tenger sok okot hozott fel arra, hogy mily nagy ostobaság az, ha valaki
egy szegény leányt vesz el feleségül, de másfelől meg mily nagyon szép,
ha valaki az asztalfőre teheti a fejét, mint Bokros Sándor is uri
házasságával. Mivel épen ennél a fontos pontnál hadarászott, mikor az
öreg Bokros Mihályné ténsasszony házához értek, otthagyta a fiatal
asszonyt s befordult egy pár szóra a nagysás adószedőékhez, hogy a nagy
templomi botrányt az utolsó szóig tisztára elbeszélje.
A szegény Bokros Andrásné pedig a legnagyobb megelégedéssel és kedvvel
ment férje oldala mellett Biró Lászlóékhoz ebédre. Teljes lelkéből
hitte, hogy ebben a városban neki sok jó asszonyai lesznek. Mily
bizodalmasak, nyájasak voltak iránta. Maga volt egytől-egyig mindnyája a
kész jóság. Soha se merte volna hinni, hogy a földmivesasszonyok oly
őszinte, melegszivűek legyenek!
Az ebéd szépen, barátságosan folyt le; egy kis hiba azonban mintha
történt volna mégis. Valami olyan, mint a sértés. Biró Lászlóné, a ki
tudta, mi az illem s kit illessen az elsőség, a kis tanítónét az András
felesége elé ültette.
Bokrosné lesütötte arczát, szép piros szinében egy kissé elváltozott,
hebegett, hogy igen, igen, üljön oda a tanítóné, az öregebb is, és hogy
hogy igen, igen, úgy!
A kis tanítóné, ki az uj asszonynyal már akár akaratból, akár
akaratlanul csak úgy foghegyen beszélt, a kinálgatásra ilyenformán
gondolkozott, a mit sárgás, soványas arczával világosan ki is fejezett:
– Nem úgy, édes Bokrosné ifiasszonyom, nem azért ülök maga elé, mert
öregebb vagyok, a mire különben is kinek mi gondja, tudja-e, nem azért,
hanem csupándon csak azért, mert az én uram belső ember, a magáé meg
csak egy paraszt. Az elsőség azért kompetál nekem. Úgy, úgy, szentem!
Azért, hogy maga papleány volt, én meg egy paraszt emberé, most,
galambom, a fölebbvaló én vagyok, a tanítóné asszonyság.
S a helybeli gőgös papnétól annyiszor lenézett, semmibe se vett szegény
tanítóné édes boszuérzettel tekintett szét, hogy ime, ő most egy
papivadékot mily pompásan letromfolt.
Igen, ily tromfokat lehet találni a vidéki asszonyságok kezeiben is.
Különben a tanítóné asszonyság vidáman evett-ivott, a mi nem mutatott
elégedetlen szívre, s egy-egy igen kellemes falat elköltése után oda
tekintett a papleányból lett szegény fiatal paraszt asszonyra is,
kinálva, hogy egyék többet, többet, úgy, mint azok a menyecskék ni a
kemenczepadkán.
Bokrosné hátra fordult s látta, hogy a kemencze mellett két-három kövér,
pirosképű, vidám tekintetű menyecske eddegél, ki-ki az ölébe fogott
tányérról.
A tanítóné nevetett s folytatá magában jól eső gondolatait: «úgy bizony,
galambom Bokrosném, majd te is így fogsz ezután ebédelni, vacsorálni,
mint ők. Asztal mellett ülni, férfiakkal együtt ebédelni csak a belső
emberek s azok feleségének lehet.»
Urak feleségeinek? igen. De hát azok a férfiak, a kiknek úri, nagyságos
vérű feleségük van, hol ebédelnek? Hol?
Bokros Sándoréknál tudom, hogy hol.
Nagysás ifju Bokroséknál nagy ebéd volt szintén. A német urak közül a
főbbek ott ülnek mind a hosszú Bokros-féle diófa asztal mellett. A sok
pofaszakállas vörös német kép csak úgy tündöklik a jó magyar ételektől
és italoktól. Ott van a főbiró, segédbiró, köztük épen a főadószedőné,
ki napról-napra fiatalabb és szebb-szebb ruhákban jár; ott ül nagysás
Bokros Sándorné uri asszonyom, kivágott mellű selyemruhában. Milyen
eleven, kövér, jókedvü egy fiatal úri asszony. Nem győzi eléggé bámulni
és dicsérni a gavallér Weidinger úr, ki egyre iszik és csillogtatja nagy
gyémántos gyürüjét.
