szándékozó legények padjában. Érezte, hogy anyja nézi, mintha örvendező
tekintetet várna fiától e ritka eseményre. Azonban ő belebb huzta magát
bundájába, és teljességgel nem igen óhajtott találkozni anyja kémlelő
tekintetével. Nem tagadhatta: egy kissé megütödött e hiren, mint a mely
előtte is lehetetlennek látszott, de nem érzett szivében semminemű
keserüséget. Gondolta: a ti világotok már megvan nálam nélkül is;
meglesz talán az enyém is az istennel. S a mihályi szép, diszes nagy
templomból – úgy képzeletben – átült egy kissé a kis ócska iszlói
szentegyházba.
A meglepett népség különféle érzelmek és gondolatok között oszlott ki a
templomból. A szegényebb rész sietett kifejezni örvendező hálálkodását a
nagy szerencse fölött, s körülfogta Bokros Mihálynét, ki mint valami
szent, úgy osztotta áldását jobbra-balra a hizelgő tömegben.
– Oh! lelkem – hogy is mondjuk már ezután – erőlködött apró, szürke
szemeivel egy piczi orrú kovácsné – micsoda különös… hm, hm,! ajh, ajh!
Hiába, a kit isten szeret, fölmagasztalja, azt szokták mondani. Igaz is.
S hogy a hatás annál erősebb, szivet átjáróbb legyen: a hálálkodó
asszony egy könyet erőszakolt ki szemeiből.
– De azt mondják, – szólt oda egy másik zöld-vikleres asszony, – a másik
meg valami gazdag papleányt venne el feleségül; hogy már meg is kérette
volna, de már meg is vették volna a Pécsiné házát a temetősoron, s ott
fognának lakni. De csakugyan láttam is mostanában arra járni sokszor
Andráskát. Jól van no, – gondoltam, – hagyjon benneteket az isten,
szomszédunk lesztek.
Azt mondom, – sugott oda erőnek erejével a nagyasszony fülébe, – ha uri
leányt vehet, parasztot bizony ne is vegyen. Én se voltam parasztleány,
csizmadia volt én nekem minden nemzetségem. De hogy leszegényedtünk… hát
no!
S a többit elvégezte sovány, eres kezeivel.
Bokrosné ténsasszony indulatában majd feltaszította ezt a tolakodó
asszonyt, ki neki gazdag papleányról beszélt. Igazán az egész mai boldog
napban ez volt a keserű csepp.
Jöttek a szegényebb paraszt-asszonyok is, kiknek férjeik a Bokros-család
arató, kaszáló munkásai voltak. Ezek is kitettek magukért. Nincs az a
dicséret, magasztalás, a mit szegények hamarosan el ne hadartak volna. A
gazdagabbak – mintha észre se vették volna Bokrosnét – elhuzódtak, vagy
legfölebb távolról integettek félfejjel, s abban a félfejben is volt
annyi guny és irigység, a mennyinek egész fejben se kellene lenni.
Mig Bokros Andrásné egész diadalmenettel huzódott fel az öreg-utczai uri
porta felé, az uri portán heves disputa folyt.
A nagysás adószedő úr nem volt egy véleményen feleségével a főbb
pontokban. Nevezetesen ő nem óhajtotta ezt a házasságot, s ki is fejezte
ez iránt való nehézségeit.
– Mit akarsz ezekkel a parasztokkal? – kiáltott a férj, vörös, szeplős
kezeit morzsolgatva.
– Mit? – válaszolt a nő, egy tulajdon rozzant zöld bőrdivánon hintázva
magát. – Azt akarom, hogy legyen mit ennünk.
– Neked az is a gondod egész nap.
– S talán neked ártok vele? a tiedet eszem? Eszem ezekét az emberekét, a
kiknek van. Ez a ház az enyém, tudod? Hallgass, úgy se fizettél még
házbért, s nem is fognál. Fizetésedet ki húzza? Én? Eredj! Látjuk-e csak
harmadát? Nem Wetzmann teszi-e el helyettünk? S még te akarod
szégyenleni, hogy Vanda egy paraszthoz megy nőül? Különben ne busulj,
addig marad férje, míg én akarom. Ha terhünkre lesz, elválasztatom őket.
