szekerén, hogy ama bizonyos faluba tiszta buzát szállítson. Egy szép,
fiatal cserfaerdőn vitt keresztül az út. A sötétzöld, harmatos leveleken
ragyogott a nyári verőfény; innen-onnan a fák közül átcsillámlott a
sziget mindkét oldalát bekerítő Duna. Csöndesség volt mindenfelé, de nem
élettelen csöndesség; a madarak vígan szökdécseltek a hajló ágakon, a
hol pedig madár van, ott zaj is van annyi, a mennyi egy
csöndességszerető szívnek épen elég.
Szótlanul haladtak odább a jó, vert úton, egyik sem akarta zavarni a
másikat. László bácsinak megvolt a maga fontos tennivalója, arra tehát,
hogy azt a legcsöndesebben kigondolja, idő kellett.
A legény maga hajtotta a lovakat, nagy gyöngédséggel, úgy, hogy az ostor
alig suhant meg egyszer-egyszer a levegőben.
– Biztasd, öcsém, biztasd, – szólott oda László bácsi, ki gondba mélyedt
tekintettel pipázgatott András mellett, – csak biztasd, mert az a fakó,
ne féljen, nem bánja ám, ha holnapután érünk is be a buzával.
András jókedvvel sodorgatta meg vastag, tömött, barnás bajuszát, s alig
érintőleg odacsippentett a fakóra.
– László bátyám, – szólalt meg bizodalmasan, oda mutatván előbb a
gyümölcsös kertek közül kibukkanó iszlói templom vörös-zsindelyes
tornyára, – de nem csinálok-e én ma bolondot? Eddig tudom, hogy mindig
meggondoltam mindennek elejét-végét, ma, mintha olyan sürűségben járnék,
a melyből isten tudja, kijutok-e valaha, vagy soha; s ha ki is, akkor is
hogyan? Tán mégis maradnék úgy a mint vagyok?
– Hogy?… Vagy úgy!
– Igen! Nem nekem való már a házasság.
– A bizony még idejét nem multa, csak az ember mindig magához valót
válaszszon.
András elértette a czélzást, de most nem tudott rá megfelelni. Érezte,
hogy csakugyan különös dolog egy földmives embernek más osztályba
házasodni, de azzal mentette szivét, hogy ő életében soha sem szeretett
mást azon az egyetlen leányon kivül, s hogy ő azért mindent, de mindent
meg fog tenni, a mit csak egy becsületes, szorgalmas ember megtehet.
Égett a feje, ha rágondolt, hogy még ki is nevethetik, s ha megtudják,
mi járatban vannak, még a buzát is visszaküldhetik, úgy fordul. De most
kinek szóljon? látta, hogy legbizodalmasabb embere is csak úgy
immel-ámmal helyeselte szándékát, s ehol, a mint a szó mutatja, még
talán nevet is magában. Megmarkolta a gyeplüt, s fordított egyet a
lovakon.
– Mit akarsz, te? – kiáltott fel a bátya.
– Azt gondoltam, László bátyám, – szólalt meg a legény nagy tusakodással
és sok kételkedéssel, – azt gondoltam, hogy mégis nem jó úton járunk.
– Már hogy ne járnánk? Hisz ha a szememet bekötném, úgy is el tudnék tán
jönni erre a kis rongyos Iszlóra.
– Nem úgy értem, hanem hogy könnyen bolondot tehetek! – veté oda András
egész komoran.
– Hát hiszen azért ülök én itt, öcsém, azért jöttem én el veled, hogy
valamikép bolondot ne csinálj! – válaszolt őszinte büszkeséggel a bátya.
S a két ember kezdett egymásra kedvetlenül tekinteni.
– Szereted-e a leányt? – kérdé a bátya, épen szemben ülvén a legénynyel.
– Azt a jó isten tudja csak, hogy mennyire!
– Hát a leány jó indulattal van-e irántad?
– Azt gondolom.
– Hm! a ki forgója van, – mondá László bácsi, a fejét vakargatva, – ezt
nemcsak gondolni, hanem tudni is kell, még pedig tökéletesen. Mikor én
megkértem a feleségemet, nemcsak tudtam, hogy szeret, de azt is, hogy a
világ végire is eljönne utánam. Máskülönben be se léptem volna hozzá, de
meg én sem eresztettem volna be hajlékomba. Az olyan asszony, a ki csak
úgy szeretet nélkül jő hozzánk, vagy olyan, mint a hűtelen kutya, a mely
mindig a más udvarán csavarog, vagy olyan mint a tolvaj cseléd, a ki még
a templomban is lopásról gondolkozik. Már öcsém, ha a dolgot nem tudod
bizonyosan, akkor csak add a kezembe azt a gyeplüt.
