arczát látni.]
A koczkás kabátos, félmagas tetejű kalapos ember most felé fordult.
Azután elnevette magát, valamint a kabátos ember is.
Közelebb léptek egymáshoz, s vidáman köszöntgettek.
– Maga az, Halász bátyám? – szólalt meg András mosolyogva, de mégis némi
félelemmel nézegetvén az eleven, mozgékony sovány emberkét. – Hát hogy
került ide, s éppen ebben a ruhában?
– Mindjárt elmondom, András öcsém, csak ülj ide mellénk, ez a két
tisztes úr itt – mutatott Halász bácsi két rongyos, gyolcsos tótforma
emberre – szintén D… vidékéről valók, valami pusztát akarnak
kiárendálni, a Borotás gróf pusztáját. Sándor is velük tart, ha
pénzmagra tudnánk szert tenni, ő lesz a fő-főimposztor! – s a sovány
emberke hangosan nevetett, mely nevetésben nyiltan ki volt fejezve, hogy
az árendálásban van valami furfang.
Bokros András oda ült a leendő árendások mellé, s izgatottan várt minden
szót.
– Hogy vannak, hogy vannak, kedves András öcsém? – szorongatá a vidám
emberke András kezeit. – No lássa, oda tul azt hallottuk, meghalt.
– Nem én, az édes apám halt meg.
– Öreg volt, oda való volt. De azt is beszélték, hogy a felesége… – s a
kis emberke csak úgy súgta a szót. – Az ám, öcsém, hogy összeadta volna
magát.
– Az én feleségem? – pattant fel András szikrázó szemekkel. – Ki mondta?
Az én feleségem becsületes asszony, a mi házunkhoz nem jár be német, se
zsidó, se ur.
– Rosz nyelvek, rosz nyelvek, öcsém! Különben se baj, az asszonyokra nem
kell sokat adni; az én feleségem se volt a világ eleje, de Becker Sándor
öcsém sem az ám. Tudja-e, András, hogy Sándort nem Bokrosnak hívják,
hanem Beckernek? Csak úgy kaphatott hivatalt, ha egészen átáll a
németekhez.
Megint odasugott András fülébe:
– Ne mondja tovább, öcsém, csak magának mondom: engem meg Fischer
bácsinak hívnak. Eb lelke németjei, nem adtak máskép hivatalt nekem se,
hanem azért, persze, a nemzetségemet, a hires Halász-nemzetséget nem
tagadtam ám meg. Forduljon csak egy kicsit az idő!… De lelkem András
öcsém, igyék! Hej, micsoda bor ez? Mondom, forduljon csak egy kis jó
idő, jőjjön egy kis áldott magyar világ, jőjjön csak az a… Hej, hozná
már az a felséges teremtő! Ugy-e, öcsém, itt lehet beszélni, itt
magyarok közt vagyok? Ez a két… német nem ért ám egy szót is itt
magyarul, ezektől beszélhetünk… Hogy mondom, ha még egyszer azt
dalolnák:
«Kossuth Lajos iródiák…»
– Nem úgy van-e, kedves lelkem András öcsém, a ki árgyélusát? – s
magastetejű kalapját odacsapta az asztalhoz. – De úgy van bizony! Fujom
én még ezt a nótát, nem halok én meg addig! Meg aztán ha meghalnék,
akkor is fölkelnék a szép magyar nótára, hát ha még egyszer megérném
azt, hogy viczispánt választani mennék Szegvárra! Huh! felséges
teremtőm, hozd el azt az időt!
S a Fischer-gunyába öltözött Halász bácsi kitárta két karját, mintha egy
elveszett régi kedves szép világot akart volna még egyszer a szivére
ölelni. Nézett mosolyogva, nevetve; kaczagott, ivott, hogy bennülő apró
szürke szemei könybe lábadtak; jártatta kezeit a levegőben, susogott,
mormogott magában valamit, s megint odafordult Andráshoz.