Látod, hogy az a bubos parasztasszony hogy örül? Légy hozzájuk
nyájasabb. Megérdemlik. Ők tartanak, ők ruháznak, s ehol, most
mindenüket odaadják. Áldd érte az istent, a ki vetett elébünk egy
bolondot.
[Illustration: – Mit akarsz ezekkel a parasztokkal?]
– De Vandát elvette volna Weidinger úr, – szólt engesztelékenyebben a
nyomós okok után, de azért mégis tépelődve a férj, – s ő a hivatalban
épen utánnam következik. Ha én fölebb megyek, állásomba ő lép. S ő
kifogástalan férj lett volna. Ezzel az emberrel mit csinálsz?
– Venczel, mondjak valamit? Te mi voltál? Lassan mondom: takácslegény.
Ne félj, nem mondom senkinek. Hanem igen-igen, húzd meg magad, édes jó
Venczel.
– Milli – szól egészen lefegyverezve a férj, – nem elég már, hogy Netti
és Babett is hogy mentek férjhez?
– Nos? egyik korcsmároshoz ment Selmeczen, s jól él, a másik egy
mészároshoz, s ez sem cserélne velünk.
– De milyen szegények! – kiáltott fel a férj.
– Szerezzenek! volt az okos válasz. – Ah! – kiáltott a nagysás asszony
felugorva, s a belépő Bokrosné ténsasszony felé sietve, – hát
megtörtént?
Bokrosné hálás könyek között ölelgette, csókolgatta leendő menyének
anyját.
A kevély nagysás úr nem tudott magán uralkodni, valamit mormogott s
kiment.
Ő sokat adott az uri származásra.
E fényesen megült nagy nap után gyorsan s nagy erélylyel folytak a
készülődések, azonban nem hallgathatom el, csak Bokrosné ténsasszony
részéről.
A nagysás urék úgy gondolkoztak, s ezt ki is mondták, hogy nem bánják,
jól van, legyen most minden úgy, a mint Bokrosék óhajtják, vásároljanak
most ők itt a közel Pestről, majd később fölmennek Bécsbe, s ott aztán
ők, azaz Wildicsek urék fognak vásárolni.
Ebben maradtak.
Nemsokára érkeztek a drágábbnál-drágább butorok az új nagysás asszony
izlése szerint s ékesítették az első szobát, a honnan a főadószedőék egy
szomszéd tágas uri házba költöztek. Egész nap jöttek-mentek a nézők,
bámulók, s nem győztek betelni a drága bársony mobiliák magasztalásával.
Bokros Mihályné – ki most már egész uri asszony volt – mindennap tiszta
feketébe öltözött, hogy a különféle látogatásokat a nagyasszonynyal
együtt illendően fogadhassa. Még Vörös Gábor úr is elküldte embereit,
hogy hozzanak hírt a drága portékáról. S mikor elmondták, milyenek,
felkaczagott.
– Majd azt lássák meg, a mit az én leányommal adok! – kiáltott a büszke
ember.
Lassankint eljött a híres lakodalom napja is.
Úgy volt, hogy minden valamirevaló urat meghívnak, legyen az német vagy
magyar, de parasztot, rektort semmiesetre sem. Bokrosné Vörös uramat is
a parasztok közé számította, következőkép ez a ténsúr nem lett volna
hivatalos. A nagysás asszony azonban szépen megmagyarázta, hogy urak
közt a haragtartás nem divat. Azok, ha úgy kerül, meggazemberezik, meg
is pofozzák egymást, azután mintha nem történt volna semmi,
összecsókolóznak. Ezt tartja a műveltlelküség és szivbeli finomság. Meg
kell hívni Vörös urékat is egész családostól, mert hátha a főbiró oda
házasodik. S aligha úgy nem lesz.
Hosszas tépelődés után, de csakis azért, hogy ebben is az uri finom
szokásnak hódoljon, elküldte a hivogatókat Vörös Gábor uramékhoz is,
meghivatván az egész juhászfamiliát a nagysás főbiró úr kedvéért.
Az esketést, jólehet a menyasszony szülői is protestánsok voltak, nem a
helybeli lelkész végezte, hanem egy távolabbi város híresebb papja, hogy
az ünnepély ez által is még urasabb legyen.