Bokros Sándor el van foglalva a borok manipulatiójával, különben ő is
leghátul ül, mint gazda, s neki mint uri embernek nem szabad észrevenni
semmit. Látta ugyan már, hogy a főbiró derékon ölelte Vandát, de
ilyesmin zajt ütni csak egy műveletlen ember szokott. Uri ember, finom
gavallér (a milyenné Sándornak kellett lenni) máskép segít magán.
Hát az öreg Bokros Mihályné ténsasszony hol ül?
Künn a maga szobájában. Ma (és néha egyébkor is) a főadószedőné úgy
csinálta ki, hogy Bokros mama csöndesen odabenn költse el maradék
ebédjét. Hiába a szép német szót még nem érti, a nélkül pedig
természetesen, művelt uri társaságban nem ülhet az ember. De mikor úgy
«en famille» vannak, akkor az öreg ténsasszony nem egyszer fiával és
nagysás menyével vacsorálhat.
Vajjon van-e itt szó Bokros Andrásról, itt ez uri társaságban?
Hogy volna? Egy szó sincs.
Ezek itt «urak.»
XI.
Földmivelő emberre nézve alig lehet valami kellemesebb áldás, mint ha az
aratás gazdagon, még a reményet is felülmuló bőséggel üt be. A nehéz
ötvenes években volt egy ilyen kövér esztendő is. Megteltek a csűrök,
pajták, vermek, gabonások, s ha valahol a szorgalmas előrelátó
buzakereskedők rá nem tették a kezüket jogosan fölhalmozott asztagokra,
tele hombárokra, a tulajdonos elmondhatta: «hála isten, a téltől most
aligha lesz mit félnünk.»
Ha valahol jól fizetett a kéve, Vörös Gábor úr kévéi igazán megbecsülték
gazdájukat. Mégis ime, a nagy úr, jobban mondva: a ténsúr elégedetlen.
Boszusan jár fölebb-alább tágas, hosszú udvarán, oda sem igen tekint a
vidám nyomtatókra, cséplőkre, kik pedig nagyokat köszöntgetnek az
uriasan öltözött uraságnak, megy komoran levágott fejjel, s néha-néha,
mint a ki birkózik, nagyokat dobbant lábaival. Vörös, ripacsos képe
kifeszül az indulattól, szemgolyói meg-megállanak öbleikben s fogai
között mormog valamit, de úgy, hogy csak maga hallja. A ki egészen közel
állana hozzá, az kivehetné, hogy a ténsúr a legnyersebb szavakkal
ócsárolja a német hivatalnokokat, legfőkép a főbirót, ki pedig épen most
is a házánál lakik, azokban a szép nagy vastáblás szobákban.
A főbiró úr kissé megtelt arczczal, szépen elrendezett sima, ritkás
hajjal és sürü, vörös bajuszszal, nyugodt kedélylyel lapozgat valami
hivatalos iratok között, fehérbőrű finom keze fején és ujjain uriasan (a
mint egyszer Vörös Gábor úr mondta) tarkállanak a vörhenyes szeplők, ha
feltekint – mivel tekintete egy tükörre esik – mosolyog, ha letekint,
mivel észreveszi a sok feldolgozatlan munkát, elkomorodik, de azzal,
hogy Vörös úr mint vélekedik róla, az ő úri személyéről, épen nem
törődik csak egy csöppecskét is.
Egy művelt főbirónak, ki a mellé még elég fiatal is, tenger sok
elfoglaltatása van. Itthon dolgozni egy kicsit, a hivatalban
parancsolni, veszekedni folyvást; a fiatalabb, szebb hivatalnoknékat
kegyben tartani, azokat fékezni, kormányozni, különösen Biró Sándornét,
ki napról-napra kedvesebb és rátartóbb, szebb és kaczérabb; ezeken kivül
időt hagyni arra is, hogy a franczia nevelőnővel is fentartsa az évek
óta szépen folytatott viszonyt, s még ezen kivül időt venni arra is, –
pedig vesz, – hogy Vörös uram kedves, eleven szemű, telt kövér vállú,
kemény karú Mariskájával is naponta foglalkozzék, igen, ennyi
elfoglaltatásnak becsülettel megfelelni, nem csekély dolog.