– Hát jól van, bátyám, tudom.
– No, így már rendén van. Hát beszéltél vele?
– Beszéltem.
– Annak rendi szerint, hogy így s hogy úgy?
– Olyanformán is.
S a legény csak úgy zihált a kemény vallatás alatt.
– De nem olyanformán, hanem egészen úgy?
– Úgy! – mondá rá a legény helybenhagyólag, csak hogy szabaduljon egy
kissé.
– Hát egyszer vagy máskor, úgy illedelmesen megölelted-e?
Most András került felül; komoly sértődéssel szólt:
– Már hogy tehettem volna ilyet? Hát nem tudja-e László bátyám, hogy
papleány?
– Hm! tán azt gondolod, hogy azok csak szentjánoskenyérrel élnek? A kik
szeretik egymást, ott is csak úgy szeretik talán, hogy tiszta szivük
szerint. Hát Boáz nem ölelte-e meg Ruthot? pedig az a szentirásban van
írva. Öcsém, csak a ki igaz szeretettel meg mer bennünket ölelni, az
olyan mondja csak el a szentirással: «Ne kérj engemet, hogy elhagyjalak
tégedet, avagy elmenjek tőled. Mert a hová menendesz, oda megyek, és
valahol lakandasz, ott lakom, s a hol meghalandasz, ott halok meg, és
ott temettetem el.»
– A kit én szeretek, az tudom, hogy épen ilyen, – szólt a legény mintegy
fölegyenesedve, – az szakasztott ilyen.
S András arcza a legnemesebb érzéstől sugárzott.
– Úgy már öcsém egészen jól van, akkor mehetünk egyaránt.
Érezték a lovak is nyilván, hogy odafenn a zsákokon az atyafiak valami
teljes megállapodásra juthattak, mert egyszerre csak szó nélkül
megkapták a szekeret s meg sem csöndesedtek, míg be nem értek a faluba.
– No, László bátyám! – szólt a legény egyet sóhajtott, a mint meglátta a
rozzantas papilaknak sövénykapuját.
– Ne félj, – mondá nyugodtan bátya, – forogtam én már papok között, s
azért, hogy a Biró-familiában nem volt még kaputos ember, tudom én, hogy
kell kalifikált urakkal beszélni. Nem sokat, de azt a kicsit bátran.
Hanem a te tiszted, öcsém, most jórészt nem lesz ám más, mint a
hallgass!
– Úgy, bátyám! – s a legény hálás mosolylyal tekintett bátyjára.
Alig telt el nehány percz, s fölkiáltott László bácsi:
– No öcsém, ehol itt vagyunk, majd meglássuk, milyen lesz a vásár. Mi?
– A gabonát olcsón adjuk.
– Dehogy adjuk, még majd azt hinnék, loptuk valahol. Úgy adjuk, a hogy
csak lehet.
– Nem, nem, bátyám, hiszen papnak adjuk! – tevé hozzá tisztelettel
András.
– Jó, jó, majd tudom én! Csak azt tartsd meg, hogy egy leánytól valahogy
meg ne ijedj, öcsém.
Megijedt bizony egy kissé a bátya ő kelme is.
Lehet, hogy kivánatos lett volna, de nem volt idő hosszabb tusakodásra,
mert egyszerre csak ott termett a tornáczon a pap is, a kisasszony, meg
két kisebb leányka is.
Az öreg pap, ki azonnal megismerte Andrást (meglehet, némi
beszélgetések, emlegetések után várta is), nagy barátságosan köszöntget
szélestetejű, fekete zsidó sipkájával; szólongatja a szolgálókat,
egyiket ide, másikat oda, hogy siessenek ezzel is, azzal is. László
bácsi hasonlókép igyekszik kimutatni, hogy mennyire érti a
tisztességtudást; egyre emelgeti magát a zsákokon, s gyakorolja eszét,
szivét a bátor magatartásban. András is tekintget lopva, szemérmesen a
bátya oldalán, s ajánlja magát, ügyét isten ő szent felségének.