Valóban olyan diszes uri társaság gyült össze a Bokros-portán, a milyen
ott nem volt soha sem azelőtt, sem azóta. Ott voltak a német urak a
főbirótól kezdve az legutolsó irnokig egyenruhában, kardosan,
csillagosan, kevélyesen. Bár nem volt ruhájukra írva, sem homlokukra,
hogy: nagyságosak, méltóságosak, de azért tudta mindenki, hogy így kell
őket hívni. Ott voltak feleségeik, leányaik, gyerekeik, nagyrészben
kopott, szegényes ruhában, de jól kikenve, bodrozva. A festék meg volt
adva minden ahhoz szokott arcznak illő mértékben, a mint ez az uri
rendüeknél szokás. Volt olyan illat – húsról, arczról, zsebkendőről való
– hogy egy közönséges földmives, ki életében a jobbféle illatok közül
csak majoránna vagy rozmaring-illatot szagolt, ettől az áttört uri
levegőtől bódulva tántorgott volna odább.
Tens Bokrosné asszonyság örömében-e, vagy csakugyan ettől a sok finom
illattól, kétszer-háromszor is düledezett.
A helybeli és közel vidékbeli urak és asszonyságok külön oldalon
foglaltak helyet. Német ruhában voltak ők is mind-mind, az akkori
törvények ezt szabták a magyar ember hátára is. Nincs róluk mit
megjegyeznem, legfölebb annyit mondhatok, hogy a német asszonyságok
gunyos hunyorgatással és ajkpittyesztéssel néztek a magyar
asszonyságokra, a mit ezek természetesen nem késtek ezeknek visszaadni.
Mivel már épen az uri szokásoknál vagyok, azt is megemlítem, hogy Bokros
Sándor úgy ki volt készítve, hogy még a saját édes apja sem ismerte
volna meg, ha történetesen máshol látja. Frakk volt rajta, fehér
mellény, fekete nadrág, sárga keztyű. Természetesen göndör haja most fel
vala sütögetve, s úgy hullott alá homlokára megszabott formákban.
Hegyesen, keményen állott menyasszonya mellett, olyanforma
elszántsággal, mint a kit most rögtön főbe fognak lőni.
Oh! hát a menyasszony? Mintha csupa fehér selyemből, csipkéből állott
volna az egész. Majd elröpült, úgy ugrott-lengett, szinte mintha rögtön
egy sebes német tánczra készülne. Magasan felfürtözve szőke, vöröses
haján drága myrtuskoszorú pompázott, melyre azonban Weidinger úr – egy
kopaszos, kövérfejű úr – egyszer-kétszer mintha mosolygott volna.
A nagysás főadószedőné is új ruhában volt tetőtől-talpig, de sőt még
férje is.
Bokros Mihály azonban, valamint fia, András is, csak közönséges kékbeli
posztó ruhájukban voltak, s ott állottak majdnem a konyhaajtóban.
Az egyházi szertartáson hamar átestek, s egy pár óra mulva következett a
majd szinte éjfélig tartó vacsora.
Folyt a sok drága bor, de hogy! A német urak bezzeg megnyájasodtak,
minden íz, porczika fecsegett, nevetett bennük. Az első pohárköszöntőt a
főbiró úr mondta harsogó hangon németül a császárért és császárnéért,
mint ezt a hivatalnokok és emelkedni óhajtó egyéb urak törvénye tartja.
Talpra állottak mindnyájan s viharos német «hoch»-ok, «leben»-ek
röpültek a levegőbe.
Bokros Andrásné ténsasszony, de tekintetes Vörös Gábor úr is láthatta,
hogy ez már csakugyan úri társaság. Itt még a nyelv is más, nem az a
paraszt magyar nyelv. «Én uram istenem – sóhajtozék magában Bokros
Mihályné ténsasszony, – dehogy hittem, hogy valaha az én szegény házam
ilyet érjen! Ha ezt az én esküdt Bese László bátyám most látná!» – S
odatekintett fiára, a vőlegényre, kit igen boldognak tartott.
Sándor pedig, a mint látszott, épen nem lehetett valami nagyon boldog.