A főbiró úrnak ezeken kivül néhány gyermeke is van, s egy csomó fizetni
való cselédsége és egy még nagyobb csomó fizetni vagy törleszteni való
adóssága. Ezek így levén, a főbiró úr nem sokat törődhetik Vörös úrral,
Vörös úr igényeivel, nem még akkor sem, ha Vörös úr annyira zúgolódnék
is, a mint épen most zúgolódik.
Zúgolódik, és miért zúgolódik?
Olyan kényes dolgokért, a milyenekért minden jóérzésű apa csak zúgolódni
fogna. Vörös úr a legszebb remények fejében kérte magának lakóul a
főbirót; megkapta, ez eddig jól is volt; leánya mátkaságát a kisebbik
Bokros-gyerekkel egy helyes plánumért felbontotta; no és melyik jó apa
nem cselekednék úgy? a német uraknak nagy ebédeket, vacsorákat adott, ez
is valami; a főbirót számos izben ellátta kamattalan kölcsönpénzekkel,
mai világban ezt is kevés tiszta szivű ember tenné meg; felbontotta az
egész házi rendet, a parasztos viselet helyett úri ruhákat szabatott; a
két nagyobbik leányt gitározni taníttatta; előbb csézát, később hintót
vásárolt, hogy ha már a dolog úgy lesz, lássa az eb lelke német
főbirója, hogy urakkal van ügye. S most a hálátlan német más asszonyok
után bolondul. A két Vörös-leány itt van, eladó immár mindketteje: ha
akar a boldogtalan német lelke, hát miért nem szól? – okoskodék keserüen
Vörös Gábor úr. Bizony még utoljára én szólok. Pusztuljon, vagy
fizessen. Lépjen fel bátran, hisz leánykérőnek egy becsületes magyar
háznál sem harapták még le az orrát. Mit kiván? mi a szive szándéka?
kell pénz? az is lesz; kell jószág? hát hiszem nem viszem én el a
koporsómba házaimat, földjeimet. Vagy mit akar? Látom, inkább a kisebbik
leányomhoz huzódik, a Márikámhoz; no jó, nem bánom azt se, Zsuzsimnak jó
lesz az a másik német úr, elég derék egy úr az a Vádingér, azaz
Váidingér, az a köpczös német.
De csak szólnának! Hanem nem, mindkettő azért a jó madár Bokrosnéért
bolondul. Várj csak, asszony, nem ülsz te itt a mi helységünkben sokáig,
a felől én állok; úgy eltétetlek innen benneteket, mintha soha se
lettetek volna itt, el oda valahova az isten háta mögé a tót földre, a
honnan bizonyosan szakadtatok. Aztán nem bánom, ha ott vesztek is. Hanem
itt, ha akármimbe kerül is, úgy kell menni mindennek, a mint én akarom.
Ha már belekezdtem, nem hagyom annyiba; engem semki nem csufol! Azt a
nótás fajotokat – szólt emeltebb hangon az elkeseredett apa – adok én
nektek nótát, csavargó gaz lelkek ti! s azokra a csufolódó dalokra
gondolt, melyeket egy idő óta esténkint háza előtt szoktak holmi irigy
paraszt fajankók dudorászni. Egy hónap alatt meg kell lenni mindennek, –
kiáltott szinte egész nagy hangon, – vagy én nem vagyok többet Vörös
Gábor. Még győzi a bugyelláris, s ha nem győzné, azéba markolunk, a
kinek van. De a télre a főbiró vőm lesz, meg az a másik német is. Akkor
nevessen aztán, a kinek bátorsága van; tudom, hogy megtöltök minden
tömlöczöt!
Vörös Gábor úr ez erélyes elhatározás után, mintha egyenesen csak oda
indult volna, az istálló felé tartott. Nagy kevélyen belépett,
megvillogtatta dölyfös szemeit, s egy szép négy éves aranyszőrű csődör
farára csapott, azután meg a társáéra.
– «Villám,» «Tündér,» – kiáltott a lovaknak, – egyetek, mert holnap
ilyenkor, ha az isten is úgy akarja, nagy úr jászola előtt kapálóztok.
No ne féljetek, ide kerülhettek még aztán, meg tudlak én titeket venni,
ha kell, még tizszer is.
– Gyurka te, hol vagy?
– Itt, téns uram, ehol e! – válaszolt egy hang a kérdésre.
– Hol?
S egy fekete arczú kocsis ereszkedett le a szénapadlásról.