Ezalatt a fáin tiszta buzával rakott kocsi nagy gangosan berobog az
udvarba.
– Hohó, hej, hej! eblelke lovai! – szól László bácsi, illedelmes mondóka
helyett szégyenkezve s a fejét vakarva. – Ehol bizony, alig néz az ember
egy kicsit félre, s már baj esik.
– Baj hát! – kiáltott siró hangon az öreges bácsira egy kis eleven
szemű, maszatos kezű kis barna leányka. – Nem is tudom, mért nem vigyáz
azokra a csajkos lovakra. Mert tudja-e, nem a maga szekere alá hizlalunk
ám.
– Ejnye, kis hugom, már megvan! – mondogatá igen nagy zavarral a jó
ember, feledvén minden szép vigasztalásokat. – Aztán hányat nyomtunk
agyon?
– Hányat? egyet. No talán még többet akarnának? – válaszolt a leányka
durczásan, felmutatván az agyongázolt libát.
– Dehogy akarnánk, isten mentsen! Inkább ezt az egyet is meghozzuk.
– Meghozzák? Majd kapnak is ilyen bubosat.
– Addig járunk, hugocskám, ha a lábunk elszakad is, – szólt András is a
pörbe, – míg nem kapunk.
– Ide? – kérdé haragos tekintettel a leányka.
– Ide is, máshova is, – szólt némi zavarral a legény, föl nem mervén
tekinteni senkire is, – csak kipótoljuk valahogy a kárt.
– Aztán mit hoztak? – kérdé egy kissé engesztelékenyebben a leány.
– Elhallgatsz, te cserfes! – kiáltott a leányra Klári kisasszony. –
Mentek be a szobába mindjárt mind a ketten!
– Hát mondják meg előbb azok az emberek, hogy mit hoztak?
– Mit, ugy-e? – szólt könnyebb lélekzettel László bácsi; – mit ám…
valamit.
– A valami: macska! – folytatá a kis duzzogó.
– Már pedig kis hugom, – vevé át a szót László bácsi, – mi nem árulunk
zsákban macskát! – s ő is, András is, a pap is jókedvű nevetésbe törtek
ki.
– Mi, hugom, igaz emberek vagyunk! – mondá derült, nyílt tekintettel
András.
Az öreg, özvegy pap nem haragudott, hogy a kis leány úgy megforgatta az
embereket, sőt nevetett jóízűen, azután egy vékony vesszőcskével felé
csappintott s bekergette.
Bementek a többiek is, a lelkész pedig ment a kamara felé a zsákhordó
cselédekkel.
– Mihályiak maguk mind a ketten? – szólítá meg egy vén parasztasszony
Andrást, midőn az maga volt a szekérnél.
– Azok, néném asszony!
– Akkor tudom, kicsodák.
– Honnan? – kérdé igen jó kedvvel a legény.
– Az nem a maguk dolga. Hát mi járatban vannak?
– Buzát hoztunk.
– Azt látom, de egyébként?
– Egyébként semmi dolgunk.
– Nem-e? Hm! hiszem is én azt! – mormogá a vén asszony, ide is, oda is
tekintgetve. – Hát tán valamerre még ma bucsuba készülnek?
– Hogy készülnénk?
– Hisz ünneplő ruha van kendteken, ma pedig csütörtöki nap vagyon.
András csak most gondolt rá, hogy ugyancsak fölöltözködtek ő is, László
bátya is, s himezett-hámozott, hogy valamikép el ne árulja magát. Majd
félszemmel odatekintett egy kis nyitott ablak felé, s nagy örömmel
látta, hogy onnan olykor-olykor a legszebben tekintget feléjük Klári
kisasszony.
András épen nem volt oly szép termetű s arczú ember, min öcscse, de
magatartásában, gömbölyű, szőke arczának komoly vonásaiban, nagy kékes
szemeiben s erős szabású piros ajkaiban, s egész kerek szakállában, a mi
földmives embernél ritkaság, volt valami nemes, igaz egyenesség. Termete
nem volt magas, de arányos, s kezei, lábai feltünően kicsik voltak.
Testét egyszerű kék posztó ruha födte, olyan, a minőt a földmives ember
vasárnap szokott felvenni.