Ott ült ugyan menyasszonya mellett, de sem az nem igen vette őt észre,
sem viszont ez őt. A nagysás menyasszony a német csillagos urakkal
mulatott, azokra vetegette mosolyait, Sándor meg a hosszú asztal sarka
felé nézegetett, a hol régi mátkája ült, sápadtan, szemlesütve,
hallgatagon.
Az élő szemrehányást oda hozni a vőlegényi asztalhoz, nem jó az, még
akkor sem, ha az ember épen nem szerette volna is mátkáját. Sándor
valóban maga sem tudta addig, míg a házhoz járt, hogy az egyszerű,
félénk, alázatos, de szép, szelid arczú leányt szereti-e, vagy nem. Azt
tudta, hogy ez a leány őt soha sem bántotta meg; nem szaladt ki eléje,
ha jött, de nem is szökött, ugrott, ha mint mátkájának át akarta ölelni
derekát. Nem kínozta, hol járt, kivel beszélgetett, pedig akkor nyalka
legény módra ugyan sok helyt megkallódott; megelégedett azzal, ha
esténkint megjelent az ablak alatt a kis lugasban. Kérni soha se kért
volna semmit; hozasson theát, hozasson czukrot, vegyen ezt meg azt;
inkább meghalt volna, semhogy ilyeket mondjon. Ő csak szeretett forrón,
híven, változatlanul. Mindezeket akkor tudta meg Sándor, mikor azzal a
német kisasszonynyal mátkásodott el.
Az ugyan nem volt félénk, meg se hagyta magát csókolni vagy ölelni attól
fogva, hogy elmátkásodtak. Azelőtt megengedte, még maga adta rá a
felhívást. Szelid, alázatos se volt, hanem szeszélyes, haragos,
féltékeny (holott ő mindennap találkozott Weidinger úrral). Parancsolt,
most menjenek ide, most amoda kocsizzanak. Neki zongora kell ám, mert ő
nem paraszt, hintó, mert ő parasztszekeren nem jár. Fel nem ülne rá egy
világért sem. Vegyen karpereczet, melltűt, urak közt így szokás. Ha úr
akar lenni, tanulja meg azok finomságát. A nagysás kisasszony – a mint
egyszer Sándor mozgolódni kezdett Weidinger úr miatt – azt is megmondta,
hogy ő nem cseléd, hogy utána valaki leselkedjék. Teszi azt, a mit akar,
megy oda, a hova neki tetszik, beszél azzal, a kit szeret s akkor, a
mikor csak kedve úgy tartja. Művelt nőknél ez így megy. Egy elegáns,
nagyvilági úrnő nem arra született, hogy neki csak egy férfi udvaroljon.
És így mentek a tanítások.
S most Sándor mindezekre megemlékezvén, akaratlanul is összehasonlítá a
régi mátkát s a menyasszonyt. Tisztán észrevehette, hogy Zsuzsika szebb,
mint a menyasszony; hogy jobb, azt mindig tudta.
De nem merenghetett sokáig a szegény vőlegény, mert Muzsnay Álmos úr
rákiáltott, mondván: «Sándor te, ide hallgass, mert ezt a poharat
anyádra köszöntöm!»
Bokros Mihályné ténsasszony boldog mosolylyal felállt, mert azt hitte,
hogy most is fel kell állni, mint mikor a császárnéért ittak.
Intettek azonban neki a jó német asszonyságok (gúnyos nevetéssel), hogy
csak üljön le. Most nem állnak fel, csak jót isznak.
S Muzsnay Álmos megeresztette a dicséreteket. Szólt a magyar hölgyeknek
ország-világra szóló honszerelméről, közbetoldván e verset:
«Magyar hölgynek születni
Szép és nagy gondolat:
Magyar hölgynek születtél:
Áldd érte sorsodat!»
– Ilyen ritka erényű honleány – mondá – a vőlegény édes anyja, kit az
isten édes magyar nemzetünk örömére, a haza boldogítására sokáig
éltessen!
Csattogtak, csörömpöltek a finom borokkal színig töltött poharak.
Egy-két német asszonyság, kikből a bor a legszebben kivette már a
kevélységet, felkelt, poharával oda tolakodott Bokrosnéhoz s ott hadart
neki valamit nagy szívélyességgel németül, mely után összecsókolóztak.
