lelógó pántlikás hajjal, egészen befűzött vagy bekendőzött mellel s
parasztosan ott dalolgattak, játszottak a templom körül, vagy a nagy
karikás kútnál; most kontyba kötötten, hosszú ruhásan, de jól kivágott
derékkal, mint a nagysás cseh és német kisasszonyok, az ablakba
könyökölnek s úgy nézik a járó-kelő legénységet s az elszaporodott
zsandár és fináncz urakat.
Nagyhamar rájöttek az élelmesebb leányok annak a titoknak nyitjára is,
hogy mikép lehet szert tenni olyan finom fehér bőrre és piros arczra, a
milyen a nagysás asszonyoké és kisasszonyoké. De lehet is már látni
akárhány gazdaleányt, a kinek az arcza csak úgy ki van pingálva, mint az
olyané, a ki ebben a neveltetésben részesült.
Városiassá, műveltté lett a legénység is.
A java már bugyogót visel – ebben Bokros Sándor adta a példát – németes
jánklit és lajblit, s így ül az urak közé. Pipa helyett szivart szí. Bor
helyett sört iszik és sokat, mint az urak. Estefelé nem a kiválasztott
mátka ablaka alá megy, hanem Lakiné ténsasszonyhoz, ki messzünnen jött
egy csomó putzos leánynyal, a mint mondja, az urak után. Ezek között a
szép kisasszonyok között divat most mulatni, mert a nagysás nőtelen, sőt
követem, még a nős urak is itt mulatnak.
A férfiak itt iszszák azokat a drága, kártya mellé való különös külföldi
italokat, a miknek ezelőtt még a jegyző vagy pap sem hallotta hírét is.
Ki ivott valaha Mihályfalván puncsot, groggot, csájt? A ki ezekből csak
egy pohárral iszik, az olyan még a saját keresztnevét is elváltoztatja.
Ilyen élet van most otthon Mező-Mihályfalván. Különben én nem a
mező-mihályfalvi életet akarom leírni, hanem csak a tekintetes Vörösiek
és tekintetes Bokrosiak életét.
Tekintetes Vörös Gábor úr – mert így hivatta magát, mióta német kabátba
és nadrágba öltözött, de még mások is, ki hízelgésből, ki csúfolásból
így titulálgatták – eddig is föltartotta a fejét, most már meg csak azt
sajnálja, hogy két feje nincs, hogy négy gömbölyű szemmel nem nézheti le
az egész világot, az urakon kívül.
A juhászból, orgazdából, huzavonából megtollasodott ember földeket
vásárolt, jövedelmes vállalatokba ereszkedett, s Mihályfalva egyszer
csak azon vette magát észre, hogy a kondorhajú tolvaj kastélyt építtet,
vendégségeket ád, az urakkal barátkozik s a falu minden dolgába
kéretlenül is beleszól, még pedig úgy, hogy minden úgy történt, a hogy ő
akarta. A jegyző komája, a biró adósa, a pap fél tőle. Ilyenformán egy
okos embernek, a ki rajta kívül mindenkit bolondnak és koldusnak tart,
könnyű boldogulni.
Boldogult is. Azóta látszik különösen, hogy milyen derék,
köztiszteletben álló ember, hogy a falu várossá lett, s hogy a főbiró a
paraszt-kastélyban lakik.
Vörös Gábor úr a nagy, fényes vacsora óta egészen más életrendet szabott
házánál. Éles, kutató szeme belátta, hogy itt nem lehet halogatni semmit
is, a mi jövendő tisztességesebb életre, viseletre, ruházatra
megkívántatik. Egy álmatlanul töltött édes éjszaka elég volt neki arra
nézve, hogy mindent apróra meglatoljon; mi hogyan legyen, mit mennyire
lehet keresztül vinni, és pedig veszteség nélkül. Miféle ember a főbiró,
pénzes-e, koldus-e; látta, hogy elég koldus biz ő. Gyermekei urasan
vannak öltözve, de rongyosak, maga is rongyos, még az a kurtahajú
kisasszony is, ki a családban sok minden lehet egy személyben. A főbiró
úr szereti a bort, jól van: van a pinczében elég, van olyan erős is,
hogy akár egy hét alatt megütheti tőle a guta. Tudom én, – mondogatta
tervezgetés közben Vörös úr, – hogy szoktatom rá a németet a boritalra;
nem vetek neki két hetet, úgy megszokja, hogy a lelke üdvösségét is
odaadja egy pohár jó italért. Ekkor aztán én diktálom neki, hogy mit
csináljon. A kisasszonyt valahogy összekapcsoljuk azzal a német tanító
legénynyel, s akkor aztán odább lódulhatnak egy faluval. Három gyerek…
ez sok, elég lesz ebből az apró német teremtésekből kettő, de úgy
fordul, elég lesz egy is. Ma április végén járunk, a szüretre Zsuzsim
asszony lehet. Ha aztán az egyik vőm főbiró lesz… úgy, úgy édes istenem,
eddig is velem voltál, megsegítettél, már csak itt se hagyj magamra. Ha
minden a kedvem szerint történik, nem bánom, öntetek egy harangot.