– Azt mondom, – adá ki a ténsúr a szigorú parancsot, – ez a két csődör
olyan legyen holnap reggelre, mint a tükör; szerszámuk, mint az arany,
csillogjon. Szegvárra megyünk.
Másnap déltájt csakugyan ott toporzékolt a két szép sárga csődör
Szegváron a megyefőnök Kripszkrapsz ő méltósága ablaka alatt. Vörös
Gábor úr fel volt öltözködve szépen, módosan, urasan, feketébe, de nem
afféle szijas nadrágba, a melyik ősi szokás szerint még nyáron is
flanellel van bélelve, hanem pompás német bugyogóba s olyan divatú
kabátba, a melyiknek a dereka a valóságos derékon alul egy araszszal
kezdődött. Ilyen szép derekakat viselt akkor az egész úri világ.
Vörös úr örömtelt szemekkel pillantgatott fel a főnök úr ablakába s
leste, hogy a főnök úr mikor veszi észre a szép állatokat. A főnök úr,
mint akkoriban több ilyrendű úr, szemes egy ember volt, sóvárgó szivű,
enyves markú; élt-halt a szép magyar ajándékért, s már messziről
megtisztelte nyájas, biztató mosolygásával az olyan benne bizó
bátortalant, kiről föltehette, hogy tudja, mi az illendőség. Most is,
bár felette sok volt a dolga, a zajra ki-kitekintett s bámulva, sóvárgó
érzelmekkel vigyázta azt a hintóba való két gyönyörű karcsú sárga
teremtést. De milyen is volt a nyakuk! hosszú, vékony, ruganyos; fejük
kicsiny, de büszke; sörényük göndör, csillogó; szügyök széles és erős;
lábaik vékonyak, de kemények, mint a hegyi szarvasé; egész formás
testükben olyanok, hogy a hozzá értő szem nem győz betelni nézésükkel.
Hát az állásuk, járásuk! még a ki sohse látott lovat, szép lovat, az is
bámulva nézte őket.
A főnök úr beintette inasát s dobogó szívvel, s mint a nyomon levő
vadász, felvont szemekkel, mosolygó ajkakkal kérdé:
– Miféle lovak ezek itt? ki az az ember? mit akar?
– Azok a lovak, méltóságos uram, a méltóságodéi, az az ember egy magyar
úr, s szeretne méltóságoddal beszélni.
Az eszélyes főnök úr jól tudta, hogy megy az ilyen dolog; azért azonnal
kegyesen rendelést tett, hogy a kocsi álljon be az udvarba, a lovak
ügyét igazítsák el, az a magyar úr pedig jöjjön fel.
Vörös úr behajtatott, de a lovakat nem köttette be a kinált helyre, csak
oda bizta egy kis ideig a kocsisra, míg majd ha netalán, így s úgy, maga
pedig csakugyan fellépdegélt a méltóságos főnök úr kegyes, biztató szine
elé.
A főnök úr két-három régóta várakozó instánst összevont szemekkel s
összecsucsorított ajakkal kikergetett, s nagy nyájasan bevezette belső
szobájába Vörös urat. Vörös ténsúr észrevette, hogy itt lehet szólani; a
csikók onnan kívülről inthettek már füleikkel a főnök úrnak, s tudtára
adhatták, hogy azt a derék magyar urat meg kell becsülni a lehető
mértékben.
Vörös Gábor úr néhány köhintéssel a mondókához fogott.
– Volna nekem, méltóságos uram, – kezdé szomorgós hangon, – egy jó
emberem, a ki egyik gyermekemet a haláltól mentette meg. Kináltam én azt
mindennel, de jóllehet, hogy szegény, még ugyan nem fogadott el semmit,
hanem arra kért, keressem fel a méltóságos főnök urat, az előtt borulnék
le, azt kérném, ha térden állva is, hogy tenné őt el mostani helyéről, s
tenné őt vissza oda, a honnan jött, a tótok közé, mert ő csak azok
között szeretne meghalni, ezt szeretné ő. No, gondolám, ha akármimbe
kerül is, én elmegyek a méltóságos főnök úrhoz, addig könyörgök,
rimánkodom, még meg nem lágyítom a szivét, nem bánom, akármibe kerüljön
is, odaadom a két legszebb lovamat, ha meg nem sértem, vagy szolgálok
akármivel, csak azt a becsületes embert visszahelyeztessem oda, a hová
kivánkozik.