Mások csak úgy intették, hogy: én is, én is.
Bokros Mihályné ténsasszony, kit a nagy kitüntetésből származott öröm
egészen szíven kapott, meg nem állhatta, hogy oda ne tekintsen Vörös
Gáborékra, sőt még Sándor fiára is, könyekben úszó tekintetével mutatván
és hirdetvén: «látjátok, ezek tudják igazán megbecsülni az úri vért!»
Illőnek is találta, hogy most meg ő keljen fel, s ő menjen poharastól
együtt azokhoz a drága asszonyságokhoz.
Természetes, hogy e nem közönséges dolgokat tekintetes Vörös Gábor úr is
látta, ette is miattuk az irígység. De gondolta magában: «megálljatok
csak, mennyire máskép, szebben, urasabban fog ez folyni az én
kastélyomban! Ott lesz még csak az igazi úri közönség, de nem ilyen
paraszt Bokros-atyafiság, hanem ott lesz a megyei főnök familiástól, úgy
intézem, hogy jőjjön négylovas hintón. Lássa meg legalább egyszer ez a
paraszt, tudatlan nép, hogy voltakép ki az első ember Mihályiban.»
A büszke, kevély embert csakis e nagyszerű szándékok csendesíthették le
valamennyire. Azonban ehol, megint felverték.
A síma arczú gavallér, Weidinger úr emelkedett fel, szétfeszített mellel
s dölyfösen kicsucsorított szájjal. Megmarkolta poharát, s valódi komoly
szándéka jeléül azt mintegy odaszögezte az asztalnak. S szólt a
legmorvásabb német nyelven:
– Egyesek úgy, mint nemzetek (nem tehette, hogy tudományos alappal ne
fogjon a dologhoz), igen is, uraim és hölgyeim (már csak magyarra
fordítom), egyesek úgy, mint nemzetek akkor emelkedhetnek csak, ha
bírnak a loyalitás magasztos érzésével. Működni és hatni, ez teszi az
embert! Kezdet és vég, ok és okozat, erő és anyag különböző állapotok és
világnézlet… (A gavallér érezte, hogy e társaság nem méltó ily nagy
germán eszme kifejtésére, azért is csavargatta nyakát, s markolászta a
poharat. Megállott és magasan feltekintett, de a nehéz magyar bor lefelé
húzta az üres fejet.)
– Bruder, nur kurz und gut! – kiáltott nevetve a főbiró, s lökésre
tartotta poharát.
Weidinger úr mosolygott, majd hangosan nevetett, a mint ezt az ittasság
szeretetreméltóan magával hozza, s fordított egyet a dolgon.
– Jó tehát, – mondá, – rátérek e nagyszerű ünnepély hősére, s itt a
pompás társaság előtt ezennel kimondom, hogy lelkemből áldom az istent,
hogy ily romlatlan lelkű, loyalis barátot adott nekem, a milyen az én
legkedvesebb kebelbarátom, Sándor. Ily gavallérok – kiáltá nagy hangon,
a menyasszonyra tekintve – az ausztriai birodalomnak, melynek határai
terjesztessenek ki az oceánon (itt minden német hivatalnok ünnepélyesen
fölemelkedett), ily gavallérok, ismétlem, a mi drága kedves ausztriai
birodalmunknak csak dicsőségére válnak. Éljen!
– Éljen! – kiálták, s egy sereg poharas kéz lökődött Sándor felé.
Weidinger úr – mint a ki érezte, hogy igen jó munkát tett – benső
áthatottsággal hordozta meg tekintetét a pompás társaság úri részén
(azaz a német osztályon), s különösen a menyasszonytól óhajtott egy-két
valódi nyájas pillantást kiérdemelni, mit hálás elismerésül csakugyan
meg is kapott.
A derék német gavallér – a mint ez a művelt német földön szokás, és
nálunk is a részeg mesterlegényeknél – odament Sándorhoz s poharas
jobbját amannak jobb karjába öltvén, így egész ünnepélyességgel te-tu
poharat ivott. A pohár kiürítés után két úgy mondva termett csók
pecsételte meg a barátság szentségét.