– Öcsém te, kedves öcsém, de szeretem, hogy látlak! Tudod-e, hány
esztendeje, hogy nem láttalak? Elmentünk innen 55-ben, ma a 60-ban
járunk. Te András, ha igaz volna a régi jövendölés: «Ezernyolczszáz
hatvan, a mit vártunk, megvan!» Micsoda, te? András? Pedig ugyan
mozognak ám még arra mifelénk is, pedig ott ugyan sok a morva, cseh, hát
erre itt a szülötte földön? Ne gondold ám, öcsém, hogy árendálni
jöttünk, hiszen olyan koldusok vagyunk én is, Sándor is, meg az anyátok
is, mint csak a templom egere, hanem mondok: eljövök, megnézem, hogy áll
erre a világ, mert egy kis jó szél kezd fujni.
András megrántotta Fischer bácsit, hogy mégis ne beszéljen, mert az a
két német úgy néz, mint a kigyó, még baj származhatik. Menjünk hozzám,
ott beszélhetünk bátran.
Fischer bácsi szólt egyet-kettőt tört németséggel a két különös társhoz,
s ő maga megindult Andrással.
Bokrosék ott laktak most is a temetősoron, de a régi szegényes kovácsház
egész más formába öltözött. A törpe szobák fölemelkedtek, az ablakok
megnagyobbodtak, az udvar egy hozzávett házhely által kiszélesedett; a
kertben új oltványok kezdtek sorakozni a régiek mellé, az istállóban
három megtermett jó ló kapálta (a mikor fuvarba nem mentek) a padlatot,
a kocsiszinben két kocsi állott a legjobb karban, egyik ernyős, a másik
közönséges paraszt szekér.
Fischer, azaz itt Halász bácsi, a mint belépett az udvarba,
elcsodálkozott a szép renden, tisztaságon, alkalmas helyiségen.
– Öcsém, kié ez a ház?
– Az enyém, bátyám!
– Üm! Tán a feleséged után?
– Az ő varrótűje után, meg az én munkám után is.
– Hát ez a sok leány itt a folyosón mit akar?
– Azok varrni tanulnak.
Ekközben kilépett az érkezők elé András felesége.
A papleány épen úgy volt öltözködve, mint egy egyszerű hivatalnokné,
tisztán, de minden czifraság nélkül. Fekete-barnás ruhája jól állott
telt piros szőke arczához. Járása, kelése, tekintete, magatartása maga
volt a nemes komolyság.
Halász bácsi alázatos tisztelettel köszönt a szép fiatal asszonynak,
kiről odaát túl a s....i hegyek között az öreg Bokrosné annyi rosszat
beszélt.
Bokros Andrásné nyájasan köszöntötte a vendéget, azután növendékei közé
ült.
– András öcsém te, – szólalt meg odabenn a szép tiszta szobában Halász
bácsi, – ez a te feleséged?
– Az, bátyám! – válaszolt András édes büszkeséggel.
– Ténsasszonynak hívják, ugy-e?
– Nem, mi nem vagyunk urak.
– Az anyád nagyságos asszony, az öcséd is az, képzeld, engem is annak
hívnak, s az öreg ember rongyos ruhájára mutatott. Conventiónkban van a
titulus. Hm! szép, derék feleséged van. Jól éltek?
– Istennek hála!
– Egy baj sincs?
– Nincs.
– Vannak gyermekek?
– Van egy lányom s két fiam.
– Sándornak egy sincs. Hm! Szerencse.
– Miért? – kérdé megütődve András.
– Jobb úgy. Legalább senki sem veti szemére, hogy fajtalan asszony.
András nem kérdé, hogy hát a Sándor felesége az; hallgatott, s mintha
ama kemény szó ő reá nehezednék legjobban, mélyen sóhajtott és elpirult.
– Már öcsém, én kimondtam, ha hibáztam vele, engedj meg! – szólt a vidám
kis emberke egészen elkomolyodva. – Nyelvemre szökött a szó. Ugy-e,
vigyáznom kellett volna?
Pár perczig hallgattak.
– Mondtam én különben Sándornak is: «Öcsém, minek jár ez a sok
katonatiszt a házatokhoz? Meglásd, egy se hoz rátok jót!» Úgy is lett.
– Roszul élnek Sándorék? – kérdé András levert tekintettel.