A főnök úr élesen nézett Vörös uram két ravasz szeme közé, s némi
hallgatás után szólott:
[Illustration: Vörös Gábor úr néhány köhintéssel a mondókájába fogott.]
– S ki az az ember?
– Nagysás Windlicsek Venczel főadószedő úr Mihályfalvában.
– S ez szeretne visszamenni…
– Nem épen hazájába, csak a felső vármegyékbe. Itt nálunk nehezen megy
neki az élet. Nagy szegénységben vannak, ott, hogy minden olcsóbb volna,
úgy beszélik.
A főnök némely nehézségeket emlegetett.
Vörös uram, mintha zsidóval alkudnék, felállott, akközben nagy
szemtelenül valami ritka fajú tehenekről is beszélt, s bátran
odatekintett a főnök úr szeme közé.
– Az én megyémbe eltehetném azonnal valahová, talán jobb helyre, de a
felső megyékbe most bajosan. Az sok nehézséggel jár.
– Sokkal, ugy-e? hm!
A főnök valami távol eső jövedelmes helyet említett.
– Hiszen én azt se bánnám, csak jobb legyen, mint ez a mostani.
– Jobb.
– Veje is van, becsületes jó ember, annak nem lehetne-e de ugyanott,
vagy a környéken valami kicsiny kis hivatalt juttatni? Méltóságos uram,
– szólt egész biztosan a juhász, – van ám nekem még más két szép csikóm
is. Adott a jó isten.
A főnök, mintha nagy lelki harczot vivna magában, bökdöste az állát,
homlokát, bólintgatott, szólt valamit a másik két csikóról is, s jó
lelki igéretek között megszorongatta Vörös uram kezeit.
Nagy szerény alázatossággal odasugta a magyar úr a német főnök úrnak,
hogy de aztán az a derék, emberséges nagysás úr meg ne tudja ám, hogy én
jártam el a dolgát.
Eligazítottak mindent, nyilt egyeneslelkűséggel, a mint igaz emberekhez
illik is. A csikók a főnök úr istállójában maradtak, Windlicsek úrnak
kijelöltek egy Mihályfalvától jó távol eső hivatalt, valamint a veje
számára is valami kevés tudománynyal járó útbiztosságot, s Vörös Gábor
ur nyert perével visszasietett Mihályfalvába.
Természetes, hogy mindez most sokkal nehezebben fogna menni. Átlátom a
czáfolhatatlan okot. Most magyar emberek ülnek a hivatalnoki székekben,
ezek pedig, úgy hiszem, mind csupa szemenszedett lelkiismeretes emberek,
igazságért élők-halók, ajándék-csikótól irtózók. Ezek előtt Vörös Gábor
uram dolga merőben hihetetlen; tudom, hogy az ő ajtajukon egy ilyen
becsületes, társán segíteni törekvő ember hiába is kopogtatna.
Mihályfalvában e szép egyezség után pár hétig minden a legrendesebben
ment; a főbiró, mintha érezte volna, hogy baj lesz, még sűrűbben járt
Biró Sándornéhoz, a hol nem egyszer pihenőben kapta Weidinger urat.
Csakugyan Vanda egyre szépült, különben is kövéres arczái még jobban
megteltek, nagy, világos szemei élénk, ingerlő tűzben lobogtak. A derék
fiatal nőt gyönyör volt nézni.
Pedig anyja, a főadószedőné se feledkezett meg magáról; akkora fürtöket,
táphajakat toldozott a szükséges helyekre, hogy feje tetejét egészen
megfiatalította; gondoskodott redősödő arczáról is, a mennyiben az
alkalmatlan gödröket, barázdákat a legfinomabb rizsporral és csak
kevesek által ismert festékkel tömte be. E munkás anya leánya mellett
egészen úgy tünt fel, mintha azzal a legnemesebb versenyre akart volna
szállani. És csakugyan szállott is. Hisz elég fiatal volt még, csak nem
hagyhatta magát. Egy jó nevelésű asszony különben is igen későre szokott
megöregedni. S Widlicsek Venczelné asszonyság pedig épen ilyen jó
nevelésű nő volt.
Itt ez oldalon akadálytalanul folyt tehát az élet. Sándor nem
akadékoskodott, ő az ifjabb hivatalnokokkal foglalta el magát, azokkal
kártyázott, éjjelezett, a mint ezt a gavallérság és műveltség úgy hozta.