E pontnál az elérzékenyedett ember rögtön az után nézett, hogy a
hamarosan megigért harang árát miféle idegen zsebekből fogja
kikotorászni.
Ráakadt a forrásra, s folytatta a dolgot.
Így ment ez hosszan, baj nélkül, vígan, egész lelki gyönyörűséggel.
Csakugyan Vörös úréknál új élet állott be.
A két nagyobb leányt minden hajnalban egy ügyes városi zsidóasszony
fésülte urasan; ez öltöztette, oktatta őket, s tanította egy-egy német
szóra. A nagyobb leányok meg anyjukat s legkisebb testvérüket vasalták,
egyengették, hogy menjen minden úri módon.
De úgy is ment.
Az öreges, beteg, fonnyadt asszonyra egy-egy vasárnapi alkalommal olyan
spitzes ruhát szorítottak, hogy a szegény juhászné egész nap csuklott,
ájuldozott belé. Mivel azonban a bölcs családfő így találta helyesnek és
szükségesnek a dolgot, nem lehetett ellentmondani. Különben követte a
rendet maga Vörös úr is. A hol s a mikor csak szerét ejthette:
tanulmányozta a főbiró úrnak járásmódját, viseletét, a feje mozgatását,
keze legyintgetését, s úgy alkalmazta magát is, a mennyire csak ezt vén
csontjai megengedték. Ha kiáltott, úgy kiáltott, mint a főbiró úr,
élesen, egy kissé az orrból; ha ment az utczán, úgy ment, mint a főbiró
úr, aprókat lépve s bal vállát hol előre tartotta, hol hátra. Csak egyet
nem tudott eltanulni: a főbiró úr, mint afféle művelt németországi,
járásközben mindig dudorászott, énekelt. Ezt az uras módot nem lehetett
eltanulni, mert a főbiró minden alkalomra más nótát dalolt. Egyebekben
szerencsésen megmérkőzött.
Egy jó apa bizony sokat megtesz gyermekeiért, azok boldogságáért.
Így vette fel a dolgot Vörös Gábor úr is.
Bokrosné ténsasszony sem maradt hátra. Napról-napra művelődött. A
tudomány, melyet a nagysás asszony csepegtetett Sándor szívébe, a buzgó
édes anyára sem maradt haszon nélkül. Bokros Mihályné mindjobban
belátta, hogy ezeket a jó német urakat az isten hozta ide, ebbe az
újdonatúj városba. Mi lett volna ezek nélkül ő belőle, de mi lett volna
abból az okos, úrnak termett gyerekből, a Sándorkából? Így – mondá
magában, vagy talán hangosan is – paraszt! Paraszt, de nem engedte az
isten, nem! Férjét, az öreg Bokros uramat, ki csak olyan
Bokros-familiából származott, eddig is kevésre becsülte, valamint azt a
paraszt természetű fiát is, Andrást; mostantól, azaz ettől a szebb
életmódtól fogva meg szinte majd alig tudott velük mit csinálni. Akkor
volt boldog, ha Sándorkájával s az urakkal lehetett együtt. Kezdte nem
igen venni észre régi ismerőseit, komaasszonyait, szegényebb atyafiait.
Hogyan is? Ha Sándor tekintetes úr lesz, úri módon jár s ő maga is
máskép öltözködik, s ha – a mit adjon a jó isten – bele találnak
atyafiságosodni ebbe a nagy úri német familiába, akkor mégis csak el
kell szakadni a paraszt-rendtől. El, az már igaz.