Bár a kis falusi parochia szegényesnek látszott s gazdagságot épen
semmiből sem lehetett kiolvasni, az öreg lelkész mégis a legjobb szívvel
fogadta vendégeit. Mivel déltájt érkeztek, megmarasztotta őket ebédre,
mit azok egy kis vonogatás után, de belsőleg örömmel el is fogadtak.
A bor, a barátságos jó ebéd, a szép, nyilt arczú szőke kisasszony (másik
is ott volt, egy majd szinte akkora, oh! falusi papoknál gyermek van
elég), ki mindig tudott valami kedveset mondani hol egyik, hol másik
vendégnek, igen jó kedvbe hozták a mihályi atyafiakat. László bácsi
tulon túl is megbeszédesedett s a kimondott törvényt: keveset, de
okosan, épen nem igen birta megtartani. Mondott, kérdett mindent
össze-vissza, a hogy jött, de azért teljesen meg volt győződve, hogy őt
most okos, bátor beszédeiért András öcscse bizonyosan nem győzi eléggé
csodálni. Nem egyszer vágott is felé szemeivel, néma szavakkal mondván:
«no öcsém, úgy-e, hogy megmondtam, a hol én vagyok, ott ne félj!»
Szépen, kellemesen telt az idő különösen András részéről, kivel a két
szép papleány a legelőzékenyebb nyájassággal beszélgetett. A vendégek
nem is igen mozdultak.
Később, ugyan délután három óra felé az öreg pap megmutogatott László
bácsiéknak minden nézni valót: a szegény templomot korhadt padjaival; a
repedezett, de valamikor szép szőlőlugasokra kipingált mennyezetet; a
keresztelős edényeket és urvacsorai poharakat, melyek igen csekély
értékű czinből és bádogból állottak akkor is, mint e mai napon.
Megtapogattatta velük a már lyukas, szakadozott, de aranynyal és
ezüsttel áttört szegélyű asztaltakarót, megmagyarázta nekik a rajta levő
számos bibliai mondásokat s különösen e szép mondásnál állapodott meg
(miközben pápaszemét levette): «Sok nyomoruságai vannak az igaznak, de
mindazokból megszabadítja őket az úr!»
Mind László bácsi, mind András annyira el voltak foglalva önmagukkal,
hogy nem vették észre az öreg pap megcsorduló könyeit.
– Különben – folytatá inkább csak önmagának, mint vendégeinek az öreg,
tisztes férfi – ennek a locusnak is nagy igaza van: «Minden gondjaitokat
az istenre vessétek, mert neki gondja van ti rólatok.»
Majd megmutatta nekik azt a helyet is, a hova egykor, ha az isten valami
kegyes pátrónust adna, orgonát állítanának. Itt az öreg lelkész meg nem
állhatta, hogy szive teljességéből ne dicsérje a régi időket is, mikor
az emberek készek voltak vérüket adni a szent eklézsiáért.
(Igen, mondaná erre egy más falusi pap, vérünket azt szivesen, mert nem
kérik, de pénzt nem, és pedig sem régen, sem most, mivel kérik.)
– Mai napság – folytatá csöndes panaszait – pedig az isten megvan, a
Jézus szent neve is él, más világ van még a falukon is. Keveseknek szent
és gyönyörüséges hely immár a templom.
Megkuszálgatta gyér, ősz fürteit s nehány perczig szótalanul ballagott
vendégeivel ide-oda a kopott téglázatú sikátorokon.
– Hát ez az aranyos márvány tábla – mondá András a lelkészre tekintve –
kié?
– Arról, barátom, – mormogá az öreg pap, – bizony nem is akartam szólni.
– Valami nagy úr! – kutatá László bácsi.
– Nagy rabló.
S a lelkész elhallgatott, a vendégek pedig olvasták:
«Hű férj, nagy hazafi, igazi barát, szegények gyámolítója, ruhátlanok
felöltöztetője.»
A vendégek e sorok olvasása után kérdőleg néztek a lelkészre.
– Csak úgy van az, barátom, hogy az eklézsiának adott egy pár hold
földet, confirmatió alkalmával évenkint kiosztogatott egynehány kis
bibliát, különben pedig egész életében lopott, csalt, mint akármely
utonálló. Egy főiskolának a pénzét ellopta, az árvák kasszáját
megkárosította, fiai a forradalomban rablóbandákat alakítottak, úgy
szerezték a sok ezüstöt, aranyat. Most mind úr. Városon laknak ki itt,
ki ott; egyik főbiró a leggazabb, a másik… de nem templomba valók ezek.
