivének, s szerette volna beparancsolni
Sándor fiát és nagysás menyét, hogy előttük még egyszer és századikszor
elmondja, kicsoda légyen Bokros Mihályné. De Sándor a sörkorcsmában ült
német irnok barátaival a Lakiné kisasszonyainál, menye pedig szülőivel
mulatott valami német uri vacsorán. Magában folytatta azért a disputát s
mindegyre bátrabban, erősebben. Tökéletesen meg volt győződve arról,
hogy a főbűnös András, vagy talán még inkább az a rongy, koldus
felesége; ezek csinálták a bajt, a háboruságot. Ha csinálták, most így
vegyék hasznát. Ő tudni sem akar róluk többet, őt erősen, halálosan
megsértették, s egy ilyen nagy sértést egy becsületes anyán, nem lehet,
hogy megbocsásson.
Addig küzdött, addig tusakodott, míg végre egészen tisztára mosta
lelkét; igen, az ő lelkét semmi vád, semmi gyanusítás is nem érhette.
Mit akart a szorgalmas mentegetődzés által elérni? nagyrészt azt, hogy a
jószág, földek, ház az övé, s egy hálátlan gyermeknek abból egy anya sem
köteles adni csak egy falatot is.
Jól fölvevén a dolgot, most már a legjobb akarat mellett se tudott volna
Andráséknak adni semmit. A házra Gáspár zsidó tette a kezét, a földeket
az adószedőék ruházkodták, ették-itták fel, az a kis pénz, a mit még a
kezei közé bír szorítani, valósággal árendára kell. Ezeket különben nem
is látta ily tisztán; de érezte, hogy a pénzzel módjával kell bánni.
Pocskolta, szídta tehát Andrásékat Sándor előtt, menye előtt, az
adószedőék előtt s az egész világ előtt, úgy hogy a ki e keserű
kitöréseket, szidalmazásokat hallotta, el kell hogy higyje, mikép András
nagy bűnt követett el kétségen kívül.
Míg ezeket az öreg Bokrosné ténsasszony, a hol csak módjában volt,
hirdette, elérkezett a várva-várt költözködési, indulási idő. A
főadószedőék, kik most még jobb hivatalba léptek, nagy pompával ültek a
vén parasztasszony által (mert ők maguk közt csak úgy nevezték
Bokrosnét) vett hintóba. Sándor hátul maradt egy paraszt szekéren a két
öreg némettel, a nagypapával és nagymamával, Bokros Mihályné pedig
egyedül ült nagy fekete drága főkötőben, selyemruhában egy másik paraszt
szekéren; kissé fájt érzékeny szívének, hogy nem ő ülhet a hintóba, de
most már úgy találta, hogy nem árt ha az anyatársnak egy kissé kedvére
tesz valamit. Azonban az úton mégis igen sóvárgott, hogy Mező-Mihályiból
hintón mehetett volna ki, mint igazi uri asszonyság. Egyébiránt
gondolta: meglesz ez is, eljő az idő mindenre.
El, el fog jönni!
Úgy akarta, hogy ne bucsuzzék el senkitől is; de kitől is bucsuzott
volna el? attól a sok irigy paraszt atyjafiától, a kik még Sándorkájának
se hagytak békét soha? Nem, azért is megmutatja, hogy megveti őket. Úgy
megy ki Mihályiból, mint akár egy idegen, úgy is nincs ő neki itt már
senkije (hozzátehette volna: és semmije sincs!) Még meghalni se szeretne
itt, nem hogy élni tovább.
E kemény gondolatok közé erőnek erejével odafurta magát a szegény öreg
Bokros Mihály törődött, sovány ősz alakja. Nem szólt, de nézett a
feleségére, nézett hosszan, merően, úgy, mint azok szoktak, a kik szinte
biztosak benne, hogy többé nem fogják egymást látni soha. Bokros
Mihályné (a mint döczögött vele a fogadott paraszt szekér) szembe nézett
e megsértett, eltaszított öreg emberrel, lesütötte szemeit, majd elkapta
drága selyemfőkötős fejét – és sírt, zokogott öntudatlanul, mert valami
odabent mélyen a kérges, de nem rosz szív fenekén erőnek-erejével azt
akarta, hogy sírjon.
Így vonult ki szülötte földjéről – apáinak, rokonainak, testvéreinek,
szép ifjú esztendeinek helyéről – az egykori gazdag «nemzetes» asszony,
szinte azt lehet mondani: szegényen, de nagy kevélységgel, gyülölettel,
fájdalommal, s a kurta «tens» czím helyett fölveendő fényes «nagysás»
czímmel. Igen, igen, nagy megvetéssel tekintett a kis zsuppos, nádas
házacskákra, melyekben mind gonosz, irigy lelkek laknak, neki halálos
ellenségei, s meg volt győződve, hogy a jó istentől az rá nézve különös
ujjmutatás, egész áldás, hogy ebből a kigyófészekből, a közül a sok
műveletlen paraszt közül elköltözzék.