A nagysás asszony – igérete szerint – gyökeresen hozzáfogott Sándor
tanításához. Egész órákat eltöltött a szép gazdalegénynyel, állítgatva,
mint valamely tanult őrmester a szegény közlegényt jobbra-balra. Így
tartsa a kezeit, ni! – s a legény friss, szilaj vére megpezsdült, a mint
a puha, kövér úri asszony kezeket érezte. – Tartsa fölebb az állát, úgy!
– s az úri asszony mintha nem is tudná, mikép, megsímogatta a fiú égő
arczáját. Sándort valósággal tűzbe vitték mindennap.
Egész bizonyossággal nem tudom, de a cselédek suttogták egymás között,
hogy Sándort ugyan ölelgeti a szép német asszony.
Ilyenkor Bokrosné – mert ő is meghallotta a dolgot még idején, mikor
ujság volt – édes álmélkodással, anyai büszkeséggel megcsóválgatta a
fejét, mondván: «Te te rossz gyermek, csak meglátszik benned az a hamis
úri vér!» Meg, valósággal meglátszott. Nem kellett többé Sándornak a
mezei munka, tőle ott lehetett az istállóban a legszebb ökör, a
legdrágább ló; jöhetett az aratás, szénagyűjtés, meg mindaz, a mi csak
egy munkaszerető földmíves legényt talpra állíthat, ő mindezekre ügyet
se vetett többé. Eleintén – mert bátyjától mégis csak félt – különböző
okok, mentségek alatt meg-megszökött a munkától, majd a mint vette
észre, hogy nem igen keresik, a nagysás asszony meg igen a tanítás után
lát, mind több-több bátorsággal maradt otthon.
A ruhaváltoztatásba nyugodott bele legnehezebben.
Lelkében csak mégis földmívesnek tartotta magát; gazdalegények voltak
barátai, mátkája is gazdaember leánya volt (ki azonban most már kontyos,
úri ruhás kisasszony), mikép vegyen ő magára mégis más ruhát? Hiszen a
világ agyonneveti, ha meglátja.
Azonban a sánta szabó addig járt-kelt a házhoz, addig méregette a fiút,
hogy egyszer a német ruha csakugyan hazakerült az asztalra.
Egy hámba kerülő csikó megpatkolása nem jár nagyobb körülményekkel, mint
a mekkorával Sándorka felöltöztetése járt.
A német nagysás asszony és leánya ujjongva csapták össze kezeiket, mikor
a szabó jelentette, hogy az úrfi fel van öltöztetve.
A fiú az egyszerű parasztruhában is szép volt, most mintha kétszerte
szebb lett volna. Karcsú, magas termetéhez odasímult a szép, díszes
fekete ruha; a testhez álló szűk nadrág, a mell domborúságát el nem
takaró mellen kivágott mellény, a vállak szélességét s a felső test
arányos ép állását kitüntető kabát egész hízelgő ékesszólással beszéltek
a csinos, deli ifjú mellett. A nagy, kordován, hegyes orrú csizma
helyett most finom, divatos szabású bakancs födte az elég szép idomú
lábakat. Mindezekhez járult a fiú ragyogó tekintete, emelkedett,
domború, síma homloka, a dús, tömött, fekete fürtös haj, a vastag, erős
ívezetű szemöldökök, s a kis serkedző, vékony, pehelylágyságú fekete
bajusz.
A nagysás asszony addig nézte a villogó szemű, mosolygó legénykét, hogy
végre egész önfeledten kiáltott fel:
– Oh! ha nekem ilyen szép fiam volna! Nos jőjjön, öleljen meg s köszönje
meg, hogy emberré tettem.
A fiú így nyilván megölelni egy úri asszonyt… habozott, nevetett, s
nézett hol anyjára, hol a kisasszonyra.
– Eredj, csókolj kezet a nagysás asszonynak! – bíztatá az anya örömtől
repeső szívvel.
A jó nagysás asszony maga tette az első lépést s homlokon csókolta a
fiút.
– Ez a csók a szorgalmas tanítványé.
Most következett az édes anya. Az bánt még egyszer el a fiúval. Sándor
szinte szégyelte, hogy anyja annyira eszi, csókolja.
Hát Vanda kisasszony?