– Elég roszul. Hanem a fő az, hogy semmijük sincs, se földjük, se
hivataluk. Sándor is máshova jár, felesége is mással tart. Én is
elpusztultam miattuk.
A kis ember a mint saját sorsára tért, egyre jobban elkedvetlenedett.
– Sándor iszik? – kérdé András szomoruan.
– Hogy ne innék, ha kap? Idegen földön egyetlen jó barát, atyafi, tudod,
öcsém, a bor. Iszom én is, hát mit csináljak? Örömest kezdtem volna
valamihez, hanem öreg korban nem igen megy már semmi. Lenézik az embert.
Ha jókedvű, azt mondják, részeg; ha kedvetlen, azt vetik, goromba. Ha
tehetem, inkább a jó kedvet választom, egy a fizetés úgy is. De szép
alkalmatos szobátok van, öcsém!
– Az öreg-utczai szobák nagyobbak! – mondá András egyenes szivvel.
– Ott is van házad?
– Van.
– Oda hozathatnád az anyádat.
– Ha jönne.
– Ne add a koldus kezébe a krajczárt, mert némelyik kevély, csak vesd a
lábához; ha odább mentél, ne félj, mert fölveszi.
András anyjára gondolt, s megcsorrant a könyű szemében.
– Emlegetett-e bennünket néha anyám?
– Tégedet nem, de a feleségedet elégszer. Pocskolta. Azt tartotta,
semmivé tesz.
András felesége halkan belépett, terített, poharakat tett föl, s a
cselédnek némi rendelést adott.
Az öreg Halász bácsi a mint megpillantotta az aranysárga színű bort,
akaratlanul is mosolyra vonta ajkait, térdeit veregette, s vidámabb
tárgyakra vitte a beszédet. Előkerültek a német tréfák, bálok,
mulatságok, hanem András nem költ reájuk semmit.
– Ugy-e, öcsém, azt mondod: mind szép ez, hanem jőjjön csak egyszer
vissza a régi magyar világ! Hsz persze, persze, ki is ne ohajtaná azt!
Azt hiszem, még Becker Sándor öcsém se bánná. Te, de felséges egy ital!
Haj, édes teremtőm! honi, a szülötte földről; ti mindig ilyet isztok?
Gyere ide, bolond Sándor te, maradjunk itt.
S az öreg ember édes kedvvel hajtotta fel csordultig telt poharát.
– Ugy-e, öcsém, nem haragszol, hogy iszom? Iszom, mert lásd, nekem
jobban esik, mint nektek. Ugy-e, igyam, öcsém, kedves András öcsém?
Tölts te is, mert valakiért iszom: «Isten éltessen minden jóravaló
asszonyt!»
XIV.
Azalatt, míg a neki bátorodott Halász bácsi a jó bor s szives kinálgatás
vonzó ereje mellett Becker Sándorról, a fiatal nagysás asszonyról s a
nagysás Widlicsek-familiáról a sok között még olyanokat is elbeszélt, a
miket szinte jobb lett volna végkép elhallgatni, az öreg nagysás
Bokrosné asszonyság nagyon szomorú órákat élt; szép drága selyemruhái, a
miket olyan édes büszkeséggel vásárolt össze a kellemetesebb
esztendőkben, jobbára mind elpusztultak, de nem annyira a rongyosodás,
mint inkább (csak kimondani is szégyen!) az eladogatás által.
Egyiken akkor adott túl, mikor a kenyér fogyott el a háznál, a másikon,
mikor nem volt mivel tüzet rakni; a finom csipkefőkötőt akkor tette
zálogba (és soha sem birta kiváltani), mikor… akkor, igen, akkor, mikor
a lelketlen szegénység a szük vacsorák miatt ordított, és nem akart
tudni sem istenről, sem emberről, sem könyről, sem könyörgő rimánkodások
és alázatos igéretekről. Akkor fogyott el minden: ruha, pénz, becsület,
tisztesség, szemérem, mikor a nyomoruság beköltözött fiával együtt a
szegény nagysás öreg asszonyra. Ez a rettenetes had, talán hogy az
öregség iránt mutasson némi kiméletet, először is nekiment Becker
Sándornak, lenyütte róla a drága ruhát, leette róla a fiatal egészséget,
kiszítta szemeiből a csillogó tüzet, leverte lábáról s olyanná tette,
mint egy csavargót, s kinek hétszámra sincs betenni való falatja; azután
megfogta a szép fiatal asszonyt s beledobta az örvénybe, a melyben
mélyebben ereszkedni lehet, de melyből kijönni képtelenség valaha. Végre
a nyomor az öreg Bokrosné asszonysággal is elbánt. És ime, hogyan?