Lehetett látni, hogy a poharazás rohamában itt is, ott is magyarok és
németek között számos csók váltás történt. Még a kedélyes főadószedő úr
is felkereste – igaz, teljes mámoros állapotában – apatársát, az öreg
Bokros Mihályt, s azt számtalanszor a legszívélyesebben nyakon
ölelgette, simogatta.
Minden, de minden felségesen ment itt. A barna mestergerenda is
örvendhetett, hogy hosszú élete alatt ily mulatságnak lehetett tanuja.
Azonban mint mindennek, a mi valóban dicső, e pompás lakodalomnak is meg
kellett szakadnia. A német urak bizony nehezen is kelegettek fel, de
mégis csak megindultak egyszer, nyájas, leereszkedő barátsággal kötvén
ki, hogy itt többször össze fognak jönni egy-egy barátságos szóra. Ilyen
derék magyar családot fel kell karolni mindenkép. Sándor mától fogva
közéjük tartozik.
– Hallod-e ezt, Vörös róka, – mondá magában Bokrosné ténsasszony édes
önelégültséggel, – a fiam ehol csak olyan úr, mint azok, magam is csak
olyan vagyok, mint azok az úri dámák.
Vörös úr pedig a nagy irigység miatt csak szédelgett. Fájt jó lelkének,
hogy az a főbiró késlekedésével így megcsúfolta, s ennek a bolond,
kevély paraszt asszonynak ilyenképen sípot adott a szájába. Hogy fel fog
ez most látni! «De megállj, – gondolá az elkeseredett ember, – mert majd
nevetek én még rajtad!» Ekközben indultak az úri asszonyságok is.
Bokrosné ténsasszony lelkéből örvendhetett, mert a szó valóságos
értelmében kézről-kézre járt. Úri dámáktól annyi csókot kapni! Meg,
igazán meglátszott rajtuk a műveltség, barátság, szeretet!
Sándor kezeit is ugyancsak szorongatták.
– Hallja, – szólt hozzá egy csontos, vékonyujju, magas, sovány német
asszony, – ezt a kedves gyönge teremtést (a menyasszonyt) el ne
hanyagolja ám, mert meghalna bújában. A német nők mind ilyenek. Eljövök,
sokszor eljövök! – s itt a kifodorított ritkás hajú német asszonyság
nagyon is meleg tekintettel nézett a szép, erőteljes vőlegény nagy,
csillogó szemeibe.
A nagy zajban, beszédben, kézszorongatásokban Sándor is odalopódzott
valakihez – a régi mátkához. Kezét nyújtotta (így tanulta a németektől)
a remegő leánynak, s nyájasan, egész őszinte megilletődéssel mondá:
– Kedves Zsuzsikám, tudom, vétettem, bár apád is nagyot hibázott. Ne
haragudjál… áldjon meg a jó isten!
S ha kínos boldogsággal is, de boldogabban csakugyan senki sem ment el a
lakodalomból, mint a szegény elhagyott mátka, ki még egyszer foghatta
kedves szeretője kezét, s még egyszer nézhetett azokba a szép, nagy
fekete szemekbe!
VII.
Míg az urak, tudniillik Bokrosné ténsasszony s az új familia fenekestől
felforgatták a házat, régi rendet, gazdálkodást, a mint ők mondák, a
czélszerűség szempontjából, s míg ez új mezőváros e nem remélt dolgokban
a legalkalmasabb beszédtárgyat kapta: azalatt az öreg Bokros Mihály
szemlátomást komorodott, pusztult; kerülte az embereket, s hol a
kamarában, hol a szénapadláson vonta meg magát. Még András fiával se
szeretett találkozni, mert azt hitte, az is a németek pártján van.
Németet, urat látott mindenütt, s német szó hangzott felé mindenünnen. A
konyhában német cselédek fecsegtek; az istállóban német kocsis
veszekedett a magyar béresekkel; a lovak német nevet kaptak, német szóra
értettek, s még az abrakot sem úgy ropogtatták, mint azelőtt.