Az sem várt sokat, ő is bátrabb volt, mint a legény.
– Most jőjjön velem egyet sétálni a kertben! – szólt, hevesen ragadván
meg a fiú karját.
Sándor kiment az udvarig, de onnan sem kérés, sem fenyegetés nem bírta
tovább mozdítani. Nem ment egy tapodtat is.
– Nem megyek, kisasszony! – szólt a fiú izgatottan, lángoló arczczal. –
Ha meglátnak, kinevetnek.
– De ha én akarom, hogy jőjjön! – szólt fölvetve fiatal, üde arczát a
leány.
– Akármit parancsoljon, de ebben a ruhában nem megyek.
– Maga ezentúl ebben fog járni mindig.
A legény fejét rázta és nevetett.
– Maga nem lesz többet paraszt, én akarom! – esengett a leány érczes,
meleg hangja.
A fiú bár el volt rontva, de bolond nem volt.
– Én az vagyok, a mi apám, meg a bátyám! – szólt, kezét a leány forró
kezéből kivevén.
– Hát ha az én apám magát hivatalnokká tenné?
– Nem értek én ahhoz.
– Jőjjön a mi szobánkba – szólt reszketve, bágyadtan a leány – ott
elmondom, mi fog magából lenni.
[Illustration: – Nem megyek, kisasszony.]
Sándor nem állhatott ellent szíve édes vágyának, félve, támolyogva
követte a leányt. Tekintetét a földre szegezte, nehogy találkozzék
valakivel, s úgy suhant lopva az eresz alatt a leány háza mögött.
Valakivel mégis kellett találkoznia, s ez bátyja volt – András.
András végignézte a fiút.
– No anyám, – mormogá, – ennek a német komédiának aligha meg nem adjuk
az árát mindnyájan!
– Meg, meg, édes fiam, – mondogatá a szérűs kertben az öreg Bokros
Mihály uram, midőn András e megjegyzését előtte is elmondta volna egy
párszor, – már hogy is ne adnánk meg. De tudod-e, ki fizeti meg
legjobban? te, édes fiam, András! – s az öreg, sovány ember tisztes ősz
fejével, vádként állott az erőteljes, izmos legény előtt.
András, ki valami fejsze- vagy kaszanyelet faragott, nagyokat rántott a
kemény szerszámfán a vonókéssel. Egyet-egyet köhintett, majd mintha csak
szemmel akart volna megfelelni, odatekintett apjára.
Az öreg ember mélyen beesett szemeit könyek borították.
– Úgy-e, fiam, még nyolcz-kilencz hete sincs, hogy itt vannak ezek a
németek, s már édes anyád nemcsak tégedet tart cselédnek, de engemet is.
Szégyenli, hogy élünk, hogy útjában állunk. Én nem állok, mert nekem
innen-onnan kitelik; a hetven esztendő megment engemet a szégyentől,
tudom. Hanem te mit csinálsz? Pörre kerülsz anyáddal? Az se lenne szép.
Hagyod, hogy bolondoskodjék ezzel az éhes eszem-iszom haddal? Az se
dicsérne meg egy becsületes szívű fiút.
– Hát mit csináljak, apám? – kiáltott izgatottan a fiú, fölállván a
faragó székről.
– Mit? most már csak faragj fiam, lehet abból a jó gyertyánfából
koldusbotot is faragni. Mert azt gondolod, hogy anyád meg Sándorkája nem
elpusztítanak mindent? S anyád dolgába ki szólhat? Nem azt hányta eddig
is, minden az övé. No most a németeké lesz. S ki ennek az oka? te!
– Hogyan?
– Én megmondanám, fiam, de magam is röstellem. Hát az, hogy az öcséd
javáért meg az anyád kedveért vén legény maradtál. Most köszönd meg, ha
ezek az urak majd megtartanak faragó béresnek. Látod, ha idejében
megházasodtál volna, most ember volnál, s lehet, hogy anyátok esze se
fordult volna akkorát. De te mindig a rektor után jártál. Éneklés,
későn, korán éneklés, jó, jó… azaz hiszen koldus is énekel, fiam, eleget
a taligáján.
– Hát vétkeztem azzal, hogy a templomba jártam?
– Hát bizony vétkeztél, mert nem úgy jártál, mint más jóravaló legény.