A hintó elől az urakkal jó előre robogott, Bokrosné rákiáltott tehát a
kocsisra, hogy: «Hajts, mit döczögsz, nem paraszt ül a szekereden; menj
úgy sietve, mint uri emberrel szokás.»
A kocsis odavágott a lovak közé, s két derék uri család, de sőt három
kitakarodott Mező-Mihályiból.
XIII.
A szegény Bokros Andrásék maguk maradtak a temetősori kis zsellérházban;
év év után suhant el fejük fölött, mint annyi mások feje fölött is,
hozott alkalmatos és alkalmatlan időket. Igaz, hogy Bokros Mihályné, a
most már csakugyan «nagysás» asszony szerette volna, ha e rongyos pár
mindenestül elpusztul: azonban az isten némely dolgokat máskép akart,
mint a hogy okos emberek azt kiszámitották és hitték.
A rosz okos emberek így gondolkoztak:
Bokros András azzal a tudatlan papleány feleségével utoljára is megunja
a nyomoruságot, s vagy elemészti magát bújában, szégyenletében, vagy
megszökik a helységből. Élete sora így fog végződni.
A jó érzésű okos emberek pedig így fogták fel a körülményeket:
András belátja, hogy bolondot csinált; feleségének megparancsolja, hogy
ne alkalmatlankodjék a belső emberek templomi székében, menjen hátra a
földmivesnék padjába; öltözködjék rangjához illő módon, ő se különb,
mint más földmives-asszony, s keressen magához való barátnőket. Így lesz
belőlük ember.
Hanem nem megy úgy minden, a mint kellene.
Elhagyni a régi szokásokat, újakat venni fel akarva, nem akarva;
alkalmazkodni olyan emberekhez, még pedig nyájas, lekötelező
bánásmóddal, a kik gyülölnek, ki nem állhatnak bennünket; kedvében járni
még a legutolsó dologtalannak is, és e mellett örvendeni, hogy gúny és
nevetség tárgyul szolgálhatunk sok kicsinyeknek és nagyoknak, lehet,
hogy magasztos feladat, de nehéz, fölötte nehéz.
András felesége nem tud lemondani arról, hogy a templomban, hova minden
vasárnap eljár, mint otthon szokott, az uri asszonyok padjába ne üljön;
oda ül, azt hiszi, nem vét vele senkinek, holott dehogy nem vét. András
felesége, Biró Lászlóék s egyéb jó emberek boszuságára még mindig belső
ember felesége módjára öltözködik. A papleány nem akarja belátni, hogy
ez is hiba, és pedig sarkalatos. Mint a többi asszonyok, nem hord ételt
kosarakban fején a férjének s a munkásoknak a mezőre, hanem elég préda
cselédet fogadni s attól küldeni el, maga meg azalatt otthon ül, varr
szép ruhákat pénzért, s kiknek? a zsidóknak, meg mindenkinek.
Más asszonyok vásárokra járnak férjükkel, s úgy segítenek tisztességes
módon valamit szerezni; ő nem így tesz, hanem mint valamely szegény
jött-ment özvegy asszony, iskolát nyit, varrni tanít, kötni, horgolni,
sőt irni, olvasni is.
– Te András, a ki ilyenje, olyanja van, – biztatja egyszer-másszor
egy-egy jóakaró ember Bokros Andrást, – hát hogy nézheted azt el, hogy a
te házad zsidóleányok, jött-ment németek iskolája legyen? Még majd azt
mondják, de talán már mondják is, hogy te meg zsidókántor vagy.
A jóakaró figyelmeztető, hogy mégis szelidítsen a dolgon, nagyot nevet,
de András csak vállat von és – hallgat.
Így éltek Bokros Andrásék, s mivel látták, hogy ilyen életmód mellett
sehol sem fogadják őket szivesen, sőt akárhányszor elkerülik őket, egész
magukba zárt életet folytattak. Nem mentek senkihez, s mikor az öreg
Ágnes néni, a papleány-feleség nagynénje meghalt, nem is lett volna
hova.
A rektorék haragot tartottak, Biró Lászlóék hidegen tartották magukat
irányukban, a többi ismerősök is ilyenformán tettek. Miért?
Azt mondták: nem András miatt, az jó ember, ha bolond is egy kissé,
hanem a miatt a hóbortos felesége miatt.
András két lovat vett, s azalatt, míg felesége varrni tanított, ő meg
mint valamely szolga-legény, ő, egy nagysás asszony fia, fuvarba járt.
Természetes, hogy egy szegény fuvaros emberrel a módos, előkelő
gazda-emberek nem barátkozhatnak, a mint hogy nem is barátkoztak.
András úgy tett, mint valamely zsidó: gabonát vett, egy kis bort
vásárolt, sőt a gubacsot is szedte.