De Bokros Mihályné ténsasszony nem mulatott épen mindig jól. Néha
akaratlanul is Andrásékra gondolt, s megsértett anyai szive olthatatlan
haragra lobbant. Eleintén titkolni akarta, hogy haragszik, úgy mutatta,
hogy ennyibe se veszi az egészet e! S ujjaival nagyot csettentett.
Föltette magában, hogy ha el találnának jönni, nem ereszti be őket a
szobába, nem talán még az udvarba sem.
Óh! mennyi mindent a szemükre fog hányni, hogy lerakja azt az ostoba,
eszeveszett embert, s hogy megemlékezteti azt a rongyos papleányt.
Szive, lelke égett a boszuállásban.
Mivel azonban Andrásék csak nem jöttek, a ténsasszony a sánta
szabónéval, a temetősori Séni Böskével s néhány ily boldogtalan evő-ivó
asszonynyal ült egybe. Menyére haragudott s kerülte Sándor fiát is. Maga
sem tudta, miért, hogy s mikép: kezdett előtte alkalmatlan lenni az a
sok járó-kelő német. (Zsidók is jöttek néha, sőt többször, de ezek már
csak a ténsasszonyhoz s mindig sürgős dologban).
– Micsoda lakodalom volt az én házamnál! – szólt egyszer elgondolkozva,
de kemény, mérges hangon a sánta szabónéhoz. – Hanem tudom, nem is lát
olyat egyhamar Mezőmihályi.
A vén asszony büszke szivének még most jól esett a fényes multon
éldelegni.
– Itt ült – folytatá, nekielevenedve – az úri rend szine-virága: a
Muzsnay urak, Álmos úr, Alfonz úr, József úr, itt ültek a Baloghi urak.
Hej, hogy evett-ivott az a kevély Baloghi Lajos, hogy emelgette rám a
poharát! – s elkomorodott.
Ki tudja, mi minden juthatott eszébe. Különös, hogy a német urakat, a
kikre pedig akkor oly büszke volt, nem emlegette.
– Milyen sültjeink, süteményeink voltak! – tördelé magában emlékeit. – A
köznépnek tehenet vágattam, hogy hadd tudja szegény, kinél van a
lakodalom. Tiz akóst üttettem csapra, hadd igyanak, mondom, így tették
ezt a régi öregek is. Volt is kedv, kurjongatás, még harmadnapra is
egyre vivátozták a nevemet.
– Igaz! – jegyzé meg röviden a sánta szabóné.
– Igaz? de igaz ám!
S a vén ténsasszony nagy méltósággal leemelvén arczáról pápaszemét,
szétnézett, s ha menye ott ült volna előtte, ilyen szavakkal fordult
volna hozzá: «Te loknis, vuklis, pingált, puderozott háládatlan, úgy
tudd meg, hogy az a vörös fejű tót apád tűvé tehette volna az országot,
míg ilyen anyósra akadt volna, ha akadhatott volna, mint én. S ehol
mégis…»
Fölemelte izmos kezeit s kemény, átkozódó szavakban tört ki (mint a
kiket a baj okozójául tartott) András ellen, férje ellen s az egész
Biróhad ellen.
– De micsoda egy asszony is lesz abból a rongyos leányból? hát mit
tanulhatott otthon abban a sövényfészekben? hát hogy tegye az már a
lábát egy jóravaló gazdaságba? Teszem azt, ha adnék nekik valamit (nem
sok volt már, a miből adjon), egy-két darab földet, rétet, azt a
Suba-féle szőlőt, egy pár ökröt, egy fejős tehenet (ilyenek már mind nem
voltak), hiszen a boldogtalan teremtés azt se tudná jó szerével, mit
csináljon velük. Szegény jámbor te, hát még a munkásokra főzni! te
tudnál? És még te mertél belépni egy ilyen familiába?
Egy kis szünet után – mialatt csak úgy tépte, szaggatta le magáról a
ruhát – ismét folytatta:
– No jó, hát ha már olyan házasodhatnékja volt annak a vén bolondnak,
hát nem voltam én itt, hogy szóljon? Vagy hát ki vagyok én? nincs nekem
eszem? nem tudtam volna én egy hozzá illő leányt teremteni? szépet,
módosat? (most nem tette hozzá: úri vért). Ott van la! bezzeg neveti
most a város, hogy majd kiég a szemem. A Bokrosné menye ahol ni, ezt
teszi, azt teszi! Nem, nem, látom, már az utczára sem mehetek ki miatta.