Inasa voltál a rektornak. Mi szükség volt oda ülni ő mellé, mint valami
kóborló mesterlegény? Szégyelted a pajtásaid közé ülni. Eredj, fiam, úgy
látom, te is anyád fia vagy, átallod, hogy apád paraszt ember. Pedig
bizony ezt a házat, kertet ilyen emberek szerezték, mint én.
András, mint a ki e dologban épen nem érezte magát vétkesnek, szikrázó
szemekkel lépett apja felé, s indulattól rekedt hangon kiáltá:
– Hát nem olyan ruha van rajtam, mint más parasztlegényen? hát nem
kapálok, nem kaszálok, nem járok aratni, nem dolgozom úgy, mint akárki
itt a környéken? Megszöktem valamikor a munka elől?
S András azt hivén, hogy minden vád alól fölmentette magát, büszke
öntudattal tekintett apjára.
– Nem mondom én azt, fiam, hogy rest voltál, nincs nekem abban panaszom,
csak azt hajtom most is: miért nem házasodtál meg? Nem találtál a
falunkban hozzád való leányt, ugy-e? uri leány kellett volna neked is,
mint az öcsédnek? No ne félj, mert találhatsz most eleget. Valahol csak
én is meghúzom majd magamat!
A fiú érezvén, hogy apja sziven kapta, lesütötte szemeit, s mert nem
merte megmondani az igazat, pirulva, szégyenkedve kérlelte, engesztelte
apját.
– Ne busuljon, édes apám, – szólt meglágyult, szeretetteljes hangon a
fiú, – már megvan, a mi van; ha isten ő szent felsége így akarta, arról
nem tehetünk. Lesz azért édes apámnak, a hol meghúzza magát. Mutathat
még az isten nekem is olyat, a kit szivemből szeressek. S nem bánom,
akárki lenne, akármilyen szegény, elvenném, ha napszámmal kéne is érette
a kenyeremet keresnem.
– Tedd azt, édes fiam! Lásd, én gazdag leányt vettem, mert anyátok elég
gazdag, nem kellett napszámra szorulnom; mégis mi örömem volt a nagy
jószágban? Olyan voltam, mint az únott vendég, a kit tartanak ugyan, de
szeretnének mindennap kidobni. Többször ettem keserűséggel a kenyeret,
mint a szegény a kalácsot.
– No, ne féljen, édes apám, mert ha a jó isten nekem adja azt, a kit
szeretek, ott nem eszünk keserűséggel egy falatot is!
S András édes érzelmekkel tekintett arra dél felé, a merre a Duna
kanyarog.
– Mind elhiszem én azt, édes fiam, csak találnál már egyszer valahára! –
mormogott az öreg ember, magára hagyván a legényt.
– Hej, dehogy nem találtam, dehogy nem találtam! – mondogatá magában
András, a mint távozó apja után tekintett. – De talán azok a jóságos
egek megsegítenek egyszer engemet is. Légy öcsém ur, ha az isten teneked
azt mérte; nem bánom, hogy édes anyám uri asszony, ha az a szive
kivánsága, csak nekem adjon az isten egy kunyhót, a hová angyalomat
vihessem.
Csendesen, észrevétlenül ereszkedett alá az est.
András megfeledkezett öcscséről, anyjáról, meg a német urakról is,
egyedül az állott előtte, hogy mikép tudhatná ő azt meg, a mit három
esztendő óta szeretett volna megtudni.
Egy út volt előtte: gabonát vinni Iszlóra, s meglátni, megtudni a
többit. Csak az volt a baj, hogy az őszi vetés ideje még nem jött el.
– Mindegy, – gondolá magában, – egy pár héttel előbb vagy utóbb, de
elmegy most. Legalább előbb megtudja, mi van azokba a magasan égő
csillagokba írva, különösen pedig azokba, melyek épen ott ragyognak az
iszlói sziget fölött.
Nem, nem tudott többé nyugodni; azt hitte, mától fogva az a gondolat is
kergeti, hogy annak a szegény öreg embernek – apjának – tisztességes
nyugodalmat kell szereznie, s pedig minél előbb.
Végig tekintett ismerősein, jó emberein, atyafiain, hogy hova forduljon?
Azokhoz nem akart menni, a kik előtt könnyen elárulhatta volna titkát,
ment tehát olyan helyre, a hol gondolata szerint még csak nem is
sejthették, mi járatban lehet.