[Illustration: – Hát ez az aranyos márvány-tábla kié?]
– De hát hogy mégis ide került.
– Fiai tették. Gondolták, míg ez a márványkő megtartja az aranyos
betüket s a templom a márványt, addig ez a vidék legalább apjukat
dicsőitve emlegeti.
– Hát a fiaik is ide tétetik majd köveiket?
– Ide, de tudom azt, hogy nem az én időmben, azt talán már nekem csak
nem kell megérnem. No hát ilyen pátrónusok vannak most a mi
környékünkön.
S az öreg pap megdöbbentő nevetéssel tolta föl fején a magastetejű
kalapot. Szemeiből gúny látszott és keserüség, mely még a jó atyafiak
kedvét is megrontotta. Ki is huzódtak a templomból, és megnézték inkább
az udvart; az bizony elég kicsiny volt, nem költhetett irigységet;
megnézték a kertet, a hivek azt is elég szükösen mérték; meg az alacsony
sövény-istállót, melyben csakugyan ott lógott a valahol künn legelésző
egyetlen tehén kötele.
Nem, épen nem igen volt, a mit az atyafiak lelkesüléssel bámuljanak;
gazdagságnak, fénynek se hire, se hamva. Barátság, jókedv, tisztaság, az
igaz, volt, valamint két szép hajadon leány is, és még mellé két kisebb,
de vajjon azok előtt, a kik leánynézőbe mennek, ennyi elég-e? Nem tudom.
László bácsi, az igaz, a mint látta a szűk körülményeket, egy kissé
elkomorodott s oda-oda tekintett Andrásra, hogy látja-e ezt?
szóljanak-e, vagy mit csináljanak: de az észre se vette bátyja
tusakodását. Különben is András keveset hallott a szép beszédekből, úgy
a papéból, mint a László bácsiéból; az ő lelke más tárgyakon járt. A
bátya úgy hitte, hogy ő tudja, mik lehetnek e tárgyak s a róla való
gondolatok, s kezdte bánni ezt az iszlai utat.
– No András öcsém, hát mit gondoltál? – szólalt meg nem valami nagy
kedvvel, a mint kiértek a faluból.
S odafordult egészen szembe a legénynyel, hogy teljesen meggyőződjék,
vajjon az is úgy vélekedik-e mindenekben, mint ő. Mert ő úgy vélekedett,
hogy ezek a papék igen szegények, s a leányok közül egyik sem Andráshoz
való.
András szó helyett meghúzta a gyeplőt, s odacsapott a lovak közé.
Hallgatott, nem akarta elárulni, hogy ő is észrevette a szegénységet,
mert tudta, hogy László bácsi, bár becsületes ember, mégis jobbára innen
fogja fölvenni a dolgot.
– Hát eljövünk-e leánykérni, öcsém, mi? – nógatá a bátya s abban a
biztos hitben, hogy el ám, de soha napján, mosolygott.
László bácsi nem volt hidegszívű ember, olyan sem, a ki csak a vagyonban
találta volna főgyönyörüségét, de mégis azt hitte, hogy ha egyszer ő
valamit fehérnek vagy feketének lát, azt más sem láthatja másformának.
– Látod, öcsém, csak úgy van az, – szólt szeretettel, békítő hangon, –
hogy az ember sokszor elgondolja, hogy így s meg amugy volna ám jó; de
sok kell ám oda, míg azt mondhatjuk: ez már az enyim. Én uram isten,
köszönöm. Ha ezek közül nem rendelt neked az isten, rendelhet még, elég
gazdag meg szép a világ. Virág mindenütt van, csak sziv meg szem legyen,
a mely gyönyörködjék benne.
Hallgattak. A bátya azt hitte, hogy András bizonyosan igen resteli a
dolgot. Egyre szedegette tehát a vigasztaló szavakat.
– Egy leány miatt bizony egy rossz napod se legyen. Vagy tán szóltál a
százalékról?
– Nem!
– No azt jól tetted. Mindjárt láttam, hogy ide hiába jöttünk. Még az a
kisebbik tán nyájasabb volt hozzád. Aztán attól ne félj, hogy otthon
megtudnak valamit.