Elhallgatott, s fáradt, merev tekintettel nézett maga elé.
– Az én menyem? – pattant föl egyszer, öklével nagyot csapva valami
vászonnemüre; – az én menyem ugyan nem!
És sápadt ajkait úgy összeszorította, mintha soha sem akarná többet
szétnyitni.
– Hanem majd megmondom, hogy kié! – s durva, ocsmány szavakat mondott. –
Nem, ide soha be nem teszi a lábát, nem, a mig én élek. Az én tudtommal
nem történt sem a lakodalmuk, sem a bejövetelük, hozzám ugyan ne is
forduljon egyik is soha! Tőlem ott veszhetnek éhen, mert tudom, hogy
utoljára is az lesz a végük!
E szavak után – mintha már végkép kidühöngötte volna magát – reszketve
hanyatlott székébe.
– Micsoda házban laknak? – kérdé a sánta szabónét kigyuladt arczczal.
– A nagy kovács házában, a temetősoron.
– Micsoda? egy zsellérházban? Ez a Bokrosné fia? No, ezt se gondoltam
volna, hogy megérem!
Hosszan csóválgatta fejét és nevetni igyekezett, de csak kiáltott,
hörgött, nyöszörgött.
A sánta szabóné pedig, hogy se inni, se enni nem kapott, csöndesen
kihúzódott a szobából, s hagyta az öreg asszonyt nyöszörögni és
veszekedni.
Az csakugyan nyöszörgött és veszekedett is magában szinte estig, s észre
sem vette, midőn egy fiatal, szelid arczú menyecske lépett a szobába,
ugyanaz, a ki az első vasárnap meglátogatta Bokros Andrásnét.
Köszönt, de az öreg asszony nem fogadta el, beszélt, mormogott magában
tovább.
– Micsoda? – fordult egyszer hirtelen a menyecske felé, kit most vett
észre, – mit mondasz?
– Hogy mondom Klárinak hivják! – válaszolt a fiatal menyecske, ijedt
tekintettel méregetvén az arczából kikelt vén asszonyt.
– Kit?
– Az András bácsi feleségét.
– Hát aztán ezt ki kérdezte?
– Vagy nem a nénémasszony kérdezte? Hiszen im most mondá: azt se tudom
kicsoda micsoda, hogy hivják.
– Én? – kiáltá a vén asszony, s kábultan, nevetve tekintett a leányra.
Egészen odament hozzá, mintha még egyszer akarná hallani azt a nevet.
– Én biz úgy értettem! – akadozék a leányka.
– No hát akkor rosszul értetted. Mi közöm nekem az ő nevéhez? Hát te
honnan tudod, hogy így hivják?
– Onnan, hogy voltunk nála a Kaszás Ferencznével.
– Az András feleségénél? – kérdé előre tolt fejjel Bokros Mihályné.
– Ott.
– Hát miért?
S az öreg asszony merev tekintete nyiltan kifejezte, hogy mindent
szeretne tudni. Azért öntudatlanul gyorsan kérdé:
– Nos? – s háttal fordult a leánynak.
– Csak mondok, nézzük meg; édes apámék is igen akarták tudni, milyen
asszony, milyen a szobája, s milyen a beszéde.
– Hát milyen?
– Az bizony szép egy kis asszony.
– Hm! kicsiny? Persze…
– Nem olyan nagyon; van akkora, mint a mi Eszterünk.
A Sándor feleségével nem merte összehasonlítani, bár az volt a nyelvén.
– Kissé soványas.
– Sovány? úgy? Azt gondolta a jámbor, hogy majd itt szépen kihízik.
– Az biz elég telt ábrázatú, piros és fehér is. Szépecske.
– S aztán hogy fogadott benneteket?
– Nagyon jól. Megmutogatott mindent.
– No és van ruhája? – tudakolá Bokrosné, meg sem mozdulva helyéről.
– Nem sok.
– Persze, – mormogá a vén asszony kaczagva, – azt gondolja, majd ád az a
bolond anyósom. Azt tegye csak el! Adjon az, szentem, a kit a
lakodalmadba hivtál, adjanak azok a rongyos atyádfiai. Mert én ugyan
nem! Hm! hát aztán engemet említett-e?
– Igen bizony. Sajnálta, hogy András bácsi nem hívta se apámékat, se
néném asszonyt.