Csöndesen, észrevétlenül, hogy senki se tudja a háznál, leballagott a
kertek alá, fölment a szomorú zsidó boltjáig, ott bekanyarodott a
temetősoron, s befordult egy kis alacsony szögletházba.
Nem volt még valami késő: fenn volt az egész család, örege, apraja. Ki
ezt, ki amazt, de dolgozgattak. A gazda épen valami ujságban
lapozgatott, melyet a rektor koma hordogatott a házhoz; két iskolás kis
gyermek a kemenczepadkáról bámult a gyertya lobogó világába, s
egyszersmind nézte nagy figyelemmel, hogy az édes atya szája az
olvasáskor hogy megmozog, ehol majd lassabban, majd sebesebben, hogy
néha szinte nevetésre huzódik.
Ilyenkor ők is mosolyogtak, és halkan összenevettek. Két szép sugár
leányka, kik közül az egyik lehetett úgy tizenöt, a másik tizenhét éves,
az asztal sarkánál varrogatott.
A nagy kutyaugatásra egy perczre mindnyájan az ajtó felé tekintettek.
– Ki az? – kérdi nagy hangon a konyhaajtóban a háziasszony, magasan
fölemelve tartván egy czirokseprőt, hogy jót üssön a bolond kutyára.
– Ejnye, Zsuzsi néném, majd bizony meg se ismernek! – válaszolt a belépő
ember erős, férfias hangon.
– Maga az, András öcsém? No nézze, ugyan mi jó hozza a mi utczánkba?
– Mi az, mi az, András öcsém? – szólt bele a gazda is, előre kinyitván a
szobaajtót. – Csak nincs baj otthon?
– László bátyám, hát olyan szomorút mutatna a képem? – válaszolt a
legény, s tiszta, mosolygó tekintettel lépett a gazda elé. – Nincs baj,
legalább valami nagy baj még nincs, hogy volna? De egy kicsi van mégis.
– Ugy-e? hm! no, ezt mindjárt eltaláltam! – mondá László bácsi, kopaszos
fejét meg megcsóválva. – Az öregek, ugy-e? Anyád?
– A bizony, Sándorral lesz a baj! – szólt a dologhoz anyjuk, tisztesség
okáért egyet törülvén köténye szélével a száján. – Sándor nagy gavallér,
sokat költ, rossz helyekre jár, nem is adnám neki a leányomat, ha tíz
volna is. Mire való az? Azt mondják, mióta a németek itt vannak, a
mátkáját is odahagyta, egészen az uri asszonyok után bolondul. Hogy azt
a német kisasszonyt szeretné. No pedig annál különbet is találhatna. De
még majd mit mondok… olyat is beszélnek… hogy…
[Illustration: – Ki az? – kérdé nagy hangon a konyhaajtóban a
háziasszony.]
– No, no, asszony, csak a csillapjával! – mormogott a gazda. – Ki
kérdezett?
– Akár kérdez, akár nem, mert én csak úgy mondom, a hogy van, vagy a
mint beszélik.
– Öcsém, menjünk át a másik szobába! Te pedig anyjuk, azt mondom, hagyj
békét azoknak az uraknak, mert András öcsém most egyben azt gondolhatja,
hogy ehol, Biró Lászlóné alkalmasint a maga lányait szeretné eladni.
– Oh! bizony maga is tudja ám, mit beszél! – szólt haragos formán, de
nem rossz kedvvel az anya. – Hisz gyerekek ezek még.
S a gondos anya egyet igazított a nagyobbik leány ruháján.
– Biz ott lelkem Mariska mindjárt a tizennyolczadikba fordul.
– Hova beszél? hát Sárika nem most lesz-e Katalinkor tizenöt? Ni, már
hogy megöregítené szegényeket!
– Jó, jó, de én itt Mariskáról beszéltem. Hanem itt, ha ilyen vásárt
ütünk, András öcsém még ma szóhoz sem juthat.
S a gazda fölkelt, hogy másik szobába menjenek.
Zsuzsi néni sugott valamit András fülébe, s nevetve odább huzódott.
Falusi, hát még városi asszonyok hamar kitalálják még azt is, a mi
nincs.
– Nem úgy van az, Zsuzsi néném, más itt a baj, – szólt mosolyogva a
legény, – elmult az már!