András szerette volna, ha most egyedül van, és nem kénytelen felelni
semminemű kérdésre is. Hajtott egyre jobban, erősebben, hogy a lovak
csak úgy hányták-vetették a kocsit, a mint egy-egy kátyus helyre értek.
Lett is akkora zörgés, hogy képtelenség volt becsületes beszélgetést
folytatni.
László bátya azt hitte, hogy a nagy erős hajtás onnan van, mert a legény
szeretne szabadulni Iszlónak még a tájáról is, nem ellenzette tehát,
hogy a lovakat úgy nekiriasztotta, de sőt örült.
– Gyönge borocskája volt a tiszteletesnek! – vevé föl a szót más
oldalról a bátya. – Kerti bor, nem hegyi, mint a mienk.
András erre sem felelt.
– Rossz fát adnak a papnak! folytatá ismét László bácsi. – A mienknek
olyat adnak, mint az aczél.
Megint más tárgyra ment át.
– Azt gondolom, a pap nem igen jó gazda; a kertben is mindig csak
virágjairól beszélt, meg arról a két-három kas méhről. Adnék én azokért
egy hajtó fát. Hát a kisasszony, te többet beszéltél vele, ért-e a
gazdálkodáshoz, mert tudod, öcsém, itt nálatok a fődolog lenne ám az.
Erre se lett válasz.
– Nem igen, úgy-e? – felelt helyette a bátya. – Nem biz az szegény.
Hiszen hol is, miért is tanulta volna. Úgy-e? No nem szólok hát! –
mormogott, szivéből sajnálkozva.
S mivel úgy volt meggyőződve, hogy a legényt minden oldalról illően
megvigasztalta, csakugyan nem is szólt egész hazáig.
Midőn beértek Mihályiba, ott még egyszer egész lelkismeretesen föltette
a kérdést, hogy: «hát András, miben maradjunk?»
– Én azt gondolom, minden házasság az isten dolga! – szólt a legény
röviden.
– Jó, jó öcsém, hiszen azt én is tudom! Úgy! Hát olyan, mintha nem is
lettünk volna sehol. Azért ha isten valamikor úgy hozná szándékodat,
engem mindig készen találsz ám.
S a legjobb érzéssel vált el Andrástól. Egy párszor, úgy akaratlanul is,
vissza-visszatekintett a legényre, mintha az ember hátáról mégis csak
többet lehetne olvasni, mint szemeiből.
András alig várta, hogy egyszer magára lehessen, s az eresz alatt a
lóczán kinyugodhassa magát. A csillagos ég messze ellátszó tiszta
világáról épen oda látott Iszlóra. Örömmel sétált egyet a keskeny,
hosszukás, alacsony ebédlő-szobában; édes figyelemmel nézegetett sorra
minden darab butort, a kis varróasztalkát, a magas hátú, gyékénynyel
kötött székeket s a fekete almáriomot, melyen egy csomó üveg- és
porczellán-edény tündöklött.
Átlépett az első szobába is, a hol szintén töltöttek egy kis időt; itt
is sorra nézegetett mindent: a két kis kőrisfaszekrényt, s tetején a
nagy csomó fehérített lenvásznat, a finom fehér (olcsók voltak különben)
ablakfüggönyöket, a fehér gyolcscsal bevont divánt, előtte a kis
polituros asztalt, mely sok helyt meg volt már repedezve, de mely
repedéseket ügyesen eltakarták a különbnél-különbféle könyvek s más
kedves apró csecsebecsék.
A könyveket, melyeket akkor nem mert fölvenni, most egész bátran
fölvette, kinyitogatta, illedelmesen megforgatta, törülgette az inge
ujjával, s úgy tette vissza a helyükre. Egyet szeretett volna közülök
különösen megolvasni, melyből Klári kisasszony két-három szép
emlékezetet olvasott fel, s melyekről azt mondá, hogy ezeket valami
Vörösmarty Mihály irta volna.
András igen-igen nagy tisztelettel gondolt vissza az egész papi családra
s ő azokból, melyek László bácsi szivét olyan nagy komorsággal töltötték
el, épen nem vett észre semmit. A szegénység előtte teljességgel nem
tünt fel, vagy legalább nem úgy, hogy elszomorítsa. Ellenkezőleg a
szükes körülményeken még örvendett, mert azok szivében az édes
reménységet még erősebbé tették. Örvendett azon is, hogy Klári
kisasszonyon olyan egyszerű ruha volt, a milyet egy módosabb földmives
ember leánya ilyen alkalommal bizonyosan föl se vett volna. S ez a kis
fehér, apró barnapettyes ruha mégis olyan, de olyan szép volt.