Senki se kereste, és nem is csodálkozott rajta, mikor Bokros András
megvette a zsellérházat. Egy kis viskót ki irigyelne az embertől? Majd
egyszer csak betolakodott az öreg-utczába, s ott megvett egy puszta üres
telket; igaz, hogy a telek nagy volt, széles és hosszú, hogy kirugott
egész a kertek aljáig. A mit Mihályiban nem tett még egyetlen földmives
ember is soha, ő azt tette: a tágas udvaron nagy jégvermeket ásatott s
nyáron át, mint valamely finom gyümölcsöt, árulta a jeget.
– Hogy lesülyedt ez a szegény András! – szólott egy ízben Biró László
bácsi feleségéhez, midőn épen a Bokros András jégvermei előtt mentek
volna el. – Meglásd, anyjuk, ez a boldogtalan ember még belebolondul.
– Bele ám, de mi miatt? – válaszolt félvállról a feleség.
László bácsi érezte, hogy ki miatt, de átallotta mondani.
– Úgy jár ám minden meggondolatlan, – folytatá jogos bölcseséggel az
asszony, – a ki nem magához való asszonyt vesz.
– Úgy! – mormogá a férj.
– De nem most kellene ám ezt mondani, hanem akkor szólt volna így, mikor
összetrafikálta őket.
– Én? – kiáltott László bácsi visszataszító tekintettel. – Én csak nem!
– Hát talán én komendáltam neki azt a zsidóasszonyt, én járdogáltam át
Iszlóra búzát vinni, én jártam át násznagyoskodni, én vesztegettem,
dédelgettem őket, én vetettem meg szegény András nyomorúságának
fundamentomát, én úgy-e? Mert azt is én tettem, hogy az ifiasszony az
úri asszonyságok padjába járogasson, hogy keztyűt huzogasson világ
csúfjára! Tán azt is én mondtam neki, hogy nyisson ruhaboltot, én, a ki
jó ideje be se lépek az udvarába.
László bácsi nem törhetett ki ily igazságtalan vádakra illő módon, mert
jöttek-mentek az emberek, de a mint egy kanyarulatnál befordultak a Füge
kertje mellett, megállott, megállította hitvestársát is és szólt, a mint
kellett:
– Te asszony, hát kit vádolsz te megrontással? hát nem én mondtam számos
alkalmakkor, hogy: «András vigyázz, nem jó lesz, az, a ki után
járogatsz, nem hozzád való; majd utoljára is megégsz vele csúfosan.» Hát
nem így beszéltem-e?
– Nem bizony! – felelt daczosan az asszony.
– No, ejnye, – csóválgatá László bácsi deres fejét, – látom, te veled
nem beszélhetek, hanem a kit megbizonyit az egész világ, most már azt
mondom, te hibásabb vagy, mint én.
– Én? – kérdé fölemelt ujjal a feleség, – én? Hallotta ezt Mező-Mihályi?
Lehet, hogy hallotta, lehet, nem hallotta, de Biró Lászlóné otthagyta az
urát az utczasarkon és ment hazafelé sietve, szaladva, mint a ki szíve
fenekéig meg van sértve.
László bácsi ballagott csöndesen, de háborgó lélekkel, s önmagában
okoskodva elmondta a többit, hogy soha többé senkit nem házasít,
senkinek a lakodalmára el nem megy, hogy Andrásékkal sem akar többet
találkozni soha. Legyen kocsis ország-világ szégyenére, a felesége meg
varró asszony Mihályi csúfjára, nem bánja, de ő nem fog róluk tudni
többet semmit.
– Jó, hogy eltemettük – mondogatá némi vigasztalással – a szegény Bokros
Mihályt, az legalább most nem látja ezt a furcsa, eszeveszett világot!
Bokros András pedig, ki mind e háborgatásokról, botránykozásokról nem
tudott semmit, haladt a maga útján, kitért mindenkinek, mint a hogy az
alázatos ember szokott, s hagyta, hogy itélő birák hallassák fölötte
kemény szavukat.
Egy forró nyári délután történt, mikorra már a jégdarabokból
téglarakások lettek, gerendák, léczek, ajtók és nagy világos ablakok, s
az erős vastáblás épületből adóhivatali helyiség, hogy András az egykor
rozzant, puszta, most díszesen felépített telek udvarán valamit
igazított. Többször oda tekintett az átelleni korcsma leveles színére,
nem azért, mintha megkívánta volna a friss italt, hanem mert a borozó
asztal mellett épen olyan szabású barna koczkás kabátot és félmagas
tetejű kalapot látott, a milyenben egykor Bokros Sándor járt házassága
első esztendejében. András nem szólt egyet is, hogy ki lehet az az ember
ott túl, de szíve keserűen elfogódott, arcza hol elpirult, hol elsápadt.
Abbanhagyta a munkát, s valami ürügy alatt kiment a kapu elé. Az idegen
ember háttal ült a kapunak, s így nem lehetett arczát látni. Jó félóra
telhetett így el, mikor András végre is megindult s nagy lelki
tusakodások után belépett a korcsma udvarába.