– Mi az? mi mult el? – tudakolá a gazda.
– No magának se kell mindent tudni, apjuk! Hogy mostan András öcsém
valamerre jó részt tisztességes szándékkal van, s magát csak arra kéri…
No csak úgy mondom, tréfálok, meg ne haragudjék, öcsém uram.
András ez egyszer a széles világért meg nem haragudott volna,
ellenkezőleg, a mint látszott, örvendett, hogy így körülfogták.
– Nem úgy van az, kedves asszonynéném, – mondá a legény, – de nem kapok
kedvet, ez a baj.
– Az ám, – mormogott az asszony kedvetlenebbül, – más itt a baj,
kilátszik a szeme ragyogásából is. De hiába mesterkednek, mert úgy is
megtudjuk.
– Hát Iszlóra akarnék tiszta buzát szállítani! – mondá a legény
jókedvvel és egészen elvörösödve.
– Ugy-e?
S a szemes asszony nagyhirtelen azon jártatta eszét, hogy kik lehetnek
ott férjhez menő leányok.
– Hm, Iszlóra? – mondogatá az asszony. – De hisz ott a sok szekere öcsém
uraméknak!
– Ott ám, – válaszolt zavarodva a legény, – de azok nagyon el vannak
foglalva.
– Mind? – kérdé az asszony éles tekintettel.
– Mind! – ismétlé András, s örvendett, hogy im mennek már az első
szobába s szabadulhatnak a vallató asszony elől.
Szinte éjfél körül járhatott már az idő, midőn András László bácsival az
első szobából kilépett. Arcza égett, szive dobogott s hangos, kopogós
léptekkel indult meg a kapu felé.
– Hát abban maradjunk öcsém? – szólt csöndes, halk módon a gazda.
– Abban, László bátyám!
– Jó!
S László bácsi elgondolkozva, aggódva, sajnálkozva tekintett a távozó
legény után.
– Hm, hm, – mormogá magában, – te sem tudod ám, öcsém, mit csinálsz. De
micsoda egy gondolat is! Tudom, ez is annak a kevély, urizáló anyádnak
az akarata. Hanem no, majd megválik!
A magasan álló hold mit sem tudott a balsejtelmekről, azért is tündöklő
fénynyel vont be házat, kunyhót, sövényt, utczát, úgy hogy az egész kis
mezőváros ragyogott a szép éjjeli világosságtól.
András most nem került a kertek alá, nekivágott a főutczának, s ment
bátran, titkolódzás nélkül, igen-igen boldog sejtelmekkel.
Tekintetes Vörös Gáborék háza, azaz kastélya előtt haladt el.
A vastáblás ablakok alatt, a kis szőlőlugasban ott suttogott a főbiró
ur, de nem Zsuzsikával, ki hetek óta betegen fekszik, hanem az eleven,
szép, bátor Mariskával, ki már egy csomó német szót is tud.
Vörös ur ott könyököl elrejtőzve a kapu párkányán, s mint a galambász,
ki kedves galambjainak elpárosodását lesi, vigyázza, hogy a jövendőbeli
vő milyen édesen beszélget leányával.
András nem sokat törődött Vörös uramékkal, mert sietve s édes
tisztelettel közeledett a széles utcza közepén álló templomhoz.
Önkénytelenül is föltekintett a tündöklő bádogtoronyra, melynek csucsán
a csillag oly erős fénynyel csillogott, mintha valóban igazi égi csillag
lett volna. A legény szivét a boldog jövendő érzése járta át, s a szép
nyári éjszakán keresztül belátott azokba a téli ködös, havas napokba is,
mikor odabenn az ur asztalánál a pap néha-néha tíz-tizenkét párt is
esketett egyszerre.
Csöndesen nyitotta ki az utczaajtót, nesztelenül haladt végig a hosszú
udvaron. Odafeküdt az istálló eresze alá, közel kedves ökreihez. De most
nem aludt. Föl-föltekintgetett a csillagos égre s jól esett szivének,
hogy az a magas ég is, mint ő, ébren van. Felült, térdeire könyökölt, s
fütyörészni, dudolgatni kezdte azokat az ismeretes, százszor hallott
dalokat, melyeket a szárnyas éji szellő az alvégről ime most is az ő
udvarukon visz keresztül.
V.