Ha azonban András azt hiszi, hogy mind e dolgokról nem tud senki semmit,
akkor nagyon csalódott. Tudták, még többet is tudtak, mint ő, az is kész
valóságként terjedt el Mihályiban, hogy Bokros András az iszlói papéknál
kosarat kapott.
– No, nézze meg a világ, ki hitte volna! – kiáltott fel a várossá lett
falu.
– Ajha! András bácsi, – hangzott egy-egy csalódott leány gunyos
megjegyzése, – hát papleány kellett volna kendnek ételt hordani ki a
mezőre? No lám-e?
– Azért várakozott hát ő kelme, – jegyzé meg egy-egy mennyecske az
öreg-utczában, – hogy uri kosarat kapjon, s abban hordja fel a zsoltárt
a templomba. Lám-lám, de jól járt!
– Hallod ezt, – szólt a rektorné férjéhez, leányaira gondolván, – mit
beszélnek? az az együgyű Bokros András (máskor mindig igen okos volt)
hol csavargott leánynézőbe? Mindig mondtam én, te ember vigyázz, ne
dédelgesd olyan igen ezt a parasztot, mert ennek a szeme se jól áll.
Hanem te azt mondtad: hadd el, András derék, okos ember, okosabb,
irástudóbb nincs a faluban. Szeret hozzánk járni, s ő bizonyosan tudja,
miért szeret, ki fog az tünni – én állok a felől – minél előbb. No hát
most kitünt. Azt mondom: be ne tegye többet azt a paraszt lábát. Még
hirbe hozni vele a leányomat, az én Idámat!
S a szegény rektornén valóban látszott, hogy e megszégyenítésen igen fel
van indulva.
Hát az öreg Bokros Mihályné? az nevetett még szivéből.
Egy álló egész hónapig beszélt a város e kudarczról, míg egyszer csak
egy különösen nagy hir kezdett szárnyra kelni. Természetes, hogy most
mindenki ide fordult.
E dolgot, a mi most történik, lehetetlen volt a falunak még csak
elgondolni is!
VI.
Eljött az ősz, letakarítottak, beszüreteltek mindenütt, s egyszer csak
egy hideg, ködös vasárnapon hirdetik ám a templomban, hogy: nemes Bokros
Sándor földbirtokos úr veszi jövendőbeli házastársul nagyságos Wildicsek
Venczel főadószedő urnak kisasszony leányát, Vandát.
Ott helyt ült épen a tekintetes Vörös-familia erdőstől-bokrostól, ott
ültek a város első előkelői: a német urak közül többen, még a főbiró is;
de ugyancsak ott ült a Bokros-familia is, az örömanya, ki e szép, soha
nem remélt, drága alkalmatossággal szivbeli könyeket sírt. Közbe-közbe
fölpillantott a helybeli composses-sorokra, alkalmasint azon, helyén
levő gondolattal, hogy no édes lelkeim, most már én is közibétek
tartozom. Nem tagadhatom el, odanézett a régi komáékra,
szomszédasszonyokra, gyermekkori barátnőkre is, de már ezekre bátran,
egyszersmind nyájasan, a mint szerény szivnek kell, mondván: azért ha az
isten engemet így fölemelt is, eljöhettek ám hozzám vagy egyszer. Ki
tudja, hát ha még a ti leányaitoknak is komendálhatok valakit. Most már
majd tehetem.
Hanem tekintetes Vörös Gábor úr széke igen égett, mert a kevély, gazdag
ember mindegyre föl-fölállott s nézett keményen a főbiróra, ki a
helyett, hogy egész lelkében megilletődött volna, mindegyre vörös
bajuszának széleit nyaldosgatá.
Vörös úr egyszer odatekintett Bokrosnéra is, mérges tekintetével
világosan kifejezvén e szavakat: ne félj, mert azért mégis az én vőm
lesz az első ember. Különben majd megtanittatom én még azt a nyalka,
bolond fiadat!
S az indulatos ember, mint valami ürüt, szerette volna összedarabolni
azt a fajankó főbirót.