Az egykori kövér, derék testes asszony olyan, hogy legnagyobb ellensége
sem ismerhetne reá: sovány, rongyos, beteges, erőtlen, mérges, minden
szóra sir, és minden kósza jobbacska hírre mint a haldokló reménykedik.
Ha valaki egy kanál jó étellel megkinálja, mosolyog, hizeleg, mintha
egész mezőmihályi életén keresztül egyenesen csak e boldogtalan
mesterségben gyakorolta volna magát.
Ha valamelyik a cseh nagysás familiából rárivalkodik, sarokba vonul s
onnan tekintget kifelé, elfojtott átkozódásokkal, mely átkok pedig
jobbára Andrást illetik, és gonoszlelkű feleségét. Azt, a kinek
köszönheti Bokrosné egész nyomoruságát.
Vagy van valaki, a ki abban a hitben él, hogy az öreg Bokros Mihályné
nem a rongyos papleány miatt költözött el szülötte földjéről, a honnan
elmarta jó érzésű szivét a szégyen?
Az öreg Bokrosné épen künn üldögélt egy alkalommal úgy alkonyattájt,
sötétzöld rongyos viklerében (a milyen tisztes ruhadarabot azelőtt a
koldusnak se mert volna adni) s bizonyosan Bokros Andrásnét szídta,
átkozta magában, midőn nagysás Becker Sándorék egyszobás zsellérhajléka
előtt Bokros András szekere állott meg.
Bokrosné, a mint fölismerte fiát (oh! mindjárt felismerte és sirt), azt
gondolta magában, visszautasít mindent, nem békül; megmondta, hogy nem
bocsát meg soha, nem, nem is bocsát meg. Meghal inkább, mindegy már úgy
is. Lássa az egész világ, hogy a mit ő kimond, azt meg is állja. Ő nem
bántott senkit, hanem bántották őt, ő javát akarta mindenkinek.
– Édes anyám, – szólalt meg András lassú, szelid hangon, – haragszik-e,
hogy eljöttem?
Az öreg asszony összefogta viklerének rongyos szárnyát és szólni akart,
de csak zokogott. Felkelt és ment előre, a nélkül, hogy fiát csak egy
szóval is hívta volna. András követte és belépett egy olyan szobába, a
milyen rongyos, szegényes, nedves hajlékban még talán soha sem volt.
– Mit akarsz? – szólalt meg végre az anya, a sötétben némi bátorsághoz
jutván.
András nem tudott szép érzékenyen neki kerülni a dolognak, egyenesen
válaszolt:
– Haza akarom innen vinni édes anyámat.
– Engemet? – hörgött hosszú fuldoklással az elhervadt öreg asszonyság.
– Igen is, ha eljő hozzánk.
– Én, hogy hozzátok menjek? Nem, fiam, az én lábam a ti küszöbötöket
ebben az életben nem lépi át, azt tudom! Egy szót se szólj, eszemen
vagyok, tudom, mit csinálok. Bolondnak ne tartson senki. Mert az a
hitvány, részeges Fischer, hogy egy pohár borért legyalázott bennünket,
ne hidd, hogy mi már a ti paraszt kegyelemkenyeretekre szorultunk. Van
nekünk is, van; adott az isten. Csak legyetek urak!
– Nem mi vagyunk azok! – mondá András sértett önérzettel.
– Ha azért jöttél, hogy engem hazavigy, akkor eligazítottad a dolgodat,
visszafordulhatsz, én jó helyt vagyok.
– De lelkem édes anyám, mi megbecsüljük, hiszen mi szeretjük.
– Tudom, hogyan szerettetek. Fizesse meg az isten!