Képtelenség volt szinte rájuk ismerni. Más volt a horkantásuk, más a
kapálódzásuk, más a szőrük színe; a szerszámuk meg mintha nem is
szerszám lett volna, hanem valami német szabású ruha. Az ökrök se voltak
többé oly barátságosak, jámborak, szelidek, mint régebben, azokon is
lehetett látni világosan, hogy elkevélyedtek. Nem is úgy néztek gömbölyű
szemeikkel, mint az igavonók szoktak: alázatosan, hanem dölyfösen, mint
az urak, nyilván azért, mert nem kötél volt a nyakukon, hanem láncz. Az
öreg «Talpas» is, a nagy szürke komondor örülhetett ezelőtt, ha a
folyosón a szalmaléka alatt nyugodhatott; most majd szinte az udvar
közepén kapott egy nagy deszkakalitkát s onnan tartotta ki nagy büszkén
lánczos fejét. Füttyentgethetett most neki az öreg Bokros Mihály uram, a
kutya oda se hederített. Hogy is tette volna? hiszen láthatta, hogy a
háznál mások az urak.
A szegény öreg ember tépelődésében véletlenül oda tekintett a hosszú
cserfagerendákra, melyek kifaragatlanul a nagy eperfa mellett hevertek.
«Azokon sem én az unokáim fognak játszani, tudom, hanem német úrfiak, a
kik azt sem tudják majd, hogy az öreg apjukat hogy hívták, milyen
nyelven beszélt. Bugyogóban járnak, mint a zsidó gyerekek,
tányérsapkában. De legalább ezt már én nem érem meg!» – tevé hozzá az
öreg szomorú elgondolkozással.
– Pedig azt hittem, – fűzé tovább gondolatait – hogy én viszem fel majd
az iskolába, a templomban én mellettem ülnek, én teszem fel őket a lóra,
én fonok nekik ostort. Uram teremtőm, de ki az ördög is kuszált úgy
össze-vissza bennünket? Ni ehol a Fehérek, Lakatosék, Biróék most is
csak olyanok, mint ezelőtt.
S az öreg ember mély gyűlölettel gondolt feleségére, sőt fiaira is.
Beesett szemei a hosszú, tétova nézésben megüvegesedtek, sovány arczán
mintha megfagytak volna a vonások, zihált, hörgött s úgy vélekedett,
hogy az eljövő tavasz itt furcsa egy világot fog látni.
Nem is csalódott.
András – ki, a mennyire lehetett, még elvonultabban élt, mint apja – egy
kora tavaszi estén benyitott anyja szobájába. A máskor annyira
engedelmes, szelid ember hidegen köszöntötte anyját, a már akkor egészen
uriasan öltözködött asszonyságot, s kérte, hogy egy pár szóra hivatná át
Sándort is. Olyan a dolog, hogy jó, ha az is itt lesz.
A kevély anya, ki egy kissé kezdte már unni az uras életet s a túlsó
házban lakó atyafiakat, döbbenve nézett a fiú komor arczára, de nem
szólt sértően, sőt sietett behivatni a haszonbérlő vagy földbirtokos
ténsurat.
András régi, egyszerű földmíves módon volt öltözködve, Sándor pedig,
mint a hivatalnok urak, német ruhában.
– Sándor, – kezdé a szót nyugodtan András, – te úgy-e, itthon maradsz a
háznál?
– Most még itthon! – volt a rövid, élesen ejtett válasz.
– Én elmegyek innen.
Egy pillanatra mind az anya, mind Sándor megütődtek, majd hogy zavarukat
eltitkolják, szinte egyszerre szóltak:
– Jól teszed!
– A temetősoron vettem egy kis házat, a Náczi kovács házát.
[Illustration: András egy kora tavaszi estén benyitott anyja szobájába.]
– S miből ugyan? – kiáltott az anya.
– Nem az édes anyáméból. Aztán lopáson engemet még nem kapott senki.
Egy pár perczre csöndesség lett, mialatt az öreg Bokros Mihály is
behúzódott a kemencze mellé, sőt nagy magaillegetve az új asszony is
beugrott.
– Megházasodom! – szólalt meg újra András.
– Ah! megházasodik? Ah! az szép lesz, nagyon szép! Mondja, kit vesz el?
S a fiatal, czifra úri asszony nevetve kapaszkodott férje karjába.
– Az is meglesz annak idején, most beszélhetünk másról.
Sándor villogó tekintettel nézett bátyjára, mintha mondta volna: «ezzel
az asszonynyal finomabban beszélj, te paraszt!»