S a vén beteges, elaszott asszony sírva hajtotta fejét tenyerébe.
Ezalatt belépett a szobába Becker Sándor alázatosan. Az egykori nyalka
gavallér ifjú úgy volt öltözködve, mint egy részeges, korcs
mesterlegény.
Hosszan folytak a panaszok, vádak, mentegetőzések.
S a vén nagysás asszony csakugyan nem ment haza a parasztok közé.
– Dehogynem! – szólt másnap, midőn Sándor Andrásról mondott valamit
tréfás gunynyal. – Azt gondolták, majd én mindjárt egy szóra hazamegyek,
megkérlelem alázatosan azt a kevély, lelketlen asszonyt, hogy így
engedjen meg, úgy bocsásson meg, bolond voltam, rosszul cselekedtem,
ezután jó leszek, csak az ő kedvükben fogok járni. Ohó, nem halt még ki
belőlem a Bese-vér, nem szedték az én nemzetségemet a szemeten, mint az
ő koldus atyafiságát. Fáj nekik, hogy uri asszony vagyok, nem megyek el
hozzájuk szolgálónak, hogy itt nagysás asszonynak neveznek, mert tudom,
azt irigyli az a rosz, gonosz szivük. No hát ha az vagyok! Az kapja meg,
a ki érdemli. Bezzeg hiába loptak, tolvajkodtak ők, mert tudom, még sem
becsüli őket senki. Hm! azt mondják, az ura kocsis. Talán ide is fuvarba
hozott valakit? Ő meg valami roszféle, mert különben nem is varrna
zsidónak, németnek. Hogy én még ő hozzájuk menjek, én!…
– Elmehetnénk bizony mindnyájan! – szólt közbe egy festett képű fiatal
asszony, az András-hozta kalácsból falatozván nagyokat. – Ott jobban
éltünk, mint itt.
Az öreg Bokrosné megvetéssel tekintett meggondolatlan menyére.
Az utolsó nap nem jött még el, a kevély, nyakas öreg asszony remélt,
hitt; hitte, hogy minden jobbra fordul, Sándor jobb hivatalt nyer, s
jobban, szebben fog menni minden. «Milyen szép lesz majd, – gondolá
előre is diadalmasan, – mikor a szemükbe vágom oda: hitvány rosz szivek
ti, azt gondoltátok, már én nekem végem! Most ni, ehol itt vagyok, uri
asszonyság vagyok azért is, ti pedig rongyok, hitványak vagytok!»
Lehet, hogy ez így mind csakugyan szép is lett volna. Azonban…
Hm! ha e goromba «azonban» útját nem állaná annyi sok szép tervnek,
reménynek.
Az a világ, a miről Halász bácsi Mező-Mihályiban csak úgy félve,
suttogva beszélt, csakugyan erőre kapott. S e változás – a mint mindenki
tudja – sok, sok gyászt, szerencsétlenséget hozott magával.
Kitüzték a nemzeti szín lobogókat, előkeresték az elásott rozsdás
kardokat, felöltötték az ezüstgombos prémes magyar mentéket, zsinóros
szép karcsú attilákat, hetyke gavalléros pitykés kék dolmányokat,
felhuzták a szép magyar nadrágot, rojtos, sarkantyus csizmát; a rut
köcsögkalap helyett darutollas, sastollas, kócsagtollas süveget,
kalpagot tettek a főre. S oh! istenem, megzendült a régi dal, feléledt a
magyar szó, a haldoklók visszakapják erejüket, sok megkészített koporsót
a padlásra dobtak; de ki is akart volna most meghalni, mikor még egyszer
szinről-szinre láthatta a szép magyar világot!
Daloltak, trombitáltak, muzsikáltak; vigadott szegény, gazdag,
boldog-boldogtalan. Még a leghalálosabb ellenségek is békességre léptek.
De a trombita nem mindenkinek hirdetett örömet; örömet azoknak, az igaz,
a kik mentek követválasztási pántlikás zászlókkal, felbokrétázott
kalapokkal viczispánt választani; vidám ebédeket enni, virradtig
tánczolni! de a trombita, a magyar tárogató keserüséget fútt azoknak,
kik (mint a nem ide való madarak) mentek vissza hazájukba magastetejű
kalapokban, sok apró gyerekeikkel, kutyácskáikkal, kalitkáikkal.
Ebben a szomorú csapatban huzódott tovább faluról-falura a nagysás
Widlicsek-család, a Becker-család, s maga az öreg nagysás Bokros
Mihályné is. Bár senki sem keresi, tudom, hogy hát azok melyik csapatba
mentek, már csak megemlítem, hogy itt huzódtak a mihályi urak is, a
főbiró gyermekeivel, franczia asszonyával s a gavallér poczakos
Weidinger ur, ki egykor Bokros, később Becker Sándornak kebelbarátja
volt. Hát Vörös Gábor uram, a gazdag tekintetes Vörös Gábor ur? Isten
tudja, hova lett; elszegényedett, azt pedig, hogy egy szegény bukott
ember merre jár, ki keresné?
Így mentek a dolgok, sokaknál szomorura változtak. Igen is, már csak
mondom úgy, a hogy van.
E szomorú és vidám napok után egy januáriusi hideg, havas estén… valóban
ha valaki azt hiszi, hogy a szegény öreg Bokros Mihálynéről beszélek,
kijelenthetem, hogy épen arról; az ő fogadott kocsija volt az, mely
Mező-Mihályiban, az öreg-utczán Bokros András szép nagy udvarába
bedöczögött. Mit érezhetett a boldogtalan nagysás asszony, midőn beesett
gyönge szemeivel embert, cselédet kutatott az ismeretlen telken? szive
erősen, fájón dobogott, ugy-e, ajkai a szégyentől és rivástól
reszkettek? Szomorú, hazug mentegetéseken, nem igazi okokon jártatta
eszét? Arra készült, hogy kevély, büszke lelket mutasson most is, vagy
megalázza magát és kegyelmet esdekeljen egy gyűlölt, irgalmazott
asszonytól? Megfordult-e eszében, hogy jó lenne visszafordulni, leugrani
a szekérről és törtetni a hóban mindaddig, míg valami jótékony vadállat
szétmarczangolná azt a szivet, a melyben élet úgy sem lakik immár, hanem
csak szégyen, megaláztatás, keserűség és…
Oh! ki láthat abba a szívbe, a melyet ütnek, és mégis kaczag; gyaláznak,
és mégis hizeleg: széttörték, és mégis élni kiván, élni, ha mindjárt
halálos ellenségének egy utolsó megvetett zugában is?
Eredj, fordulj be szegény öreg asszony bátran, ne szégyeld, hogy rongy,
czafat rajtad a ruha, ne szégyeld, hogy a szemed közé néznek; ne tudd
most, hogy csak a csontod, bőröd, mint egy hányt-vetett özvegy
asszonynak, s hogy a régi díszből, méltóságból még csak egy szemecske
sincs se testedben, se lelkedben.
Szállj le, köszönj vidáman, úgy illik, a hol jő elébed fiad, András;
vagy sírj és áruld el: fiam, gyermekeim, én nyomorult vagyok, igen, igen
nyomorult! ne verjetek ki, hadd halok meg itt a szülötte földön, hadd
fekszem az uram mellé, hadd nyugodjam ott, a hol a többiek porlanak!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
András ölében vitte be sirva, szorongatva csókolva az ősz, töpörödött,
maréknyi kis öreg asszonyt; nem kérdeztek tőle semmit: honnan jött,
mikor indult, haragszik e még? ugy-e, most már itt marad állandóan s jó
puha ágyba fektették, melengették, borogatták; oda borult ágya elé fia,
menye, sőt a már szinte alvó unokák is felvetették fejüket, kinyitották
nagy, szelid, bámuló szemeiket, s nézték azt a beteg öreg asszonyt, a
kit az ő édes apjuk és anyjuk úgy sirat, olyan jajgatva, fuldokolva.
[Illustration: András ölében vitte be sirva…]
Az öreg Bokros Mihályné mikor valamennyire magához tért, fölemelkedett,
kiemelte egy kissé száraz ujjait a takaró alól, félve, nehogy az az
asszony meglássa a rongyos ruhát, s rekedtesen, tompán, mintha a hang
valami mély sír fenekéről törne fel, dadogva szólt:
– Meggyógyulok én, aztán tovább megyek, haza megyek, most Sándorék
hivatalt keresni vannak; ez a kocsis erőnek erejével ide hozott.
S az öreg asszony annyi kínos hazugság után erőtlenül esett vissza a
vánkosok közé. Egy pillanatra elfelejtette, hogy Sándorék isten tudja,
hol és miben járhatnak, hogy azok őt már régen lerázták nyakukról, s
hogy azokhoz ő hiába menne, még ha igazán menni is akarna. Büszke
lélekkel, melyet a legnagyobb nyomoruság és megaláztatás se tudott
végkép megszelidíteni, fordította el tekintetét szerető gyermekei elől;
fogai addig vaczogtak, míg végre darabokra tépdesték az elnyütt testből
mindenkép kiszökni törekvő boldogtalan lelket.
Hajnalra elcsendesedett minden, s mire a nap végighintette sugarait
Mező-Mihályi városa fölött, akkorra sokan megtudták már, hogy imént az
öreg Bokros Mihálynéra harangoztak, arra, a ki valamikor még tekintetes,
nagyságos asszony is volt!
KÉPJEGYZÉK.
1. Hát az miféle, kiféle? mondja csak még egyszer, komám uram 9
2. Hát nem szép fiú ez? 20
3. Ugyancsak puffogtat ám ott a kapaszkodónál valaki a korbácscsal 41
4. Nem megyek, kisasszony 66
5. Ki az? – kérdé nagy hangon a konyhaajtóban a háziasszony 72
6. Hát ez az aranyos márvány-tábla kié? 87
7. Mit akarsz ezekkel a parasztokkal? 98
8. András egy kora tavaszi estén benyitott anyja szobájába 113
9. Fiam, szólalt meg egyszer valami nyöszörgő hang 121
10. Látom én, András, hogy jobb lett volna nekem egyet sem szólnom 131
11. Mit írjon, hogy írjon 144
12. Isten hozta édes apám uramat 157
13. Vörös Gábor úr néhány köhintéssel a mondókájához fogott 180
14. Az idegen ember háttal ült a kapunak s így nem lehetett arczát látni
207
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
2 |Muzsnya-portán, hol |Muzsnay-portán, hol
6 |városi rekter |városi rektor
6 |vsgyon |vagyon
6 |sóhantott |sóhajtott
15 |koesira |kocsira
22 |Ne bántsd |– Ne bántsd
27 |bogy csakugyan |hogy csakugyan
38 |tensasszonnynyá |tensasszonynyá
38 |penzinonatus |penzionatus
38 |ozsonák |ozsonnák
41 |messziról |messziről
42 |ritkoltva |rikoltva
48 |melletl |mellett
49 |kiszasszonynak-e |kisasszonynak-e
53 |Muznay urak |Muzsnay urak
53 |épő piros |égő piros
59 |bőre és piros arczra |bőrre és piros arczra
65 |pehelylyágyságú |pehelylágyságú
66 |kezéből kivevém |kezéből kivevén
79 |bogy mennyire |hogy mennyire
81 |azt binnék |azt hinnék
85 |fogadta vendéget |fogadta vendégeit
85 |hagy őt |hogy őt
86 |nyájassaggal |nyájassággal
92 |almáriomat |almáriomot
94 |szárnya kelni |szárnyra kelni
99 |azól egészen |szól egészen
103 |poháköszöntőt |pohárköszöntőt
106 |tekintsem |tekintsen
113 |födbirtokos |földbirtokos
125 |talalja fel |találja fel
129 |megy-e. |megy-e?
139 |heidelhergai |heidelbergai
144 |Nézet hosszan |Nézett hosszan
158 |azza! az |azzal az
173 |ténasszony hol |ténsasszony hol
185 |Te |«Te
185 |mukásokra |munkásokra
202 |httték |hitték
213 |már semmt |már semmi
215 |e miket szinte |a miket szinte
216 |nek ment |nekiment
220 |tudia |tudja]